Janus Pannonius összes munkái Jani Pannonii opera omnia Közrebocsátja: V. Kovács Sándor

GÖRÖG FORDÍTÁSOK

1. PLUTARKHOSZ: HOGYAN HÚZHATUNK HASZNOT ELLENSÉGEINKBŐL?

A khaironeiai Plutarkhosz filozófus könyvecskéje Cornelius Pulcherhez

Nos, látom, hogy te, Cornelius Pulcher, távol a nyilvánosságtól a legcsendesebb életmódot választottad; míg ugyanis a közéletben a lehető legtöbb embernek hasznára vagy, minden zaklatástól függetlennek mutatkozol azok előtt, akik fölkeresnek. Ám mivel találni ugyan olyan vidéket, amely mentes a vadállatoktól (amint azt Krétáról írják), olyan társadalmi élet azonban még nem jött létre, amely ne mozdította volna elő a féltékenységet, a vetélkedést vagy versengést, az ellenségeskedések igen gyakori megnyilvánulásait -, mert ha más nem, még a barátságok is ellenségeskedésekbe vonnak bennünket (mivel bölcsen tudta ezt egy bizonyos Chilon, hát megkérdezett valakit, aki azt emlegette előtte, hogy neki nincsen ellen­sége, hogy vajon barátja sincsen-e) -, úgy vélem, végül is az az ember fog helyesen élni, aki noha egyfelől elviseli mindazt a kellemetlenséget, amely az ellenségeskedésekből származik, másfelől Xenophónra is hallgat, aki korántsem alaptalanul arra int: a bölcs ember jellemzője, hogy még az ellenségeiből is hasznot húz. Mindezt pedig véletlenül épp a minap fejtegettem, most pedig egybeszerkesztettem az elmondottakat, és csaknem azonos szavakkal rendelke­zésedre bocsátottam; mellőztem azonban, amennyire csak tudtam, azt, ami benne van viselkedési szabályzatainkban, mivel ezt a gyűjteményt gyakran látom a kezed ügyében.

Bővelkedtek a javakban a legősibb emberek, ha az óriási és vad élőlények kártételét el tudták hárítani; s akkor nem is volt más célja a vadállatok elleni küzdelemnek. A későbbiek azonban, mivel előbb-utóbb kiismerték ezeket az állatokat, hasznot is hajtanak belőlük, úgy, hogy húsukból táplálékot, szőrükből öltözéket, epéjükből és tejükből gyógyszereket, a bőrükből pajzsot készítenek; így végül is az válik kérdésessé, hogy ha a vadállatok nem szolgálnák az embereket, nem válnék-e az ő életük egészen elvadulttá, szűkössé és gyámoltalanná. Mivel hát elegendő javuk van egyeseknek, ha ellenségeik nem bántják őket, Xenophón azt tanítja, bölcs dolog, hogy akár az ellenségeinkből is hasznot húzzunk; egyáltalán nem kell kétségbe esnünk, hanem inkább annak útját-módját kell keresnünk, hogyan érjünk minél kedvezőbben célt, ha már ellenség nélkül nem élhetünk. A földműves nem tud megnemesíteni minden növényt, sem a vadász nem teheti háziassá az összes vadállatot; más eljárást kerestek hát, hogy egyikük a vadócokból, másikuk a megszelídítetlenekből hasznot húzzon. A tengervíz ivásra kellemetlen és rossz, mégis halakat táplál, és mindenfelé hajókat hordoz, mintegy az árucikkek szállító­eszköze. A szatírhoz is így szólt Prométheusz, midőn az a tüzet, amelyet akkor látott először, meg akarta érinteni szájával és át akarta ölelni karjával: Meglásd, sírni fogsz, Kecskeszakállú; ez itt megperzseli azt, aki hozzányúl, viszont ha jól használja föl valaki, akkor fényt ad, és melegít, és eszközül szolgál valamennyi mesterségnek.

Fontold meg mármost, hogy az ellenség, bár egyébként ártalmas és befolyásolhatatlan, mégis valamiképpen hozzáférhető, és lehetőséget nyújt rá, hogy kihasználd a magad érdekében. Sok olyan dolog van, ami nem éppen kellemes, sőt inkább gyűlöletes és ellenszenves annak, akivel megesik, mégis azt látod, hogy a testi betegségek is megszabadítanak bizonyos terhektől, mentesítenek más nagyobbaktól és gyakoribbaktól a rengeteg szenvedés közül. Egyesek még a száműzetést és az anyagi kárt is úgy tekintik, mint ami megnyugváshoz és bölcsességhez vezet, például Diogenész és Kratész; Zénon meg amikor hajótörést szenvedett, így szólt: Jól teszed, Fortuna, hogy bajba sodorsz. Mert ahogy az erősebb és edzettebb gyomrú élőlények megemésztik a fölfalt kígyókat és skorpiókat; sőt vannak olyanok is, amelyek kövekkel és cserepekkel táplálkoznak, s azokat saját szilárdságuk és hőerejük révén mégis könnyedén megemésztik, a betegek és gyengélkedők pedig akárhányszor a fölkínált kenyeret és bort is émelyegve utasítják vissza; akként az ostobák a barátságokat is megrontják, míg az okosak, okosan alkalmazkodva, az ellenségeskedéseket is hasznukra fordíthatják.

Mármost úgy gondolom: az, ami az ellenségeskedésekben a legkártékonyabb, az a leghasz­nosabbá válhat, ha valaki eléggé körültekintő. De miben is áll ez? Mindig éberen leselkedik az ellenség bármi dolgodban, és ürügyet keresve, életedet mindenfelől kerülgeti; s nemcsak a tölgyfa vagy a kövek és téglák körül vizsgálódik, mint Lynceus, hanem amennyire csak lehet­sé­ges, barátodat, szolgálódat vagy az egyik családtagot is megkörnyékezi: mit teszel, kilesi, kifürkészi, miről tanácskozol. Gyakran bizony nem törődünk barátainknak sem egészségével, sem halálával közöny vagy gondatlanság folytán; ellenségeink azonban úgyszólván még álmunkban is állandóan foglalkoztatnak. Továbbá a saját betegségeinkkel, tartozásainkkal és családi viszálykodásainkkal még magunk sem törődünk annyit, mint ellenségünk. Kivált­kép­pen pedig a hibáinkat kísérik szemmel és tartják nyilván; s miként a keselyűket csak bomló tetemek szaga vonzza, s ami ép és egészséges, azt észre sem veszik, éppen úgy izgatja az ellenséget az, ami az életet megrontja vagy bűnös és zavaros, arra csapnak le gyűlölettől feltüzelve, azt ragadják meg és szaggatják széjjel.

Nem hasznos-e mindez? De bizony hasznos, ha óvatosabban és megfontoltabban élsz, s nem teszel vagy mondasz semmit sem hebehurgyán és körültekintés nélkül, hanem életedet folyton mintegy a legpontosabb szabályozottsággal éled, egyszóval semmi rágalomnak nem teszed ki magad. Mert ez az óvatosság elhárítja a gonosz törekvéseket, józan elővigyázatosságra int, s fölkelti a hajlamot és szándékot a becsületes, feddhetetlen életmódra. Csakugyan, amint a szomszédháborúktól és állandó hadjáratoktól sanyargatott lakosság fokozottan szívén viseli a leghatékonyabb törvények és az állam közhasznú ügyét, akként azok, akiket némely ellenségeskedések kényszerítenek arra, hogy józanul éljenek, lomhaságukon úrrá legyenek, hogy senkit se nézzenek le, s mindent a legnagyobb becsületességgel intézzenek, azok lassan­ként hozzászoknak ahhoz, hogy sohase kövessenek el hibát, hogy erényekkel ékeskedjenek, ha csak egy csöpp megfontoltság van is bennük.

Ezt akarná az ithakai, sokra értékelnék az Atridák, ez mindig rendelkezésünkre áll; visszatart, elfordít és eltávolít olyan dolgoktól, amelyek az ellenségnek kárörömül és nevetségül szolgálnak.

De azt is látjuk, hogy a bacchanáliák közreműködői ugyanolyan kicsapongóak és együgyűek, mint amilyen nemtörődöm módon küzdenek olykor egymást közt a színházakban; s mégis ha föltámad bennük a többiekkel szembeni versengés és vetélkedés, nemcsak maguk változnak meg, hanem a zeneszerszámokat is tüzesebben és jobban kezelik, a húrokból pontosabban és hangzatosabban csalva elő a zengést. Miért van az, hogy mindenki élete és hírneve megron­tójának tekinti ellenségét; pedig amaz inkább arra bírja rá az embert, hogy megfontoltabban visel­kedjék, és összeszedettebb legyen; minthogy az a furcsaság is jellemző ránk, hogy vala­hányszor hibázunk, az ellenségeink miatt jobban szégyenkezünk, mint barátaink miatt. Ezért amikor némelyek azt a véleményüket hangoztatták, hogy a római állam már biztonságban élhet, mivel Karthágót elpusztították, a görögöket pedig hatalmuk alá gyűrték, Nassica így szólt: “Most kétségkívül veszélyben vagyunk, mert már senkit sem hagytunk, akitől tartanánk vagy félnénk.” Fogadd Diogenésznek is ezt az igen filozofikus és közhasznú szenteciáját: “Hogyan álljak bosszút ellenségemen? Úgy, hogy magam leszek jobb és becsületesebb.” Akik azt tapasztalják, hogy ellenségeik lovait vagy kutyáit dicsérik, félnek; ha a földjüket jobban műveltnek, kertecskéjüket virágzóbbnak látják, felsóhajtanak; mit gondolsz, mit tesznek majd, ha te olyan embernek bizonyulsz, aki kitűnik igazságosságával, becsületességével, tisztességé­vel, aki mindenben derekasan helytáll, foglalatosságaiban lelkiismeretes, a bűntől tiszta, olyannak, Aki leszedi az isteni bölcsesség gyümölcseit, Melynek jótanácsaiból él az épületes elme. A hallgatás (mondja Pindarosz), megbénítja a rosszakarókat, nem egykönnyen és nem is mindet, csak azokat, akiket meggyőz ellenfelük figyelmessége, becsületessége, nagylelkűsége, embersége, erényei. Az ilyenek, mint Démoszthenész mondja, nyelvüket megfékezik, szájukat elzárják, a szót magukba fojtják, elnémítják. Te csak azáltal, hogy elkülönülsz a gonoszoktól, ha úgy tetszik, bosszúságot okozhatsz ellenségednek. Ne hirdesd őt kéjencnek, puhánynak, sze­mér­metlen piperkőcnek vagy kicsapongónak; hanem magad légy férfi, gyakorolj mérsék­letet, s a hozzád érkezőket barátságos és méltányos igazmondásban részeltesd. Ha tehát bántó szó ötlik föl benned, mindazt, ami abból kicsírázhat, a legerélyesebben hárítsd el magadtól. Vésd ezt alaposan elmédbe, fontold meg, nehogy valami eltántorodás esetén az a tragédiabeli vád érjen: Másokat gyógyít, ő maga meg tele van fekéllyel.

Ha pedig ellenséged ócsárol téged, ha ostobának nevez, keltsd föl magadban a tanulás vágyát és igyekezetét; ha gyávának, akkor inkább ébreszd föl a bátorságot és az önbizalmat; ha mohónak és mértéktelennek, űzd ki lelkedből a kéjvágy maradékát, amely még ott rejtezik. Mert semmi sem gyalázatosabb és ocsmányabb, mint az ebéd, amely visszajön. A visszavert fény - mint tudjuk - élesebben sérti a beteg tekintetét. Gyakran a korholások alkalmával is megesik, hogy a feddés keményen visszahárul magukra a korholókra. Éppúgy, ahogy a felhők az északkeleti szeleket, a haszontalan élet is magával hozza a megszégyenítő szavakat. Platón pedig, akárhányszor olyanok között fordult meg, akik valami gyalázatosat tettek, távozván azt szokta mondani magában: “Vajon nem vagyok-e én is hozzájuk hasonló?” Igen, hogyha az, aki másnak az életét kárhoztatja, tüstént elgondolkoznék a sajátján, s átalakulva megjobbítaná és ellenkezőre fordítaná a magáét, akkor származnék valami haszon a megszólásból, különben gonosz és üres dolognak látszik, és az is. Istenigazából kikacagják az emberek, ha egy kopasz vagy púpos másoknak a szemére veti kopaszságát vagy púposságát. De mindenképpen nevet­séges belemarnod valakibe, ha éppen úgy visszamarhatnak téged; egy púposnak azt mondta Bizánci Leó is, amikor szemének gyöngeségét amaz szóvá tette: “Fölhánytorgatod az ember betegségét, s közben hátadon viseled a büntetést.” Ezért ne becsmérelj mást házasság­törő­nek, ha téged elbolondít a fiúszerelem, se pedig pazarlónak, amikor te fukar vagy. Alkméon így szólt Adrastushoz: Embervérrel szennyezte magát a rokonod. Mire ő? Annak saját gyalázatát hozta föl, nem másét: Nincs szülőanyád, mert önkezeddel ölted meg. Crassusnak mondja Domitius: “Mi az, hogy nem is szomorkodsz a halastóban fölnevelt muréna kimúlása miatt?” Az meg: “Te pedig három feleségedet is sírba vitted, és soha egy könnycseppet sem ejtettél értük.” Aki másról akar rosszat mondani, annak nem szabad sem elpuhultnak lennie, sem nagyszájúnak, sem pimasznak, hanem mentesnek kell lennie minden szégyentől és bűntől. Úgy látszik, isten figyelmeztetése senkihez sem szól annyira méltán, mint ahhoz, aki meg akar szólni másokat: “Ismerd meg önmagadat; hogy azok, akik azt beszélik, amit akarnak, ne azt hallják, amit akarnak.” Mert aki nyelvét meggondolatlanul szabadjára engedi, akaratlanul is azt kívánja, hogy ugyanazt hallja vissza, amit ő oly szívesen mondott, miként Szophoklész állítja. Ez hát a haszon, amit ellenségünk szidalmazásával el fogunk érni.

Valójában nem lesz kevésbé gyümölcsöző számunkra, ha mi magunk részesülünk szidalom­ban őáltala. Helyesen vélekedett tehát Antiszthenész, hogy éppen azokra vár üdvös jövendő, akiknek őszinte barátaik vagy dühödt ellenségeik vannak, mert ők emezek intései, amazok szidalmai folytán hibáikból kigyógyulnak. De mivel a barátság nyílt beszédben szemtől szembe fátyolozott hangon szól, és a hízelgésben serény, a figyelmeztető szóra néma, szükség van rá, hogy ellenségeinktől halljuk meg az igazságot. Csakúgy, mint Telephus, aki övéi között nem lelvén orvosra, az ellenséges vasnak tárta oda sebét; hasonlóképpen azoknak is, akik híjával vannak a figyelmeztető jószándéknak, meg kell szívlelniük a rosszakaratú ellenség szavát; hogyha az a rosszat hánytorgatja és bírálja, magát a tényt vegyék figyelembe, ne az akadékoskodó szándékát. Nos, az is, aki a thesszáliait Prometheában meg akarta ölni, a fekélyét szúrta meg és vágta le kardjával, úgyhogy a bajt szüntette meg, s az ember egészsége ismét helyreállt; éppígy a harag vagy ellenségeskedések folytán másra szórt gyalázkodás sokszor meggyógyította már a lélek baját, amelyről vagy nem tudtak, vagy nem törődtek vele. De az ostobák, akárhányszor rosszat terjesztenek róluk, nem azt fontolgatják, vajon rejlik-e őbennük valami abból, amit mondanak, hanem azt, hogy mi más rejlik az ócsárolóban; s nem is törlik le a szitkokat, éppúgy, mint birkózók a port, hanem kölcsönösen bemocskolják egymást, aztán hol ez, hol az kerülvén alulra, a piszokban fetrengenek. Csakugyan célszerű, hogy akibe az ellenség beleköt, az inkább távolítsa el magáról a ráragadt bélyeget, semmint hogy a szennyfoltot, amely a ruhájára tapadt, még mutogassa is. Ha tehát valami olyasmit állítanak rólunk, ami a legkevésbé sem állja meg a helyét, inkább azt kell kutatnunk, mi okból ér a szemrehányás, s egyben azt kell vizsgálni és aggódva fürkészni, nem bújik-e meg ben­nünk valami ahhoz igencsak közel álló és hasonlatos vétség, amit a szemükre vetnek. Miként Lacydára, az argosziak királyára a bujaság gyanúját idézte finomkodó járása és hajának elrendezése. Ugyancsak ezt a föltevést kellett elviselnie Pompeiusnak, annak az embernek, akitől oly távol állt minden nőiesség és elpuhultság, egyedül amiatt, hogy a fejét egy ujjal szokta vakargatni. Crassusról pedig azt terjesztették, hogy dolga lenne egy Veszta-szűzzel, mert egy csodás szépségű kis birtokát akarván megvenni, gyakrabban vonta félre és tárgyalt vele. Postumiát még nyilvánosabb gúnyolódás és a férfiak még vakmerőbb vádaskodása illette, olyannyira, hogy meg is vádolták paráznasággal; ártatlannak találtatván, Spurius Minucius főpap, mikor a vád alól felmentette, mégis arra intette, vigyázzon, ne híresztelje a szóbeszéd tisztességtelenebbnek, mint ahogyan él. Pauszaniasz Themisztoklészt is árulás színébe vonta azzal, hogy amaz baráti viszonyban állt vele, és levelek meg gyakoribb küldöt­tek útján érintkeztek. Ezért valahányszor olyasmit mondanak, ami csak kismértékben igaz, ne nézd le vagy vedd semmibe, mivelhogy alaptalan, hanem azt kell belátnod, hogy mindabból, amit mondasz vagy teszel, ami felé hajlamaiddal vonzódsz, vagy ami hozzád tartozik, az miben mutat hasonlóságot a rágalomban foglaltakhoz, s akkor attól kell óvakodnod és meg­sza­badulnod. Mert ha azt, aki az előrelátás hiánya miatt bajba jut, kioktatják arról, mi a hasznos, ahogy Merope mondja: Az ám, mesterem engem csak igen kedves dolgok díjul tűzésével kényszerített végül belátásra, akkor ki tiltja meg, hogy ne fogadjuk ingyenes oktatóul ellenségünket, ne húzzunk hasznot tetteiből, és ne jussunk egyes, számunkra rejtett dolgok ismeretére? Ráadásul az ellenség sokkal élesebben lát, mint a barát; mert aki szeret, az elvakulttá válik a szeretett lény iránt, mint Platón tanúsítja.

De a gyűlöletben a kíváncsiság mellett fecsegés is rejlik. Hierónnak egyik ellensége azt vetette a szemére, hogy büdös. Ő amint hazatért, kérdi feleségét: “Mit szólsz hozzá, és főként miért hallgattad ezt el énelőlem?” Mivel pedig az asszony józan volt, és egyáltalán nem rossz­indulatú, így válaszolt: “Azt hittem, minden férfinak ilyen szaga van.” Ekként a föltűnő és nyilván­való testi fogyatékosságokat is előbb tudja meg bárki a mindent kibeszélő ellen­ségektől, semmint a barátoktól vagy azoktól, akikhez őt szoros kapcsolat fűzi. Ezenkívül senki sem képes arra, hogy a nyelvét mérsékletre szoktassa, megfékezze és eszének mindenben alárendelje - pedig mindennek nem csekély része van az erényben -, hacsak gyakorlással, elmélkedéssel és kitartással útját nem állja a legrosszabb érzéseknek, amilyen például a harag. Amikor ugyanis akaratunk ellenére hébe-hóba kiszökik a hang, amikor kibukik a szájon a tilos szó, amikor különösen a fölkészületlen lelkekből, hasonlóképpen az ingadozókból és a szertelenekből bizonyos véletlen szavak röppennek ki, az mind a lélek gyengeségéből ered, az erkölcsök zabolátlanságából, amelyet az elbizakodás fejlesztett ki. A beszéd a legsúlytalanabb dolog, mégis - az isteni Platón véleménye szerint - a legsúlyosabb büntetésben szokott részesülni mind az istenek, mind az emberek részéről. Ezzel szemben a hallgatás egyrészt nemcsak a gerjedelemtől mentes mindenütt - ahogy Hippokratész mondja -, hanem az összes bűntől is, másrészt a bántalmazások közepette valami szókratészi vagy inkább herkulesi lebeg fölötte. Ő ugyanis Annyiba se vette a gonosz szavakat, mint a legyet.

De ebben a dologban nem is az a legnemesebb és a legszebb, hogy az ellenség ingerléseire nem válaszolunk, miközben kikerüljük a gyalázkodót, mint egy kősziklát; hanem sokkal fontosabb maga a megszerzett készség. Ha hozzászoksz ahhoz, hogy csöndben elviseld a dühös ellenséget, könnyebben fogod elviselni zsörtölődő feleséged szemrehányását, felhábo­ro­dás nélkül hallgatod meg barátodat vagy testvéredet, ha ingerültebben szól hozzád, szüleid feddő és kárhoztató szavait is nyugodtan és kiegyensúlyozottan fogadod majd. Szókratész is eltűrte Xantippét, ezt az olyannyira haragos és elviselhetetlen asszonyt, úgy gondolván, hogy ha őt megszokja, mindig meg fogja őrizni szívességét mások iránt. Sokkal célszerűbb tehát, ha ellenfeleink és az idegenek lelketlensége, haragja, mardosásai és szidalmai által körülvéve úgy vértezed föl lelkedet, hogy amikor támadás ér, nyugodtan álld ki, s ne törjél ki méltatlan­kodásba. Ily módon tehát nyájasságot és türelmet lehet mutatni az ellenségeknek, a barátoknak pedig inkább nyíltságot, nemeslelkűséget és jóságot. Bizony nem annyira azt tartjuk szépnek, ha a barátunkkal jót teszünk, mint inkább azt, ha nem bánunk vele galádul, amikor ránk szorul. Másfelől jó és méltányos dolog az ellenséggel szemben a bosszútól eltekinteni, vala­hányszor alkalom adódik rá. Ha pedig valaki akár az ellenséget ért csapást részvéttel kíséri, akár szükségében segítségére siet, akár gyermekei és családi ügyei iránt jóindulatot és bármi készséget tanúsít, háromszoros teher és adósság nehezedik annak szívére, ki az ő kegyességét nem sokra becsüli, se tisztességét nem csodálja. Caesarról, amikor meghagyta, hogy Pompeius ledöntött győzelmi szobrait helyezzék vissza, Cicero azt mondta: “Pompeius szobrait állítottad fel, de valójában magadnak emeltél szobrot.” Ennek alapján úgy vélem, méltányol­nunk és becsülnünk kell ellenségünket, ha joggal elismerést érdemel; azok, akik ezt meg­teszik, még több dicsőséget szereznek; egyúttal abban is bizakodnak, hogy ahányszor viszont helytelenítenek valamit, immár nem is az embert gyűlölik, hanem csupán tettét kárhoztatják.

Aztán ami a legszebb és a leghasznosabb: ha valaki hozzászokik ahhoz, hogy elismerő szóval illesse ellenségeit, és ne gyötrődjék s szinte meg ne bénuljon az ő bőséges szerencséjük miatt, az biztosan barátainak sikerei és rokonainak eredményei láttán sem fog soha irigykedni. Egyébként is milyen gyakorlat használna többet a lelkeknek, és melyik teremtene bennük jobb lelkiállapotot, mint az, amelyik távol tartja a gonosz féltékenykedések és az irigység szenve­délyét? Ugye, a katonai táborokban és minden közösségben igen sok szükséges dolog más tekintetben nagyon is rossz, mivel az erkölcs és a törvény erejét vette igénybe, s noha ez utóbbiak ártó következményekkel járnak, nem egykönnyen nélkülözhetők. Az ellenségeske­dések, míg a gyűlölettel ellenszenvet, a bántalmakkal egyben indulatot is keltenek, végül nyomasztó érzést hagynak benső világunkban; ezért a ravaszkodások, cselvetések és fon­dorlatok, melyekről azt hisszük, hogy ellenségünkkel szemben semmiképpen sem gonosz és elvetemült eljárások, ha reánk tapadnak, alig irthatjuk ki őket valaha is; akik nem őrizkednek attól, hogy ellenségeikkel szemben ilyen módszereket alkalmazzanak, később a megszokás által barátaikkal is így járnak el. Ha tehát helyesen cselekedett Püthagorasz, amikor - hogy az elvadult szokások közepette a kegyetlenség és a mohóság féken tartására neveljen - átokkal sújtotta a madarászokat, és megváltván a hajítóeszközökkel történő halszerzést, elrendelte, hogy mindenki bocsássa el zsákmányát, és megtiltotta minden szelíd állat leölését, sokkal inkább említésre méltó, ha valaki az emberek meghasonlása és vetélkedései közepette nemes, méltányos és igazságos ellenségnek bizonyul, megzabolázza és letöri a gonosz, nemtelen és csalárd indulatokat, s arra törekszik, hogy teljességgel tartózkodjék minden egyenetlenségtől és becstelenségtől barátainak ügyeiben.

Scaurus ellensége és vádlója volt Domitiusnak; egyszer, épp mielőtt az ítélet megszületett volna, elment hozzá Domitiusnak egyik szolgája, valami titkot akarván hírül adni. De az nem engedte meg, hogy elmondja, hanem az elfogott embert visszaküldte urához. Catót pedig, amikor ő Muraenát hivatali visszaélés miatt törvény elé idézte, és ehhez bizonyítékokat gyűj­tött, szokás szerint követték néhányan, figyelvén, miben fáradozik. Időről időre puhatolóztak, készül-e valamire aznap. Ha ő tagadó választ adott, hitelt adván szavának, eltávoztak. Így hát éppen az előbbiek hirdetik leginkább eme férfi dicsőségének emlékét; mindazonáltal az a nagyobb és igazán a legremekebb, hogy amennyiben még ellenségeinkkel is igazságosan szok­tunk eljárni, nem fordulunk szembe soha csalárdul, soha igazságtalanul hozzátartozóinkkal és barátainkkal sem. Valóban mint ahogy a keltikevirágon kell lennie taréjnak, Szimonidész szerint, úgy minden emberi természet magával hozza a vetélkedést és a versengést és a félté­keny­séget és (mint Pindarosz mondja) az erőszakos emberek tülekedéseit; nem közepes hasznot húz az, aki megszabadítja magát az ellenségekkel folytatott efféle hercehurcák terhétől, és azokat családtagjaitól és atyafiságától is a lehető legmesszebbre hárítja, akárcsak a folyóvizeket.

Úgy látszik, nagyon is belátta ezt egy Onomadémosz nevezetű polgár, aki midőn tanúja volt a győztes khioszi pártok keltette zűrzavarnak, rábeszélte övéit, hogy ne űzzék el teljesen az ellentábort, hanem néhányukat hagyják meg; nehogy - mondta - ha az ellenség már nem lesz itt, a barátainkkal kerüljünk viszálykodásba. Ezért ha mi is fölszámoljuk lelkünk indulatait ellenségeinkkel szemben, ezek az indulatok kevésbé lesznek készen a barátokra acsarkodni. Nem szabad hát a fazekasnak a fazekasra, az énekesnek az énekesre irigykednie, amint Hészio­dosz említi, sem pedig a szomszéddal civódni, vagy az unokatestvérrel, vagy a test­vérrel, mert az meggazdagodásra törekszik, és sok a haszna. De ha nincs más út, melyen a perlekedések, féltékenykedések és küzdelmek távol tarthatók, szokjál hozzá végül is ahhoz, hogy ellenségeid szerencséje a legkevésbé se ingereljen és nyugtalanítson, fordítsd vissza rájuk a viszálykodás élét. A kertészek úgy gondolják, hogy a rózsák és a violák jobban meghálálják a fáradozást, ha fokhagymák és hagymák mellé ültetik őket, mivel bármi fanyar vagy fonnyadt van is az egyesben, az egész eltér tőle. Így az ellenség is, miközben fölfogja és csillapítja rosszakaratunkat és gyűlöletünket, elősegíti, hogy barátaink ügyes-bajos dolgaiban elnézőbbek és béketűrőbbek legyünk. Ezért úgy kell még versengenünk is ellenfeleinkkel a jóhírért, a hatalomért vagy a jogos haszonért, hogy ne csak arra ügyeljünk, miben kerekedhet­nek fölibénk, hanem azt is vegyük mind számba, miből fakad a fölényük; aztán gondos igyekezettel, önuralommal, okossággal törekedjünk megelőzni őket; miként Themisztoklész azt mondta, hogy Milthiadész marathoni győzelme megfosztotta őt álmától. Mert aki úgy véli, hogy ellensége szerencsésen lefőzi őt a hivatali életben, vagy a pereskedésben, vagy az állam­ügyekben, vagy a barátok és a hatalmon lévők előtt, aztán a buzgólkodásból dermedtségbe, sőt búskomorságba merül, az tétlen és hatástalan gyűlöletet táplál. Aki pedig nem válik vakká azzal kapcsolatban, akire haragszik, hanem életének, erkölcseinek, szavainak és tetteinek higgadt szemlélője lesz, az megtanulja, hogyan válassza el mindazon szenvedélyek legtöbbjét, amelyek őt is mozgatják, a szorgalomtól, az előrelátástól és a helyes cselekvésektől, aztán erejét megfeszítve kineveli magában a tekintélyre és megbecsülésre törekvést, ezzel szemben a késlekedést és a tunyaságot kiirtja. Ha tehát valamiképpen azt fogjuk látni, hogy ellenségeink hízelgéssel, csalással, árulással, minden követ megmozgatva az udvarokban vagy a városokban dicstelen és aligha tisztességes befolyást érnek el, ez nekünk nem bosszú­ságunkra, hanem inkább örömünkre fog szolgálni, mivel szabadságunkat és ártatlanságunkat szegeztük vele szembe. Mert ami arany csak létezik a földön vagy a földben, nem ér föl az erénnyel, Platón szerint. Szolónnak ezt a hasonló mondását is szem előtt kell tartanunk: Az erényt sohasem fogjuk megtörni hatalommal; sem a színházi bohóságok kiáltozásai nem rontanak meg bennünket, sem bárki tisztére és hatalmára nem féltékenykedünk a királyok eunuchjai, kegyencei és satrapái mellett. Mert abból, ami gonosz, nem születik sem irigylésre, sem tiszteletre méltó. Ámde vak minden olyan lény, mint Platón mondja, aki szeret, annak tekintetében, amit szeret; nagyon is érdekeltté tesznek azonban bennünket ellenségeink utá­latos tettei. Nos, sem örülnünk nem kell, ha gyáván vétkeznek, sem bánkódnunk, ha teljesítik kötelességüket, hanem mindkét példától ösztökélve, egyrészt azon bűnök elkerülésével legyünk jobbak, másrészt ezen erények utánzásával korántsem alábbvalók.