Felelős kiadó Sipos Gábor

1.3. A kánon mint intézmény

Hagyományos értelemben kanonizáltan azok az irodalmi művek és normák (azaz szövegek és modellek) értendők, amelyeket egy kultúrán belül az uralkodó körök legitimként fogadnak el, és amelyek kiemelkedő termékeit a közösség úgy őrzi meg, hogy történelmi örökségének része legyen. Másfelől a “nem-kanonizáltan” azok a szövegek és normák értendők, amelyeket ezek a körök nem tekintenek legitimnek és elutasítanak, s amelyeknek termékeit a közösség hosszú távon elfelejti. Valójában minden kánon tekintélyre törekszik, és a megszerzett tekintélyhez való ragaszkodásból értelmezhető intézményjellege is. A klasszikus értelemben vett irodalmi kánonok intézményesülése két kanonizációs aspektus felől is értelmezhető: a kánon mint szövegek gyűjteménye és a kánon mint normarendszer.

1.3.a. A kánon mint szövegek gyűjteménye: Minden egyes kánon megrögzöttséget sugall, az adott, nehezen változó, autoritással bíró és egyeduralomra törő mércét, a nagy művek korpuszát, a mértékadó körök által mértékadónak tekintett szövegek halmazát. A kánon tehát szövegek halmaza, kész termékek mintagyűjteménye, olyan szövegek összessége, amelyeket megillet a tisztelet, amelyek kultúránk és hagyományunk alapköveinek számítanak. Zsélyi Ferenc nemcsak magát a kiválasztott szöveget tekinti kanonizáltnak, hanem a szöveg által kiváltott esztétikai hatást is, azokat a cselekedeteket, amelyekre a szöveg utal, amelyekkel a nyelvi jelen túl is közöl információkat, de részei az értékek, a nézőpontok, a vélekedések, a szimbólumok és a motívumok is. Így a kanonizált szövegnek egyfajta rituális funkciója van, amennyiben nem egyedül a szöveg a kanonizált entitás, hanem a szöveggel együtt annak pragmatikus vonatkozásai is “tárgyai” lehetnek a kánonnak. Legfőbb rítusunkban, az olvasásban elő van írva tehát, hogy mit és hogyan olvassunk. Ehhez hasonlóan Stanley Fish is mitikus vonásokat tulajdonít a kánonnak. Szerinte a kánon nem tény, hanem adottság, nem rögzített lista, hanem értelmezői közösségek - főként profik értelmezői közösségei - által kialakított toplista, amelyet a hatalom csatornái és kényszerítő eszközei révén az irodalom működésének legkülönbözőbb intézményeiben általánosan elfogadottnak tűntet fel, létrehozva a konszenzus valamiféle látszatát. A kánon nem más tehát, mint afféle mitológia, amely a változtathatatlanság és örökérvényűség illúzióját a hatalom többé-kevésbé finom eszközeinek igénybevételével éri el. A kánon ilyen eszméjéhez azonban hozzátartozik az állandó kánon­rombolás és újraalkotás is, ez adja többek között az említett profi értelmezői közösségnek a legitimitását.

1.3.b. A kánon mint normarendszer: Ebben a felfogásban a kánon nem produktumok halmaza, nem szöveg, hanem langue-természetű, azaz valami közös tudást jelent vagy testesít meg. Az elméletírók feltételezése szerint létezik egy “irodalmi kompetenciának” nevezhető tudás, ami a beszélőt, egy kultúra “anyanyelvi beszélőjét” képessé teszi arra, hogy irodalmi szövegeket mint ilyeneket ismerjen fel és el. Ebben az összefüggésben a kánon, a nagy művek kivá­lasztott halmaza, része ennek a tudásnak, s ha a tudás megfeleltethető a nyelvi langue-nak, akkor az “irodalmi kompetenciának” része kell legyen a kánon, mégha nem is olyan része, mint a kon­ven­ciók, műfaji, műnemi, nyelvi és egyéb szabályok, hiszen példaanyagról, egyfajta paradig­máról van szó, s nem a produkció feltételeiről. Ha ez így van, akkor a kánon nem a megvalósulás vagy a jelenségek, hanem a rendszer széfrájába tartozik, akkor pedig a langue része. Ennyiben nem lehetünk meg kánon nélkül. Odatartozik még azért is, mert változása nem valamiféle önmozgás, hanem külső, irodalmon kívüli hatások következménye.

1.4. A kánon egyéb aspektusai és funkciói

A különféle funkciók annyira “szétszórják” az egységes kánon kifejezést, hogy üdvösebb a különböző aspektusokkal együtt vizsgálni azokat. Amint azt korábban már láttuk, a kánon mint az irodalmi (szöveg) hagyomány kiválasztott része (amely kontrollálható részként az “egészet” hivatott reprezentálni) az adott uralkodó diskurzus intézményeinek segítségével már eleve úgy szerveződik, hogy a hatalmi érdekeknek nem megfelelő közlésmódokat “kiszűrje”. Hiszen egy irodalmi kánon kialakulásában természetes módon nemcsak a szö­vegek kiválasztása játszik szerepet, hanem a szövegek széles kontextusa is meghatá­rozódik, így például szemléleti paradigmák, interpretációs szabályok, szociális vonatkozások stb. A kánonképzés és - fenntartás olyan struktúrát igényel, amely biztosítja önmaga továbbélését, a hatalom “megtartását”. Aleida és Jan Assmann szerint a kanonizáció intézményes diszkurzív műveletei három fő csoportra oszthatók: egyrészt a cenzúra működésére, másrészt a szöveg­gondozásra (a kanonizált korpusz változatlan alakban való megőrzése, illetve folyamatos jelenvalóvá tétele: újrakiadások és az oktatásban mint a tudás ellenőrzött továbbhagyományo­zódásának terén szerephez jutó memoriterek kiválasztása és “megtaníttatása”), harmadrészt pedig az “értelemgondozásra” (“helyes” kanonikus interpretációk, megfelelő kommentárok, előszavak stb.).

Természetesen az irodalmi kanonizáció szociális intézményes szerkezetének hatalmi aspek­tusú vonatkozásai vannak: olyan belső szerveződésekről is szó van, amelyek bizonyos cselekvési normák, társadalmi szabályok interaktív működése révén alakultak ki és változtak meg. A kanonizáció szociális aspektusát követve elfogadhatjuk, hogy az esztétikai kánonok nemcsak korszakokhoz, történelmi szituációkhoz, hanem eltérő társadalmi csoportokhoz, illetve különböző kultúrákhoz is hozzárendelődnek. Nem véletlen, hogy az utóbbi időkben a posztmodernség decentralizált kultúreszménye számára az egyik fő kérdést az jelenti a kanonizáció kapcsán, miként írhatják újra “saját” irodalmukat a kisebbségi közösségek. Ugyanez a szerkezeti probléma jelentkezik az interpretációs stratégiák, olvasásmódok kánon­képződése terén, ahol gyakran egymást félreértő vagy nem értő kánonok versengését lehet kimutatni.

Az irodalom kánonalkotása a saját hagyományértésben gyökerezik. A mindenkori “élő” irodalom által előnyben részesített hagyományok (poétikai elvárások, témák, formák stb.) óhatatlanul befolyásolják a kortárs szövegek olvasóját is, azaz az irdalom maga is képes arra, hogy alakítsa az irányában fellépő esztétikai elvárásokat (így a kánonképződés struktúrájában is érvényesül a párbeszédszerűség hermeneutikai elve). Az irodalom legfontosabb kánon­képző funkcióját alighanem az intertextuális eljárások, alakzatok jelentik. Ebben az esetben is arról van szó, hogy az “élő” irodalom “megszólaltatja” - hiszen új kontextust ad neki - az adott hagyomány-szegmentumot, tehát jelenvalóvá, jelölhetővé teszi. Megemlíthető itt még az is, hogy az irodalmi művek kanonizációját természetesen más művészi jelrendszerek is elősegíthetik, feldolgozások, rendezések, adaptációk stb. révén. Ebben az esetben a kánon szerkezete (Itamar Even-Zohar kifejezését kölcsönözve) szemiotikai “poliszisztémaként” írható le. A kanonizáció legfontosabb eljárási aspektusai (tehát a befogadásbeli szükség­szerűségek, a szociális-intézményes “mező” és az irodalom önreflexivitása) együttesen határozzák meg a kánonok létrejöttét és belső szerkezetét. A kánon funkcióit - S. J. Schmidt nyomán - keretként (az ismeretszerzés feltételei), cselekvési szabályként (törvények, konvenciók) és értékorientációként (norma) határozhatjuk meg. Így csoportosítva pedig belátható, hogy a “hagyományőrzők” által közvetített kanonizált szövegkorpusz elbeszéléssé szerveződése legalább olyan fontos, mint más ellenőrző és kiválasztó eljárások. A kánonoknak nyilvánvalóan legalább kétféle időirányultságuk van, hiszen egy kánon működhet olyan esztétikai tapasztalatként, amely még nem létező szövegek számára (tehát a jövő számára is) ír elő bizonyos formális “keretet”, mintaként szolgálva (ez a kánon működésének progresszív aspektusa). Emellett azonban (a modernség irodalomrendszerére inkább ez jellemző) a múlt megalkotásának műveleteként a “jelenlévő” szövegekre is hat (ez a kanonizáció retrospektív aspektusa, amelyet már inkább a “klasszikus” fogalommal lehetne pontosan interpretálni). Maga a kánonműködés többféle és több szinten megvalósuló elvárást jelent: kanonizálódhatnak a “féltve őrzött” egységű szövegek (“biblikus” kanonizáció), illetve szerzői nevek, szerzőlisták (“görög” kanonizáció), műfaji szabályok (az “újkor előtti” európai poétikák kanonizációs eljárásai) és természetesen interpretációs szabályok is.

A kánon a befogadó közösség jellemzője, de jellemzi még az is, hogy milyen esztétikai célból készült. Ezt figyelembe véve Zsélyi Ferenc négy kanonikus célt különböztet meg:

1. Tanítás (docere): Itt az információ átvitele a fontos, és a kánon olyan szövegeket tartalmaz, amelyek konkrét tudást, például politikai vagy művészeti-technikai jellegűt hordoznak. Ebben a kánonban vannak azok a művek, amelyekben a műnem sajátosságai és a műfaj szabályai jól bemutathatóak. De itt vannak azok a szövegek is, amelyeknek a jelentőségét valamilyen külsődleges ok adja, valami miatt “érdekesek”.

2. Hasznosság (utile): Ez a szövegösszefüggés mutat utat erkölcsi kételyeink közepette, magánéleti gondjainkban és részben ide tartoznak azok a szövegek, amelyek “jól” szóra­koztatnak, azaz úgy, ahogy az másoknak is megfelel, ha én szórakozom. Az utile helyes attitűdök tárháza, belőle megismerkedhetünk azokkal az erkölcsi parancsokkal, amelyek különben életünk behatárolt tapasztalatai miatt kívül rekednek erkölcsi ítélőképességünkön, és amennyiben saját gondunkká válna valamelyik, esetleg hiányát szenvednénk, nem tudnánk helyesen cselekedni. A kánon ilyenkor gyakran megegyezik az etikával.

3. Szórakoztatás (delectare): A szórakoztatás kánonja azoknak a történeteknek és értékeknek, illetve nézőpontoknak az összessége, amelyek valamiért alkalmasnak találtatnak arra, hogy a kánont szem előtt tartó olvasó a kiválasztott művek befogadásában leljen gyönyörűséget. A kánon a szöveg irodalmiságának hiányát lényegénél fogva tudja szublimálni, s így a rettenetesből fenséges lesz, és az undort felváltja a csodálat az olvasóban.

4. Öncél: A kánon valójában külsődleges a szöveg intertextualitásához képest, és így magához az irodalom létéhez képest is. Egyébként a kánon behatárolt intertextualitás és szerves része az irodalomnak, illetve úgy is meghatározható, hogy a kánon az irodalom intertextualitásán belül létező idegenség, amely gyakorlatilag középpontja az irodalom működésének.

Végül Zsélyi Ferenc a pragmatikusabb nemzeti kánonokon belül három olyan kánontípust is megemlít, amely az irodalmi recepciót irányíthatja:

a) Az oktatásban használt kánon minden időben politikailag befolyásolt, és a korábban tárgyalt tanításhoz, mint esztétikai célhoz kapcsolódik. Ebben a kánontípusban nagy méretű szubsztitúció rejlik: egy nagyobb közösség megakadályozza, meg szeretné akadályozni az azonosság közvetlen keresését az egyén számára. Kommentárokban mondja meg neki, hogy miképp azonos és miképp nem azonos a szöveg és az egyén.

b) A populáris kultúra kánonja jóval erősebben manipulált politikailag, vagyis a politikai tudás az oktatásnál tapasztalthoz képest kevésbé egyértelműen, azaz metonimizálva, manipuláltan létezik a szövegben. A legnépszerűbb sikerkönyvek mögött is meghúzódhatnak politikai, vagyis aktuális, az olvasás idején érvényes külső szándékok. Ugyanakkor lehet­séges, hogy a népszerűség által politikailag nem kívánatos szándékok részévé válhatnak az olvasó személyiségének.

c) A harmadik csoport az, amit mindenki kánonként tart számon: a politikai és ideológiai kurzusok kánonja. A politika szó utal a sokakra érvényes kánonra, az ideológia pedig arra, hogy az egyén a többiekéhez hasonló azonosságot keres a kánon segítségével. Ez a fajta kánon a legpragmatikusabb, teljesen az itt/most-hoz kötődik. Az azonosulás, amelyet lehetővé tesz az olvasó számára az irodalmi szöveghez képest külsődleges. Ebben a csoportban olyan mű­ve­ket találunk, amelyek nem szükségszerűen olvashatatlanok úgy mint az alkotás kánonjában szereplők, viszont közös jellemzőjük az allegorikusság. Emiatt biztosított a szövegek “használatakor” a politikai/ideológiai értelmezés. Az ideológiai kánon eleve tartalmazza azt a szelekciót, amely az olvasóban, ha ő úgy olvassa a szöveget, mint az ideológia kánonjának részét, eleve meggátolja, hogy olyan konnotációk, következtetések lépjenek fel, amelyek a ideológiának ellentmondanának, és amelyek nem praktikusak a politikum számára.

Amint a kánon bevonult az irodalomtörténeti vizsgálatokba, művelődéstörténeti fogalommá vált, és mára egyre inkább az irodalmi archeológia része lett. Azok, akik posztmodern kornak nevezik a jelent, tulajdonképpen a metafizikai hagyomány részének tekintik a megkülön­böztetést lényeges és esetleges, régi és új között. A kánont szerintük a “bricolage”, az egymással összeegyeztethetetlen művek halmaza váltja fel, mely legalábbis kérdésessé teszi a művészet s irodalom rendszerező vizsgálatának létjogosultságát. A különböző kulturális termékek elveszítik történeti sajátosságukat. A posztmodern regényben vagy épületben olyan elemek keverednek egymással, amelyek eredetileg a legkülönbözőbb korszakokhoz tartoztak. Végül kétely fogalmazódik meg azzal a gondolattal szemben, mely szerint a kultúra valahonnan valahová tart.