Ahol a part szakad
– Ki volt az, kisfiam?
Anya a szobaajtóban áll; a sebtében fölkapott otthonkát rosszul gombolta be.
– Rendőrök. Feküdj vissza. Rögtön hozom a kávét és elmondok mindent.
Nem megy vissza. Nekitámaszkodik az ajtófélfának és nézi a hátam. Meggyújtom a gázt és vizet engedek a pléhbögrébe. A kutya ott hülyéskedik a lábam alatt.
– Csak nem...
– Csak nem – fordulok feléje. – Az eltűnt kislányról érdeklődtek. Körbekérdezik a környéket.
A szobában áporodott levegő. Beparancsolom az ágyba, és kinyitom az ablakot. Friss vízszag tódul be; az imént állt el az eső.
Hiába mondom el ezerszer, hogy miattam nem kell aggódnia. Tényleg sokat csavargok, de melót kell keresnem.
Az ágy mellett ismét ott van a nagy bonbonos doboz; a fényképek már alig férnek el benne. Összeszedem, ami szétszóródott, elrendezem, hogy rámenjen a fedele.
– Kerestél valamit?
– Igen. Aranka átjött, és képzeld, azt állította, hogy az apja nem volt ott az esküvőjén, pedig én határozottan emlékeztem, hogy ott volt: magas, szőke, jó svádájú ember...
Egy fénykép elkúszott az ágy alá. Térdelve is alig érem el. Anna és én a kempingben, Albuferetán. Mögöttünk a tenger.
– Neki lett igaza.
– Kinek? – nézek rá meglepetten.
– Az Arankának. A nagybátyja volt az a jóképű pasas.
Újra kinyitom a dobozt, belecsúsztatom a képet. Felkönyököl az ágyon, figyel.
– Mi lett azzal a lánnyal?
– Férjhez ment. Becsukjam az ablakot?
– Hagyd még. Pedig amikor először láttam, mindjárt mondtam, na, itt az én kis menyem...
Tálcára teszem a csészéket, tenyerembe söpröm a kalács morzsáit. Hullik belőle a szőnyegre is. Ideje lenne porszívózni. Csak az ajtóból szólok vissza. – Még megeshet. A második férjétől is elvált.
Kezemben a tálcával mintha azon a régi hűvös földszinti folyosón mennék, az előző évi negyedik osztályok tükörként csillogó tablói alatt, és amikor belépek az osztályba, szemem azonnal fekete copfjai után kutat, s újra és újra felfedezem, hogy szívem jobban zakatol, mint az egészpályás cikcakkfutásnál vagy a medicinlabdás gyakorlatok után.
– Az ajtót! – kiáltja anya. Összecsörrennek a csészék.
A rendőrök – egy férfi és egy nő – nem az eltűnt kislány után érdeklődtek. Azt kérdezték, mióta ismerem Kapszalicsot. – Nem ismerem – mondtam én. – Tegnap láttam először. Felvett sofőrnek. Hétfőn kezdek.
A nő jegyzetelt, a férfi haverkodni próbált a tacsival. Ötven körül lehetett, kicsit roggyant alkattal, kínai selyemdzsekiben.
– Az már nem valószínű – rázta meg a fejét. – A barátját agyonverték a garázs irodájában, és még egy kötőtűt is belenyomtak a fejébe, nehogy túlélje. A takarítónő fedezte fel korán reggel. Tiszta málna volt minden. Van valami elképzelése róla, ki tehette?
Széttártam a kezem. – Nem a barátom.
Álltunk az előszobában. Nappal nem látszik ennyire lerobbantnak. A lámpa fényétől árnyékot vetettek a lekívánkozó festéklebernyegek a mennyezeten.
– Külföldről kellett volna használt kocsikat hazahoznom – tettem hozzá. A kutya elunta a haverkodást, mögülem ugatott. – Sofőr vagyok.
– Igen, tudom – mondta a rendőr. Felhúzta a dzsekijén a cipzárt. A nő elrakta a noteszt. – Lehet, hogy jobban járt így – szólt vissza a férfi a függőfolyosóról. – Nem keveredik bele semmibe.
Bólintottam. Így van. Mindig jobban járok. A szerencse fia vagyok. Ha valami eszembe jut, majd szólok.
– Ki volt az, kisfiam?
Anya a szobaajtóban állt. A sebtében fölkapott otthonkát rosszul gombolta be. Kávéfolt a bal mellén.
– Leviszem a kutyát – szólok be a szobába.
Hónom alatt cipelem a tacsit a liftig. Azt hiszem tériszonya van, talán előző életében Dugonicsnak hívták. A lépcsőzés árt a gerincének.
Valaki már letépte a papírt, amelyen a lakógyűlés időpontját hirdették ki. Amikor fölfelé jöttem, még megvolt. Akinek nincs vízórája, az gyűlöli azt, akinek van vízórája. Ez új.
A galambok fölrebbennek, amikor a tacsi közéjük ront, de nem szállnak messze, sorban leülnek a korlátra. Két fehér sirály is. Cipőm talpával szétmorzsolom a túl nagy, száraz kenyérdarabokat, amelyeket valaki leszórt nekik a sétányra.
Egy közeli padon ülő nő értetlenül figyeli, hogy a part bolondja prézlit gyárt a cipőjével.
A tacsi meg a Bóka német juhásza boldogan hancúroznak a füvön.
– Tiszta hülye ez a kutya – mondja Bóka –, lehozom, és ahelyett, hogy kakálna-pisálna, nekiáll játszani.
Éppen az aluljáró felé fordulok, amikor eltűnik benne egy fekete hajú nő. Csak hasonlít Annára.
Nagyon hasonlít.
Hónom alatt a tacsival lesietek utána. A tacsi néz a hónom alól. Mit nézel, Fagifor?
Kis hülye.
A presszóban tömeg. Csupa ismeretlen, nem túl bizalomgerjesztő pofa.
– Mi van itt, termelési értekezlet? – kérdezem Ilit. Leteszi elém a kávét, fintorog. – Ha fönn meghajtják őket a zsaruk, akkor lejönnek az aluljáróba dekkolni. Nem fogyasztanak semmit, más meg nem mer bejönni. A tulaj készül főbe lőni magát.
Összeönti a hamutartókat, egy otthagyott kockacukrot a tacsi szájába dug.
– Ránk számíthatsz – halászom ki a citromszeletet a szódából. – Sokra megyek vele – mondja.
Fagifor bólint, s miután nem kap több kockacukrot, hiába illegeti magát, egykedvűen lefekszik a lábamhoz.
Meglesem, hogy ki az, kitépem a kezét és a hátába szúrom.
Megölöm.
Csak az én vacak Trabantomat tudja feltörni, a szép kancafarkú kocsikhoz nem mer nyúlni. Pedig a horgászbotokat meg az aksit most már mindig fölhordom magammal a lakásba. Csak egy pár horog maradt ott az üléshuzatba fűzve. Mire számit, mit talál a csomagtartóban? A koronaékszereket?
Volt benne egy szatyor üres sörösüveg, azt elvitte.
Kevesebbért váltják vissza, mint amennyiért eladják.
A csotrogányt meg begurítom a Dunába. Csak bajnak van. Csak viszi a pénzt.
Megváltoztunk. Ő változott meg.
Mintha nem is ugyanaz a történet lenne.
Tizenöt éves lehettem, amikor egy délután felültem a konyhai rekamién, leraktam a történelemkönyvet, és egy addig ismeretlen, kényszerítő érzéstől vezettetve – mint a holdkóros – felhúztam kordbársony nadrágom és végigrohantam a Duna-parton egészen az iskoláig, hogy a márciusi napsütésben is valószínűtlenül hűvös folyosón (a földszinten, a három évvel azelőtti IV/B tablója alatt) szerelmet valljak neki.
Rettegtem tőle, hogy kinevet vagy elküld a fenébe, de végighallgatott türelmesen, s én, mint aki egy cérnaszál végét keresi a spulnin, lélegzetem vissza-visszanyelve kezdtem nagy elővigyázattal legombolyítani a belső beszéd selyemfonalát, de az kirángatva szétszakadt, szétfoszlott vagy kimerevedett, mint a szögesdrót, rekedt hebegés lett belőle, ő pedig nem segített, hagyott kínlódni.
– Remélem a rugója a régi – nevet rám, s nyugodt mozdulattal lehúzza a villámzárat a nadrágomon.
– Hát az az egy még megmaradt – dőlök hátra az irodai bőrfotelben. A poros szalagfüggönyön is áthatoló szűrt fény megcsillan a haján. Az értágító miatt, amelyet szedek, időnként még akkor is feláll, ha semmi haszon belőle. Így mulat egy magyar úr. A tenyere kicsit száraz, de nem szólok. Ráhajol.
Simogatom a haját, dörzsölöm a fülcimpáit.
– Ennyi maradt a daliás időkből; a szemem már nem ilyen frankó, a doki felírt egy olvasószemüveget, csak még gyűjtöm a lóvét, hogy kiváltsam – mondom. – Vigyázz!
– Izgi, és addig mit csinálsz? – néz fel.
– Addig mindent kitapogatok – mondom és próbálom kigombolni a hátán a ruhát.
– Várj, az bonyolult – mondja. – Előbb befejezlek.
Akkoriban csak a katonák, kurvák meg a vidékiek jártak hétköznap a Vidám Parkba.
Ült mellettem a viharvasút kocsijában és mindig visszahúzta a kezét, ha rátettem a farkamra, nem akarta megfogni. Mentünk vagy tíz kört, mert komálós voltam a személyzetnél; előző nyáron ott dolgoztam. Még külön műsort is adtak, hogy sikerem legyen. A Kolbász beállt az egyiptomi színbe a múmiák közé és onnan vigyorgott és üvöltözött ránk, mint az eszement. Több füle volt, mint foga. Tudtam, mikor jön a hosszú, teljesen sötét szakasz az alagútban, azt vadul végigsmároltuk.
Idegesebben mentem vissza a laktanyába, mint ahogy kijöttem: kifelé még nem sajogtak a golyóim.
– A posta előtt állok – int Anna, amikor kijövünk az irodából.
A kocsija förtelmesen néz ki. Valamiféle savval vagy kromofággal önthették le, szinte még sistereg a felhólyagzó festék. Az utca üres, sehol egy lélek.
Elhűlten nézek Annára, egy szó nem jön ki a torkomon.
Az arca kifejezéstelen, csak a keserű ránc a szája szélén, az mélyült valamicskét. Leint egy taxit.
– Mi a büdös franc ez? – kérdem, amikor beszállunk.
– A galambok, szívem, a galambok – nevet kissé hisztérikusan és fölteszi a napszemüvegét.
– Itt volt a kislány – újságolja anya, amikor beviszem neki a krémest. – Nálunk tölti az ünnepeket, mert Erzsi meg az a pali elutaznak a Kanári-szigetekre.
– Az élettársa.
– Te nem eszel? Vedd el az egyiket. Ennyi pénzt kiadni...
– Edd csak meg. Előre nem fogunk éhen halni. Egy faszt.
Fogom az újságot, megyek a szobámba.
– Képzeld, fehér pufidzsekit vett neki, pedig tudhatná, hogy milyen hamar koszolódik. Tudhatná.
Amikor sötétedik, átmegyek Jozsóhoz. Az utca elején lakik egy nyolcemeletesben. A hetediken. A kiselejtezett kád nem fér be a liftbe, cipelhetjük lefelé a lépcsőn. Dögnehéz. Jozsó állítólag kért egy szemetes konténert, de nem hoztak.
A negyedik emeleti lépcsőfordulóban ősz hajú mamika simul a falba, amikor eloldalazunk mellette.
– Istenem, ilyen fiatalon... – motyogja. – Még élhetett volna.
Jozsó röhög.
– A házatokban csupa hülye lakik? – kérdezem tőle, amikor a kádat belökjük a kenyérszállító furgonba.
– Kivétel nélkül – feleli.
Megyünk a part felé, ahol majd elveszítjük a kádat. Kereszteződés a lakótelep szélén. Piros lámpa.
Az ajtókat fölrántják; az én oldalamon magas, ősz pali áll, kezében karabély. – Nyugi – rázza meg a fegyvert. – Hányas a lábad?
– Negyvenes – mondom.
– És az övé?
Jozsó megnémult, de mindkét lábát fölrakja az ablakba. Lyukas tornacipő van rajta.
Az ősz hajú köp egyet. – Húzzatok a picsába, szarfaszúak! Úgy csapja be az ajtót, hogy majd kiugrik az ablak.
Jozsó csak a parton mer megszólalni.
– Mi az istent akartak ezek?
– Negyvenkettes cipőt keresnek.
Fekve olvasok; anya bejön.
– Tudod mit hallottam ma a tévében?
– Nem.
– Egy orvosnő azt mondta, hogy élettani szempontból az a legfontosabb, hogy az embernek minden nap legyen széklete.
– Okos.
– Nem jössz ki egy kicsit? Sose beszélgetünk.
Kimegyek és aztán együtt nézzük a tévét. Ha jól értettem, a Tiszáról elloptak egy hidat.
Amíg a ruháit összeszedi – az anyjának erre, úgy látszik, nem volt ideje – én a füzeteit rámolom a színes hátizsákba.
– Mért nem maradunk itt? – kiabál át a szobájából. – Maradhatnánk itt is. Olyan jó lenne.
– Nagyanyád vár – mondom én. – Szeretne veled beszélgetni. Fagifor is örülni fog.
Kis sárga füzet. Címzés Kati suta kézírásával: “Szomorú füzet”. Megfordítom. “Vidám füzet”.
A szomorú oldalon nyitom ki. “Tornaóra alatt meglovasították az új cipőm. Anyu azt mondta, felmentést fog kérni Kovács doktor bácsitól, s akkor nem kell tornáznom. Pedig én szeretek tornázni.”
“Anyu szerint apu állandóan elvarázsolja magát...”
Nem tudom tovább olvasni, hallom, hogy jön.
A “vidám” oldalon kellett volna kezdenem.
A szomszéd kölök a negyedikről odasündörög mellém a parton. Eddig azt hittem, hogy a templomkertbe hordják a kutyájukat. Nagy dobi.
– Csókolom – mondja és úgy csinál, mintha őt is érdekelné a híd lábánál széles ívben megforduló, stéghez oldalazó hajó.
Csókolom, pedig idáig nem is köszönt.
Újabban nem kötik ki a hajót rendesen. Egy kötelet párszor körülhurkolnak az első bakon, az ajtó másik oldalán meg csak a matróz kapaszkodik a korlátba.
– Azt szeretném mondani, hogy van pár haverom, egész baró kocsikkal. Ha esetleg adódna valamilyen fuvar, meg tudjuk oldani. Egy telefon, és indulunk.
– Mi van? – nézek a kölökre.
– Hát, ha a Kapszi úrnak szüksége lenne segítségre...
Badis alkat, de a szeme színe olyan, mint a 12 %-os tejfölé. Sokba kerülhet a fat burner.
– A Kapszi úrnak tegnap szétlőtték az agyát.
A matróz futva jön a hamburgerestől. Csak rá vártak. Nézzük, ahogyan ellavíroznak a stégtől. A víz felett megremeg a drótkötél.
– Ja – mondja a srác. – Akkor tárgytalan.
A dobi a tacsi fenekét szagolgatja. A tacsi nem éri fel az övét.
– Csókolom – köti meg a kutyáját a fiú.
Szevasz.
Maradt pár holmim az öltözőszekrényben, fölmegyek érte az emeletre.
– Ne pofázz! – köszönök megszokásból a derengő félhomálynak, amikor a nagy büdös hodályba belépek.
Senki.
Végigmegyek az üres, lábszagú vasszekrények között, becsapkodom a nyitott ajtókat.
Egyszer a Kisbenga szekrényét befordítottuk ajtóval a falnak, amíg a fürdőben tetvészkedett. Nem volt magánál.
Apukának beleraktak egy pálpusztais papírt a szivarzsebébe. Szegény öreg szaglászott, mint a vizsla.
Az éjszakás öltözőőr bepiált, és egy ollóval levagdosta az összes törülközőt, ami kilógott a szekrényből.
Nehezen száradt itt minden.
Beleszórom a hátkefét, a szappantartót, a cipőkanalat meg a sampont a szatyromba. A színes hajókat ábrázoló képet otthagyom a szekrényajtó belsején. Le se tudnám kaparni.
Kifelé menet belerúgok egy kinyíló vasajtóba. Akkorát dörren, mint egy ágyú.
A tacsi az ölemben. A villamoson nincsenek sokan, de a peronon egy fiú áll hatalmas masztiffal. Komor dög. Ne foglalkozz vele, Fagifor. Lazíts. Szerencsére hamar leszállnak. A tacsiból kitör a feszültség és dühödten utánuk ugat. Tudta, meddig kell kussolni.
Ezen mindenki röhög.
Én is.
Kis hülye. Olyan vagy, mint a gazdád.
Anna fürdik; csorog a víz. Valamit kérdez, de nem értem.
Csörög a telefon.
Egyszer láttam a Tretyakov Képtárban egy festményt – nem messze a Brezsnyev portréjától –: fekete telefon állt rajta esős ablak előtt. Az volt ott a legjobb kép.
Nem veszem föl.
Bekapcsol az üzenetrögzítő.
A sípszó után férfihang: – Mit képzelsz magadról, te hülye ribanc, azt hiszed, te vagy a nagyasszony? Te is tudod, hogy véged van. Ugye tudod? Megdöglesz.
Felülök az ágyon.
A kis piros lámpa lüktet a készüléken.
A fürdőszoba felől még mindig a zuhany hangja.
Lenyomom a gombot. Újra a férfihang.
A jelzőfény kialszik. Kattanás. Minden a régi.
Minden a régi.
Nyugi.
– Néha elég egy mondat, és megváltozik minden – beszél hozzám Anna. Oda kell figyelnem.
Felhúzom a lábam a konyhai hokedlin; a bokám érzékeny a huzatra. Éjjel kettő lehet; vacsorázunk vagy reggelizünk. Anna konyhája szupermodern. Kicsit röhejesen érzem magam a fürdőköpenyében. Tüsszenteni fogok.
Vetélkedünk, hogy ki volt magányosabb.
Életem legjobb nője és én.
Omlettet eszem, ő egy szelet sonkát teker a bádogkenyérre.
– Képzeld el, hogy egyedül sétálok abban a városban – szép hely, csak kicsit hepehupás –, nincs semmi célom, csak megyek; megvettem, megittam, megettem mindent, ami kellett – na jó, többet, mint ami kellett –, akkoriban már azt hittem, hogy jól bírom a magányt sőt szeretem is – és akkor elmegyek egy nyitott ablak előtt és azt a mondatot hallom: – Gyertek már, kihűl a leves! És ettől én hirtelen elkezdek bőgni, Érted? Egy nő kiszól a szobából: Gyertek már, kihűl a leves!, és én megalázva, bőgve kullogok végig az utcán, fülemben a tányérok és kanalak csörgése, megsemmisülve mázolom szét a képemen a könnyeimet, mintha azt közölték volna velem, hogy halálos beteg vagyok, jól teszem, ha végrendelkezem.
Hümmögök. Szomorú. Tényleg.
Hál’ istennek, nem meséli tovább.
Iszik, és egy kicsit magába réved.
Nem tudom megkérdezni.
– Na, és akkor találkoztam a volt élettársammal – teszi hozzá végül és bólogat. Ezek szerint ez valamiféle magyarázat volt, csak én még nem értem, mire.
Fölém térdel; kicsit hátradől és a fején át lehúzza a hálóingét. Emlékeztem a melleire. Most is szépek. Másmilyenek, de szépek. Nem értem, eddig mért nem engedett hozzájuk nyúlni.
Azt álmodom, hogy berúgják az ajtót és a küszöbön fáradt képű, farmeröltönyös, izzadó figura jelenik meg kezében akkora pisztollyal, mint egy faszenes vasaló.
Anna rázza a vállam, szemében rémület. A hasizmom nem a régi, az évi 365 felülés nem elég, de azért feltápászkodom. A küszöbön kopott farmeröltönyös figura áll, kezében géppisztoly.
Tratatata.
– Bocsáss meg, fiam, véletlenül rákönyököltem a billentyűkre – mondja az Úr, amikor belibegek a nagy kapcsolóterembe. Látom, hogy éppen szalonnát evett újhagymával. Az irodisták állandóan zabálnak, aztán összekenik a képernyőt a zsíros kezükkel, Lehet, hogy ez csak Szent Péter.
– Majd valahogy visszacsináljuk a dolgot – mondja és a bőrkét ledobja Fagifornak. – Addig szundizz szépen.
És betakar egy puha, meleg takaróval. Egész életemben egy hosszú, puha, meleg takaróra vágytam. De ez alól is kilóg a lábam.
Dostları ilə paylaş: |