Janus Pannonius összes munkái Jani Pannonii opera omnia Közrebocsátja: V. Kovács Sándor

3. ÉNEK ITÁLIA BÉKÉJÉÉRT III. FRIGYES CSÁSZÁRHOZ

   Ó fejedelmek dísze, a romló Ausoniának
legfőbb oszlopa, üdvözlégy, ó nagyszerü Császár!
Menny küldötte, köszöntlek, Róma s a föld fejedelme!
Hogy nem vethetted le világunk gondjait eddig,
fájlalják az egek, s irigyen sóhajtoz az éther.
Várnak a városok, ó Fridericus, Itáliaszerte!
Téged hívnak a zöld erdők, meg a völgyszorosokban
halk csobogással lomhán kígyózó patakocskák,
téged a felbugyogó források, a kék folyamok mind.
Téged szólítgatnak a szirtek lombkoronásan
s Hesperiának népét mely körüléri, a tenger,
téged a falvak, a várak is esdeklő falaikkal.
Mert bízvást hiszem, isteneink küldtek le a gyarló
földi halandóknak, bajainkon megkönyörülve,
csillagaik bár tartóztattak volna, az égből,
minden erény hogy benned lelje örökre lakását,
általad örvendezve viruljon a földön a béke,
és a kemény harcok vad háborgása elüljön;
égig szálljon a Császár név, s a fejét fölemelve
Róma megint diadalmenetek nézője lehessen.
S szent Egyházunk földi hatalmát, tiszteletét is
hogy megerősítsd, és téged kívánjon urának,
melyet az Isten vére locsolt volt egykor, a szent föld;
s isteneit hol barbárság tisztelte pogányul,
templomokat kapjon kezed által az egy igaz Isten.
Így is lesz: már rég hódol neked Atlas, a mennyet
tartó, halmaival reszket megadón teelőtted
és meghajtja a Kaukázus meredekfalu szirtjét;
téged retteg a Don vize, mely kétféle világot
választ el, s mely Osirise vesztén gyászol, a Nílus;
félve lapul meg a Tigris színed előtt ma, s az indus
föld sem tudja feledni Aonia thyrsusait még.
Rajta tehát, verd láncra megint, hajtsd újra az ősi
római járom alá barbár nyakukat, s a pogányok
ellen háborut indítván, az igaz hit uralmát
terjeszd minden erőddel. Melléd áll a szerencse,
s nagyszerü szándékod pártolja Atyánk is az égben.
   Apró-cseprő gondoktól kíméld meg a lelked,
kíméld meg, s a magasba emeld, a magasztos ügyekhez!
Romulus egykori híres utódait, ókori Róma
hajdanvolt urait példázd hős fegyvereiddel,
kik birodalmukat új népekkel gazdagitották:
ez meghódította a hellén városokat, míg
annak a germán ifjúság szerzett diadalmat,
álnok Egyiptom s erdős-zord Britannia földje;
volt, ki Ibéria bősz fiait hajtotta igába,
s volt, ki a bátor gallusok élén megzabolázta
Afrika frigybontóit; volt, ki a párthusok íját
fogta le, más meg a dákokat űzte odébb a Dunától.
Rájuk vesd a szemed, gondold jól át e vezérek
élte sorát, és hívjon akár a szilaj hadi lárma,
vagy derüjét a nyugalmas béke terítse fölébed:
róluk végy példát, hogy kell fejedelmien élni,
s lépj ragyogó, híres tettekkel a nyomdokaikba.
Mért tűröd, hogy az ádáz tévelygésnek adózó
ebhitü népség Egyházunk igaz Istene ellen
fegyvert fogjon? Röstelhetnéd, nagyszerü Császár,
mily szűk Róma határa, s a népe bezárva szorong most,
melynek nem volt napnyugat egykor elég s a kelet sem,
s hozzá még az a táj, mit a Rák forró ege kínoz,
és hol a Medve jeges ragyogású csillaga fénylik.
Mért tűröd, hogy Róma arany palotái, a megtört
hajdani úrnő házai romjaikat mutogassák,
s ősök holttetemét a ledöntött sírkövek alja,
agg Priamos nemes Ilionának idézve a képét?
Mert egyszer füstölt megdőlve az argosi lángban
Pergamon, és dúltan hever ott már számtalan éve,
elhajló falait zöldes moha futja be lassan,
s elhagyatott, üres árkaiban fű nő föl a sáncig.
Feltört sírjukból kidobálva hevernek a hősök
csontjai szerte a sárban, a gazfölverte mezőkön,
s rejteküket föltárják megrepedezve a sziklák.
Már alig őrzi, az összes eresztékek kilazultán,
tátongó sírdombjuk a Laomedon-fiakat; Tros,
Cynthius és maga Dardanus urnátlan, csupaszon sír.
Sőt, Paris omló sírköve is széttörve a földön,
s könnyü szelek szórták szét Hektor hamvait is már.
Íme, ilyennek látjuk most a ledőlt falu Rómát;
hajdani nagyságát csak a város romjai vallják.
   Építs hát neki külhoni márványból falat újból,
és ha segítségeddel feltámad megujulva,
indíts végre hadat lázongó népeid ellen.
Ámde előbb add vissza az óhajtott nyugodalmat
városainknak, az első gondod Itália belső
rendje legyen. Békét kívánnak a dombjai, fái,
békét áhítoznak a vad sziklák s a tavak mind.
És nehogy azt hidd, én zavarom füledet panaszommal;
mit hallasz, nem enyém a könyörgés: vedd tudomásul,
könnyes Itália kebléből törnek fel e hangok.
Képzeld el, hogy méltóságos külsejü, tisztes
matrónát látsz, éjszinü gyászköntös fedi testét,
nézd a haját: csüngnek kusza fürtjei szertezilálva,
nézd: megtépve hatalmas keblei, verdesi karját,
s homloka nem hordoz bástyás koronát ma, helyette
omladozó tornyok düledeznek bús fejebúbján,
lábad elé borul aztán és a fejét könyökére
támasztván, a nyakát csak nagynehezen fölemelve
örvend néked előbb, földjére hogy íme elértél,
majd zokogás-szaggatta szavak törnek ki szivéből,
sűrü jajongást úgy elegyít keserű panaszokkal.
Ekkép kezdi, mikor megnyílik a szája, beszédét:
   “Éveim eddig mind feketén sorakoztak előttem,
ámde ma, mit hószínü kövecskével jelölök meg,
eljött végre a nap, mikor, ó fényesnevü Császár,
földem látogatója gyanánt szemlélhet e tájék.
Ez volt, ez, mit ezerszer kértem, minden időben.
Ó, hányszor hintette be könnyem az istenek arcát,
hány aranyos szarvú borjat hajtottam elébük,
jöttödet esdve; könyörgésem lángjába a markom
dús oltáraikon hányszor szórt sábai tömjént!
Benned az üdvünk, benned van csak a béke reménye,
tőled függ most minden, s nincsen a föld kerekén más,
orvoslást nyavalyámra, ki könnyítést bajaimra
nyújtana, rajtad kívül. Vesztünk is kezeidben
van, s a menekvésünk is; a sors úgy hozta, hogy üdvünk
kútfeje és a halálunké is csak te lehetsz most.
Elveszthetsz, de könyörgünk, inkább menteni próbálj;
légy te, minél magasabbra helyeztek az égi hatalmak,
annál nagylelkűbb, szelidebb az alant heverőkhöz.
Isten azért intézte aképp, hogy büszke királyok
kormányozzák földjeiket fentről - ez a közhit -,
hogy, legelőször is, ők óvják az igazt az erőszak
ellen, irigységből hogy senkit senki ne bántson,
hogy titkon kínozni ne merje hatalmas a gyengét,
gazdag az ínségest ki ne zsákmányolja galádul;
biztonságosan éljen mind, ki uralmad alatt áll,
messzire űzve a harcokat, oltalmazva a békét,
és polgáraidat bölcsen szolgálja a jogrend.
Vidd hát végbe, királyok legnemesebbje, hiszen van
módod rá, hogy mint atyját, tiszteljen e bús föld,
adj nékem nyugodalmat, a bősz Marsot zabolázd meg,
s hol nem dúl, tartsd onnan távol a háboru rémét.
Ez lesz a földnek a fő öröm és az egeknek is ez lesz,
érdemet ily tettekkel szerzel a mennybelieknél,
kik, ha jogos haragot támaszt is bennük a vétek,
annyira mégse, hogy emberi életet oltsanak érte;
kik, ha a jóság megnyeri is kegyüket, de azért nem
annyira, hogy hosszabbra eressze a nem-könyörülő
Párka sötét fonalát, a halál érdemtelenül gyors
jöttétől megmentse az embert, bár valamennyi
élőlény közül ő ér legtöbbet, noha drágább
ő az egeknek is, és odafentről kapta a lelkét.
Sőt, mint ókori szerzőink hagyománya mutatja,
ősi szokás volt egykor a hajdani rómaiaknál,
hogy ki kezével megmentett egy római polgárt,
érte halántékát tölgy lombjával koszorúzták;
és aki szétszórván elpusztította az ellent,
bátor jobbja ötezret küldött árnynak a Styxbe,
az diadalmenetet tartott Capitoliumukra.
Hogyha egyetlen polgár megmentője ilyen nagy
megbecsülést kaphat, s a sok ellenség megölője,
mekkora hála, dicséret jár méltán teneked, ha
majd későbbre halasztod ilyen sok népnek utolsó
óráját? Ha a végzettől kiragadva ilyen sok
embert hívsz Orcusból vissza? ezernyi babérra,
tölgyre leszel méltó, ragyogó diadalmenetekre!
   Úgy intézd hát, hogy mikor eljössz nászodat ülni
boldogan, én ne kerüljek elébed bánatos arccal,
hogy jó égi jelek pártolják majd a kötéstek
s nézzenek áldó keggyel a mennybeliek frigyetekre;
adjanak oly sarjat, ki a föld kerekét leigázza
és nagy tetteidet gyarapítja nagyobb kezeműve.
Boldogan így kormányozz, és neved éljen örökké,
Phoebus okossággal, szép szóval Maia szülötte,
fegyverrel Mars, jó tervekkel Athena segítsen,
és a jogarviselő Jupiter birodalmad örökre
áldja-növelje, határát nyújtsa ki délre, nyugatra,
észak dermesztő szele, hajnal pírja övezze.
   Míg az időt számlálom, a történelmem elölről
végignézegetem: húsz század telt el azóta
s pályáját már kétezredszer járta be Phoebus,
hogy Mars bősz dühe szüntelenül marcangol, a harcok
nem hagynak fel, jóformán soha sincs nyugovásom.
Én nyomorult, iszonyat reszketteti most is a keblem,
hogyha a hajdani sok gyász és romlás jut eszembe!
Mint irtotta ki Róma lakosságát gyökerestül
ádáz kézzel a senon-törzs, s vészes seregével
mint tört Pyrrhus a rómaiakra, Tarentumot óva;
mint kelt át, sok hispánt küldve előbb a halálba,
Hannibál izzó gyűlöletében az Alpesek ormán,
Hannibál, itt élő latinok végső veszedelme,
Hannibál, esküdt, fegyveres ellene Hesperiának.
Mondjam-e el, mint pusztított kardjával a cimber?
Mennyi viszontagságot tűrtem, kínjaim árját,
melyre legyőzött Rómát dúló gótok itéltek?
Ámde miért tékozlom a régi bajokra a könnyem?
Hisz nem futja az újabbakra se, oly keserű kor
jött el, nála keményebbet tán meg sosem értünk.
És nem külhoni ellenség (röstellem a károm
egyre siratni, de kell) okozója nehéz sebeimnek:
barbároknál jobban bánt a saját ivadékom.
Én vagyok, én a sebosztó, esztelen én döföm önnön
kardvasamat keblembe, saját jobbom (be keserves!)
marcangol, jól ismert fegyver tépi a jonhom:
íme, megint borzalmas polgárháboru támadt,
sarjai esküdtek ma megint a szegény anya ellen.
S mint mikor egy test részei közt rút visszavonás van
s harcol a tompor a lábbal, a jobbkéz harcol a ballal,
pártot üt orr a szem ellen, az orr ellen meg a két fül,
küzd a gyomorral a fej, s ugyanúgy küzd mellel a hát is:
nézd, hol az Adda folyó, hol az Etsch szeli át a mezőket,
nézd a picenumi városokat s Toscana lakóit,
és hol megtelepült egykor jövevény Diomedes:
mind egyszerre jajong, mindet zaklatja szilaj Mars.
Harctól izzik a föld, harcoktól lángol a víz is:
mert örvényeivel félelmetes Adria nemrég
látta a bősz aragón flottát harcolni Velence
ellen, a békés bárkáknak veszedelmül; e flottát
látta Olympia is kikötői körül szanaszéjjel,
és Poplonia, mit Tyrrhén tenger vize nyaldos.
Sajnálkozzam előbb kirabolt Placentia kárán,
insuberek földjének az ínségét panaszoljam?
Nápoly elárultatva siratja királya elűztét,
jajgat a kígyós haddal kétszeresen bekerített
Brescia; keserg Bergamo is letarolt mezein, s gyász
szállt a velenceiekre: hajóik elégtek a gyilkos
lángokban, s kiürült kincstáruk a hadviseléstől.
   Ám minek említsek néhányat? Ezernyi kötet sem
lenne elég bajainkra, egy év sem a felsorolásra:
kik vonták bíborba a vérükkel vizeinket.
Láthatod íme magad sok rettenetes nyavalyámat,
láthatod, egy pillantással fölmérve az összest.
Erre meg arra cibálnak a harcok, akár kicsi sajkát
vad viharok, ha jeget hajigáló Juppiter űzi
bősz habokon villámokkal, felhőszakadással,
szél csapdossa, az égnek minden sarka megindul;
kormányát Zephyrus viszi el, s evezőivel Eurus
fut tova, Auster rántja vitorláit ki rudastul,
árbocát Boreas kicsavarja s széjjelereszti
oldalait, míg végül irányát vesztve, erőtlen
hányódik, csupaszon, tenger közepére kivetve.
Hogy nincs becsben a művészet, hogy nyugszik Apollo
lantja, s az aoni istennők is félbeszakítva
énekük, elnémultak mind: okozója gonosz Mars.
Ám amikor meghallották hozzánk közeledni
lépteidet, szívük félelmét mégis elűzték
egy kicsit, és fölhangolták citerájukat ismét.
Hogy megvetve a Múzsákat, fegyvert fog iramló
mént hajszolva az ifjúság: okozója gonosz Mars.
Földem hogy csonttal sűrűn teleszórva fehérlik,
s ritka az emberi ép hajlék: okozója gonosz Mars.
Hogy nincs egy polgár sem elárvult városaimban,
és nyáj sem legelész a mezőn: okozója gonosz Mars.
Hogy nem védik tornyok a rengő várakat immár,
s pusztán omladozik sok ház: okozója gonosz Mars.
Hogy kapa, ásó és ekevas, vasvilla, gereblye
gyilkos karddá változik át: okozója gonosz Mars.
És amiért sorsom keserűbb jajszóra fakaszt most:
nem külhonból jött rabló prédálja a kincsem,
oldalamat belső ellenség tépi galádul.
S mintha ez egy nyomoruság nem kínozna eléggé
s nem zúdulna elég baj rám: most városainkra
dögvészt küldött égi atyánk, büntetni a szörnyű
gyilkosságokat és vérontó háboruinkat.
Nincs máglyára elég fa, se föld sírdombra, a tűznek
sincs levegő; egyforma halál ragad el fiatalt, vént,
összekever ráncost virulóval, népet urakkal.
   Nem volt hátra, csak ez; s most újabb félelem aggaszt
sok nyavalyám közepette: nehogy meglátva a szomszéd
fegyvertűz- és égi harag-sújtotta keserves
helyzetemet, rámtörjön hordájával a barbár.
Hogy mi közelg, nem tudni; a hír baljós moraját rég
hallom már, érzem régóta mozogni a földet.
Sújtson agyon villám, tenger vize nyeljen el inkább,
semmint nőstény kígyóként pusztuljak el, önnön
magzataimtól, ön-kardom döfjön kebelembe.
Hogyha az égiek így döntöttek - igaztalanul bár -
s halnom kell, inkább idegen vas okozza a vesztem.
Fürge parittyájával célozzon meg a hispán,
küldje felém éjszín nyilait futtában a párthus,
ellenséges dárdákkal bősz Gallia törjön
rám, a szilaj géták kindzsáljukkal, macedónok
ádáz törzse a lándzsáit fordítsa keletről
ellenem, és lerohanhat a thrák, s indus-szinü mór is,
és a sebes numidák; készítsen a vad Görögország
harcra ezer gályát, perzsák meg ezerszer ezernyi
férfiut, - és mit az Ister ölel körül és mit a Nílus,
mind ami nép van a föld kerekén, támadjon egyetlen,
árva fejemre: ha rámzúdítja hadát valamennyi,
isteneink vérszomját jóllakatom, s beboríthat,
melyből föl sose támadok én, sírdombom örökre -
inkább vállalok ily borzasztó sorsot, ez is jobb,
mint ha saját vérem döfi át kardjával a torkom.
   Ámde a kívánságom nem sokat ér, hisz a dárdák
mellemnek szegeződnek már, fegyverben az összes
népek; hogy fenyeget, nem látod, a föld meg a tenger?
Hogy fél önnön sarjaitól, aki őket etette?
Itt népének fegyvere rengeti Genova földjét,
ott a saját polgáraitól retteg ma Bologna;
itt a firenzei had hoz rémületet Sienára,
ott a velenceiek reszketnek a Sforza vezértől;
etruszk népeknek borzalmas véget igérve
mozgósítja ibér katonáit a harcias Alfonz.
Mindenhonnan, akárcsak a lernai hidra nyakából,
visszavonás sarjad, csírázik tébolyodottan;
harci zajok mindenhol, üvöltöz a rettenetes Mars,
pajzsa ragyog, villog vörösen tűzfényü sisakja.
Véle a Borzalom és az Iszony vérrel telefröcskölt
szárnyasló-fogaton, meg kísérői: az Ármány,
gyilkosságok-övezte hanyatthomlok rohanó Düh
és a vak Indulat, és szilaj egytestvére a Téboly.
S ím, Bellona csatát hirdet minden seregeknek,
véres kürtön zengi a könnyontó hadi jelszót.
Erre Athena letéve a békehozó olajágat
kőbevarázsló kígyóit megrázza a keblén.
Feljön az ádáz Tisiphone is a léthei mélyből,
bősz sziszegésre tüzelve hajának vad viperáit,
s égő fáklyával köröz ezrek közt, föl-alá dúl;
és minduntalan újabb bajról, szörnyü csapásról
károg a vándor Hír, mindenhova rémületet hint.
   Jaj, kit kérjek? Mit tehetek? Szemeim kire vessem?
Kit szólítsak előbb? Ki segítségébe helyezzem,
én nyomorult, a reményem? Kit hívjak, milyen Istent?
Téged, akit nem a Véletlen küldött le az égből:
jóságos Jupiter rendelte, hogy erre a földre
szállj le; szegény fejemet, kérlek, védd meg te a bajban,
oszlasd lelkem félelmét, s jó békekötéssel
fojtsd el a véres háborgást, Felség, Fejedelmem,
fojtsd el, s jobbkezedet gyógyítón tedd sebeimre.
Vidd véghez, hogy Genova belső harca elüljön,
hívja elűzött pártját vissza Bologna, barátság
fűzze az etruszkokhoz Apulia, insuberekhez
büszke Velence lakosságát, s ledöfött koca vére
légyen az éveken át maradandó béke pecsétje.
És a temérdek rablásból meggazdagodottak,
kik bűnnel szerzett vagyonuk vassal s az erőszak
tetteivel gyarapították: zsákmányukat adják
vissza, s az elvett házat, a hajdani birtokosoknak;
és ki az oltároknak szokta lefosztani díszét,
színarany öltözetük lecibálva a mennybeliekről,
engesztelje megölt tulkok vérével a sértett
isteneket, s vigye vissza, mit aljas kézzel elorzott;
ámde kivétel e törvény rendje alól, aki Marstól
visszavonult, kardjával az öldöklést kikerülve.
Dárdáját eldobva, pihenjen végre a harcos,
és a kovács kalapálja a vaspáncélt ekevassá;
sarlóvá változzon a tollforgós sisak ismét,
és a nehéz pallos legyen újra paraszti szekerce, -
s hol kétarcu Janus lakozik, zárják be a szentélyt.
   Így majd én, aki esztelenül pusztulni kivántam,
barbár gyújtogatókat vágytam idézni fejemre,
szörnyü halálra nem áhitozom többé, idegen kéz
sem fenyeget majd, biztonságosan élek azontul.
Égi atyánk a sötét felhőket elűzi egünkről
és szelidebben nézi Itália tájait akkor,
hogyha letéve a kardok, látja, s a városok egymást
mind szeretik; virulok, boldog leszek újra, ha így lesz,
gazdagon élek s feltámad minden, mit a vad Mars
fegyvercsörgő jégviharával előbb leterített.
S akkor végre előmerül újra a hajdani jogrend,
akkor végre föléled a törvény régi uralma,
mely addig rettegte a trombitaszót, hadi kürtöt.
S kezdik megművelni a parlagföldeket újra,
s megszólalnak, akik túl rég hallgattak, a Múzsák;
zengi a nagy Helikon, mit a tiszteletedre dalolnak.
Nem kérem, mi a jobb, múltbéli napokban enyém volt,
hogy birodalmam a föld kerekét felölelje; ha békét
adsz, amilyet hajdan látott a királykori Róma
bölcs Numa, és később Augustus alatt az egész föld,
éppen elég országlást adsz. Gondolj a jövendő
hírre, dicsőségedre, e fényes örök jutalomra.
Mert dícsérnek széltében-hosszában a népek
béketeremtőként, az aranykor visszahozóját
ünneplik benned, s neved él majd minden időkben,
míg madarak szállnak fenn, míg csupa csillag a mennybolt,
fűtől zöldel a rét, halakat hömpölyget a tenger,
s Oceanus dagadó-apadó habjával a földet
körbelocsolja; amíg testvércsillag sugarában
fénylik a kétszarvú, fakuló, majd újranövő hold.
   S most, hosszas panaszom befejezve, tenéked ajánlom
fel sorsom s magamat, várván a parancsod, akármi
légyen is az: beleugrom az Etna tüzébe szavadra;
íme, fogadj el társul minden készületedhez,
íme, fogadd el tisztaszivű, hű szolgaleányod.”