Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Kósa László

A Bodokiak

Imreh István több mint hatodfél évtizede írta a sepsibodoki székelyek társadalmi tudatát elemző tanulmányát⁷⁹⁰, amelyben eredményesen kapcsolta össze a társadalomtörténeti kutatást és a helyszíni szociológiai megfigyelést. Minthogy akkortájt születtem, jóval később olvashattam ezt az írást, és nemcsak az említett módszertani újdonság ragadott meg, hanem az is, hogy Sepsibodokon az 1940-es évek elején – bár fiágon fogyóban, de – még éltek egy hajdani székely katonanemzetség, a Henterek leszármazottai. (Talán élnek a községben ma is.) A családnév azért tűnt föl, mert az alföldi kisvárosban, Gyulán, ahol felnőttem, a helytörténet tüzetesebb ismerői számára, akik közé már kisdiákként magamat is oda­számítottam, a Bodoki családnév tiszteletet parancsolóan és ismerősen csengett. Az egymástól látszólag távol eső adatok azért találkoznak össze, mert a XIX. században Békés megyében honos Bodokiakat eredetileg Henternek hívták, és számon tartották sepsibodoki eredetüket. Az utóbbi speciális mozzanat magyarázza, hogy ezúttal nem Imreh István máig mintának tekinthető sepsibodoki vizsgálatához kapcsolódom, hanem az általa említett család múltjához. Írásom azonban nem szokványos családtörténet kíván lenni, hanem egy – mint látni fogjuk, néhány tagjának köszönhetően – országos hírnevet szerző család történetének arra érdemes, elsősorban XIX. századi mozzanatait a székelységből kirajzó értelmiség tevékenysége és sorsa példájaként kívánja bemutatni.

Mikor hagyta el a Henter família általunk vizsgált ágának alapító tagja az ősi fészket? Nem tudjuk pontosan. Különböző források eltérő adatokat tartalmaznak a családágazatokról és a lakóhelyekről, melyeket elegendő ismeret hiányában nagyon nehéz vagy nem is lehet össze­kapcsolni. A homályosságra jellemző, hogy jóllehet semmi sem igazolja, akadt szerző, aki ténynek vette a sepsiszentiványi Henterek és a bodoki Henterek feltételezett vérrokonságát. A kapcsolat valószínűleg azért volt vonzó, mert a XVIII. században az előbb említett előkelő székely család két tagját bárói rangra emelte az uralkodói kegy.⁷⁹¹ A Felső-Tisza vidékén és az Észak-Partiumban a XVIII–XIX. században többfelé találkozunk nemesrendű Henterekkel, akik között rokonságot feltételezni szintén lehetséges, de a bizonyítás számos földrajzi és időbeli akadályba, főként kellő hiteles adat hiányába ütközik.⁷⁹²

Pálmay József 1588-ból regisztrálta a bodoki Henter család legkorábbi írásos említését. A kéziratos családfán legelsőként ismert I. György 1670 táján még Sepsibodokon lakott. A szülőhely elhagyásának indítékát századok óta gyakori okok között kell keresnünk, a túlnépesedésben és a megélhetéshez nem elegendő vagyonban. György leszármazottainak életútja egyenként is valószínűsíti ezt, sőt a megélhetési lehetőségek keresése az elszegényedő szabad székelyek szempontjából valószínűleg tipikusnak mondható. György négy fia közül I. Mihály (született 1662-ben) kuruc hadnagy lett, tehát hivatásos katonának ment, de további sorsáról nincs adat. János (születési éve nem ismert) Nagyenyeden élt mint csizmadia. A bennünket közelebbről érdeklő, 1665 körül született Benedek foglalkozásáról ugyan nem maradt közvetlen adalék, de bátran következtethetünk gazdálkodó voltára, mert fiai Bodokon közös jószágot, szántót és szénafüvet bírtak. Ezt utóbb az egyik fiú, László lányai örökölték, ugyanis Ferenc fivérük református prédikátornak tanulván, bizonyára távol került a szülőfalutól, és a családfa neki is csupán egyetlen lányáról tud. Benedek másik fia, Péter (született 1690 körül) életútjának alakulása valószínűleg ugyancsak hozzájárult az említett leányági örökléshez. Ő Rákóczi Ferenc seregében katonáskodott, majd Kőszegremetén (Szatmár m.) telepedett le. Első fia, I. Márton (1715 körül–1781) éppúgy lelkész lett, mint unokatestvére. Técsőn szolgált 1739-től haláláig, közben a máramarosi református egyházmegyében esperesi tisztséget is viselt (1762–1777). Fia, II. Márton (1742 körül–1800) követte apja foglalkozását, előbb Gencsen, majd Börvelyen (mindkettő Szatmár m.) paposkodott.⁷⁹³ Itt jegyezzük meg, hogy a jelentős hányadban Háromszékből beiskolázó nagyenyedi református kollégium 1662–1790 közötti, tehát a szempontunkból fontos időszak diák-névsoraiban is számos Henterre és Bodokira (vagy Bodoki H.-re) bukkantunk. Különben az erdélyi magyarok és szászok között mindkét név viszonylag gyakori. A diáknévsorokban szereplők egy része biztosra vehetően az általunk vizsgált családhoz tartozott, ami ismételten alátámasztja, hogy mind a vizsgált családban, mind az adott társadalmi rétegben megszokott volt a lelkészi és tanítói pálya választása.⁷⁹⁴

A figyelmünket lekötő ág első ismert értelmiségi tagja, II. Márton fiági utódainak minden nemzedékében találkozunk tanult emberekkel. Egyelőre azonban csupán annyit állapítunk meg, hogy a család kipróbálta a társadalmi érvényesülés minden jelentősebb korabeli útját, ami a hasonló vagyontalan nemesek előtt nyitva állott: a katonáskodást, iparos mesterséget és az iskoláztatást. A Szilágyságban lakók között a XIX. század elejétől alacsonyabb rangú vármegyei tisztségviselőkkel is találkozunk. Két okból tudatosan neveztük nemesnek a néhány nemzedékkel előbb még szabad székelynek mondott családot: (1) a református prédikátorokat Bethlen Gábor kollektív nemesítése óta (1629) egyébként is országszerte elfogadták nemesnek, (2) a mi Hentereinkről ugyan nem tudni, mikor és kitől kaptak nemességet, ha ugyan kapták és nem szabad székely mivoltukban bírták, mindenesetre a szűkebb Magyarország vármegyéiben fenntartás nélkül igazolták azt.⁷⁹⁵

1830-ban Henter István és György kőszegremetei lakosok, vélhetőleg az általunk vizsgált ág unokatestvérei kérték Szatmár vármegyétől nemességük megvizsgálását, 1832-ben pedig ugyancsak Szatmár vármegye II. Márton fiainak, Bodoki Henter II. Mihálynak, III. Mártonnak és II. Györgynek mint börvelyi illetőségűeknek igazolta nemességét. Ez az eljárás valószínűleg előzménye volt annak, hogy 1837-ben Békés vármegyében II. Mihály nemes­ségét – székely származására is elismerően utalva – elismerték és kihirdették, mielőtt tiszteletbeli táblabírává választották volna.⁷⁹⁶ Joggal tűnődhetünk azon, miért csak akkor, javakorában járva, kérte az igazolást Mihály. Erre a legvalószínűbb magyarázat az lehet, hogy foglalkozása és társadalmi helyzete hamarabb nem ösztönözte, a táblabíróság pedig nem került szóba. II. Márton fiainak nemzedékével újabb státusváltozás köszöntött be a család történetében. Az említett fiúk közül kettő falusi nótárius lett, az egyik Börvelyben, a másik Bályokon (Bihar m.), Mihály pedig földmérő mérnök, ami szokatlan pályaválasztásnak számított, nemcsak általában, hanem különösen nemesként. Mindnyájan abba a rétegbe tartoztak, melyet a kor nyelvén honoráciornak neveztek, ami saját szellemi munkából történő megélhetést, modern értelemben polgári foglalkozást jelentett. Az életvitelükről szóló beszámolók és a méltatások visszatérően hangsúlyozták Mihály és a még rendi társadalomban született fiai polgári mentalitását.⁷⁹⁷

Bodoki Henter Mihály (1782–1838) az első, akinek alakjával részletesebben foglalkozunk. Az összetett nevet az előző nemzedék tagjai is használták, de ő volt az első, aki a bodoki predi­kátumot nemcsak időnként, hanem állandóan és mint családnevet viselte, sőt a Hentert mind gyakrabban elhagyta, esetleg „H.”-val helyettesítette. Utódai 1848-tól már kizárólag Bodo­kinak vagy Bodokynak nevezték magukat. Az időpont arra enged következtetni, hogy a távoli történelemben eredetileg föltehetőleg erdélyi szász Hentert túlságosan idegennek érezték.⁷⁹⁸

Bodoki Mihály a hazai képzésű magyar műszaki értelmiség második nemzedékéhez tartozott. A Pesten 1782-ben létrehívott Institutum Geomet­ri­co-Hydro­technicumban, magyar nevén Mérnöki Intézetben szerezte oklevelét 1811-ben. A szaporodó úrbéri perekkel járó föld­mérések és az egyre gyakoribb folyószabályozások jelentősen megnövelték a mérnöki munka iránti igényt, aminek kielégítését elsősorban a megnevezett intézmény tette lehetővé. A friss diplomás szakember 1812-ben a mindkétféle munkalehetőséget bőven kínáló Békésben telepedett le, ahol előtte állandó, csak erre a megyére kiterjedő mérnöki munkát senki sem végzett.⁷⁹⁹ A letelepedés ténye további társadalomtörténeti jelenségekre irányítja figyel­münket. Az, hogy a földbirtokkal nem rendelkező professzionális értelmiségi szülőhelyétől távol keres és talál állást, önmagában is érthető és természetes. Ami sajátos benne, hogy Békés megyében a török eltakarodása utáni másfél században sosem tudott pótlódni a hódoltság alatt elpusztult vagy elmenekült régi nemesség, és mindvégig hiány mutatkozott tanult emberekben is. Ezért volt befogadó, ahol folyamatosan telepedtek le távolról érkező szegényrendű nemesek. Csak néhány kortárs családra utalunk, hogy érzékeltessük: a székely eredetű Bodokiak megjelenése nem társtalan eset. A megyei közigazgatásban több mint egy évszázadon át fontos posztokat betöltő bajcai Beliczey, valamint az ipolyi és terényi Stummer köznemesi család a XVIII. században érkezett Nyitra, illetőleg Hont megyéből. Az utóbbiból származott mindössze huszonhárom évesen a szabadságharc békési alispánja és kormány­biztosa, aki 1848-ban a Bodokiakhoz hasonlóan megváltoztatta nevét, mégpedig Terényire. (Testvérbátyja, Ipolyi Arnold neves műtörténész és folklorista másik nemesi előnevükre cserélte föl az ezúttal vitathatatlanul idegenes hangzású eredetit.) A kortársi Gyula város társadalmának két jeles szereplője, mindketten a város első történetírói közé tartoznak, zalai armalista családok sarjai: Komáromy Miklós (1802–1849) németgyulai jegyző és Mogyo­róssy János (1804–1893) gazdatiszt, műgyűjtő, a helyi múzeum és könyvtár alapítója.⁸⁰⁰ A távolról érkező Bodokiak tehát mind társadalmi eredet és beszármazás, mind képzettség tekintetében beillettek azok közé, akikkel nap nap után találkozhattak az utcán, a hivatalokban, a közélet színterein s talán látogatták is egymást.

Bodoki Mihály haláláig Békés megyében, Gyulán lakott. Bő negyedszázados működése a magyarországi folyamszabályozások és mocsárlecsapolások hőskorával esett egybe, olyan kiemelkedő tevékenységű mérnök kortársakkal, mint a Körösök vízmunkálatait megkezdő Huszár Mátyás, a Dunántúlon és a Tiszántúlon is dolgozó Beszédes József, valamint Vedres István és Vásárhelyi Pál, akik a Tisza-szabályozásnál tűntek ki. Bodoki Mihálynak nem állt módjában igazán nagy jelentőségű munkákat vezetni. Huszár Mátyás ugyan elkészítette a Körösök egységes szempontú szabályozásának tervét (1822–23), de a kivitelezésre nem volt anyagi fedezet. A vízrendezés ekkor már tartósan nemzeti fontosságú ügynek számított, a tőke és a szükséges műszaki szervezet hiánya azonban évtizedeken át gátolta a kibontakozását. Bodoki Mihály működése idején országszerte elsősorban a vármegyék és az érintett uradalmak áldozatvállalásának mértékétől és teherbírásától függtek a munkálatok. Ráadásul közmunkával, azaz jórészt jobbágyi robottal folytak, ami az alacsony fokú műszaki adott­ságokkal párosulva, a legkitűnőbb mérnöki irányítás mellett sem válhatott igazán ered­ményessé. Ilyen körülmények között lehetetlen volt a szabályozásokat összehangolni, hiszen azok az illető vármegye vagy uradalom határánál többnyire véget értek. Bodoki Mihály 1820-tól irányította a Békés megyei vízrendezést, 1825-re elkészítette annak vízrajzi leírását. Többnyire mocsarakat szárítottak ki, levezető árkokkal akadályozták a vízutánpótlást. Kisebb átvágásokat is elkészíttetett a középkori mederben kanyargó Körösökön. A fölszabaduló és folyamatosan termesztésbe vont területeken szaporodtak a földmérési megbízások, pótolni kellett az addig hiányzó határkijelöléseket. A Bodoki család visszaemlékezései szerint II. Mihály tevőleges résztvevője volt a közismert Arany János-balladában megörökített határ­pernek (A hamis tanú, 1852). A hamis esküért járó bűnhődés ugyan vándor folklórmotívum, a hagyománynak mégis hitelt lehet adni, mert valóban Bodoki Mihály végezte el a Körösladány és Köröstarcsa között vitatott határ pontos kijelölését.⁸⁰¹

A következő nemzedék kiválósága, II. Mihály első fia, Bodoki Károly (1814–1868) Békés mezővárosában született, középiskolai tanulmányait a kecskeméti és a debreceni református kollégiumban végezte, ezután ő is a pesti Mérnöki Intézetben szerzett oklevelet (1836). A kezdő mérnök két évig a budai országos műszaki igazgatóság szolgálatában állott. Ez idő alatt Vásárhelyi Pál oldalán a Ferenc-csatorna kiegészítő munkálataiban is részt vett. Apja halála után kérték föl a megürült vármegyei mérnöki tisztség betöltésére, foglalkozását tekintve még mindig egyedüliként egész Békésben. A Bodokiak nemzedékváltása egybeesett a vízügyek­ben történő korszakváltással. A partikuláris gátépítések és lecsapolások folytatásának meddőségét, vele szemben az egész vízrendszerre kiterjedő egységes szabályozás szüksé­gességét belátó vélemények eljutottak a cselekvés szintjére. Ezeknek vált tevékeny részesévé Bodoki Károly.

Közvetlen gondként jelentkezett az előző korszak gyakorlatából, hogy a Békéssel szomszédos Arad vármegyében 1835-re elkészült a Fehér-Körös és mellékágai szabályozása. A mederrövidítések és hullámtér-szűkítések következtében a korábbinál gyorsabban és nagyobb erővel levonuló árhullámok mind nagyobb károkat okoztak a fejletlenebb védművekkel rendelkező, alacsonyabban fekvő, keleti szomszédaival lépést tartani képtelen békési tájon, a Fehér-Körös két partján fekvő Gyulát is sűrűbben elöntötte a víz.⁸⁰²

A vázolt koncepció megvalósulása azonban nem indult meg azonnal a fiatal mérnök kinevezésével. Működésének első szakaszában még folytatódott a meggyőződése ellenére végzett, tartós eredményt nem hozó, partikuláris vízregulázás. A nemesi közgyűlés egymás után hozta a hatékony ármentesítést szorgalmazó – ezúttal már a fiatal Bodoki által sugalmazott vagy előkészített – határozatokat, de a közmunkákba belefáradt a lakosság, a Helytartótanácshoz intézett segélykérelmet elutasították, és nem volt meg a hatósági elszántság a tervek végrehajtásához. A kibontakozást a következő évtizedek sikeres formája, a társulat jelentette, az elsőt Széchenyi István ösztönzésére 1845-ben alapították (Körös Szabályozási Társulat). A tényleges változást azonban a Tisza teljes vízrendszerét komplex célkitűzéssel (ármentesítés, hajózás, lecsapolás stb.), egységes elképzelés szerint rendezni akaró Széchenyi vízszabályozási királyi biztossá kinevezése és a Tiszavölgyi Társulat megalakulása hozta (1846). Miután a Körös Szabályozási Társulat ehhez csatlakozott, a központi választmány a Körös–Berettyó vidék osztálymérnökévé nevezte ki Bodoki Károlyt, aki a vármegyei mérnöki tisztséget is megtartotta. Szaktekintélye időközben tovább erősödött. 1845-ben tízhónapos szabadságot kért és kapott a vármegyétől nyugat-európai tanulmányútra. Az indoklás a közlekedés korszerű formáinak megismeréséről szólt. Maga az utazás Széchenyi ajánlólevelével olyan országokba vezetett, ahol nemcsak a korban fejlett száraz­földi, hanem csatornahálózattal a vízi közlekedés és vele kapcsolatosan a vízépítés is tanulmányozható volt (Észak-Itália, Svájc, német tartományok, Franciaország, Belgium, Hollandia, Anglia).⁸⁰³

A Tisza-szabályozást a szabadságharc kitörése egy ideig lelassította, ám az ügy gazdasági és társadalmi fontosságát mutatja, hogy a bukás után hamarosan ismét lendületet vett. Bodoki Mihály a forradalom előtti hónapokban dolgozta ki a Körösökre vonatkozó új terveket, amelyeket már a független magyar kormánynak nyújtottak be, de elfogadásukra és megvalósításukra csak az önkényuralom idején került sor. A szétesett Tiszavölgyi Társulat területén néhány esztendő leforgása alatt nyolc új társulat keletkezett, ami egyúttal ismételten jelzi, hogy a Tisza és a Körösök vidéke központi (állami) forrásból továbbra sem kapott pénzügyi fedezetet a vízmentesítésre. Valószínűleg azért, mert az illetékes hivatalokban pontosan tudták, hogy a szóban forgó térségben a jobbágyfölszabadítással területeket vesztett birtokosok éppen a művelésbe vonható területek szabályozásoktól és lecsapolásoktól várható növekedésével igyekeznek kárpótolni magukat, tehát mindenképpen érdekeltek a munkák elvégzésében. Az ármentesítésbe fektetett tőke jelentős része valóban a volt jobbágyföldek váltságösszegéből került ki, miután a társulatok tagságát is elsősorban az érdekelt földbirtokosok képezték. Az eredmény nem is maradt el: 1855 és 1895 között, amíg a munkálatok a területen a mai állapothoz közel álló helyzetet kialakították, a szántóföldek aránya 48,11%-ról 75,06%-ra nőtt, a réteké viszont 16,29%-ról 6,72%-ra, a legelőké 29%-ról 14,56%-ra csökkent.⁸⁰⁴

A korabeli mérnöki munka nem csupán a lecsapolás műszaki megtervezésére és kivitelezésére korlátozódott, hanem jelentékeny jogi és közgazdasági szervezést is igényelt. A társulatok jogi-pénzügyi alapjait éppúgy Bodoki gondolta végig és javasolta az alapításokat, mint ahogyan a földmunkák tényleges irányítását is ő végezte. Az induláshoz a végső lökést az adta, hogy 1855-ben Gyula város lakott részének jókora hányadát ismét elöntötte a Fehér-Körös. Az árvíz azok pártját erősítette meg, akik hasonló esetek újra bekövetkeztét meg­akadályozandó az addig a városon keresztülfolyó Fehér-Körös vizét egy új, Gyulavári és Békés között húzódó, teljesen ásott mederbe akarták terelni. Bodoki Károly azért ellenezte ezt a megoldást, mert sajnálta, hogy a település elveszti a folyóvízzel járó közlekedési-keres­kedelmi előnyöket, továbbá tartott a holtággá váló eredeti meder okozta vízminőségi és egészségügyi gondoktól. Vele szemben a tervéhez a városon belül szükséges nagyarányú kisajátítás és településrendezés magas költségével érveltek. Mindazonáltal a fölöttes hivatal döntését várva, három változatot terjesztett elő, a harmadik a víz részben a városon, részben azon kívül történő elvezetését indítványozta. A vitában a teljesen új csatornát ásatók győztek, de a nagyarányú vízrendezést ettől függetlenül Bodoki Károly végezte el (1855–1861). Az első pillantásra helyi jelentőségű eset azért érdemel említést, mert jó példája annak, miként merülhettek föl ökológiai problémák abban a korban, amikor még nem tudatosult a környezeti károk bekövetkezésének lehetősége. Ma már tudjuk és tapasztaljuk, hogy a kiváló és jó szándékú mérnökök döntései milyen súlyos következményeket okozhattak. Bodoki aggo­dalmai igazolódtak, mert az elzárt középkori Körös-meder és mellékágai vízmozgás hiá­nyában évtizedeken át bűzlöttek a városban, míg a szükséges duzzasztómű segítségével és a kapcsolat megnyitásával ismét biztosították az élővizet (1895). Ugyanakkor az új csatorna a sűrűn lakott, egyébként körtöltéssel is védett zárt településektől távolra vezette az áradásokat, úgyhogy azok a továbbiakban elsősorban a tanyavilágot és a termőföldeket veszélyeztették.⁸⁰⁵ A kérdéskör teljességéhez tartozik, hogy utóbb azoknak a mérnököknek és közgazdáknak is csalatkozniuk kellett, különben Bodoki Károly több nagyszabású tervével szintén közéjük tartozott, akik nyugat-európai mintára hajózható csatornahálózatot kívántak létesíteni az Alföldön. A XIX. század derekán még nem vált világossá, hogy a Kárpát-medence folyóinak nagy vízingadozása miatt egy jól működő csatornarendszer kiépítése aránytalanul nagy összegbe kerül. (Tudniillik az Atlanti-óceánba ömlő folyók vízhozama sokkal inkább állan­dó.) S mivel a befektetés sem ígért gyorsan megtérülő hasznot, el is maradt, illetőleg elhúzódott a XX. század második feléig.⁸⁰⁶ A szabályozás lefolyása és eredményei a táj országos viszonylatban máig legrészletesebben földolgozott vízrendezésének történetéből jól ismertek.⁸⁰⁷ A Közép-Tiszántúl természeti viszonyai gyökeresen átalakultak. Eltűnt Magyar­ország legnagyobb mocsara, az összefüggő Kis- és Nagysárrét. Igaz, a belvíz és a szárazság szélsőségeit máig nem sikerült kiküszöbölni, de nagy áradások hosszabb ideje nem sújtottak zárt településeket.

Bodoki Károlyt eddig megismert sokoldalúsága mellett érdekelte a kémia és a geológia is, valamint jelentékeny humán műveltsége volt, gazdag könyvtárában francia és német nyelvű szépirodalmi művek is helyet kaptak. Akár apja, ő is presbiteri tisztet vállalt a gyulai református egyházközségben és tevékenykedett a helyi közéletben. Legfontosabb kezde­ményezése a megye első bankjának, a Békésmegyei Takarékpénztári Egyesületnek az ala­pítása volt 1863-ban, melynek néhány évig vezérigazgatói teendőit is ellátta. Az alapításban támogatóan együttműködött vele az egyik helyi földbirtokos, báró Wenckheim László, aki a második világháborúig prosperáló pénzintézet első elnöke lett. A Wenckheimeknek, Békés megye legvagyonosabb családjának, terjedelmes uradalmaikkal összefüggően komoly érde­keik voltak a vízmentesítésben. Wenckheim László már korábban, a társulatok szervezésében bátorította és jelentősen pártfogolta Bodoki Károlyt. Együttműködésük következő területe a 60 ezer holdas gyulai határban lezajlott úrbéri elkülönözés és tagosítás volt, melyben a főrangú családnak szintén nem kevés érdekeltsége feküdt. Magát a munkát azonban Bodoki közvetlenül nem vezette, csupán felügyelte, közmegelégedésre egyik mérnök munkatársa irá­nyította.⁸⁰⁸ Nincs miért csodálkoznunk azon, hogy a kiváló szakembert az arisztokrata család másik tagja, László bátyja, báró Wenckheim Béla, a kiegyezés utáni első kormány belügy­minisztere (1867–69), későbbi miniszterelnök (1875) hívta a fővárosba, és szerette volna országos hatókörű hivatalos feladatokkal megbízni. Az önálló magyarországi szak­igazgatás megszervezéséhez szükség volt jól képzett tisztségviselőkre. Szándéka azonban a szűkebb pátriájához és eredeti munkájához ragaszkodó Bodoki Károly hajlandóságának hiányában meghiúsult. A Körös–Berettyó-szabályozás első, alapvető szakaszán sikeresen túljutó mérnöknek ekkor már nem sok ideje volt hátra életéből, 1868 végén váratlanul elhunyt.⁸⁰⁹

Hasonlóan ahhoz, ahogyan Mihály helyére lépett Károly, most ismét egy családtag folytatta Károly munkáját, de nem a fia, hanem testvére, pontosabban féltestvére. Károly még születé­sekor elvesztette édesanyját, édesapja később elhunyt feleségének húgát vette el, tőle született Gyulán 1833-ban a jóval fiatalabb öcs, Lajos. Az ő élete talán nem alakult annyira érdekesen és fordulatosan, mint két elődjéé, ám szakmai karrierje a legmagasabbra ívelt az összes Bodokié közül.

Bodoki Lajos a kecskeméti református kollégiumban és az eperjesi evangélikus líceumban végezte középiskoláit, majd immár családi hagyománynak mondhatóan a pesti Mérnöki Intézetben tanult 1852-ig. Mérnöki pályáját a Tisza-szabályozásnál kezdte, annak korabeli vezéralakja, Herrich Ká­roly mellett, ahonnan bátyjához szegődött. 1860-ban megválasztották Békés megye mérnökévé, de a következő évben azokkal tartván, akik az önkényuralom idején közhivatalt nem vállaltak, lemondott. Előbb magánmérnök, 1863-tól pedig a Temes­szabályozó Társulat főmérnöke lett. Innen hívták meg elhalálozott bátyja örökébe, a Körös–Berettyó szabályozása munkálataihoz. A közigazgatási határokhoz nem igazodó, központosító szakmai irányítás szükségességének fölismerése nyomán szervezték meg Gyulán a Folyam­mérnöki Hivatalt (1870), melynek első főmérnöke Bodoki Lajos lett. Azonban nem sokkal utóbb ő már engedett a fővárosba csábításnak. A helyzet lényegesen változott, munkássága a magyarországi vízépítés újabb szakaszára esett. Ekkor már a tartós védekezés kialakítása folyt, korrekciókon, erősítéseken munkálkodtak országszerte. Bodoki Lajos 1872-től Pest-Budán élve, elsősorban a Duna-szabályozáson dolgozott. Fontos szerepe volt a Pestet fe­nyegető 1876. évi nagy víz elhárításában, és terve alapján készült el a Duna felső szakaszának rendezése. A két másik vízmérnök Bodokitól eltérően Lajos szakirodalmi munkásságot is folytatott, elsősorban a Magyar Mérnök és Építészegylet Közlönyében publikált, legtöbbször az alföldi folyók kérdésköréről írt cikkeket és dolgozatokat. Szakkönyvet fordított angolból, Franciaországban tanulmányozta a folyami csatornákat, értékelő elemzést készített az 1873-as bécsi világkiállításról. Magas beosztásokban dolgozva, az országos vízépítési bizottság veze­tője volt előbb osztálytanácsosi (1881), utóbb miniszteri tanácsosi rangban (1882). A XIX. századi Bodokiakra talán jellemzőnek mondható korai, hirtelen szívhalál azonban őt is elszólította az élők sorából (1885).⁸¹⁰

Halálakor egyetlen Bodokit találunk mérnöki pályán, Károly fiát, Kálmánt (1858–1918). A Mérnöki Intézet jogutódján, a budapesti műegyetemen szerezte diplomáját, és visszatért szülővárosába, Gyulára, ahol az említett folyammérnöki hivatalban dolgozott. Róla kevés mondanivalónk van. Ténylegesen elfogytak a nagy vízépítési munkák, a száz éve kezdődő rendezési program befejeződött, de ha jutnak neki az elődökéhez hasonló nagyságrendű feladatok, talán kevésbé tüntette volna ki magát megoldásukban. Nem tehetsége okán, mert annak nem volt híján, hanem visszahúzódó természete miatt, és mert leginkább a családjának élt. Legkedvesebb időtöltése a matematika és a szépirodalom olvasása volt. Egy kései vissza­emlékező szerint hatalmas könyvtárat gyűjtött, „valóságos gentlemanné nőve ki magát”. Közéleti szereplést csupán azzal vállalt, hogy a halála előtti esztendőkben elfogadta az apja által alapított takarékpénztár igazgatói helyét.⁸¹¹

Családi hagyomány szerint Bodoki Lajos – a pályáján elért sikerek dacára – lebeszélte fiait a mérnöki hivatásról, így a majdnem egy évszázados családi tradíció megszakadt. A legidősebb fiú, szintén Lajos, fiatalon meghalt, a középső, Mihály (1861–1904) gyógyszerésznek tanult, és visszaköltözött Gyulára, a legfiatalabb, Zoltán jogot végzett és szintén Gyulán telepedett le. Bodoki Zoltán (1864–1905) rövid élete során sorozatnyi olyan jellegzetes állást és foglalkozást elvállalt, amelyre a korabeli Magyarországon a jogászság „képesített” (tucatnyi társadalmi megbízatás mellett többek közt rendőrkapitány Gyulán, ugyanott a helyi lap főszerkesztője, orosházi főszolgabíró, Békés megyei főjegyző, végül Gyula országgyűlési képviselője). Az utóbbi azért is említendő, mert még jutott neki egy morzsányi feladat, ami a vízmérnök elődökre emlékeztet. A képviselőházban ő terjesztette elő a Rába szabályozásáról szóló törvénytervezetet (1904).⁸¹²

Átlépve a XX. századba, nem követjük tovább a Bodoki család tagjainak életpályáit. Eddig nem esett szó a házassági kapcsolatokról, melyek révén a XIX. század elején Gyulára költöző földmérő mérnök leszármazottai mintegy száz év alatt kiterjedt rokonságba kerültek elsősorban a velük azonos rétegbe tartozó gyulai és környékbeli polgárcsaládokkal, többek között az Erkelekkel is. Unokák és dédunokák egymást követő nemzedékei – a férfiak szinte mindnyájan értelmiségiek – már nem mind maradtak az alföldi kisvárosban, szétrajzottak „kovásznak a nemzet testébe”, amint Krúdy Gyula írja egyik korai novellájában egy elszegényedő hétszilvafás nemesi család tagjairól némileg biblikus hangulatú utalással. Sokfelé jutott belőlük, még a mai Magyarországon kívülre is. Ma is élnek egyenes ági leszármazottak, Bodoki nevet viselők és leányági utódok egyaránt.⁸¹³

Kivételképpen egyetlen XX. századi Bodokiról emlékezünk meg, mert írásunk indító kérdésfölvetése külön indokolja. A gyógyszerész Mihály fia, III. Lajos (1899–1944?) pénzügyi tisztviselő lett, és Észak-Erdély visszacsatolása után – mintegy visszakanyarodva ősei útján – előbb Bánffy­hunyadon, azután Munkácson vállalt állást. Innen hurcolták el a szovjet hatóságok kényszermunkára, ahol hamarosan nyoma veszett.⁸¹⁴

A mai Gyulán utcanév és a város közelében egy hajdani úrilak, a Bodoki-major százados kertjének néhány megmaradt, e tájon ritka díszfája őrzi a család emlékét.