7. DICSŐÍTŐ ÉNEK A VELENCEI
JACOBUS ANTONIUS MARCELLUSRÓL Előhang
Míg venetus költőnk ifjaknak pásztori sípon
zengte szilénbarlang árnyas ölén dalait,
“Hitvány tárgyra tehetséged mért vesztegeted?” - szólt
Maecenas, a lovag, nagyszerü tuszk ivadék.
“Vajh mily hírnevet ád Meliboeus gyászdala néked,
vagy boldogtalanul vágyakozó Corydon,
pásztori perpatvar jó csillapítója, Palaemon,
vagy ki alig született meg, nevetett, a fiú?
Daphnis, az ég boltjára emelt, s ki a tölgyfa alatt ült,
s ámultak dalain még a hiúzok is ott,
búslakodó Moeris, s a szerelmes, lángszivü Gallus?
Hogy csak játszadozol, már negyedik teled ez!
Tán a mezők Múzsája azért oly kedves előtted,
mert neked adta urunk hajdani földjeidet?
Földeknél többet kapsz Caesartól, ha csatát zengsz,
Actiumot: költő, kürtre cseréld furulyád!
Rajta, Itália partjaihoz hajtsd Trója hajóit,
zengj a Dionae-sarj szent hadi tetteiről!
Zengd, hogyan építette szerencsés jelre Ïulus
Albát, honnan eredt egykor a Julia-ház.”
Így intette; a költő megszívlelte, s azontúl
fegyvert s hőst zengett erdeje-rétje helyett.
Én ha követni kivánom az isteni Vergilius nagy
példáját: ki legyen Caesar, a mostani hős?
Marcellus, ki togás Quirites késő ivadéka,
és a velencei föld támasza, talpköve lett.
Nézzem a tetteit? Egy ember sem tett jelesebbet,
nézzem az érdemeit? Senki sem érdemesebb.
Múzsáimnak a megbecsülést ő adta először,
mást, mint mit hazugul suttog a kétszinü száj,
elterjesztve szerény kis hírem messzi vidéken,
s vendéglátóként jóllakatott, etetett.
Fűzze nevét a Guarinus atyáéval dalom egybe,
mindketten méltók erre, együtt a helyük:
első joggal volt, aki egykor dalra tanított,
második az, ki utóbb támogatott kegyesen.
És ti, kikért Kekropsz várát elhagyta Athéné,
hadd legyen Euganeus város a szent helye most,
hármas Bölcsesség, meg a kettős Jog tanulói,
hallgassátok jó szívvel az énekemet!
Örvendőn tapsolt sípomnak Ferrara nemrég,
most komolyabb verset zeng fületeknek a lant;
és ha a barbár Múzsa nem érdemlette a tetszést,
ő érdemli, kiről zeng ma a háladalom.
Itt van Marcellus termékeny birtoka, háza,
hol gyakrabban időz, mint születési helyén;
itt vele él édes menye, hőn szeretett felesége,
itt van az otthona, itt anyja s a gyermekei;
ámde Velencével versenghet Pádova érte,
mint ide, éppoly sok szál köti őt oda is.
Kapja meg ő, mire tán nem méltatjátok a szerzőt;
olykor a mű kusza bár, védi dicső anyaga.
Dicsőítő ének
Árnyas nyárfa alatt egyedül heverésztem egyik nap
szépszavu hattyúk közt, partját hol a Pó vize mossa,
s elnyugodott szívvel próbáltam a múzsai ritmust;
ekkor mellettem termett, pajzs nélkül, Athéna:
“Ifju, a theszpiszi nővérek kedvence, miféle
művet szedsz épp versbe? Milyen mértékre igyekszel
lábakat egy-egy sorba kötözni? Megint a Guarinus
játékát készülsz eljátszani vajh? Vagy e tájnak
erdei közt tán pásztorsípodat élvezed inkább?
Pajkos elégia tetszik-e, vagy mérges szavu jambus,
késlekedő szkadzón, tizenegy szótagja a kedvelt
ősi Phalaecusnak, vagy a játszi, vidám epigramma?
Hagyd el a gyermeki játszadozást, hagyd el valahára,
és ha szived hírnévre, babérkoszorúra törekszik,
fogj már férfidologhoz! A part mentében evezni
csöpp ladikon mire jó? Mély vízre vezesd a vitorlád,
hisz mocsarasba ha téved a sajka, ki sem keveredhet
többé, ám a hajó értékes sok csoda-kincset
hordoz a tágas tengeren át, s amikor koszorúsan
ér kikötőt, a homokba barázdát szántva a három
vasfoggal, taps-orkánt visszhangoznak a partok.
Hidd el: erőt a tehetségnek, költőnek örök hírt
csak pompás anyag adhat. A régi atyákra tekintve
láthatod: egy sem választott művébe alantas
tárgyat az énekléshez: a nagyszerü dolgok a dalban
szebben zengnek, nem fényeskedhet, mi silányabb,
bármilyen ápolt is, nem hozza meg azt a gyümölcsöt,
melyre ti, becsvágyó fajzat: költők törekedtek.
Nem Békái: a Trójai Háboru tette Homéroszt
híressé, Statiust nem a nyers Erdők: nagy Achilles
s Thébai élteti máig; örök dicsfényt nem a mókás
Szúnyog: Turnus, a sok csata szerzett Vergiliusnak.
Hogy neved így szálljon majd szájról szájra, magasba
törve a földről: lantod könnyű dalra ne hangold,
dobd el a sípot, fújd meg tiszta tüdővel a kürtöt.
És ne a régi nagyok fele indulj, vissza ne görgesd
ősz évszázadok emlékét! Aki múltat idéz fel,
végzettet végez, napfényben mécses után néz.
Tróját és Thébait, Spártát ki nem ismeri s Argoszt?
Égbolton suhanó Perszeuszt, s Ïaszónt, a hajózót?
Vajh van-e színpad, ahol nem tombolt szörnyü Oresztész,
nem torozott Téreusz, Agenór fia sohse bolyongott?
S deszka, amit még Tantalus ősi kothurnusa nem nyűtt?
Csillagokat Héraklész tarkójára ki nem tett,
és ki nem emlékszik Thészeuszra? Pelopsz kocsijára,
Hippomenész lábára, a szárnyas Daedalus-útra?
S hálátlannak tarthatnak, mondván: nem igazság
régiekért a jelent lebecsülni; irigyled az élők
érdemlett rangját, s az utókortól is a példát.
Bűnöd menthetné, ha korodban semmi dicsőt nem
láthatnál; de ugyan mely korszak fénye sugárzóbb
háboruban s békében a mostaninál? Az aranykort
hívta talán Jupiter most vissza, helyébe a vasnak.
Jómagam is, gyűlölve a kába saturnusi álmot,
s látva, az emberek elméjét mint marja a rozsda,
felráztam rest szellemüket, majd hosszú időn át
míves munkával finomítgattam tunya lelkük.
Annyi vezér-tábort is azért látsz, annyi Athént itt,
mint tör előre az új, hogy ujul meg mind, ami régi;
úgyhogy Sándor uralmával vagy a caesari korral
versenghetnek napjaitok: tündöklik a művelt
szellemü élet, erény serkentgeti tettre a lelket.
El minek is mondjam sok ajándékom tudományát?
Nézd, a hajók hogyan épülnek, s a remek hadigépek:
száz Argoszt fedezel fel most, s ugyanannyi Epeioszt.
Száguldjon bár Hippolütosz, s a khiróni tanítványt
Phoebe lelje meg, éppúgy tetszik a mennyköves úrnak
szobruk, mint a ma is fényes pheidíaszi művek.
Új képmást kíván Paphié? akad erre Apellész;
romba ha dől Tyrus és Sidon egykor, s büszke Korinthosz,
él, ami ércből van, míg lángok emésztik a bíbort.
Nézd, hány nagyszerü építmény tör az ég fele szerte!
Eltörpülhet a krétai ház, Babilon palotái,
s mit Salamon, s mit a pajzsos szűz szentelt fel, a templom,
sok pompás piramis, Mauzóleum és a Kolosszus.
Nézzed a kék víztükröt szántó cifra hajókat:
azt hiheted, tornyos várak vagy a Küklaszok úsznak
Neptunus hullámain. Árbocuk akkora, annyi
gyors evezőt látsz rajtuk, s duzzadt vásznu vitorlát.
S még nemesebb tárgy hív: mire Pohoebusnak velem együtt
gondja van, Arcasnak, s a kilenc testvérnek: a lantszó.
Mert mely kor látott ily sok Línoszt, vagy Ariont?
Múzsa-babért seregestül mely más korban arattak?
Kasztaliának forrásából mertek a költők
hajdan, s lám, újból buzog, issza vizét Pegazus most.
S bőven akad, kit míves verssel zenghet a dalnok
(ettől hajt új lombot a költészet tudománya) -
Mars bősz népe, vezérei, vértől mámoros ifjak.
Vasvért fed minden lovat, és éppúgy a lovast is
vas burkolja tetőtől talpig, a tagjait óvja.
Nem látod, hogy a mérnök régi szokást hogy ujít fel,
római árkokkal, töltéssel övezve a sáncot?
Őrszemeket hogy rendel s őrhelyeket hogyan állít?
Négyszöget egyenlő létszámmal a had hogyan alkot,
két szárnyán a lovasság - míg helytáll a derékhad -
vágtat előre, rohamra, s utána vonul fel a köznép,
míg a segédcsapatok hátvédként visszamaradnak?
Hogy harcolnak előbb távolból dobva a dárdát,
aztán karddal, kézitusában? A fal ha törésre
vár, nemcsak kossal, meg a teknősbéka-tetővel,
négykerekű s tornyos gépekkel támad az ostrom:
mit nem is ismertek mennykőtől félve az ősök,
kővillámok törnek elő érctorku csövekből.
Rajta: a bőség telt szaruval kínálja magát fel,
válassz hát e sok éneklésre való közül egy s mást:
ékesszólásod ne riadjon vissza korunktól!
S bár földünk mindhárom részén nemzetek élnek,
mindnek van sok városa, és sokezernyi lakója
minden városnak: mi fölérne Itália boldog
tájaival, nincs még egy; akár földjére tekintesz,
jó talajára, a fekvésére, s gazdagon épült
városait ha csodálod, a jog s az erény virulását.
Hesperiának sok-sok városa közt a legelső
mégis ez itt, mit nem falak: öblös partok öveznek,
s féltőn zúg körülötte a meghitt Adria habja.
Nincs alapító őse: mikor pusztult a vidék, jött
létre e város, a más romlásán nőtt a hatalma;
egy más városhoz se hasonlít: ennek alapját
nem rakták le a szárazföldbe leásva, felülről
mélybe bocsátottak köveket, töltést a mocsárba,
s csakhamar ott, hol nemrég vízicsikók mulatoztak,
még a minap játékosan úszó delfinek éltek,
felbukkant e sziget, mint Létó Délosza egykor,
hullámok hátát megbontva fejét fölemelte.
És mert egy testté egyesült sokféle lakója,
semmi viszály nincs itt, páratlan a szép egyetértés,
s nagy nyugalom, hű törvénytisztelet él a szivükben.
Itt a nemesség nem kínozza kemény uralommal
szolgáit-népét, s hatalomból részt követelve
nem zaklatja a nép az atyákat; bölcs tanításuk
meghallgatja, s nem retteg hivatalviselőktől.
Íme ezért él itt sértetlen már ezer éve,
nem hódolt be a zsarnoki kénynek a szűzi szabadság;
íme ezért kormányoz e város, mint szelid úrnő,
Alpoktól Krétáig, az Ebro s Garda vidékén;
íme ezért ismert a nyugat s kelet öbleiben, visz
és hoz, ad és kap rengeteg árut szerte a földön.
Sok nagy patricius-törzs él itt, ámde legelső
köztük a Marcellus-nemzetség, mint nap az ég sok
csillaga közt, köztünk Jupiter, s oceán a folyók közt.
Bár népességben nincs párja a Maurocenóknak,
Contarinik dicsekedhetnek pompás vagyonukkal,
Trivisanók meg a legjelesebbek a jogtudományban,
Foscariak bölcsek, Justiniknak szava ékes,
Pisanók a vizen harcolva szereztek örök hírt,
s éppoly fényes a Lauretano-törzs hadi múltja:
mind, mit a többi külön-külön élvez, a sors valamennyi
szép adománya tetézve jutott e nagy ősi családnak.
S nincsen a Marcellus-nemzetségben jelesebb hős,
mint Giacomo Antonio; nagyszerü tettei éppoly
tündöklők, mint szíve, a minden erényt egyesítő.
Mérni dicső voltát ha a rómaiakhoz akarnád:
nem volt bűntelenebb Curius, mint ő, se szilárdabb
Maximus, és nem jobb, ki fogadta az Ídai Úrnőt;
ennyire hű csak Regulus, éppily igazszivü Cato.
Hogyha görög párját keresed: nincs ennyire bátor
Miltiadész, se kegyes Kímón, és bölcs se Periklész,
megfontolt se Szolón, meg ilyen szigorú se Lükurgosz.
Karcsu, sudár a vezér, szép arcu, s alakja arányos,
ily szépséget Küprisz a fríg pásztorra sem öntött, -
rég tudod ezt, hisz vendégül látott nyomorodban
téged, a költőt, gyakran a hős, ahogyan befogadta
Tirünsz vára, a jótettet viszonozva, Milorchust.
Ámde ha őt sose láttad volna, felismered éppúgy,
szembe ha jön veled, oly feltűnő bármi tömegben,
arca olyan szépséges, ahogy fejjel kimagaslik
környezetéből: mind mutogatnak a délceg alakra,
szerte ahol jár, s méltóságát még gyarapítja
néhány ősz hajszál a sötét fürtök sürüjében.
Hogyha e férfiu minden nép közt annyira ismert
tetteiről hiteles szerző nem szólt neked eddig,
s inkább kívánsz emberi pletykáknál hihetőbbet:
halld a való történetet, ezt diktálja Minerva
mindig igaz szava: bátran hidd el az égi tanúnak,
vésd elmédbe s nyomd már tollad a hószinü lapra.
Kisgyermekként vettem el én őt anyja öléből
gondviselőn, s később, tüzes ifjúsága hevében
intettem, látván a keresztúton habozását:
balra ne menjen, az út eleinte csalóka örömmel
csábít, ám később szakadékba taszítja az ifjút.
Szót fogadott, és jobbfele indult: mentem előtte,
mélységek peremén meredélyre vezette az ösvény,
nem rettent meg a durva kövektől, tüskebozóttól.
Mennyit fáradozott, én láttam, mennyi baj érte,
mennyi veszélyt küzdött le segítségemmel az úton!
Titkos erőt árasztva beléje nehéz viadalban
hányszor ráztam fel! Repülő dárdák, suhogó kard
ellen is óvtam, a gorgós pajzsom tartva elébe.
Szárazon és vizen érezhette a kedves Ulixes
gondviselésem húsz esztendeig, ennyire mégsem;
bár más céllal, s fordított rendben, kitapasztalt
mindent ő is e két elemen: föld tette Ulixest
tengerbíróvá, karját emez érc-evezőkkel
edzve előbb, padról ült lóra, szorítva a gyeplőt.
Ennek játék volt, orkán ha dobálta, amannak
kínlódás; az kényszerből ment el csak a hadba,
ezt nem kellett hívni, sarokba sosem szorították.
Szárazon ő derekabb, a szerencsésebb vizen ő volt
Ithaka hősénél, ő méltóbb szmirnai dalra.
Jött az idő, mikor ím, rózsás orcái köré friss,
zsenge legénytoll nőtt, a szülők féltő örömére;
s Marcellus magas ágyán fekve egy éjjel eképp szólt,
megpillantva a tárt ablak keretében a holdat:
“Vajh szüleim hajlékában tespedve tovább is
szótöveket, nem tudni milyen gyököket bogarásszak?
Nem jobb embereket, s a szokásaikat kitanulnom,
városról városra kutatva a jót a világban?
Már bíbor van rajtam, a gyermek-bulla letéve,
szertegurult a dió; ifjabban dúlta fel egykor
Pyrrhus Pergamumot, mentette ki Scipio apját.
Már Nagynak hívták, noha nem volt nálam idősebb
Pompeius, s ki a földet meghódítani indult
útnak, a nagy macedón, Dionüszosz messzi nyomában.
Én pedig itt karomat tunyaságban vesztegetem még,
mintha öregségem várnám szépen, s a halálra
ennyi dicsőséggel készülnék. S római vérből
származom? Én volnék diadalmas elődök utóda?
Ámde talán, ha az álmok fontos dolgot igérnek,
nem megvetnivaló: Jupiter küldött az imént jelt.
Úgy tűnt nékem, a kettős Triton hordoz a tenger
habjain, és közben kagylókból tépem a gyöngyöt;
hirtelen édes városomat súrolja kisikló
pillantásom, s látom: a Szent Márk dóm arany orma
ingani kezd, mindjárt megroppan; hogy le ne dőljön,
már futok és - a parancsot egy isten súgta fülembe -
(én voltam, Pallas) remegő tetejét megemelve
vállal alátámasztom; s íme, a karcsu torony már
biztosan áll, feltörve kevélyen az ég közepébe.
Félbeszakítja a nézők ujjongása az álmom:
keljünk föl, s higgyünk a csodálatos isteni jelnek!”
Így szólván, gyorsan fölkapta magára ruháját,
és hajnalban a szomszédos templomba sietve
mindent átgondolt, s oltárhoz vitte imáit.
Majd, miután fogadalmat tett, fölszállt az öbölben
egy kifutó bárkára, sudár árboca mögé bújt,
és amikor ráébredtek, hogy messzehajózott,
ő már Alkinoosz kertjében szedte az almát.
Később elhagyván balról a maleai szirtet,
duzzadt vásznakkal kikötőbe futott Küdonénál,
s bár a sok ókori emléket mind látni kivánta
itt: ama barlangot, hol Mínosz hívta tanácsba
véneit, és hol a Mennydörgő, mondják, csecsemő volt;
mely földből keltek ki Titánok, s merre bolyongott
Pasiphaé őrült szerelemben; látni a tornyot,
honnét tengert elnevező útjára repült föl
Icarus, és nyomait bölcs Daedalus épületének:
mégis előbb - későbbre halasztva a látnivalókat -
esdeklőn a nagyapjának sírjára borult le.
Mert Petrus Marcellus csontjai pároszi márvány
sírlap alatt itt nyugszanak: istene lett a szigetnek,
tisztelik őt, kik Zeusz álsírját észre se vették.
S joggal: tömjént érdemel és oltárt is a nagy hős,
mert békét szerzett a vízen, s a hazának előnyös
szerződést: azelőtt elzárta a nílusi barbár
úr a folyót, nem járhatták a velencei gályák,
hasznot hajtva a városnak, - hisz egész Európát
táplálták, a Kelet kincsét Észak fele hordva, -
most meg, mintha csak ostrom volna: seholse lobogtak
tengerszerte a Márk-zászlók, mint annakelőtte.
Őt küldik követül, hogy a békeszegést panaszolja,
lassu, nyugodt szavakat zordakkal jól elegyítve.
Mint tárult Babilon, szelidült meg a büszke Sesostris
vad szive, és hogy a küldött megbékéljen, ezernyi
drága ajándékot: gyöngyöt, hószín elefántcsont
s éjszinü ében tárgyakat ad neki, balzsamot égő
sebre, s amit csak rejt Aitólia sűrü homokja,
mit gyapjas fáról szed a kínai, vagy mit a majmok
India jószagu ágairól ráznak le vidáman;
és hozzáteszi még, mit a phőnik Hüperiónnak
szentélyébe visz ötszáz évenként, ama hamvat.
Nem csoda, mennyit adott neki az, ki nagyúr, de csak ember,
hisz maga Memnón is, mikor épp napkeltekor ott járt,
tompa morajjal zengett, mint anyját ha köszönti.
Megszólalt: a kereplők elnémultak Egyiptom
ünnepein, s Memphisz se siratta Oszírisze vesztét;
nem dübörögtek, amíg ő szólt, a zajos katarakták,
és amikor végzett, szavait helyeselte Anúbisz
halk ugatással, s gyengéd bőgéssel maga Ápisz.
Hosszú nélkülözése után most újra fogadták
Márk népét a habok, s biztos part óvja Keletről,
újra arab fűszert szállít a velencei kalmár.
Mintha a mélyben vad Pluto lázadna kegyetlen
sorsa miatt izzó, bősz indulatokkal az égi
istenek ellen, felrúgván testvéri kötésük,
oldva bilincsét harchoz a száz földszülte Gigásznak,
s akkor a Pálcavivő - békét szerző Jupiter gyors
hírnöke - közli a végzet-szabta, acélszavu törvényt,
mérséklőn enyhíti a vad dühöt isteni szóval,
és a sötétlő háboruság felhője eloszlik:
úgy nyugodott el a petrusi ékes szóra az orkán.
Mekkora ujjongással várták volna övéi,
vissza ha tér, a hazája miképpen mond neki hálát?!
Ám útját elvágta irígyen Kréta örökre.
Marcellus hódolt illőn a nagyapja porának,
majd maga is Pharosz fele indult, melyet a Nílus
vídám habja locsol, s deltáját nézi a kék ég;
rózsás ifjúsága fehér fényén a napégett
emberek ámultak, s bájától megbabonázva
égtek, a napnál jobban, a barna egyiptomi lányok.
Ő nem ügyel minderre, nevet csak az ottani népek
szörny-istenség-tiszteletén, s bámulja, hogyan kel
új életre, mihelyt a folyó hátrál, az alélt föld;
vagy Casius-csúcsról vizsgálja a nap haladását,
majd Meneláosz sírhalmán töpreng Canopusban,
vagy Proteuszt - bár nem köti meg - faggatja tanácsért.
Esztendő múltán Berütoszt meg a büszke Damaszkuszt
nézi meg, és Libanon szent árnyékukkal ijesztő
cédrusait, Küthereiával gyászolja Adóniszt.
Púnok laknak e tájon: a csillagokat legelőször
ők kísérték szemmel, a szó-festésben is elsők,
s ők mártották elsőkként bíborba a gyapjút,
ott, hol zsenge füves lankával a szídoni Taurus
lágyan lejt; Agenór sarját oda űzte szerelme.
Innen a Sarkcsillag hazatérítette az ifjút,
ám többé nem örül kis öbölnek, a szirteket unja
számlálgatni csak egyre, közelről nézni a földet:
nem Thetisz az, gondolja, amit part zár le akárhol.
Most sokkalta nagyobb tervet sző: menni a fényes
csillagokon túl, háta mögött hagyván a világot, -
fürkészgetni: netán másik föld rejlik a tenger
habjaiban, gádészi határon túlra hajózni.
Hálás munka, habár a Nyugat zordabb a Keletnél:
itt nem Szíria, vagy forró Meroé csemegéi
várják: Szkülla falánk torkával, s kapzsi Kharübdisz,
vad Küklópsz, bőszebb a kegyetlen laisztrügonoknál,
csapdákkal telt és mindig keserű gyönyörűség:
nem költött ilyet egykor Ulixesről se Homérosz.
Semmi veszély nem törte, se csábítás nem igézte
meg Marcellust, hasztalanul csalogatta sziréndal,
s nem viaszos füllel, vagy az árbochoz kötözötten
állta ki; Kirké serlege néki s a mólü sem ártott,
nem feledett el semmit, bár kóstolta a lótuszt;
könnyebbséget nem keresett, kívánta a próbát.
Búsan szedte a sárga gyümölcsöt a Hesperisek szent
fájáról, s panaszolta, hogy útját senkisem állja:
mennyivel érdekesebb, ha a sárkány őrzi a zsákmányt!
Őrzetlen kószáltak a barmok Hibéria gazdag
rétjein is: “Ha ne engednének lopni - eképp szólt -,
megtenném, ha a háromtestü gulyás felügyelne!”
Bárki, dicsőséget szomjazva, avagy bizakodva
jobbjában, ha tusára kihívta, vidáman elébe
állt, s győzött: a merész bajvívók visszavonultak,
vissza a birkózók mind. Baetica dárdavetője
vesztes lett, s gerelyét rosszabbul dobta a mór is.
Még te se görgettél roppant sziklát, Polüphémosz,
ennyire messzire; Antaioszt, ha a sors vele szembe
állítaná, leteríti az első összecsapáskor,
bár a Gigász érintheti föld-anyját. Jelesen küzd
mindenképp, de a kardvívásban a legjelesebben:
lába cikázik a lágy levegőbe hasítva, nem őrzi
talpa nyomát a szelíd homok; oly sebesen hadonászik
karjaival, hogy a kard hegye megcsillan, de csak árnya
villanhat fel, a pajzs nem véd meg előle, a szem se:
nincs furfang, ami oltalmaz, pengéd alig óvhat,
vas vasat ér, azt gondolnád, s már ott van a friss seb
arcodon. Így tündöklik a rezgő, érchasitotta
víztükör, így szóródnak villámláskor a szikrák,
így hint fényt a szelek-hasitotta tüzes szakadékból,
dörgő égboltból tépett felhőkre a mennykő.
Ám folytassuk utunkat: amott Szardínia, Kürnosz
tűnt tova, majd a kisebb s a nagyobb Baleár, feketéllő
kígyók vészes földje, s a zöld Ebusus csupa-fenyves
háta; emitt Libüára közelről néz Európa.
S látszik már: felhőkön túlra emelkedik Atlasz,
- megpihen itt, mely a századokat görgette, a mennybolt, -
csillagokat pillant meg az ifju, a vénnek a vállán
hunyt ki egyik, másik meg erőre kapott a további
útra, a harmadik épp suhogó ostorral a mélykék
csúcsra sietteti gyorslábú, lihegő paripáit.
Majd felbukkan két oldalról két magas oszlop,
két hegyből kifaragva: a Héraklész keze műve
volt ilyen, ám ez a természet munkája; ki hinné,
ily keskeny szájon hogy ilyen nagy víztömeg árad
át, hogy Néreusz sodra e helyt sebesebb a folyóknál?
Társai itt, látván, hogy a szembecsapó habok árja
már evezőket tör, kérték, fordítsa a duzzadt
vásznakat inkább vissza, de hasztalan: ő leteremti
félénk lelküket, és maga áll kormányhoz, a mestert
elkergetve, s a hullámok közepét szeli bátran.
Átkel a szűk szoroson, végnélküli nyílt oceánra
fut ki hajója. A szörnyetegekről szóljak-e néked,
borzalmat keltő alakoknak a felsorolása
vajh mire jó, ha felétek senkisem ismeri őket?
Mert a Ligúr-öböl, Adria, krétai, ciprusi tájak,
Szirtiszek és az Ión, a Vörös meg az Égei tenger
vajh kínál-e csodákat? Evezget a Nautilus olykor,
Szépia szórja sötét nedvét, s mérgével a hálón
át a halász karjába mar, elzsibbasztja a rája;
pöttöm az échineis, de a nagy gályákra tapadva
fékezi útjukat; elnyeli azt, kire rátör, a cápa;
horgot hogyha bekap, kiokádja a gyors scolopendra,
s hogy mindent átfúr a Trigón, átéget a Csillag,
mondjam el, és a polip megcsalja szinével a kagylót?
Vagy hogy csíp a csalán, levelével kúszva-bolyongva,
és a szivacsnak, hogyha belevágsz, ömlik a vére?
Szállnak a tintahalak, kérődzik a rest papagájhal
algákkal jóllakva, s az exocetus fövenyen hál?
Tedd hozzá a nyugodt éjen fényes ragyogású
lámpahalat, s a csoportosan élő vízicsigákat,
tedd a varangyot, amint az iszapból dugja fejét ki,
és a vihar jöttét megjósló tengeri sünt még:
Dostları ilə paylaş: |
