Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Benkő Samu

A múltidéző titka: az élmény és a biztos tudás

Még mielőtt a két latin egyházi keresztnév: az Emericus és a Stephanus megmagyarosodva és egymás mellé kerülve egy huszadik századi, senkivel össze nem téveszthető erdélyi magyar tudós neveként közmegbecsülést kiérdemlő fogalommá vált volna, úgy jó félszázada megismerhettem az ugyancsak Imreh István nevet viselő apát. A keménykötésű, a háromszéki tájnyelvet ízesen beszélő férfiút első látásra a reneszánsz embert megtestesítő Colas Breugnon regénybeli alakjával azonosítottam. Zaklatott életútja a független polgári létért folytatott küzdelem legkülönbözőbb stációin vezetett keresztül. A székely katonarendű, földközelben élő família leszármazottjának be kellett érnie a régi erdélyi kollégiumok alsóbb osztályaiban elsajátítható műveltséggel, amit aztán megtoldott maga szerezte gyakorlati ismeretekkel. Az a fajta falusi székely volt, aki már nemcsak a lóhoz értett, hanem a gépkocsihoz is. Teher­fuvarozástól kocsmatartásig sok mindennel próbálkozott, belekóstolt, de soha meg nem barátkozott a gyári alkalmazottak kötött munkaidejével, s végül is idős korában a földhöz, vashoz, fémhez értő ezermester csupán tetszetős kézírásának és gyors számolókészségének köszönhette, hogy kistisztviselőként mindennapi kenyerét megkereshette. Élete vége felé csak arra volt büszke, hogy családja nehéz időkben sem nélkülözött, gyermekeit tisztességesen felnevelhette, s ha a mindennapok kínáltak apróbb örömöket, azokat ő mindig habozás nélkül, hálásan elfogadta.

Az apa a magáénál különb sorsot szánt 1919. szeptember 12-én Sepsi­szent­királyon született, ugyancsak István nevet viselő fiának. Azt szerette volna, ha okos, sikeres, azaz gazdag vállalkozó lesz belőle. Ezért rémült meg, amikor az egyik kolozsvári napilap az Unitárius Kollégium tanulóinak rajzkiállítását ismertetve fia feltűnő művészi tehetségét dicsérte. A művészettől féltett gyermeket gyorsan átíratta a reformátusok brassói kereskedelmi iskolá­jába, aki viszont új alma materében is megtalálta a maga mentorát. Ha Kolozsváron, az unitáriusoknál a képzőművészeti kiállításokon is gyakran szereplő rajztanár, Tóth István volt gyámolítója, Brassóban, a reformátusoknál az a Szécsi Sándor vette védőszárnyai alá, aki a Kacsó Sándor kezdeményezte ÁGISZ-mozgalomnak volt lelkes résztvevője, és aki bőven ellátta tanítványait társadalmi felelősségre rádöbbentő olvasnivalóval. A közjó felé vezető utat kereső diák 1938-ban végezte be középiskolai tanulmányait Brassóban. De érettségi vizsgát már nem tehetett.

A tisztességes intellektuális versenytől irtózó román tanügyigazgatás ugyanis abban az időben, amikor az egyetemeken, főiskolákon még nem volt felvételi vizsga, úgy állta útját a magyar diákság előmenetelének, hogy az érettségi vizsgán idegen bizottságokkal sorra buktattatta meg a magyar felekezeti iskolákban végzett fiatalokat. Így aztán Imreh István is csak 1940-ben, a bécsi döntést követően tehetett érettségi vizsgát és iratkozhatott be a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem közgazdaságtudományi karára.

Kolozsvár, az egyetemi város – melyből néhány évvel korábban a kisdiák csak az unitárius kollégiumi kisvilág zárványát ismerhette meg – az intellektuális feltöltődés pazar lehetőségeit kínálta. Olvasmányai révén a magyar társadalom időszerű kérdéseivel már a brassói években megismerkedve most olyan tanárok előadásait hallgathatta, mint a népesedéspolitikában kitűnő jártasságú statisztikus Schneller Károly, a konjunktúrakutatásokat kezdeményező és amerikai szakkörökben is nagyrabecsült Boér Elek, a gazdasági elméletek történetét kutató Kislégi Nagy Dénes, az erdélyi jogtörténet mélyrétegeibe leásó Bónis György, és figyelhetett a magántanárként időnként Kolozsvárra látogató Bibó István jogbölcseleti kollégiumában hallottakra. A fiatal Teleki Géza – Teleki Pál fia – terepgyakorlatain az (al)talaj népességeltartó ereje és emberföldrajzi összefüggései tanulmányozásának időszerűségét hangsúlyozta. A negyvenes évek elején a közgazdasági kar hallgatóinak egy nem túlságosan népes, de felkészültségben és hivatástudatban feltűnően izmos csoportja igyekezett határozott demokratikus irányt szabni a Kolozsvári Magyar Diákok Szövetsége közéleti tevékeny­ségének, élesen szembehelyezkedve az akkori idők szélsőjobboldali törekvéseivel. Derzsi Ernő, Gyűjtő Sándor, Imreh István, Soó Tamás közgazdászhallgatók baráti köre egyik legerő­sebb támasza a kolozsvári diáklap, a Március körül tömörülő bölcsészek, jogászok, teológusok, orvostanhallgatók mozgalmi kiteljesedést ígérő összefogásának. Ezek a diákok a világháborús létfeltételek között lelkileg-erkölcsileg tisztán maradva igyekeztek intellek­tuálisan felszerelkezni az egyéni sikereken túlmutató, jövőt építő munkára. Személyes emlékem, hogy kolozsvári középiskolás diákként 1943-ban e fiatal közgazdászok társasá­gában hallottam életemben először előadást a magyar mezőgazdaság elavult szerkezeti viszonyairól, a földreform elodázhatatlan történelmi szükségszerűségéről. Az előadást Soó Tamás tartotta. Közfeladatokra készültükben szegődnek ezek a diákok a különleges szerve­zőképességű és nagy tudású Venczel József mellé, hogy egy történelmi múltú Belső-Szolnok megyei falu, Bálványosváralja múltjának és jelenének a tanulmányozásával az erdélyi agrártelepülések korszerűsítésének a lehetőségét körvonalazzák. Annak a közéleti programnak a valóra váltásáról volt szó, melynek elvi alapjait 1936-ban az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke, Szász Pál fektette le. A gazdakörök faluátalakító vállalkozásának tudo­mányosan megalapozott elméleti háttérre is szüksége volt. A Venczel vezette kutatásnak ugyanúgy, mint néhány évvel korábban a Kós Károly kezdeményezte és Szabó T. Attila irányította bábonyi falufeltáró munkának a távlati célja az volt, hogy a kiválasztott agrártelepülés állapotának hiteles felmérésével, általánosításra alkalmas adatmennyiség birtokában egy-egy erdélyi tájegységre érvényes falumodellt szerkesszen, és a tények monografikus felmutatásával társadalmi közakaratot formáló tényezővé emelje a szociológiát. A fiatal kutatók Le Play, Durkheim, Tönnies és Giddings nagyszabású társadalomtudományi munkásságát tanulmányozva arra nyertek indíttatást, hogy újraértelmezve tradíció és haladás összefüggéseit, új utakat jelöljenek ki az erdélyi paraszti életforma számára, melynek egyértelműen a polgárosodás irányába kell vezetnie.

Ünnepeltünk nyomtatásban megjelent írásainak ebben a kötetben is közreadott jegyzékében első helyen éppen annak a Március című lap hasábjain közreadott beszámolónak a címe áll, amely írás a kolozsvári diákok: bölcsészek, közgazdászok, medikusok, teológusok Venczel József vezette bálvá­nyos­váraljai falukutatását veti a megmérettetés serpenyőjébe. A magyarországi falukutató mozgalom klasszikus értékeinek – Szabó Zoltán: A tardi helyzet (1936), Illyés Gyula: Puszták népe (1936), Féja Géza: Viharsarok (1937), Kovács Imre: Néma forradalom (1937) –, valóságos közéleti vihart kavaró műveinek az ismerete és a velük szellemi rokonságot tartó Mikó Imrének (Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés, 1932), Bözödi Györgynek (Székely bánja, 1938) a tudósítása a mezőségi, illetőleg székelyföldi falutengődésről úgy válik tettre sarkalló élménnyé a fiatal Imreh István szellemi környe­zetében, hogy ötvöződik a rendszerteremtő román szociológus, Dimitrie Gusti szerkezeti viszonyok feltárására alkalmas metodológiájával. A sokoldalú entitásként górcső alá fogott falu közgazdaságtani és szociológiai vizsgálata vezeti a tudományos pályára áhítozó Imreh Istvánt arra a felismerésre, hogy a kortárs társadalmi jelenségek megértése lehetetlen a történelmi előzmények beható ismerete nélkül. Még egyetemi hallgatóként, mint az Erdélyi Tudományos Intézet ösztöndíjasa keresi fel Kolozsváron az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárát, Sepsiszentgyörgyön pedig a Székely Nemzeti Múzeum kézirattárát és kezdi tanulmányozni az erdélyi – különösen a székelyföldi – falu írásos emlékeit.

A tudományos pálya felé vezető út kezdeti lépéseinek azonban más irányt szabnak a háborús események. Imreh Istvánra és baráti körére gyakorlati feladatokat ró a történelem. Emberi és szakmai minéműségüket a legjobban jellemzi, hogy a háborús napokban alig száll fel a por a Kolozsvárt lebombázott házak és felrobbantott hidak felett, ők szervezik meg a város ipari üzemeiben a termelés újraindítását, és ők kezdeményezik a Munkások Általános Gazdasági és Ipari Szövetkezetének, a betűszóval MÁGISZ-nak nevezett gazdasági tömörülésnek a megszervezését és mint igazgatósági tagok, ők vállalják annak vezetését. Hosszú időn keresztül ez a szövetkezet biztosítja Kolozsvár élelmezését, lakosságának ipari áruval való ellátását és általában a kereskedelemnek korszerű szövetkezeti irányba való terelését. Nem rajtuk múlott, hogy a nemsokára Victoria névre átkeresztelt vállalat sutba dobta az igazi szövetkezeti programot és maga is a pártpolitikai egy­nemű­sítés áldozata lett.

A gazdasági életben korán megmutatkozó, a kialakuló pártdiktatúra irányát jelző torz jelen­ségek (a jog és a méltányosság mellőzése, személyi becsvágyak előtérbe rukkoltatása a közérdek álruhájában) arra sarkallják a különben jó szervezőkészségű fiatal közgazdászt, hogy visszavonuljon a gyakorlati gazdasági élet élvonalából, mondjon le vállalatvezetői állásáról, ne fogadja el az egyik székely megye neki felajánlott főispáni székét, hanem vissza­térve a már korábban megkóstolt és megkedvelt tudományos foglalatossághoz, az Erdélyi Tudományos Intézet keretében vállaljon belső lelki megnyugvással kecsegtető kutatómunkát. Ekkor megjelenő írásaiban érdekesen vannak jelen a gyakorlati életben jártas szakember és az elméleti kérdések iránt fogékony kutató adottságai. Jellemző, hogy az 1946-ban induló Utunk című kolozsvári irodalmi és kulturális lap 12. számában Napszámosság vagy részesség? címmel, A törvényhozás és az erdélyi szakember felelőssége alcímmel tesz közzé írást. Az történt ugyanis, hogy a román földművelésügyi minisztérium rendeletben szabta meg a részesgazdálkodás rendjét, s ezzel a „mezőgazdasági munkarendben az eddig szinte kizárólag szokásjogi szabályok által rendezett viszonyokat az államhatalom tételes jogi szabályozása váltotta fel”. A határozat a napszámosságot pártolja, a miniszteri rendelet – bár Imreh a szót nem használja – dogmatikus elvekre alapozva a szokásjogot háttérbe szorítja, a részesmunkát napszámossággal, azaz bérmunkával kívánja felváltani. Imreh a törvény­alkotásban az előzetes tudományos alapvetést hiányolja. „Szükségesnek látjuk a részesgazdálkodás fogal­mának megvilágítását, annál is inkább, mivel a mezőgazdasági munkaviszonyok feltárására hivatott kutatómunka ezzel a kérdéssel napjainkig igen keveset foglalkozott.” Írását tudo­mánypolitikai követelmények megfogalmazásával zárja: „Napja­inkon túlmenően mindazok, akik sorsuknál, képzettségüknél, hivatásuknál fogva felelősei az ország gazdasági jólétének, vagy a szóban forgó réteg problémáival szemben nem közömbösek, a mezőgazdasági munka- és bérleti viszonyok feltárásával és megismertetésével tartoznak. Egyedek és intézmények számára is elodázhatatlan feladat a rendelkezésre álló idő alatt a kérdés olyan értelmű tanul­mányozása, amely segítségére siethet a törvényhozásnak, főleg a lokális, regionális sajá­tosságok kibontásával. Választ kell adni arra a kérdésre, hol, hogyan és milyen tényezőkre kell tekintettel lennie a törvényhozásnak, hogy céljait elérhesse.” Ez a rövid írás már jelzi azt a kutatói irányt, mely évek teltével az erdélyi falu múltjáról számos tanulmányt és testes köteteket terít az olvasók elébe.

Az első olyan nyomtatásban megjelent mű, amelyben felsejlenek Imreh István történetkutatói és -írói erényei, szerzői szándék szerint az első Kelemen Lajos Emlékkönyv számára készült. Sajnos a szándék szándék maradt, mert mialatt a tervezett emlékkönyv nyomdai munkálatai folytak, olyan változások álltak be a tudományos életben, hogy a Székely falutörvények című munka már nem egy ünnepi kiadvány tisztelgő írásaként, hanem csak önálló füzetként jelenhetett meg. A tanulmány sorsa akkor nem sejtett, de visszapillantásra érdemes tanul­ságokkal szolgál ma is. Mivel ezt a mostani friss kötetet is annak a szellemiségnek a jegyében indítjuk útjára, amely korábban – közvetlenül a második világháborút követő években – többször igyekezett jól emlékezetébe vésni az erdélyi múlt iránt érdeklődőknek, hogy eleink ködbe vesző mindennapjainak a felidézésével korántsem tegnapi vigaszokkal próbáljuk magunkat és az írásainkat olvasókat áltatni, hanem a jelen létkérdéseinek megválaszolásához keresünk elvileg hasznosítható útjelzést és jövőnk esélyeinek latolgatásához igyekszünk erkölcsi biztatásra lelni, – mindezért érdemes egy pillanatra megállnunk az említett tanul­mánynál.

1947-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az akkor már a Bolyai Tudományegyetem kebelében törvényben biztosított keretek között munkálkodó Erdélyi Tudományos Intézet közösen készült Kelemen Lajos hetvenedik születési évfordulója megünneplésére. Az egye­sület folyóiratának, az Erdélyi Múzeumnak ünnepi számával, az intézet pedig jeles szerzőket felvonultató emlékkönyv kiadásával akarta maradandóvá tenni a jubileumi alkalmat. Csak­hogy amikorra eljött a szeptember 30-i születésnap ideje, Romániában, akárcsak a Jaltai Egyezményben (1945) körülhatárolt szovjet érdekszférába került egész térségben, befellegzett a háborút követő kezdeti időkben még reményekkel kecsegtető demokratikus létfeltételeknek. 1947 májusában elkezdődött a hajsza a hagyományos erdélyi magyar intézmények ellen, és sorra kikezdték azokat a vezető egyéniségeket, akik ezeknek az intézményeknek az élén állottak. A kommunista párt vezetőjének személyi kultuszát építő, a tudomány részlet­kérdéseibe is beleszóló művelődéspolitika nem tűrte el, hogy egy hetvenéves régi vágású tudóst tanítványai, barátai emlékkönyvvel tiszteljenek meg, következésképpen meg­hiúsult a kötet kiadása. A könyv gondozói annyit még elértek, hogy az elkészült tanulmányok egyenként, önálló füzet formájában megjelenjenek.

Imreh István nem készült nevelői pályára. Az 1948-as tanügyi reformot követően az Erdélyi Tudományos Intézet hangtalan eltüntetése és a Bolyai Tudományegyetemen tanító magyar állampolgárságú tanárok eltávolítása után nyert különböző tanári megbízatásokat az egyetemen. A közgazdaság­tudományi karon gazdaságtörténetet és statisztikát, a jogtudo­mányin jogtörténetet tanított, majd 1950-től a történettudományi fakultáson lett az újkor és a legújabb kor történetének az előadója. A diákjai által szeretett, színesen előadó tanárnak különös érzéke volt ahhoz, hogy szót értsen a nála fiatalabbakkal. Gyermekei nevelésére időt és energiát bőven áldozó apaként és a Móricz Zsigmond Kollégium tanárigazgatójaként igaz gyönyörűséggel forgolódott gyermekek és egyetemi hallgatók társaságában. Nem pajtás­kodott, de kölcsönös respektuson alapuló jó viszonyt tudott kialakítani a legfiatalabbakkal éppen úgy, mint az egyetemi hallgató tanítványaival. Tanárként otthonának ajtaját mindig nyitva tartotta diákjai előtt; jártak is hozzá szaporán, s ő csak azokra neheztelt meg, akik kölcsönadott könyveit elfelejtették visszavinni.

Egyetemi tanári munkásságának kezdete egybeesik azokkal az időkkel, amikor a felső­oktatásban is egyetlen elfogadott, pontosabban szólva kötelező ideológia a marxizmus–leninizmus lett. Ráadásul a történettudomány területén magyar kutató csak úgy számíthatott a nyilvánosság előtti megjelenésre, azaz munkája kinyomtatásának engedélyezésére, ha gazda­ságtörténeti vizsgálódásokra adta a fejét. Magára adó történész ebben az időben különben is köztörténettel vagy éppen politikatörténeti kérdésekkel nem foglalkozhatott, ha nem akart szembekerülni lelkiismeretével. Imreh István a korszaknak ezekkel a kihívásaival meg tudott birkózni, mégpedig gerincroppanás nélkül. A gazdaságtudomány klasszikusainak műveit olvasva jutott el Marx Tőkéjéhez, tehát sok tanártársától eltérően nem „rövid tan­folyam”-oknak nevezett pártkiadványokból ismerte meg az állami ideológia rangjára emelt marxiz­must, hanem az elméletet megalapozó nagy művekből.

Szociológiai képzettsége (paradox módon éppen akkor, amikor a szociológiát a pártállami hivatalosság polgári áltudománynak minősítette), falukutatási tapasztalata és jártassága a levéltári búvárkodásban viszonylag jó háttérül szolgált ahhoz, hogy Erdély gazdasági élete múltjának korábban teljességgel ismeretlen tartományait feltérképezze. Az erdélyi iparosodás kezdeteit, az eredeti tőkefelhalmozást, a kapitalista jelenségek feltünedezését az erdélyi agrárvilágban, a manufaktúrák és az első gyárak munkásai provenienciájának a kifürkészését, a korai honi gépgyártók teljesítményének a bemutatását tudományos előzmények nélkül, forráskiadványok és részletmonográfiák hiányában úgy fogta be a kutatás körébe, hogy csak a könyvtárakban és levéltárakban gyűjtött céduláira támaszkodhatott. Anyaggyűjtésre és rendszerezésre kellett tehát vállalkoznia olyan időben, amikor a gazdaságtörténet sajátos módszertani problémáit felvető és tisztázó elméleti vizsgálódások még teljességgel hiányoztak a mi tájainkon. Az ötvenes évek erdélyi magyar történettudományi irodalmában különös színfolt volt a Gazdaságtörténeti tanulmányok című sorozat 1956–1958 között megjelent hét kötete. Azoknak a korábbi éveknek a kutatási teljesítményei kerültek felszínre ezekben a kis kötetekben, amelyek akkor halmozódtak fel, amikor még el lehetett járni könyvtárakba és levéltárakba, de a publikálásnak semmilyen lehetősége nem kínálkozott. Ha ezeknek az éveknek a publikációs teljesítményét nyilvántartó bibliográfiákat lapozunk, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy teljességgel hiányoznak azok a szerzők, akik különbséget tudtak tenni tudomány és léha zsurnalizmus között. Az említett sorozat nyitó- és egyben értékszintet kijelölő kötetét Imreh István tette közzé Majorsági gazdálkodás a Székelyföldön a feuda­lizmus bomlásának idején címmel.

Amikor Sztálin halálát követően nem is annyira a jó szerencsének, mint inkább hű barátok segítségének köszönhetően Imreh István műhelyébe is eljutott a modern nyugat-európai gazdaságtörténet-írás egyik-másik jeles műve, jóleső érzéssel vehette tudomásul, hogy az általa választott ösvény nem is esik oly messzire például attól az úttól, amelyen a francia Annales körének historikusai világra szóló tudományos dicsőséget szereztek maguknak.

Ünnepeltünknek az a permanens törekvése, hogy a gazdasági jelenségeket a társadalom egészének összefüggéseiben vizsgálja, különösen fogékonnyá tette az elméleti megfo­ntolásokra, illetőleg serkentette azoknak a történetfilozófiai kérdéseket feszegető műveknek a tanulmányozására, melyek az egyén és a közösség problematikáját feszegetik. Ha tudományos pályája kezdetén az intellektuális élményszerzés szándékával tanulmányozta a marxizmust, a későbbiekben is szellemi frissességre törekedve vette kézbe a különböző társadalom­tudományi iskolák alapműveit. Írásainak jegyzeteiből vagy egy-egy szöveg közti utalásból megtudhatjuk, hogy nemcsak sokat írt, hanem sokat olvasott. S ez nem éppen gyakori jelenség olyan korban, amelyet szívesen neveznek az információrobbanás időszakának. Az egyetemes érvényű történelmi mozgás és a rendszerek (struktúrák) mibenlétét vizsgálva Imreh szívesen fordult tanácsért Georg Simmelhez, Max Weberhez, W. G. Sumnerhez, Toynbee-hoz, Lévi-Strausshoz, Marc Blochhoz, Braudelhez, de egyiküknek sem lett fanatikus híve, bármennyire divatozott is azokban az években esküdni valamelyikükre. De nemcsak a különlegesen elméleti hajlandóságukról nevezetes szerzők műveit olvasta, hanem figye­lemmel kísérte hazai pályatársai munkásságát is. Soha meg nem barátkozott a szakirodalmi fennköltséggel. Könyvismertetésekkel, népszerűsítő írásokkal, rövidebb-hosszabb jegyze­tekkel és Erdély különböző vidékein tartott előadásokkal folyvást jelezte jelenlétét a magyar szellemi életben.

Különleges hajlandóságot mutatott a tudományos együttműködésre. Közös vállalkozása Pataki Józseffel, Csetri Elekkel, Camil Mureşanuval új ismeretanyag feltárását eredményezte a Székelyföld gazdálkodásáról és sajátos intézményi berendezkedéséről, Erdély XIX. századi társadalmi rétegződéséről, illetőleg a szászföldi román parasztok 1848 előtti életformáját tükröző forrásokról.

Tudományos pályája egészét – kezdve a székely közbirtokosságot tárgyaló értekezésétől el egészen a madéfalvi veszedelem vizsgálati anyagát bemutató legutolsó kötetéig – minden változatossága, sokszínűsége mellett egy sajátos fénycsóva ragyogja be, nevezetesen az a törekvés, hogy a székelység múltját és azon belül a székelyföldi falusi írásbeliséget sok új adatnak a közrebocsátásával, elméletileg jól megalapozott magyarázatokkal korszerűen bemu­tassa. A rendtartó és a törvényhozó faluról közzétett irományokat és a hozzájuk fűzött értel­mezéseket, valamint a székely múlt gazdaságtörténeti, statisztikai, demográfiai megkö­zelítéséről tanúskodó tucatnyi tanulmányt a szakma elismeréssel és a nagy szellemi teljesítményeknek kijáró tisztelgéssel fogadta. A lelkes hangú írások bő áradatából legyen szabad kiemelnem egyetlenegyet, mégpedig azt, amely már címében is találóan fejezi ki ünnepeltünk helyét a magyar történettudományi irodalomban. Wellmann Imre, a magyar gazdaságtörténeti kutatás kiváló mestere 1989-ben az Ethnographia hasábjain ilyen címmel tette közzé terjedelmes tanulmányát: Földközösségtől faluközösségig – kutatások és felfogások Tagányi Károlytól Imreh Istvánig. Áttekintve mintegy száz esztendő magyar tudományos hozamát és sorra véve olyan nagyszerű tudósok, mint Mályusz Elemér, Domanovszky Sándor, Györffy István, Szabó István a témához kapcsolódó eredményeit, megállapítja, hogy a székely falutörvények rendszeres gyűjtése, közkinccsé tétele és feldolgozása terén a döntő lépést Imreh István tette meg. Mint írja, ő már 1947-ben túllépett elődei eredményein, újabb kötetei pedig a földközösségből kinövő faluközösséget olyan szerves társadalmi fejleményként mutatják be, melyben a székely falunak sikerült kigyöngyöznie magából sajátos belső autonómiáját. A budapesti tudós így összegezi fiatalabb kolozsvári pályatársa teljesítményét: „Közel egy évszázaddal ezelőtt méltán lehetett fölfedezésként értékelni, ahogy Tagányi a magyarországi földközösség hajdani meglétét az ismeretlenség homályából a napvilágra hozta. Napjainkban Imreh továbbhaladva ugyancsak már-már veszendőbe ment nagy értékű kútfőegyüttest óvott meg a fenyegető enyészettől, tett hozzáférhetővé és beszédessé. A székely falutörvények, faluközösségi rendtartások és jegyzőkönyvek tiszta, közvetlen sugárzással világítanak be a közösségi életet élő falusi nép mindennapjának mélyébe, közzétételük és feldolgozásuk új, egyedülálló szilárd alapvetés további agrár­történeti kutatásaink számára.”

A sikeres tudományos pálya titkait fürkészve ezer és ezer tényező szerencsés közre­munkálására figyelhetünk fel. Ezek közül most csak kettőt említek: az üstökön ragadott ihletet és a biztos tudást megszerző állhatatosságot.

Ihletetten csak az vizsgálhatta múltunk szerkezeti sajátosságait, akiben magában is megvolt a szerkezet- az intézményteremtő készség. A szülői házban, majd nősülése és gyermekei születése után a maga szerény hajlékában a családépítés példás lehetőségeit ismerte fel. A természetjárás meghitt órái, a fél Erdélyt családjával kerékpárral felkereső nyári kirándulások, a tanítványokkal vagy barátokkal közelebbről is szemügyre vett székelyföldi tájegységek mind-mind élményt szolgáltattak ahhoz, hogy akár az irtásföldek, akár a régi erdélyi úthálózat gazdasági következményei vagy a különleges agrárjelenségek, köztük a szőlőművelés vagy veteménytermesztés történeti bemutatásakor a látvány mint képzelőerőt felfokozó élmény jelenjék meg egy-egy tanulmánynak a sorai között. De élményt jelentett a strukturális vizsgálódásokhoz a diákotthon igazgatása vagy az állami kezelésbe vett Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára állagának károsodásmentes biztosítása mindaddig, amíg a zűrzavaros időkben a Román Akadémiára hárult a felelősség a nagy múltú intézmény páratlan értékeinek a megtartásáért.

Imreh István élménnyé tudta tenni magát a tudományos kutatómunkát is, amely kívülállónak meglehetősen unalmas foglalatosságnak tűnhet. Különleges grafikai készségével egyenesen széppé, érdekessé tudta tenni könyvtári, levéltári kutatásai nyerstermékét: a cédulát.

Nos, éppen ezeknek a céduláknak az ezrei bizonyítják, hogy egy-egy megállapítása biztos­ságáért, hipotézisei teherbírásának kipróbálásáért milyen nagy dokumentációs anyaggal dol­gozott. A formába öntéskor viszont bölcsen megválogatta, hogy mit kell a lap alján jegyzetekben feltétlenül feltüntetni, hiszen az építésztől véve példát, nagyon jól tudta, hogy a tető alá hozott építmény elkészülte után az állványzatot el kell bontani még akkor is, ha az a maga idején nemcsak jól betöltötte funkcióját, hanem egyenesen remekmívű ácsmunka volt.

Álljon itt befejező gondolatként annak a hűséges kitartásnak a méltatása, mellyel Imreh István Erdély hagyományos művelődési és gazdasági intézményeinek eszmeiségét őrizte akkor is, amikor ezek újjáélesztését szóba hozni sem volt tanácsos. Amikor viszont felcsillant legalább a remény a közhasznú cselekvés újabb lehetőségeire, mindnyájunknak példát adó munkakedvvel fokozta kutatásai iramát, és tette egymás után olvasói asztalára a múltunkra emlékeztető és jövőnkre óvatos derűlátással tekintő munkáit.

Az Isten áldja meg!

Balogh Béla

Székely diákok a máramarosszigeti

Református Líceumban
(1682–1850)

Történeti irodalmunk bizonyított megállapítása, hogy az erdélyi, főként református kollégiumok diákságának jelentős hányada Háromszék, Maros- és Udvarhelyszék települé­seiről származott.¹ A marosvásárhelyi² és udvarhelyi iskolák esetében ez nagyon is érthető, hisz mindkettő „székely belterületen” működött. A nagyenyedi és részben a kolozsvári kollé­giumok viszonylagos közelsége is természetes magyarázattal szolgál a jelenség megértéséhez. Jakó Zsigmond utat nyitó elemzésében a Szászvároson, Zilahon, Nagybányán és Szatmár­németiben működött protestáns iskolákban is jelentős számú székely származású diákkal számol.³ A jelzett munka megírása idején a máramarosszigeti Református Líceum még az érdeklődésen kívül esett. E mellőzés okai főként a források ismeretlenségében keresendők.

Jelen közleményemmel mindenekelőtt a székely társadalom történetének avatott kutatója, Imreh István volt egyetemi tanárom iránti tiszteletem szeretném leróni. Egyben remélni vélem, hogy alábbi megállapításaimat művelődés- és iskolatörténészeink is sikerrel haszno­sítják.

A máramarosszigeti protestáns iskolára vonatkozó biztos adatokkal 1540-től kezdve rendelkezünk.⁴ Mintegy száz éven keresztül ez az iskola csupán grammatikai, avagy alsóbb gimnáziumi jellegű volt. Fejlődésének következő időszaka az erdélyi protestáns fejedelmek uralkodásának idejére esett. 1640-től Bethlen István – az országépítő Bethlen Gábor testvére – mint örökös máramarosi főispán és egyben az itteni sókamara haszonélvezője, a tanulók részére alumniumokat rendelt: pénzt az aknákról és gabonajövedelmet a malmoktól biztosított a most már humanitáris fokozatot elért iskolának. A következő évtizedben és mindenekelőtt Apafi Mihály gondoskodása révén, anyagiakban további gyarapodás történt. Egy 1671-ben kibocsátott oklevélben a fejedelem elrendeli: „Rectorem scholae Sziget lapides, studiosus eiusdem scholae 200 lapides salis quotannis obvenient.”⁵

Az iskola rektorai még főként a kolozsvári református kollégiumban végzett növendékek közül kerültek ki, de a pedagógiai szeminárium felállításával a XVII. század utolsó évtizedeiben a szigeti iskola volt nagydiákjai közül sokan már Máramaros, Ugocsa és helyenként Szatmár megye triviális iskoláiban mint tanítók helyezkedtek el. A szigeti református schola rangja és jelentősége a következő évszázadban is gyarapodott. 1700-ban átkerült a vármegye pártfogásába: a teológia, filozófia, matematika és a görög nyelv oktatá­sának bevezetésével teológiai szemináriummá, azaz felsőfokú tanintézetté vált. Történt ez abban az időben, amikor a korábbi nagynevű nagybányai Schola Rivulina és a szatmári református iskola az ellenreformációt támogató császárpárti intézkedések következtében gyakorlatilag megszűnt létezni.⁶

A Helytartótanács parancsára 1752-től a szigeti iskola is elvesztette a megye pártfogását és ekkor a máramarosi egyházmegye felügyelete alá került. Több erdélyi protestáns főúri család újabb adományai segítségével anyagiakban is sokat gyarapodott. 1797-ben ez tette lehetővé az intézet teljes átszervezését, egy filozófiai tanszék felállítását és a főiskolai jelleg új keretek közötti biztosítását. Az iskola szükségleteire 1802-ben új egyemeletes épületet emeltek. Évente átlagosan 24 diák pénzsegélyben részesült és ezenfelül 60–80 diák részére ingyenes kenyeret biztosítottak.⁷

A líceumi rangra emelkedett szigeti iskola életében az újabb változást az 1836 és 1838 között létesített jogi, illetve teológiai katedrák alapítása jelentette. Az elsőt a későbbi mikszáthi hős, gróf Buttler János alapítványa, a második újjászervezést a tiszafüredi kötődésű Nánási család adománya tette lehetővé.⁸ Az 1837–38-as tanévben a szigeti líceum keretében megindult a rendszeres jogászképzés.

Az iskolaszerkezet újabb módosítására az 1845–46-os tanév kezdetén került sor. Ettől az évtől a teológusképzés megszűnt. Ugyanakkor tervbe vették a gimnáziumi oktatással párhuzamosan futó polgári iskolatípus kialakítását⁹, de ennek gyakorlatba ültetése az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint az ezt követő évek „Entwurf de Organisations der Gymnasien und Realschulen in Österreich” rendelkezései miatt nem történt meg. A megszorító előírások miatt az utolsó felsőfokú vizsgákra az 1850–51-es tanévben került sor. Anyagi fedezet hiányában az 1855–56-os tanévben már csupán a négy gimnáziumi osztály nyitotta meg kapuit. Ez volt a mélypont, de az újabb emelkedés kiindulópontja is. 1855 novemberében a szigeti iskola elnyerte a nyilvánossági jogot. Újabb alapítványok révén anyagilag is megerő­södött, tanári kara az igényeknek megfelelően kiegészült. Az 1859–60-as tanévtől kezdve az intézet egy-egy osztállyal bővült, az 1863–64-es tanévben az első érettségi vizsgát is megtartották. 1869-ben a jogi tanfolyam újraindulásával az intézet ismét főiskolai státust nyert.

Visszaállt tehát az a szint, amelyet a szigeti iskola a XVIII. és XIX. század fordulóján már biztosított magának. A múltba tekintő sóvárgást a jövőbe vetett bizalom váltotta fel. Büszkeséggel vették számba azt a korszakot, amikor az iskolaszervező Hari Péter mellett a szigeti alma maternek olyan kiváló oktatói voltak, mint Nánási Mihály, aki már 1797-ben Immanuel Kant alapján oktatta a filozófiát, vagy az a Szilágyi János, aki az iskola költségén a pesti, majd bécsi egyetemeken szerzett diplomát, és aki Kant és Krug tanai alapján megírta és Szigeten kiadta az első magyar Jus naturaét. Ezen nemzedék kiválóságai mellett Pataki János úgy vonult be az emlékezetbe, mint aki a sárospataki Kövivel párhuzamosan a jogtu­dományok előadásánál a latint elsőként cserélte fel a magyar nyelvvel.¹⁰ Az 1845 óta Szigeten oktató, majd a forradalom leverését követő időszaktól negyven éven át az igazgatói tisztet betöltő Szilágyi István (Arany János költészetének elindítója és későbbi Iza-parti barátja) ezen elődök példáján szervezte és vezette a gondjaira bízott intézet fejlődését, és teremtette meg azt a tudományos kutatóbázist, amely könyvtára, okmánytára, régiség- és természetrajzi gyűjteményein keresztül országszerte hivatkozási ponttá emelte Máramarosszigetet.¹¹

Az szóban forgó szigeti iskola „öreg deákjai”-ról 1682-től, míg a kezdő és gimnaziális osztályok tanulóiról az 1750-es évektől kezdve maradt fenn nyilvántartás.¹² A tógátusok névjegyzékének gerincét bő évszázadokon át a fogadalomtételük nyilvántartása képezi. A nevük aláírásával hitelesített szövegben 1825-ig az iskola felső fokozatára került fiatalok születési vagy lakhelye még nem szerepel. Azonban a Jakó Zsigmond fennebb idézett művében körvonalazott munkamódszert elfogadva, 1740-ig bezáróan a keresztnevet követő helynévből képzett tulajdonnév alapján az ifjú eredetére következtethetünk. Az ezt követő két évtizedből eredő névsorok hasonló módon képzett személynevei már csupán utalnak arra, hogy az adott nevet viselők ősei a névben megjelölt vidékről származtak el. Esetünkben azonban az 1751-től vezetett kezdő és gimnaziális fokozatú diákok jegyzékében már a tanulók szüleinek (hozzátartozóinak) lakhelyét is feltüntetik. Ez utóbbi adatok aztán a közülük felnőtt „öreg deákok” esetében is biztos eredet bizonyítékául szolgálnak. Az 1827 és 1850 közötti bő három évtized tógátusainak a névsora a szigeti líceum esetében is tartalmazza a diák születési (vagy hovatartozási) adatait. Az eredet meghatározása tehát többé nem okoz nehézségeket.

Az iskola subscribált diákjainak jegyzéke 1682 és 1850 között összesen 1851 nevet tartalmaz. Ebből a számból le kell vonnunk 54-et, mely a kétszer vagy háromszor beiratkozott diákok számát jelenti. A fennmaradó 1797 diák közül 341 személy esetében az eredet kérdése bizonytalan. Felfelé kerekítve ez közel 19%-ot jelent. Az azonosított 1456 „öreg deák” összesen 374 helységből eredeztethető. Közülük 432 személy (bő 24%) a történelmi Máramaros megye összesen 30 településéről származott. Ezen belül nyilvánvaló, hogy a máramarosiak legtöbbje, szám szerint 385 nagydiák az öt koronavárosból (Hosszúmező, Huszt, Sziget, Técső és Visk) való. Ez a magas arány érthető, hisz nyilvánvaló, hogy a szigeti iskola is mindenekelőtt a szűkebb környezetéből származó fiatalok számára létesült.

Ha azonban az adatokat tovább vallatjuk, szerfölött érdekes következtetésekre jutunk. Mindenekelőtt azt tapasztaljuk, hogy a Szigeten subscribált diákok sorában időközönként a távoli Háromszék és a még távolabbi baranyai, győri, veszprémi, zalai és Fehér megyei tájak szülöttei mellett a felvidéki Abaúj, Borsod, Szepes és Zemplén megyei, valamint a közép- és dél-erdélyi Brassó, Fogaras, Gyulafehérvár és a Küküllők menti vidékekről is kerültek fiatalok a szigeti alma materbe.

A közleményem címében megjelölt szűkítés okán a távolibb vidékekre vonatkozó adatok elemzésétől most eltekintünk, és a következőkben a három zömében protestáns székely szék­ből származó diákok felé fordulva ezek tömeges jelenlétét kell rögzítenünk. Háromszék, Udvarhelyszék és Marosszék 56 helységéből összesen 118 tógátus tanult megadott idő­szakban Máramarosszigeten. Ez az azonosított nagydiák-létszám 6,57%-át jelenti. Közülük 80 személy az 1740-es évet megelőző időszakban volt az Iza-parti város öregdiákja. Ha figye­lembe vesszük, hogy 1740-ig összesen 329 subscribált diák neve ismeretes, úgy megálla­pítható, hogy az 1682 és 1740 közötti évekből ismert szigeti diákok 24,31%-a székelyföldi származású volt.

Főként ez utóbbi érték rendkívül magas. Még abszolút vonatkozásban is. De mód van rá, hogy a Szigethez viszonylag közel fekvő két neves iskola, a nagybányai Schola Rivulina és a Szatmári Református Kollégium számadataival is összehasonlítást végezzünk. A bányaváros protestáns iskolájában 1740-ig 59 székelyföldi településről 171 tógátus diák tanult, ami az azonosított 912-es összlétszám 18,75 százalékának felel meg.¹³ A Szamos-parti református iskolában az 1610 és 1737 közötti időszakra vonatkozóan Bura László 108 székely diákkal számol, ami a nyilvántartott 3167 diák 3,41 százalékát jelenti.¹⁴ Az összehasonlítás mindkét esetben Máramarosszigetnek kedvez. Az okokat hosszan sorolhatnók, de a leglényegesebb ezek közül Máramaros vármegye XVII. századi viszonylagos függetlenségében gyökerezik. Az ellenreformáció időszakában valóságos mentsvár szerepet betöltő Máramaros a XVIII. század folyamán is, a szigeti iskola töretlen fejlődése révén, az erdélyi, szamosháti és Felső-Tisza-vidéki fiatalok számára a továbbtanulás lehetőségét biztosította.

A Máramarosszigeten megfordult székelyföldi „öreg deákok” egy bizonyos hányada még mint kisdiák érkezett az Iza-parti iskolába. Az 1751 és 1850 közötti évszázad alatt a rendel­kezésünkre álló nyilvántartások alapján összesen 2933 kezdő, gimnaziális, illetve humanista fokozatú tanulót sikerült azonosítani. Ezek közül 45 személy székely eredetű volt, akik 29 településről érkeztek a szigeti iskolába. Közülük két-két tanuló kezdő, conjugista és gramma­tikai fokozatú volt, hárman conjugisták, tízen syntaxisták, heten rhetorok, hatan pedig poesis­ták voltak, míg 13 esetben, adathiány miatt, a tanulók fokozatát nem lehet meghatározni.

A legtöbb székelyföldi diák, mind a tógátusok, mind pedig a kezdő, illetve gimnaziális fokozatúak esetében is, Háromszék területéről érkezett Szigetre. A növekvő helytörténeti ér­deklődés okán úgy vélem, nem érdektelen annak ismerete sem, hogy egy-egy településről hányan és melyik év(ek)ben iratkoztak a máramarosszigeti iskolába. A továbbiakban minden település megnevezését követő évszám egy-egy tógátust jelez, míg a zárójelben szereplő négytagú szám a kisiskolás, gimnazista vagy humanista fokozatú diák beiratkozásának évét jelöli. Egyazon évszám ismétlése azt is jelzi, hogy a megadott évben ugyanazon településről két vagy több diák érkezett a máramarosszigeti alma materbe.