Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Niederhauser Emil

Agrártörténet és Kelet-Európa

Egy bevezető mondat kell arról, hogy szerintem mi tartozik Kelet-Európához, mert manapság Közép-Európát vagy a legrosszabb esetben Kelet-Közép-Európát illik mondani. Felfogásom szerint a történeti Kelet-Európa három alrégióból áll, a középkori történeti földrajz szerint az egyik, amelyet a legszívesebben Nyugat-Kelet-Európának neveznék, a Baltikum, Lengyel­ország, Csehország, Magyarország és Horvátország, tehát az a rész, amely a nyugati egy­házhoz csatlakozott, a másik a voltaképpeni Kelet-Európa, vagyis Oroszország, a harmadik pedig Délkelet-Európa, azaz a Balkán.

Az egész régióra a legújabb időkig jellemző az agrártermelés túlsúlya, ennek megfelelően a lakosság nagy többségét sokáig a parasztok, vagyis jobbágyok tették ki. A középkorban, amióta egyáltalában érdemes Kelet-Európáról beszélni, ez nyilván nem különösen sajátos, hiszen egész Európában ez a helyzet. Csakhogy ez továbbra is így marad a XX. századig, ebből jön majd a parasztromantika, a népiesség, az oroszoknál már a múlt század dereka óta, másutt a századfordulón vagy a két háború közti időszakban. Ezt persze csak mellékesen említem, mert nem az agrártörténethez tartozik.

Az agrártermelés – az első néhány század után – hosszú századokon át a két- és három­nyomásos rendszer keretén belül marad. A jobbágyok eleinte jórészt inkább rabszolgáknak tekinthetők, mellettük egy fészabad réteggel. Nyugat-Kelet-Európában változik meg ez a helyzet a nyugati, elsőrendűen német telepítés révén, ekkor terjednek el bizonyos technikai újítások is, ekkor alakul ki a telekrendszer, míg a másik két alrégióban megmarad a földközösség egészében. Nyugat-Kelet-Európában alakul ki az egységes jobbágyság. Persze, ha közelebbről megnéznénk, nemhogy országonként, de akár tartományonként is eltérő sajátosságokkal, ezúttal azonban a nagy általános vonásokat nézzük. Itt tehát új struktúra alakul ki a „iure teutonico” telepített jobbágytelkek révén. Ez odáig elmegy, hogy csak ebben az alrégióban alakul ki a rendiség, a másik kettő ezt a képletet nem ismeri.

Voltaképpen sokáig csak ebben az alrégióban találkozunk a „második jobbágyság” jelenségével, a majorsági gazdaságok révén szükségessé vált robot előkerülésével, amely netán már a pénzjáradékot váltja fel. A másik két alrégióban a rabszolgaság, amelyet persze finomabban szolgaságnak szoktak nevezni, csak nagy sokára tűnik el, Oroszországban nagyjából Nagy Péter után már nem találkozunk vele.

A Nyugaton a középkor végén kirobbanó nagy parasztfelkelések itt a korai újkorban jelentkeznek inkább, különösen Oroszországra jellemzőek, a XVI–XVIII. század során min­degyikben akad legalább egy, azzal a sajátossággal, hogy ezek egyre távolabb törnek ki a központtól. Még tipikusan középkoriak abban is, hogy a földesurak elleni közvetlen fellépésen és bosszún túlmenően más programmal nem találkozunk. Romániában még a XX. század elején is ilyen megmozdulást láthatunk, 1907-ben, amikor egyebütt már parasztpártok alakulnak. Ez persze csak az egyik mutatója a sok közül a régió elmaradottságának.

A délkelet-európai alrégió az oszmán uralom idején sok vonatkozásban eltérő fejlődést mutat, hiszen forma szerint nincs jobbágyrendszer, a nagybirtok is más az oszmán feudalizmus révén, hiszen a földesúr gyakorlatilag nem került kapcsolatba parasztjaival, mert többnyire háborúzott.

A korai újkor végén, vagyis a felvilágosodás korában az európai periféria jelensége, a felvi­lágosult abszolutizmus vagy despotizmus, ahogy a korban nevezték, voltaképpen a jobbágyok helyzetén is módosít, ez egyértelmű a Habsburg Birodalomban Mária Terézia úrbérrendezése révén, amely majdnem az egész birodalomra kiterjed, és érdemben az addigi magánjogi jellegű jobbágy–földesúri viszonyt közjogi rangra emeli. Oroszországban éppen ez a mozzanat maradt el a felvilágosult abszolutizmus teendői közül. A lengyel–litván államban persze nem beszélhetünk felvilágosult abszolutizmusról, de Szaniszló Ágost király uralkodása emlékeztet erre a rendszerre. A jobbágyok helyzetén még az 1784-es felkelés idején is csak annyit változtatnak, hogy a felkelésben részt vevők számára csökkentik a heti robotnapok számát. Az oszmán birodalomban a századfordulón III. Szelim uralkodása jelent valamiféle erre a képletre emlékeztető fejleményt, de ezt a konzervatív erők felszámolták, csak epizód volt. A további fejlődés szempontjából alapvető a jobbágyfelszabadítás, vagyis a parasztok személyes szabadságának a megadása és földtulajdonhoz juttatása. A Habsburg Birodalomban ezt az 1848-as forradalom hozta meg, bár a gyakorlati megvalósulása a neoabszolutizmusra maradt. Egyebütt felülről meghozott reform útján történt meg. Mindkét esetben azért kérdéses volt, mennyi földtulajdon jut a parasztoknak, és ebből a szempontból három megoldás létezett. Az ausztriai minden földet paraszti tulajdonba adott, amely addig is a birtokukban volt, a magyarországi csak az úrbéresnek számító földet, Oroszországban az addig birtokolt földből még el is vettek, egyedül az orosz kézben lévő lengyel terület volt az, ahol politikai megfontolásból a parasztok még több földet is kaptak, mint amennyit azelőtt birtokoltak, hogy elválasszák őket a nemzeti harcot vezető nemességtől. Romániában és az oszmán birodalom területén, illetve az abból alakult új államokban megint csak az egész addig birtokolt föld került a parasztok tulajdonába.

Minthogy az oszmán területen és annak utódállamaiban az egykori szpáhi-birtokot az állam vette át még a XIX. század első felében, itt sem maradt fenn nagybirtok, Romániában igen, mert ott a XIX. század első fele óta szokásjogi elvként rögződött, hogy a megművelt föld egyharmada a földesúré, tehát majorsági tulajdon, kétharmada pedig a parasztoké.

A nagybirtok fennmaradása teszi majd szükségessé az első világháború utáni demok­ratikusabbnak tekinthető korban, hogy földreformot vezessenek be, amely a nagybirtok egy részét paraszt kézre juttatja. Ezt országonként változóan valósították meg, hosszan elhúzva, mint pl. az új Lengyelországban, vagy rövid idő alatt, de a földterület kisebb részére kiter­jedve, mint Magyarországon. Általában a földreformok mégis meghagyták a nagybirtokot, bár eléggé csökkentett terjedelemben, viszont a magántulajdon uralma révén megvolt a lehetőség, hogy a nagybirtokosok idővel visszaszerezzék a föld egy részét, egyszerűen vásárlás útján.

Az 1917-es oroszországi forradalom, illetve a bolsevik hatalomátvétel után az agrárfejlődés erősen elkanyarodott az addigi menettől, amely minden országos sajátosság mellett a középkortól kezdve nagyjából hasonló úton haladt, ahogy általában is sok hasonló vonás volt az egész fejlődésben. A bolsevik forradalom egy teljesen más irányba vitte el a fejlődést, a XIX. századi marxista elmélet alapján, erősen teoretikus jelleggel, a történeti feltételektől eltekintve. Itt az történt, ami már többször előfordult a kelet-európai fejlődésben, hogy nyugati hatás érte, nyugati elképzelést kellett megvalósítani. Csakhogy korábban ez azért mindig a helyi sajátosságok figyelembevételével történt, vagy legalábbis azoknak a hatására is. A bolsevikok doktrinér megközelítésükkel azonban ezektől a sajátosságoktól teljesen eltekintettek, szokott voluntarizmusukkal az elméletet kíméletlenül rákényszerítették a társadalomra. Az elmélet a nagyüzem fölényét ismerte, tehát a mezőgazdaságban is azt kellett létrehozni. Így alakultak meg, nagy erőszakkal, a kolhozok.

A modellt fokozatosan az egész területre rákényszerítették, amely 1939-től kezdve sorra a szovjet állam uralma alá került, vagyis az ún. szocialista tábor egészére. Csak Jugoszlávia tudott ebből kimaradni, de fejlődése amúgy is rendhagyó volt, meg Lengyelország. Az átalakulás első lépése egyébként mindenfelé az újabb földreform volt, amely most már valóban kiiktatta a nagybirtokot. Még ott is végrehajtották a délkelet-európai alrégióban, ahol Románia kivételével nem is volt nagybirtok, ennek megfelelően tehát alig változott a földtulajdon. A másik két alrégióban persze valóban gyökeres változások következtek be.

Az erőszakos cselekmények sorozata persze sok kárt is okozott, de az eredeti elképzelésektől való valamelyes eltérés (háztáji föld) enyhített a következményeken. Ahol liberálisabban kezelték a kérdéseket, ott a mezőgazdaság még bizonyos fellendülést is megért, a legtöbb helyen azonban ez elmaradt.

A mezőgazdaság gyenge fejlődése bizonyára szintén hozzájárult az egész rendszer bukásához, ha nem is ez volt az alapvető oka. Ami azóta történt, még ilyen madártávlatos szinten is áttekinthetetlen. A fejlődés valószínű iránya itt is, mint Nyugaton, a farmergazdaságok felé vezet. Ami azt jelenti, hogy a régió hasonul a nyugati fejlődéshez, a következő évszázadtól kezdve már nem lesz értelme külön kelet-európai történelemről, fejlődésről beszélni. Egy dolog azonban még bekövetkezhet: az oroszországi fejlődés netán mégis valamilyen más útra tér. És ebben az esetben majd azt kell mondani: igazuk volt azoknak, akik úgy látták, Oroszország nem tartozik Európához. De itt már belebonyolódunk a futurológiába, azt pedig a történésznek el kell kerülnie.

Jubilánsunk nagyon elmélyült, rengeteg forrást megmozgató kutatásaival egészen más, maradandó eredményekre jutott, mint ez az itt adott vázlat. De az egyetemes történeti távlatok iránt érdeklődő történész csak ezzel a vázlattal tudott hozzájárulni Imreh István barátunk megünnepléséhez, egyúttal, a többiekhez hasonlóan, még számos alkotó évet kívánva neki.