Kölcsönsorok /2 Cseke Gábor újabb tolmácsolásai a mai román költészetből és prózairodalomból

Anavi Ádám jó alkalomnak találja az eszmecserét ahhoz, hogy a költészet rejtett titkait általa jobban megértsük.

– Amikor először kísértett meg a fordítás kalandja, felkészületlenül, fejletlen eszközökkel, naiv merészséggel fogtam fordításhoz. Csak a serkentő inger munkált bennem, de nem mértem fel és nem ismertem a jó fordítás előfeltételeit és nehézségeit. Az első pró­bálkozás szánalmas zöngemény lett. Csak hosszú idő után született meg az első elfogadható fordítás, a La steaua átültetése. De akkor már sok kitűnő Eminescu-fordítást ismertem. Csodáltam is mindet, majd egyre inkább összehasonlító elemzéssel igyekeztem a mélyükre hatolni.

– Mit nyert az elemzések révén?

– Tapasztalatot. De nem csak a fordító, hanem minden gyakorló költő elkerülhetetlenül szembe kerül az alkotás dilemmáival, a prozódiai és képalkotási kérdésekkel. Eminescu kéziratainak, versei különböző változatainak tanulmányozása is kitűnően igazolja ezt. Egyik kéziratában az Esticsillag első szakaszának 4. sora a követke­ző­képpen hangzik: „Un ghiocel de fată”. Ezzel szemben a kötetbe fölvett, közismert változatban „O prea frumoasă fată” szerepel. Szerintem az első változat többet mond, metafizikusabb, Eminescu mégis beérte egy közhelyesen hangzó megoldással. Miért? Az indoklás kézenfekvő: mert az első változat nem illeszkedett a vers ritmusába, és ez, úgy látszik, mindennél fontosabb szempont volt a számára. Ámbár, milyen jól hangzana magyar nyelven: „Egy hóvirág leányka!”

– A hangzás viszont, tudjuk, nem minden...

– Szokatlan élményben volt részem a hagyatékként az írószövet­ségre maradt Franyó-házban, ahol jeles műfordítónk születésének centenáriumáról emlékeztünk meg. Az irodalmi műsor egyik pontjaként Jarcsek-Zamfirescu Ildikót konferálták be, aki a Temes­vári Német Színház művészeként a Luceafărult adta elő. A művész­nő meleg alt hangján egyszerűen, mintha okos gyerme­keknek mondaná, rákezd a versre: „A fost odată ca-n poveşti...” Dús orgá­nu­ma betölti a termet, áhítatot varázsolva száll a vers, s már-már észrevétlenül vált át a németbe. A hallgatóság felkapja a fejét. Kis idő múlva magyarul zeng a költő üzenete... Aztán ismét románul... magyarul... németül... egymást váltogatva a költemény nagyobb egységei szerint... egyazon tökéletes hangzásban, hangsúlyban, ugyanazon verszenében három nyelven száll, hullámzik a költemény az arcok, szemek, tekintetek egymást kereső örömében. A fordítás mindent elsöprő győzelmének voltunk tanúi és részesei.

– Elképzelhető tehát a tökéletes fordítás egyik nyelvről a másikra?

– Tudor Arghezi szerint a vers az egyik nyelvben születik, a másikon meghal. De ez nem szükségszerű és nem mindig áll fenn! Nyelvünk viszonylatában, a nyelv fejlődése, a több száz éves fordítói gyakorlat, tehát a tudatos, szervezett erőfeszítés a magyar nyelvet a fordítás alkalmas eszközévé tette, s a legkülönfélébb versformák és ritmusok megvalósítására alkalmas hangszerré művelte. Ennek bizonyítéka, hogy számos olyan szólásmondás gazdagítja ma a nyelvet, amely fordításként került a köztudatba. És mégis, ezek aránya a csökkent értékű, csak részben sikeres fordí­tásokhoz képest kevés. Minél tömörebb és súlyosabb gondolatokat közlő, egyszerűbb egy verssor, annál inkább fennáll a károsodás veszélye. Ezért nagy feladat minden időkben Eminescut fordítani.

– Mégis, őt tolmácsolni örök ambíciót és nem szűnő vonzalmat jelent műfordítóinknak.

– Igen, mert a nehezen fordítható értékes szöveg – legyen az vers vagy próza – megközelíthetetlen, kísértő csúcsként állandó kihívást jelent. És mindig akadtak lelkesek és merészek, akik e kihívásra válaszoltak. Ellentmondásosan pozitív jelenség mifelénk, hogy a nagy lefordíthatatlanokat fordítják a legtöbbször és a legnagyobb intenzitással.

– Mit nyert a műfordítások által?

– A fordítás mindig hódítás, mégpedig olyan, amitől a hódító gazdagabb lesz, ám a meghódított sose lesz tőle szegényebb.

Nem szabad a futószalagnak dolgozni

Jánosházy György az Igaz Szó centenáriumra szánt újrafordítások próbanyomását ellenőrizte, kézenfekvő volt a kérdés: műfordító­ként milyen része volt a teljes Eminescu kihordásában?

– Benne voltam nyakig, annak ellenére, hogy a kötet törzsanyaga tulajdonképpen már le volt fordítva. Csak válogatni kellett a variánsokból. A hagyatéki anyagot Kacsó Sándor szétosztogatta közöttünk, néhány hosszú vers jutott nekem, s örültem, hogy megbirkózhattam velük. Mert ami Eminescunál egyszerűnek látszik, az nagyon is kifinomultan bonyolult. De ezt csak birkózás közben érzi meg az ember. A vérbeli műfordító nem elégszik meg az egyszer elvégzett feladattal, újra és újra nekigyürkőzik.

– Mondana egy példát is?

– Elhatároztam, hogy újrafordítom, mások után, a Peste vârfuri-t a centenárium alkalmából. Aztán kiderült, hogy tőlem teljesen függetlenül még két költő – Egyed Emese és Kovács András Ferenc – is lefordította ugyanazt a 12 sort. És ennek mindhárman örülhe­tünk. Minél több egy vers fordítás-változata, annál nagyobb az elégtétel is. Nem a sok sor nyújtja a fordító örömét, hanem az a pár vers, amit sokak után sikerül jól újrafordítania. Nem szabad a futószalagnak dolgozni. Időnként félre kell tenni egy megoldást, majd újra elővenni, próbálkozni. Teljes elégedettségre úgy sem lehet okunk. Mert a műfordító, a legjobb esetben is, csak megköze­líti az eredetit.

– S ez a megközelítés maga a fordítás.

– Igen, de a tanulság is, amit a fordító leszűr a maga számára. Eminescut például nagyon hasznos újra és újra elővenni, mindig rájön az ember valamire, amit azelőtt nem vett észre. Látszólagos könnyedsége, keresetlensége nagyon is megdolgozott és átgondolt, a kimagasló tehetség mellett kemény munka eredménye. Ráadásul annak a dialektusnak, amelyet irodalmi tökélyre vitt, a moldovai­nak, önmagában is olyan sajátos a zenéje, hogy roppant nehéz visszaadni magyarul. Erdőzsongásának például nem szabad katto­gássá durvulnia, meg kell őriznie a versélményt, meg kell őriznie a versélményt döntő módon meghatározó lágyságát.

– Ön mint aki több nyelvből fordít, mely népek irodalmában találkozott az Eminescu költészetéhez hasonló sajátos jelenséggel?

– Úgy érzem, a régebbi spanyol költészetből a románc műfaja áll legközelebb ehhez a „dor” – a magyarban e nosztalgiára nincs azonos értékű-értelmű szavunk – jegyében fogant zeneiséghez. És jó néhány portugál költő emlékeztet még Eminescura.

(Jánosházy György: Iskola * Több mint húsz esztendővel ama sokat emlegetett „teljes” magyar Eminescu könyv után, a centená­riumra készülődve ültem neki ismét Eminescu fordításának. Szerencsémre, ezúttal a költő java terméséből, életében megjelent kötetéből. És most jöttem rá igazán, milyen nagy költő Eminescu: milyen rendkívüli művészi érzékenység, milyen bravúros ökonómia, a gondolati és zenei építkezésnek milyen bámulatos tudatossága, tervszerű rendje rejlik verseinek látszólagos egyszerűsége és spontaneitása mögött. Nincs szebb, nemesebb, lebilincselőbb ennél az egyszerűségnél – és nincs nehezebb és egyben vonzóbb feladat, mint ezt a rafinált természetességet más nyelv közegébe átültetni. Azt hiszem, minden költőnek elő kellene vennie időnként egy-egy Eminescu verset, fordítás végett: nincs jobb iskola a művészi fegyelem gyakorlására, és nem lehet nagyobb öröme annál, mint ha e versek példás gondolatszövését és megejtő dallamait sikerült a maga nyelvén – bár megközelítően – visszaadnia.)

Változatok nélkül

Székely János új drámája befejezésével birkózott, de kedvemért hajlandó volt szusszanásnyi szünetet tartani.

– Eminescu és költészete mindenkor megérdemlik ezt. Bár az én fordítói hozzájárulásom a teljes kiadáshoz korábbra datálódik. Az ötvenes évek elején válogatás készült, szintén Kacsó Sándor szerkesztette, akkor éppen a kiadónál dolgoztam, beosztottjaként, természetes, hogy vállaltam a munkából, s aminek közben nem került gazdája, azok is hozzám kerültek. Akkor készült a Kék virág máig érvényes fordítása, az 1966-os kötetbe is azt vették fel. Sajnos, szerintem a szerkesztő három helyen rontott a szövegén, az eredetihez való hűség jegyében, s azóta úgy fut... Ha lehetne, visszajavítanám... Igaz, a műfordítással inkább csak kísérleteztem. Egyszer, a kórházban elhatároztam, hogy lefordítom Mallarmé összes verseit. Szörnyen felsültem vele magam előtt. Tolmácsoltam Beniuc válogatott verseit, nem volt velük sikerem. Mircea Eliade kötetnyi elbeszélését ültettem át, de szörnyen kínlódtam vele, mert nem tudok megelégedni a szimpla szöveggel. Ha prózát írok is, annak lejtése kell hogy legyen.

– Mikor került közel Eminescu költészetéhez?

– Az iskolában. Szinte anyanyelvi szinten értem a román nyelvet, s az eredeti ismeretében nagyon méltányolni tudom a verszenéjét, utolérhetetlenül tökéletesnek tartom. Olyan zenei hatásokat sikerült produkálnia, amilyet a román költészet azóta se ért el. Érdekes paradoxon: a maga idejében a költői nyelvet tökélyre vitte, ezért minta lett és érték. Így konzervált egy állapotot, amelyen a költészet azóta se lépett túl. Érdekes végigkísérni Eminescu vál­tozatain a vers születésének és állandó csiszolásának folyamatát. Neki az eszménye a tökély volt és ebben utolérhetetlen.

– A tökéletesség ambíciója öntől sem idegen...

– Valóban, csak nálam ez úgy nyilvánul meg, hogy addig nem tudok tovább lépni a versben vagy fordításban, amíg meg nem oldottam a feladatot, meg nem találtam a pontos szót, ritmust, rímet. Ezért dolgoztam változatok nélkül.

A műfordítás és a nő

Tóth István, somostetői házának udvarán, új Eminescu-fordításait teregeti elém.

– Régóta készülök már a Glossza és A csillagig tolmácsolására, de csak most kaptam bátorságra. Dsida Jenő és Szabédi László után kockázatos vállalkozás lett volna, ezért korábban mindegyre halo­gattam.

– Minek a hatására szánta el most magát?

– Többek között a költő halálának centenáriuma vitt rá, meg az a tény, hogy az Igaz Szó (a mai Látó elődlapja – Cs. G.) felszólította a műfordítókat, próbálkozzanak Eminescu versek újrafordításával. Persze, erre csak úgy kerülhetett sor, hogy időközben a nagy költő alapos ismerője lettem.

– Milyen úton-módon érte ezt el?

– Egy költőt megismerni leginkább versei fordításán keresztül lehet. Mint az Ecou – a Visszhang – fordítója, amely sok fejtörést okozott nekem, rá kellett jönnöm, hogy Eminescu nem csak általában, hanem a legapróbb formaelemében is precíz költő. A vers 19. sorában például váratlan ritmusváltás áll be, a jambust trocheusra változtatja, s szerintem azért, hogy ezzel is érzékel­tesse, kiemelje a versbeli pillanat rendkívüliségét, mozgalmassá­gát. Erre az apróságra például sose jövök rá, ha történetesen nem fordítom a verset.

– Honnan tudhatni, hogy a ritmusváltás a költőnél tudatos lépés?

– Ez biztos, már csak azért is, mivel az egész, több száz soros poémában sehol másutt nem fordul elő ilyesmi. Éppen csak az említett, fordulatot hozó részben. Egy ilyen költői eszmény arra kötelezi Eminescu mindenkori fordítóit, hogy formailag maguk is precíz megoldásokat keressenek.

– Minden esetben létezik ilyen megoldás?

– Műfordítói körökben dívik egy félig tréfás mondás: a műfordítás hasonlatos a nőhöz. Ha szép, nem hű, és ha hű, akkor nem szép. Ez így igaz, mégis meg kell próbálni a szépség és hűség erényeit közelíteni egymáshoz.

– Mily nagyságrendű tapasztalatra alapozza meggyőződését?

– Az ötvenes évek elejétől fordítok – német, francia, olasz stb. költők mellett – román verseket. Kezdetben kuruckori balladákat és Coşbucot magyarítottam, akit mellesleg nagyon szeretek, mert rendkívüli módon ragadta meg az erdélyi román falu sajátos lelkületét. Azóta mintegy 50 költőtől fordítottam több-kevesebb verset. Könyvet állítok össze belőlük.

*

A rendhagyó műfordítói „névsorolvasás” óta több mint két évtized telt el: elegendő ahhoz, hogy a felkeresettek közül néhányan örökre felhagyjanak a műfordítással. Kiss Jenő, Székely János, Tóth István, Anavi Ádám, Lőrinczi László nincsenek már az élők között, s a többiek is besoroltak már az idős nemzedékbe. Amit beszél­ge­téseink során megosztottak velem, az tulajdonképpen a műfordítás kvintesszenciája: tőlük tanultam meg tudatosan mindazt, amit annak előtte inkább csak ráérzésre, hályogkovácsként követtem tolmácsolás közben. Eminescu révén ők voltak az én tulajdon­képpeni házitanítóim...

II. Kisantológiák

AVP (VIOREL PADINA)

Született 1950-ben Gura Padinii-ban (Olt megye). Valódi neve Viorel Abălaru, költői névként az AVP-t (Abălaru Viorel Padina) használja. Szerzője az 1980-ban kiadott Apelul către Europa (Felhívás Európához) c. röpiratnak, majd a NU (NEM) c. szamizdat folyóirat szerkesztője. Bemutatkozó kötetét (Poemul de oţel – Acélversezet, 1982) a Cartea Românească kiadó díjazta. A könyv csak 1990 után látott napvilágot, mert a cenzúra visszadobta, a szerzőt a titkosrendőrség figyelte és üldözte. A rendszerváltás után publicisztikával is foglalkozik. Kortársai az egyik legkorszerűbb és legmerészebb román költőnek tartják.

Az acélversezet
(Poemul de oţel)

Részletek

Keserű csillag/Steaua pelin

Rosszul vagyok s mindjárt virágot okádok, mikor nősülsz meg, te átok? (ügyészként faggatlak minderről, méghozzá szívszerelem­ből...) Szüzecske, kutyatej, bakacsin, mesterem, magad vagy a kín...! Lógsz a keserűlapi csillagán (sugarára leltél, szarvak közé estél), csillagod leszakadt, testedre ráakadt, megölel s csupa háj, szépségem de megdagadtál!

A Marson egy üzemben/La Marte într-o uzină

A Marson egy üzemben ülve gubbaszt Mary, semmi bűne, pro­cesszorhoz száll imája, belepte a chip rozsdája. Maryt egyre szólongatom, hogy este betakargatom, de Marynek más kéne, túl nagy az erénye. És mert dolgozik, vakulásig, a Mars is elpirulni látszik, Mary nem ismer szerelmet, tíz fonttal több sose kellett, két egyenes szalmaszál (ropd a táncot, válasszál).

Hirtelen érkezik/Haman venind

Szabad-e, kisasszony, kesztyűd szorongatnom, szabad-e sírnom? amilyen hamar csak lehet, hozd rendbe az eszemet, a lelkemet. Olyan lobbal érkezik, díszlépése csupa sikk, a tavasz meg elfut balra, az északi sarkra. Szerelmünk odalesz, belissima, a stressz pedig felsebez, ohó, aha, kebled jégvirágért piheg (ki érti meg?), a hold kiöltözött a vaksi tanyák fölött, coco szólongat, roko kéreget, ágyő, szerelem, ágyő, ételek

Virágbaborult tüdőrózsa/Dinspre bojocii în floare

Virágbaborult tüdőrózsa kéken bólogat ringatózva, a szív felől fény tá­mad, kövéren és szelíden fordul utánad. Tehetetlen, könnyű pára, rá­találtam a vidrára, mintha a tükörbe fúlnék, tükör mélyén felra­gyog­­nék, gatyakorc a gerendára (melledből a csúfság viszket vala­hára).

Sebkirálynő/Rana regina

Hűvös fényben a szodomita dög, a gyilkos dölyfösen böfög, szikrá­zik a palloson az él, kéjesen az ajkadhoz ér. Szennyvízi lándzsa sír az éjben, vitézke ugrik lesre szépen, zölden suhint a fejsze, erdőt döngve teper le. Az újszülött nyöszörög megint, üzennek régvolt szerelmeink, engedékeny meg az a vágott téged aztán jól felvágott. Nyugati pillangók raja száll itt keskeny homloka körül játszik, s keletről galambok szállnak, édes agyvelőbe vájnak. Légy résen, míg a hét elúszik, a seb a romok közt lenyugszik, egy és két óra között láthatók újabb dögök

Anton Pann

Te adsz nekem, én nem adok, te csodálsz és én hallgatok, csókkal illeted kobakom, ezt is válasz nélkül hagyom. Csavargó döntsön fel, tündéreim, ördöngös lelkű kedveseim, szerelmetes lelkeim. Ama világon egyedül, hol a gondolat veled ül, lőcsöd angyalokat páhol, szárnyasokat a javából. Csöndesebben (int a dáma), gondolj anyádra... Lányom, az anyád meg se kottyan, meghalok, ha kedvem szottyan.

A palotákban/În palate

Rézpalotában rézlány ül magában. Az ezüstben ezüstlány magában. Az aranyban aranylány ül magában. Az idegpalotában ideges lány magában. A papírpalotában, szürke fecni és stanicli, e táncból nem maradt ki senki?

Honpolgár/Cetăţean

Honpolgár vagyok. Gyerekem nincsen és egy üres házban lakom, kedves feleségem gyűlöletében. Őkelme más vizeken jár, egyikük mérnök elvtárs, fűtő a napnál.

Pióca/Lipitoare

Kinyújtotta felém külön piócáját, oda helyezte el saját vérszívóját, ahol fájt nekem, s amikor az megszilárdult, mint a kő, kitépte a szívemet. Majd megmutatta az agyvelőt, ami fröcskölve rákerült, jól eltömte földdel, betakarta földdel s minden a helyére került.

Test/Trup

Testét, legalább is a holtat, kitüntették. Kerek fejével két kezében (levágták éppen) fürgén lépkedett fejlevéve, lágy csiganyál maradt nyomában, vidám agyvelő-illatárban.

Idő/Ceas

A megszabott időben a szellem elvágódott az utcán, kegyetlenül hörgött mint egy dúvad. Azok rabszállítói, akik a hajdaniakat (a gyerekeket) elásták, az ajtónál várakoztak s mindenkire egyből lecsaptak.

A kélgyó/Năpârca

Az áldozat felé igyekezve, a kélgyó kinyújtotta nyelvét mintha fohászkodna, s szája mellé simulkozva, hozzátapadva mérgével táplálta a holtat

Arany/Aur

Arany lapok közt lenni mily érzékiség, csiga barátocskám. A nyakszirtre tespedő dupla aranytallér visszalő

A gépkocsi/Maşina

A gépkocsi elém állt, hörgött és úgy dalolt. Miért hörögsz, miért dalolsz, miért zokogsz, szerelmem? De ő nekem egy szót se szólt, és dolgozott, hörgött, dalolt, és dolgozott, hörgött, boldogságos testvérem ami volt

Lágy sakk/Şah moale

Látok egy puha sakktáblát, jó meleg, figurái lágyak, törékenyek, lágy könnyek peregnek, pityeregnek. Szarvai közé rejtvén fejét, egy lágy faun fel-felbőg, amit aztán megun. A futár menten neki­szalad, a faunnak feje szakad, a futár letépdesi s a lágy király elé veti, aki a bástyába zárja, meg is lágyul önmagába, s az ellenség táborából egy lágy lovacska belevágja patáját a lefejezett lágyé­kába, magával ragadja, elszopogatja. A ló lágy és nedves, dorongja meleg és durván kedves. Lágy sakk lágy sakk

Táj/Peisaj

Este kilenc óra tájtól besötétedett magától. Egy mondatot éreztem a választékom közé hullani, s amikor odapillantottam, egy „i” betűt láttam, ami egy, a lábamba fúródott „pha”-val repdesett. Egy pár vöröses belsőség ott termett, hallatszott egy kattanás (üveg­harangon kopogtatás), egy nyávogás, egy sóhajtás

TUDOR BALTEŞ

Született 1933-ban, meghalt 1979-ben. Zaklatott életében – mi­közben volt könyvelő, biztosítási ügynök, pedagógus – kiteljesedést jelentett alapító tagsága a Vatra c. marosvásárhelyi folyóiratnál. Irodalmi sikereit mindenek előtt fordításaival érte el: Sütő András darabjait fordította, majd Kányádi Sándor verseit, s halála évében jelent meg 37 fiatal erdélyi magyar költő verseit és rövid irodalom­kritikai bemutatását tartalmazó antológiája, a Tineri poeţi maghiari din România (Fiatal romániai magyar költők, Dacia, 1979). Hátrahagyott, szikár szépségű költői műve (Cu mâinile goale – Üres kézzel) 2009-ben jelent meg a marosvásárhelyi Romghid kiadónál. (A válogatás és fordítás ennek alapján készült.)

A folyó
(Râul)

Fölrezzenek. Ez az a folyó.

Csak az opálos hullám,
A derekadat körbefolyó
Tűnt emléke hullt rám.

A köd világa
(Ţinutul de ceaţă)

Az álom ködös, mocsaras világa

közelít, egyre közelít. Várom
hogy megérzem jeges lehét
terméskő súlyát a szívemen.

Tovább, tovább, még jócskán kell eveznem

a reggeli napfény partja felé,
vágyom a nap orcája, a zsenge fű után,
a mocsáron és ködön túli világba.


Vert hadak
(Oştile invinse)

A folyó mentén, kígyózva,

a vert seregek;
vizek és emberek özönlenek,
özönlenek, özönlenek.

Tengeri emlékek
(Amintiri marine)

Ma elidőztem a parton.

A tenger állja adott szavát.
Szívem egy napozóra vágyott
amelyről a tenger makacsul kimosta
tegnapjaink nyomát.

*

A nap hajótörése után

a tenger magánya
akár a világ első
napján.

*

A túl sok kék

ragyogásban
mindegyre elomlik
a tenger.

Egy más kor hava
(Zăpezile altei vârste)

Itt nem dúlnak már bősz csaták.

Hevük-huzatjuk messzire jár –
Csak a holt levelek száraz özöne
taszít téged ravaszul
egy más kor hava felé.

Ez a délután
(După-amiaza asta)

Olyan e délután akár egy mélyen ásító eb

ha elszunnyad az udvaron a diófa alatt
lustán nyújtózik egyet és bundáját kirázva
csöndesen elporoszkál a jegenyék között.


Irtózat
(Fobie)

Ki vagyok kérdezem

este nyolc tájt –
az ajtók zárva
az ablakok beszögezve –
innen nincs kiút
csak a kéményen át
a füsttel.

Ólomkatonák
(Soldaţii de plumb)

Az ólomkatonák hazatérnek

a háborúból. Író-
gépem külön-
békét kötött.
(A szőnyegen a gyerek játszik,
zavartalanul
játszik.)

Az ólomkatonák szüntelenül

menetelnek
és nem jutnak sehová
soha.
(Csak a halottak számára
ért véget a csata.)


Ellenpont
(Contrapunct)

Állomás környéki szürke tér

utcák, a szél –

(Szerelmem irántad,

szerelmed irántam)

a postaládában egy elszáradt levél –

elvétette az évet,
el az évszakot –

(a két szerelem,

hidd el, valami más)

ŞTEFAN BASTOVOI

Született 1976-ban, Kisinyovban (Moldova Köztársaság). Az Octav Băncilă művészeti középiskola utolsó évében kórházba utalják, ahol megírja első, nagy figyelmet keltő versciklusát (Un Diazepam pentru Dumnezeu – Egy nyugtató az Istennek). 1996-1998 között a temesvári egyetemen filozófiát hallgat, majd félbehagyja tanul­­mányait. Jelenleg Savatie testvér néven egy moldáviai kolostorban él. A moldáviai írószövetség tagja.

A menyasszony
(Mireasa)

Tested az ágyban az égen

folyó tejútra hasonlít.
A fekete pokrócon hosszan, fehéren terülsz el
de gyorsan összegörnyedsz
ijeszt a hely mely a szüléssel fenyeget.
Szép vagy
és friss akár a reggel fejt tej.
Tested senki se érintette.
Húsod lázban ég.
Ajkaid vöröslenek és lágyak.
Melleid megmerevednek és bimbói hegyesen
akár a lándzsahegyek merednek elő –
mellkasom immár átszakítva!
Mint sebzett bika érzem egyre
mélyebbnek a lábaid közti sebet.
Vér buggyan elő belőled
és átszeli az eget
mint egy üstökös.
A hold megriad.
Még egy kevés
és testem egy csecsemőé
és belőled kél életre
és újra szeret

Az orosz csaj
(Rusoaica)

Szemei csalfák

mint Oroszhon régi térképe.
Köröskörül erdők
nőnek, Szibéria zöldell,
középen szarvasok iramlanak
és a mókusok és valamennyi
barna vadállat.
Amikor meglepődik
és amikor szeret
oly magasba ívelnek szemei
hogy maga Nagy Péter
is meghajlás nélkül bevonulhat rajtuk.
Mikor gondba esik
a hűvös erdőkből előjönnek a teherautók
és a vöröslő hóra kirakják a deportáltakat.
Köröskörül erdők magaslanak
és fagyos Szibéria
középen nyargalnak a szarvasok és valamennyi barna vadállat
és a mókusok a tüzet ülik körül.

Kedves utca, ma verset írok hozzád
(Dragă strada, azi îţi voi închina un poem)

Kedves utca

ma hozzád írom
a legboldogtalanabb verset.
Ha akarod
én eldobhatom a bakancsaimat
és kipúderezett ráncaidat
meztelen lábbal illetem
magányosan és kedvem szegetten
mint egy haldokló elefánt.