Miskolczy Ambrus
Eckhardt Sándor és Jules Michelet*
Eckhardt Sándor egyik legnagyobb filológusunk. Évtizedeken keresztül vezette a budapesti Tudományegyetem Francia Tanszékét. Ugyanakkor a magyar reformkonzervatív folyóirat, a Magyar Szemle egyik szerkesztője is volt. Fernand Braudel a Franciaország identitása című monumentálisra tervezett sorozatának első kötetében említi néhány külföldi szerző francia vonatkozású írását mint élményt, és külön kötetet tervezett Franciaországon kívüli Franciaország címmel, amelyben A francia szellem, Eckhardt Sándor 1938-i szellemes esszékönyve is talán méltó helyet foglalt volna el. Hiszen Jacques Revel – mint látni fogjuk – a legmodernebb megközelítésekkel rokonnak tartotta a magyar professzor sztereotípiákra vonatkozó vizsgálódásait, valamint az átvételek elemzését. Különösen a mondaképző helyekre vonatkozó kutatások hívták fel magukra a figyelmet, mert ez a ma divatos francia emlékezethely-kutatások előképe. Az emlékezethelyen – hangsúlyozza Revel – „olyan anyagtalan vagy anyagi »helyet« (jelképet, művet, értéket) értek, amely körül időbeli képzetek együttese kristályosodik ki, amely maga is kitermeli önnön, egyedi időbeliségbe ágyazott történetét”.1020 Ilyen: Aquincum, amelyet a franciák Sicambriaként ismertek, és az őseiknek mondott trójai vándorok szálláshelyének tartottak. Eckhardt Sándor maga 1929-ben így számolt be egyik barátjának ezekről a vizsgálódásairól: „Különben múlt évben, képzelje, középkori latin filológiába csöppentem bele és kisütöttem, hogy Buda volt a franciák első fővárosa! Nem bolondultam meg: mert csakugyan így volt, legalábbis a középkori franciák szemében. Aquincum középkori nevével: Sicambriával foglalkozva sütöttem ki egy hosszú és makacs mondai hagyományt. Ez aztán a hun monda útvesztőjébe vezetett, és ott is egy új elméletet állítottam fel, azt hiszem, reálisabbat, mint az eddigiek, mikor rámutattam a pannóniai római romok mondaképző erejére. Kézainál nincs egyetlen helynév, mely valami látható romhoz vagy dombhoz ne fűződne. Így érthető (mint Bédier mondamagyarázatában), hogy olyan fantasztikus történeteket eszel ki a jó krónikás.”1021 Folytathatnánk a sort ...Találóan hangsúlyozta Köpeczi Béla, aki hajdan a ravatalnál búcsúztatta is őt, hogy „Eckhardt eszmetörténeti és recepciós vizsgálatokat végzett egy olyan időszakban, amikor még ezek a kutatási irányok távolról sem fejlődtek ki.”1022 Ugyanakkor a szellem látókörét szűkítette a mindenkori ideológia.
Dolgozatunkban azt mutatjuk be, hogy az ideológiai környezet milyen módon befolyásolta az elemzés tartalmát, amikor Eckhardt Sándor a legnagyobb francia történész, Jules Michelet (1798–1874) életművének néhány mozzanatával került szembe. A filológiai munka felelősségének jelentőségét szeretnénk érzékeltetni, még akkor is, ha ez nem mindig hízelgő, vagy éppen kínos.
Eckhardt Sándor: Voltaire, Michelet
és az 1526-i magyar katasztrófa
Eckhardt Sándor 1927-ben rövid Voltaire, Michelet és az 1526-i magyar katasztrófa című közleményben emlékezett meg arról, hogy néhány francia író miként ítélte meg az 1526-i mohácsi csatát.1023 E cikkét aztán 1943-ban a Sicambriától Sans-Souciig című nagyszerű francia tanulmánykötetében újra kiadta. E mű alcíme akár Michelet-re – az ő Észak demokratikus legendái című könyvére – is utalhatna, így hangzik: Francia–magyar történetek és legendák.1024 Michelet azonban csak mellékszereplője e műnek. Maga a tanulmány is, mely 1926-ban a mohácsi csata négyszázadik évfordulóján született, alkalmi érdeklődés eredménye lehetett. Hatása viszont tartós. 1997-ben a budapesti Francia Intézet francia–magyar tudósbarátságokat felidéző műsorában Jacques Revel elemezte Eckhardt Sándor Sicambriától Sans-Souciig című munkáját, külön kiemelve a magyar professzor hatalmas enciklopédikus műveltségét és látásmódjának újszerűségét. A francia elemző még – némi rituális – bűnbánatot is gyakorolt, amikor külön hangsúlyozta: „A kötet legalább két olyan szöveget tartalmaz, amelyek elárulják, hogy még a legnevesebb franciák is csak hozzávetőleges ismeretekkel rendelkeztek Magyarországról, s többnyire másod-, sőt harmadkézből származó értesülésekre támaszkodtak. Fájó példa erre egy kis tanulmány, melyet a mohácsi csatáról író Voltaire-nek és Michelet-nek szentelt Eckhardt, még ha igen tapintatosan igyekszik is mentegetni legalább az elsőt a két nagy név közül. A két jeles szerző nemigen ellenőrizte információit. Előszeretettel visszhangoztak innen-onnan összeszedett közhelyeket, anélkül hogy különösebb erőfeszítéseket tettek volna forrásaik hitelességének felülvizsgálatára. Egyetlen mentségük, hogy akkoriban nehezen juthattak hozzá e kútfőkhöz. Ettől azonban még nem kellett volna ilyen féktelen szabadossággal, sőt önkényesen eljárniuk a források értelmezésében. Különösen Michelet enged előszeretettel teret a kelet- és közép-európai diplomáciai és politikai sakktábla francia olvasatát hosszú ideig megterhelő előítéleteknek és sztereotípiáknak.”1025 Csakhogy ez a helyzetjellemzés – mint látni fogjuk – hamis. De először vegyük alaposabban szemügyre Eckhardt Sándor kérdéses tanulmányát.
Voltaire úgy jelenik meg Eckhardt cikkében mint az első francia gondolkodó, aki az Esszé az erkölcsökről című művében Európa és a kereszténység szempontjából felismerte, milyen veszteség volt Magyarország három részre szakítása. Magyarországról szóló jellemzését, „e szép passzusokat” teljességében idézi Eckhardt Sándor. Íme ezek legjava:
„A magyarok – írja Voltaire –, amikor királyt választottak, mindig korlátozták azok hatalmát, a lengyel nemesek és a birodalmi választók példájára. De meg kell vallani, hogy a magyar nemesek kis zsarnokok voltak, akik nem akarták, hogy fölöttük is zsarnokoskodjanak. Szabadságuk végzetes függetlenség volt, a lakosság többi részét oly nyomorúságos szolgaságba süllyesztették, hogy az ország népe fellázadt kegyetlen urai ellen. Ez a négyéves polgárháború még tovább gyengítette a szerencsétlen királyságot. A jobban felfegyverzett és pénzes nemesség végül felülkerekedett, és még nehezebb láncokat raktak a népre, amely valóban urai rabszolgája lett.
Egy ilyen elpusztított ország, amelyben nem maradt csak elégedetlen, rabszolga nép, mely egymással állandóan szemben álló urai alatt nem tudott ellenállni a török szultánok fegyvereinek, akkor is, amikor a fiatal II. Lajos, Cseh László fia és V. Károly császár sógora szembe akart szállni Szolimánnal, Magyarország eme végszükségben csak harmincezer fős hadsereget tudott kiállítani. Tomory ferences szerzetes, aki ennek az öt püspököt is felvonultató hadseregnek a parancsnoka volt, győzelmet ígért a királynak (1526). E hadsereget Mohács híres napján megsemmisítették. A királyt megölték, és a győztes Szolimán végigjárta a szerencsétlen királyságot, ahonnan több mint kétszázezer foglyot vitt magával.
A természet ennek az országnak hiába adott aranybányákat, és hiába áldotta meg búza és bor kincseivel, hiába teremtett erős, okos embereket: majdnem csak hatalmas sivatagot lehetett látni, romos városokat és olyan vidékeket, ahol fegyvert hordva művelték a földet, továbbá földbe vájt falvakat, ahol a lakosok gabonáikkal és állataikkal eltemetkeztek, és végül mintegy száz megerősített várat, amelyeknek urai a török és a német felsőséget vitatták.”
Eckhardt Sándor gondosan bemutatta Voltaire forrásait is. Kitért arra, hogy Nagy Lajost külön megdicsérte matematikai ismeretei miatt, és azért, mert eltörölte a babonás próbákat. „De – fejtegette Eckhardt – az a megvető észrevétel, amelyet Voltaire e tárgyhoz fűz, szellemes és felületes íróra vall: Nagy Lajost »eközben alig ismerik Európában: nem olyan emberek fölött uralkodott, akik képesek lettek volna dicsőségét továbbadni a nemzeteknek. Ki tudja, hogy a XIV. században volt egy Nagy Lajos a Krápák [azaz: Kárpátok] hegyei felé?«” Mindemellett Eckhardt kiemelte azt, hogy Voltaire igyekezett minden francia munkát elolvasni, amit lehetett, miközben a latin nyelvű források számára holt betűk maradtak. „De Voltaire-nél – hangsúlyozza Eckhardt Sándor – a források kérdése, mint tudjuk, másodlagos: a történelem csak általános szempontból érdekli, a régi történetíróknál túl sok hibát látott ahhoz, hogy az igazságot részletekbe menően próbálja tisztázni.” Az ő „nagy szíve az emberiség szenvedései iránt fogékony”, „demokratikus érzelme a jobbágyok mellé állítja”, és „a reá jellemző éleslátással felismeri, hogy a mohácsi vereség a várnai után a kereszténység második katasztrófája”. Ezért írhatta „az emberi részvéttel teljes sorokat”: „Valamennyi nép között, amely e történetben elvonult a szemünk előtt, egyik sem volt olyan balszerencsés, mint a magyar. Elnéptelenedett, a katolikus és protestáns párt között megoszlott, részekre szakadt országukat egyszerre foglalták el a török és a német hadak.”
Eckhardt Sándor még több elismeréssel jelzi Joseph de Maistre véleményét, aki szerint a mohácsi csata, Bécs és Málta ostroma „az emberiséget sújtó csapások” közé tartozik. Nagyobb részvétet tanúsított tehát Voltaire-nél, mert, „mint tudjuk, a háború híres metafizikusa – Joseph de Maistre – ezeket a katasztrófákat nem a vak véletlen eredményeinek tekinti; számára ezek bizonyítékok »az ártatlanság fájdalmainak a bűnösök javára való átszármaztathatóságára«.”
Eckhardt Sándor Jules Michelet-t – pontosabban művét, amelynek címe: Franciaország története a XVI. században. Reformáció – viszont az ellenpóluson helyezte el. Úgy vált át Michelet értékelésének bemutatására, mintha valamely kortársáról írna lektori véleményt. Feltehetően csak belelapozott a könyvbe, és elborzadt. Mert így írt: „Meg kell valljuk, hogy úgy látszik, ez a paradox elmélet közelebb áll az igazsághoz, mint Michelet szörnyű fejezete, amelynek az egyház eme nagyszerű ellenfele a következő címet adta: Szolimán megmenti Európát, és ebben a magyar katasztrófa csak szükségszerű epizódja annak a nagy felszabadítási akciónak, amelyben Franciaország királya, I. Ferenc és a szultán szövetkeznek az emberi szabadság érdekében. »A szerencsétlen Rincon (Franciaország követe a lengyel udvarnál) ... úgy látszik, az olaszokkal (Velencével) arra a nagyszabású és merész – Nyugatot valóban felszabadító – gondolatra jutott, hogy Lengyelországból, Törökországból nyalábot kell kialakítani. Török Magyarországból ... Erős gátként emelkedett Bécs kapujánál az oszmán Magyarország.«
Bárhogyan is legyen, Magyarországnak jut az a dicsőség, hogy Joseph de Maistre szerint az emberiség, Michelet szerint Európa oltárán áldozatként szolgált. Ez azonban nem hagyja meg Magyarországnak ezt a végső vigaszt, mert bukását saját hibáinak tulajdonítja. Mozgalmas előadás után, amelyben Michelet ragyogó tollal tiszteleg a magyar vitézségnek, így vonja meg a csata tanulságát:
»Számosan közülük, akiket elragadott az ár vagy a török nyomás lökött maga előtt, belefulladtak a mocsárba. Lajos király is köztük volt, és a királyság. Magyarország ott maradt. Ez egy népnek a sírja. A kérdés most már Törökország és Ausztria között vetődött fel.
Ki rombolta le Magyarországot? Senki más, ő maga. Az idegen herceg uralkodóvá választásának fatális szokása megrontotta a nemzeti érzést. Az utolsó választás alkalmával a magyar hős, Báthory hazáját a németeknek adja át. Zápolya iránti gyűlöletében elismeri az osztrák Ferdinándot. A törökök királlyá teszik Zápolyát.
Nehéz választás! A török maga a szeszély, a megaláztatás, az ismeretlen. Ausztria adó és ólomsúlyú bürokrácia.«
Ezek a különös gondolatok, amelyekben a szerencsétlen ország iránti rosszul leplezett részvét, érthetetlen szemrehányás keveredik – hiszen mikor volt Magyarország olyan nagy és dicsőséges, mint az idegen Anjou-dinasztia alatt –, valamint az utolsó mondat az ország valóságos helyzetének megértésére utal, nos ezek a gondolatok jelzik, milyen eszmei inkoherencia lapul ezekben a hangzatos mondatokban. Ha Szolimán valóban megmentette Európát, Európa kegyetlen és aljas módon feláldozott egy európai országot.”
Eckhardt Sándor – mint látható – már nem is próbálja elhelyezni Michelet ítéletét az életmű egészében, pontosabban azon mű összefüggéseiben, amelyekből kiemelte, méghozzá önkényesen. Amit írt – ki nem mondott –, nagy ívű koncepcióvá állt össze: a franciák egyre kevésbé ismerik Magyarországot. Az ítélet keserűsége mögött kétségtelenül felsejlik a trianoni trauma mint heves érzelmi reakció. Ugyanakkor Eckhardt felmenti Franciaországot. Íme az utolsó bekezdés: „De más alkalommal már kimutatták [az idevágó jegyzet Török Pál Az 1526-i magyar katasztrófa diplomáciai előzményei című, a Mohácsi Emlékkönyvben kiadott tanulmányára utal], hogy mit kell gondolni I. Ferenc és a szultán ezen szövetségéről, ami elfogadtatja Michelet-vel, »büszkén«, »a nagy renegát« gyalázatos nevét, amellyel Franciaországot oly gyakran illették a német császárok. Valójában a dolgok nem így történtek, és Franciaországnak nincs miért kérkednie a mohácsi csata előtti magatartásával és nem is kell kárhoztatnia azt. Valamennyi európai állam ilyen magatartást tanúsított, közömbös volt; és Franciaországnak nem egy országgal szemben megvolt az az előnye, hogy kevesebbet ígért, mint azok...”
Mindaz, amit Eckhardt heves érzelmi reakciójáról jeleztünk, két mozzanattal hitelesíthető. Az 1943-i kiadás már nem szól Michelet „szörnyű fejezeté”-ről, mert a jelzőt elhagyta. És elhagyta a cikk egészét záró három pontot, amelyek szintén a neheztelést érzékeltették. Így is ez a cikk nem más, mint Michelet-vel szemben a leplezetlen neheztelés dokumentuma. Hogy ez a neheztelés mennyire jogos és indokolt, annak érzékeltetésére próbáljuk meg rekonstruálni Michelet műve egészének üzenetét és annak lehetséges értékeléseit.
Dostları ilə paylaş: |
