Janus Pannonius összes munkái Jani Pannonii opera omnia Közrebocsátja: V. Kovács Sándor

4. FRANCESCO BARBARÓHOZ

Francesco, gyöngy Velence legfőbb dísze, te,
nevedre rácáfol kiváló jellemed,
s tudós beszéded. Fordítsd arcodat felém,
s Camenám nyers zsengéit szívesen fogadd.
Ha itt-ott fésületlennek találod is,
bocsáss meg érte a költőnek, hisz ifju még.
Ahol pedig füledre méltón cseng dalom,
Itália ékesszólásának mesterét,
Guarinót dícsérd érte; mi szépen csörgedez
könyvemben, mind az ő forrásából fakad.


   Jacopo Balbo és Paula Barbara
        lakodalmának ünneplése

Elhagyván a magasságot, Venus újra leszállott

látogatóba a tengerhez, melyből született volt,
ott, hol a lángsugarú Phaëtont a habokba kioltó
ősi folyó veri hét örvénnyel az Adria öblét.
Érkeztére azonmód elnyugszik lesimulva
tükre a víznek; nem dúl-fúl a fagyos Boreas, sem
párahozó Auster; párzó kedv hajtja igába
kétalakú Proteus nyáját; felverve az alvót
hágja tüzelve a fóka a fókát, delfin a delfint;
összeölelkezvén, vad csókba fonódnak a kagylók;
vágyakozón hajlik, remegőn algához az alga.
Nyomban előszökkennek a nedves sziklaodukból
Nereus lányai, dalmát tájon, Itália partján:
elsőként víztől csöpögő dús hajkoronáját
Callianassa emelte magasba, a tenger urának
lánya, akit dús keblén Tethys, a vízbeli, táplált.
S rögtön utána a húgai, mind egyszerre, kibújtak:
Phorcus Dynamenéje, Chariste, Protunus eggye,
dalban ügyes Clymene, meg a táncos kedvü Melantho,
szépkontyú Melite, lebegő hajfürtü Ianira.
Glaucét Maera, a szép, Panipe hivogatja Agavét,
Dexamenét Actaea, Galatea meg Amphinomét, a
késlekedőt szólítja; Ïaera, kit Actium öble
táplált, fogja Pherusa kezét. No de nem sorolom föl
itt valamennyi nevét: vad Achilles anyja se ment ily
népes kísérettel a drága barátja halálán
búslakodó magzatjához Sigeum fövenyére.
S nemcsak a tenger népe sereglett össze; beszélik,
átruccantak a sós folyadékba a Naiasok is, kik
gyorssodrú Athesisnél és csillag-kijelölte
Eridanusnál nőttek fel. Kimagaslik a táncos
kör közepette az istennő, mint trójai Ida
halmain égbeszökik hajós sudarával a ciprus.
Ekkor a szolgáit szólítja kiáltva az úrnő,
szolgálatra parancsokat oszt; mind szerteszaladnak
egy-kettőre, sebes szárnyon; fönt járnak a szörnyű
szirtfokokon, tikkadt homokon bóklászik a többi.
Míg egyesek sóvárgó faunokat űznek a partról,
néhányuk szeme zord sugarába csavarja a nádat.
Aegaeon száz karjával, se Triton a dalával
nem térít el senkit; a gyeplőt másfele rántja
Neptunus is szárnyas kocsiján, mely kék habokat szánt.
Ekkor a játékos nimfák Venus égi szavára
nedves köntösüket pihenőhelyükön levetették,
versenyeket rendelt úrnőjük, díjakat osztva.
Mérkőzésük rendje szerint első a futás volt.
Indításuk előtt lebocsátották a sorompót;
ámde suhannak a tenger hátán, lába nyomát sem
láthatod egynek sem; röptükben száraz a talpuk,
lábszáruk lebegőn mártatlan a lenti vizekben.
Csakhamar élre kerül, fürgébben a könnyü szeleknél,
Eridanus gyors lánya, Thoe; melléje szegődve
egyre sietteti apja, szavával sürgeti, tiltja,
hogy megelőzzék, társainak; fut a lány, bizakodva
érdemes atyjában, kit hajdan a szőke Dione
ritka ajándékkal tisztelt meg: a tarka szivárvány
színeiben játszó, csodaszépen szőtt arany övvel.
Majd - úgy szól a parancs - úszásból indul a verseny;
habzik a víz felszíne a gyorsmozgásu karoktól
felkavarodva: a legjobb úszó fürge Colymbe,
kit síkos testű Athesis nemzett a megejtett
nimfával, Benacisszal; az ár szétválik előtte,
márvány keble alatt duruzsol, nem zúg a szilaj hab.
Gyakran nyel vizet, ám köpi is, mit nyelt, s hol a hullám
hordja a hátán ringva hanyatt fektében a nimfát,
hol maga szeldesi rézsutosan, lassan tör előre.
Néha alámerül, aztán örvényt keltve, megint csak
felbukkan; társnői közül nem győzi az úszást
hosszabb távon senki; övé lesz a drágakövektől
szikrázó diadém, mit mátkájának a nászéj
emlékére adott gyönyörében Mulciber egykor.
Mézes csengésű énekkel zárul a műsor:
kis pihenés - kimerültek - majd édes muzsikával
kezdik a fellegeket simogatni, betölti az éthert
nektár hangjuk, a barlangokban visszaverődik;
álmélkodva megáll a folyók vize, nem figyel Orpheus
lantja szavára a vad, s a halak se kisérik Ariont;
ámul minden vízimadár, ámulnak a hattyúk.
Eumolpe vezet itt, kit megtanitott az igéző
hangu szirén a hajókat dallal helybe szögezni.
S már fölvette a győztes Nereus-lány a jutalmat,
tyrusi bíborral festett szövetű csoda-köntöst:
ekkor, ciprusi szent fogatát röptetve, a légben
felragyogott Hymen; mellette a játszi Amor jön
szárnyrepesőn; mindkettőnek szépsége hibátlan,
azt hinnéd: testvérek, csakhogy az arca emennek
pajzánabb, míg tiszta szemérmet tükröz a másik.
Annyira voltak, amennyire kétszer száll a kilőtt nyíl,
tőlük már, amikor ráförmed a Múzsa szülötte
elnémult csapatukra: “Ti itt tétlen mulatoztok,
fittyet hányva a nagyhirü nászra? Tegyétek a dőre
játékot most félre! Velence felé igyekezzünk!
Barbara Paula ma megy férjhez Balbo Jacopóhoz.
Még ha a mátka nem érdekel is titeket, jeles atyja
rászolgált eme tisztességre; vitézi erénye
méltóvá teszi fölvétetni az isteni karba.”
Döbbenten hallgatják mind; majd újra csigákba
rendezi fürtjeit egyikük, az fölkapja ruháit,
ez becsatolja övét már fölvett köntöse ráncán:
éles bíborkagylókból puzdrát szövögetnek,
mások zablát készitenek piroságu korallból.
Majd vad szörnyetegek hátára ugornak a lányok;
hajlós delfinen, isszonyatos bálnán lovagolnak,
pompázó bika bőrtarajába kapaszkodik, úgy vág
egyikük át a vizen, tigrist nyergel meg a másik.
Majd odaúszik egy órjás cethal - ión vizeken nincs
párja - az úrnőhöz; vélnéd Phoebus szigetének,
Aegei tengeren az bolygott így, mint a habokból
hátával kimagasló szörny; felpattan üléssé
szélesedő nyergére az istennő, hol a vissza-
kunkorodó farok árnya megóvja a nap heve ellen.
Így érték el a várost, s meglelték a menyasszony
házát: csöpp kamrájában rejtőzik a mátka.
Anyja is ott ül s megmutogatva tanítja figyelmes
lányát minden erényre: fülébe csöpögteti, hogy kell
kormányozni a férj házát, és inti: urához
hű, szolgákhoz jó legyen és gyöngéd a családhoz.
S már bevonult a jeles hajlékba a délosi isten,
s véle a Parnassus-bércről lesiettek a Múzsák.
Zöld lombtól tavaszodnak az ajtók, szőnyegek ékes
színpompája borítja a földet, csillog a kárpit.
Ámde az égbeli vendégektől még ragyogóbban
fénylik a ház, s a tető ormáról száz sugarat szór.
Majd a menyasszony a szende menyecske-csapat közepette
lassan előlépked; forgókerekű kocsiján így
hág fel a Hold az Olympos-csúcsra; kilép vele szemben
drága barátai gyűrűjében az ifju jegyes, mint
holdparipákkal szemben a nap-testvér; a teremben
bíbor vánkosu székeken ülnek a főurak; első
köztük Francesco, a családfő; úgy kimagaslik
méltóságával, mint Juppiter isteni körben
Pélion ormán, árnyba borítva a véle ülőket.
Végigszántva a húrokon, így szólt ekkor Apolló:
“Halljátok, ti kiválóságok, akikre a város,
tenger gyöngye, királyné-asszonya, annyira büszke!
Égi atyám küldött, s nem fájt otthagyni a kedves
Cynthost, s nemcsak a mennydörgő szava, más oka is volt;
ezt a jeles polgárt magam is szeretem, ki olyan rég
tartja magasra a Pierisek fényes lobogóját,
s hogy, miután sokszor vallottam róla, a példás,
hős katonáról, itt ne daloljam, a régi szokáshoz
híven, hajdani érdemeit: vállamra e terhet
most csak azért vettem, mert azt hiszem, emberi szóval
zengett dícséret méltán nem zengheti hírét.
Mert ily nagyszerű dolgokról mások ha mesélnek,
nem teljes hitelű: de ha én, kit szerte a földön
istennek hívnak, ki a kérdőknek kijelentem
végzetüket, biztos, mit jósdám mond, a jövendő:
rólam senkise vélheti, hogy levegőbe beszélek.
Kezdem hát a hazája dicső hírével, amelynek
nagy diadalmaihoz már nem kell toldani semmit;
ehhez fűzhetném a családja dicsérnivalóit,
ám a családjával csak az érdem nélküli henceg.
Annyit elég nemzetségéről vallani itt, hogy
pompás sarjaival minden mást messze felülmúl.
Mert ez a ház az, amely nagyfényü nevét a legyőzött
barbárságtól kapta; Metellust Kréta nevezte
így el, s Afrika két Scipiót, Germánia Drusust.
Innen származtak, kik hullákkal boritották,
jól emlékszem, a tengert; zúgott habja a barbár
flotta alatt, s nem nyílt szabad út a kereskedelemnek.
Így azután a jeles nemzetség fénye tovább nőtt,
és a hatalmas törzs hajtása nagyobb a gyökérnél.
Ám túl hosszura nyúlna, ha Francesco valamennyi
ősén átfutnék; de beszélnem kell egy utódról.
Mert unokája, a Tarvisio kormányzata élén
álló Hermoleos, bölcsen zabolázza a várost;
csorbítatlan hit tart széket tiszta szivében,
Isten igéit, a Szentírást nincs senki, ki jobban
ismerné, s mindazt, mit a hajdani főpapok írtak
volt törvényül elő. Ékesszóló tudománya
kétnyelvű: míves hellént elegyít a latinnal.
Ámde, nehogy túlzásba ragadjon a buzgalom, inkább
hadd kanyarodjam megkezdett mezsgyém fele vissza.
Nem hazudom Francescót vérbeli mennyei sarjnak;
egyetlen kétségem, mely bolygó ragyogott fenn
akkor az égen, mit mondjak, mely csillagok álltak
egymás mellett szép összhangban, amerre leszállott;
egy bizonyos: nagy volt az a nap, s versengve siettek
körbe a menny boltján, iramuk csodamód nekilendült.
Bölcsőjét nem holmi halandó dajka vetette:
mert mikor anyját megkönnyebbítette Lucina,
magzatját, aki jó Párkákkal jött a világra,
szent hugaim fürdették meg Pegasos folyamában.
Gyöngéd Clio volt, aki tejjel először itatta,
s én magam is gyakran fölvettem ölembe becézőn;
visszafelelt a sikongására Boiótia lankás
völgyeivel, s a hason kúszóra a Tempe mosolygott;
úgy vonzotta a látvány, hogy nem bírva betelni
véle, az agg Permessus Aónia bérce felé folyt.
Sokszor láthattam, mint csöppentgettek az alvó
ajka közé cecropsi nedűt mézterhü madárkák;
s mint akinek torkából majdan hyblai nektár
édességénél gyönyörűbben csordul a szép szó,
lába mikor később a füvet már játszva taposta,
mindig a kertekben kószált, sok tarka virág közt.
Asztalainkhoz is akkor kezdett járni, először
akkor kóstolt ambrosziát, jó szívvel itattuk;
s andalgott a kies Helikon zöld fái alatt, hol
régi babérkoszorús költőink árnyai lengnek.
Majd, amikor már úgy tetszett, elméje fogékony,
szólott néki tudós dajkája a régi időkről;
Euterpe oktatta a puszpángsíp-muzsikára,
vígjáték-írásra Thalia, s Melpomenétől
kapta, amit tragikus művekről tudnia illett;
Terpsichore szoktatta az ujja begyét elefántcsont
lanthoz, lágy versekre kacér Erato tanította,
Uránia feltárta a csillagos égi keringést,
hősök tetteiről zengett neki Calliopea,
és az utolsó Múzsa a szép mozgást mutogatta;
törvények rendjére magunk oktattuk az ifjút.
Így tért vissza honába, de nem henye életet élni:
gyakran töprengett, hogy amit tud, mint vegye hasznát,
túlszárnyalta az ékesszólásban tanitóit,
bátran mondhatom: örvendett, mikor ő magyarázta,
Plutarchus: mert senkise tett e korban a hellén
művek terjesztéséért annyit Latiumban.
Én mégis feleségéhez címzett kötetébe
nézegetek leggyakrabban, melyet ő maga írt, még
kezdőként, egykor. Nagyfontosságu e műve,
minden szónak súlya van, és rendjükkel a gyűlés
színe előtt szónokló megdöbbenti a tisztes
külsejü, zordon atyákat; szépfaragásu beszéde
mézével, mint mágnes acélt, minden szivet úgy vonz.
Küldik azért követül, megválasztják a tanácsba,
forrongáskor diktátorrá őt nevezik ki,
jól elvégzi, amit rábíztak; akármelyik úrhoz
megy kéréssel, elintézetlen el egy se bocsátja,
útja akár Tiberis felséges habjaihoz, vagy
kígyós büszke vezérhez, akár maga Caesar elé visz.
Legfőbb törvénytestületébe sorolja a város;
majd Tarvisio élén állva elődeinél bár
ifjabb, hívebben munkálkodik; évei híját
ellensúlyozzák az erények férfiszivében.
Aztán szállt a vicenzai kormánypálca reája;
itt az igazságosságnak, törvényt s jogot újjá
alkotván, állít emléket minden időkre.
Hadra hatalmas Spárta Lycurgust tudta ilyennek,
Róma Numát, s Solont, a kiválót, Attika földje.
Rá egyedül bízták két évre lecsillapitandó
Bergamót, hol a nép újdonságokra törekvőn
rosszul tűrte Velence uralmát; ám dühe nyomban
elnyugodott jó kormányzója serény keze folytán.
Mint amikor már Xerxesszel készült az ión nép
kötni szövetséget, s lassacskán visszaterelte
hűségére Themistokles, ki hajóhada élén
méden vett diadallal szerzett hírt Salamisnak.
Kétszer kínált néki Verona curulusi széket,
Pádova egyszer, s nem volt meg tisztségviselése
nélkül nagy Caesar forumának városa sem, hol
sokforrásu Timavus tör ki a bércek öléről.
S hogy mindezt elnyerte szülőföldjén, ne csodáljuk,
mert Augustus atyánk, amikor megjött a Dunától,
látni akarta legott, s nyomban kinevezte lovaggá.
Ó, hányszor lett volna a vad Krétán jogot óvni,
Euboiában a legfőbb tisztet hordani módja!
Ám elhárította, nem ért neki annyit a kínált
méltóság; nem sokra becsülte, lenézve a balga
nagyratörést, hogy a mértéket nem tartja be senki.
S nem mondtam még, mit vitt véghez a Mella folyónál;
akkor nemcsak igazságos, de keménykezü is volt,
s nemcsak a városvédőnek töltötte be tisztét:
ritka vezérként tette nevét emlékezetessé,
messzire űzve az ellenséget Brescia falától;
s mely sebesülten roskadozott már, mint a tirynsi
hős az eget, maga fenntartotta Velence hatalmát.
Két oldalról indítottak háborut akkor:
innen Mántua hadban erős fejedelme, amonnan
insubereknél harciasabb kedvű Fülöp indult.
Szüntelenül be-betörtek, nem fékezte hatalmas
Ollius őket, sem bástyás tornyukkal a várak.
Feldúlják cenománok dús mezeit, faluszerte
égnek a házak, dupla reteszre csukódnak az ajtók...
gyászbaborítja e dolgok híre Velence atyáit,
ekkora ellenséggel kis seregük tehetetlen.
Vajh ki legyen, ki az ostromlott városba elindul,
hogy megvédje? azonnal mind sokezer közül egyet
választottak: Barbarus az. Diktátori tisztség
lenne a méltó név a reá bízott feladatra.
Útnak ered tüstént: nem ijeszti a szörnyü halál sem,
tudja: hazánktól semmit, amit kér, nem tagadunk meg.
Azt bámuljam-e jobban, ahogy minden roham ellen
állta helyét bátran, vagy ahogy buzdítva gyakorta
csüggeteg embereit, tartotta a lelket a népben,
hízelgést bizalommal, cselt csellel viszonozva?
Hogy ne időzzek a módozatoknál: szökve-kerülve
három egész évig mint űzte el újra meg újra,
míg végül vízágyúkkal szétverte az ellent.
Üdvözlégy, haza atyja, szenátus drága reménye!
Éljen lángelméd! ha a sors nem küld ide, most nem
nyúlna házatok a Como-tóig, Gallia síkja
nem hódolna Velence oroszlánjának ezentúl.
Győzelmed méltó rá, hogy diadalmenetet tarts,
bölcsességed műve e tett. Húzódjatok arrébb,
Róma királyai, hátrálj meg, nagyhírü Camillus!
Mily sokat ért a tanácsban, hogy tisztelte a törvényt,
jelleme mily csorbítatlan, mily sziklaszilárd volt,
tisztán látszik az elmondottakból; nemigen kell
boncolgatnom már. De ha végiggondolom oly sok
ésszerü tettét és szép rendbe szedett szavait mind,
műveihez még illő hozzátennem ez egyet:
férjet olyat választott lányának, kire bízvást
mondhatjuk: méltóbb vőt nem bírt volna találni.
Ó mi szerencsés, ily férjet ki kapott, a menyasszony!
Szépségével tán csak a jámborsága vetekszik,
jámborságával jeles ősei: tudjuk, a Balbók
római vérből származnak, késői utódként.
Lelki tulajdonságaival példázza az apját,
Bernardót, akitől kormányoztatva, örömmel
hord zabolát Mínos hajdan százvárosu földje,
mely dajkálta a mennydörgőt, az öreg sziget, egykor.
És mily boldog az ifjú vő is, ilyen feleséggel!
Arca aranyló bája csodás ragyogásu, az atyja
szelleme, anyja szemérmessége jutott neki részül,
Pallas Athéné szent kegye éppúgy, mint Dianánké.
Hát induljatok örvendezve, kisérjen a jó sors!
Hosszú életetek teljen végig sikerek közt,
összhangban, termékeny utódnemzés közepette!”
Ekképp szólt Paean, s íját szeliden kifeszítve
két nyílvesszőt lőtt ki a puzdrás, játszi Cupido,
s egylobogású fáklyákat fűzött Cytherea
össze; az oltár szent tüze bőven nyelte a tömjént,
sorra lerogynak a barmok, jószággal keveredve
száll fel a füst; s hogy a szertartásnak vége, a testről
dús lakomák gondoskodnak; s azután, mig a nap tart,
mindenféle vidám mókával tölti a násznép.
Három Múzsa kiséri a lágy citerán muzsikáló
Phoebust, három tengeri nimfa vezérli a táncot;
s úgy intézi Venus, hogy a tenger tükre fölé ma
gyöngéd fénysugarát hamarabb terjessze az este.
Ekkor a nászasszony bekiséri a többi anyával
nászágyához a síró lányt, - mert sírnia illik, -
hol mátkája, szerelmes karjaival megölelve,
végre bevégzi a rég óhajtott éjszaka teljét.