Összeállította A. Gergely András

Sherry B. Ortner
Az antropológia elmélete a hatvanas évektől

Minden évben az Amerikai Antropológiai Társaság konferenciáival közel egyidőben, a New York Times felkér egy antropológiai szaktekintélyt, hogy fessen szemléletes képet a tudomá­nyosság helyzetéről. Ezek a cikkek egyre lehangolóbb véleményeket tükröznek. Néhány éve például Marvin Harris arról beszélt, hogy misztikusok, vallási fanatikusok és a kaliforniai kultusz hívei vették kezükbe az antropológiát, hogy a találkozókon a sámánizmus, a boszorkányság és az “ABNORMÁLIS jelenségek” dominálnak, és hogy szándékosan kizárják a programból az empirikus tudáson alapuló írásokat (HARRIS, 1978). Nem olyan régen, és már mérsékeltebb hangon, Eric Wolf azt nyilatkozta, hogy az antropológia részterületekre esik szét. A részterületek (és rész-részterületek) egyre inkább csupán saját specializált érdeklő­désüket követik, elvesztik kapcsolatukat a többivel, és az egésszel is. Nincs többé egy mindenki által elfogadott interpretáció, a terminusoknak egy mindenki által elfogadott készlete, melyhez összes használója tarthatja magát, egy közös nyelv, amelyet ha önkényesen is, de beszélhetünk (WOLF, 1980).

A dolgok állása, úgy tűnik, Wolf leírását igazolja. Az antropológia “terepe” nem összefüggő. Ezen a terepen több, egymástól elkülönült kis klikk folytat magánnyomozásokat, és jórészt csak magukban beszélnek. S noha az antropológia sohasem volt olyan egységes, hogy akár egyetlen paradigmát is elfogadott volna, legalább volt egy olyan időszak, amikor az elméleti megközelítésnek akadt néhány központi kategóriája, volt egy sor felismerhető tábor vagy iskola, és bárki néhány egyszerű jelzővel támadhatta ellenfelét. Most még ezen a szinten is egyfajta szellemi érzéketlenség tűnik fel. Nem kiáltjuk többé egymás nevét. Nem vagyunk többé biztosak abban, hogy hol húzzuk meg a határvonalakat, és hogy e vonalak melyik oldalára helyezzük magunkat.

Azonban, mint antropológusok, képesek vagyunk mindebben a liminalitás klasszikus tüneteit felismerni - a kategóriák zűrzavarát, a káosz és az antistruktúra kifejeződéseit. Tudjuk, hogy egy ilyen rendetlenség talán egy új és jobb rend alapját veti meg. És ha valaki a jelent köze­lebbről megvizsgálja, észreveszi benne az eljövendő új rend körvonalait. Ez az, amivel én is megpróbálkozom ebben a cikkben. Úgy gondolom, hogy az elméleti orientációnak megjelent egy új kulcsszimbóluma, melyet talán “gyakorlatnak” nevezhetnénk (“cselekvés” vagy “praxis”). Ez önmagában nem egy elmélet, nem is egy módszer, hanem mint mondottam, inkább egy szimbólum, melynek nevében elméletek és módszerek sokasága van kifejlődőben. Ahhoz azonban, hogy ennek az új trendnek a jelentőségét megértsük, legalább húsz évet kell haladnunk az időben visszafelé, és meg kell vizsgálnunk azt, honnan indultunk és hogyan jutottunk el oda, ahol most vagyunk. Mielőtt belefognánk azonban ebbe a vállalkozásba, fontos tisztáznunk annak módját is. Ez a tanulmány elsődlegesen a különböző elméleti iskolák és megközelítési módok egymás közti viszonyával fog foglalkozni; egy adott időszakban és azon keresztül. Egyetlen megközelítési módot sem körvonalazok kimerítően, egyiket sem tárgyalom önmagában, sokkal inkább arra helyezem a hangsúlyt, hogy a különböző témák és dimenziók mennyire kapcsolódnak a tudományág engem foglalkoztató főbb irányvonalaihoz. Valószínűleg minden (általam idézett) antropológus úgy fogja találni, hogy túlságosan leegyszerűsítem, netán el is torzítom elgondolásait, mivel azokat a jellemzőket húzom alá, amelyek nem egyez­nek meg a használóik által általában legfontosabbnak tartott elméleti jellemzőkkel. Így azok az olvasók, akik a különböző megközelítések kimerítőbb tárgyalását és/vagy az egyes megközelí­tésekhez közelebb álló szempontok alapján végzett diszkussziókat keresik, kénytelenek lesznek máshol kutatni. Ismétlem: a kapcsolatok megvilágítására törekszem.

A hatvanas évek: szimbólum, természet, struktúra

Bár mindig egy kicsit önkényes és szubjektív egy történeti fejtegetés kezdőpontjának kivá­lasztása, úgy döntöttem, hogy a 60-as évek elejénél kezdem. Egyrészt, mert ekkor kezdtem pályámat, másrészt, úgy vélem, hogy bármely rendszert szemlélhetünk, legalább részeiben, a cselekvő szemszögéből, így kezdettől egyesíteném az elméletet és a gyakorlatot. Ezért szeretném világossá tenni, hogy ez az elemzés nem valamiféle hipotetikus külső pontból történik, hanem a résztvevő perspektívájából, aki 1960-tól mostanáig az antropológia “oltárán áldozott”.

De a szerzők mindig szeretnének általános érvényt adni speciális élményeiknek és értelme­zéseiknek. Ezért az eddigiekhez azt is hozzáteszem, hogy viszonylag objektív értelemben, a hatvanas évekkel kezdődően forradalmi változások sorát fedezhetjük fel az antropológia elméletében. Sőt, úgy tűnik, hogy ilyen revizionista felbolydulás ebben az időszakban sok más területre is jellemző volt. Az irodalomkritikában például “... a hatvanas években a nyelvészet, a pszichoanalízis, a szemiotika, a strukturalizmus, a marxista elmélet és a befogadás esztétika különös elegye kezdte felváltani a régebbi erkölcsi humanizmust. Az irodalmi szöveget jelenségként kezdték kezelni, szocio-pszicho-kulturális-lingvisztikai és ideológiai eseményként, mely a nyelv által nyújtott kompetenciákból az elbeszélési sorrend elérhető rendszeréből, a fajták permutációiból, a strukturális alakzat társadalmi gyökereiből, az infrastruktúra ideológiai kényszeréből nő ki... Mindez egy széleskörű és tartalmas revizionista felfogás volt.” (BRADBURY, 1981:137)

Az ötvenes évek végének antropológiájában az elméleti “barkácskészlet” három, már vala­melyest kimerített paradigmából állt: a brit strukturalista funkcionalizmusból (A: R. Radcliffe-Brown nyomdokain), az amerikai kulturális és pszichokulturális antropológiából (M. Mead, R. Benedict és mások örökségeként), valamint az amerikai evolucionista antropológiából (középpontjában L. White-al és J. Steward-dal, szoros kapcsolatot tartott fenn az archeológiával). Az ötvenes években eme három területen tanultak azok a bizonyos szerzők és csoportok is, akik történetünk főhősei. A hatvanas évek elején agresszív elképzelésekkel léptek színre, hogy miként erősíthetnék meg mentoraik és őseink mintáit, és egyszersmind a többi iskolával szemben jóval harcosabb álláspontot képviseltek. Az új elképzeléseknek és az intellektuális agressziónak az új kombinációja indította el azt a három mozgalmat, amellyel ez a beszámoló elkezdődik: a szimbolikus antropológiát, a kulturális ökológiát és a strukturalizmust.