Szerkeszti dr pogány józsef stendhal a szerelemről forditotta salgó ernő

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

Vannak igen finom elmék, kik nagyon hajlanak a kiváncsiságra és az elfogultságra; ez különösen azoknál a lelkeknél észlelhető, kikben a szent tüz, a szenvedélyek forrása, kialudt és egyike a legvészesebb tüneteknek. Előfordul a tulságos csodálat azoknál az ifjaknál is, kik az iskolából most lépnek ki az életbe. Az élet két végletén, amikor vagy tulságosan sok, vagy nagyon kevés a fogékonyság, az ember nem egyezik bele, hogy egyszerüen átadja magát a dolgok igaz hatásának és azoknak a megfelelő érzéseknek, melyeket kelteniük kell. E tulsá­go­san heves vagy tulzásból heves lelkek, kik, ha szabad igy mondani, mintegy hitelben szerel­me­sek, ahelyett, hogy bevárnák a dolgokat: reájuk vetik magukat.

Még mielőtt az érzéklet, mely a tárgyak természetének következménye, eljutna hozzájuk, már messziről és mielőtt látnák, befedezik azzal a képzeletbeli bübájjal, melynek önmagukban van a kimerithetetlen forrása. Azután, ha közelebb mennek, nem ugy látják a dolgokat, amilyenek, hanem olyan szinben, amilyenné ők tették és a tárgy örve alatt önmaguknak köszönhetvén a gyönyörködést, azt hiszik, hogy abban gyönyörködnek. Egy szép napon azonban belefáradnak e műveletbe, észreveszik, hogy akit imádnak, nem üti vissza a lapdát; a tulságos csodálat megszünik és a kudarcz, mely az önérzetet érte, igazságtalanná tesz az előbb tulságosan fel­becsült lény iránt.

HUSZONHARMADIK FEJEZET.
A villámcsapás.

El kellene törölni e nevetséges kifejezést; de a jelenség, melyre vonatkozik, valóság. Láttam a kedves és előkelő Wilhelminát, a berlini gavallérok kétségbeesésének okát, hogy mennyire lenézte a szerelmet és gunyolta bolondságait. Ragyogóan az ifjuságtól, az észtől, a szépségtől, birtokában minden szerencsés tulajdonságnak és e mellett határtalan vagyon, mely lehetővé tette minden tulajdonságának az érvényesülését, - a természet mintha csak azt akarta volna, hogy bemutassa vele a ritka látványt: a tökéletes boldogságot és pedig olyan valakinél, ki tökéletesen érdemes reá. Huszonhárom éves volt; már régóta bejáratos az udvarhoz, hol a legkimagaslóbbak is hiába hódoltak neki; szerény, de rendithetetlen erényét példaként idézték és a legszeretetreméltóbb férfiak is, felhagyva a reménynyel, hogy tetszését kinyerjék, már csak arra törekedtek, hogy a barátságát szerezzék meg. Egy este, Ferdinand herczeg bálján tiz perczig tánczol egy fiatal kapitánynyal.

„E pillanattól fogva, irta utóbb egy barátnőjének,⁴⁷ ő volt szivem és egész lényem ura, annyira, hogy meg kellett volna rémülnöm tőle, ha a boldogságtól, hogy Hermant láthatom, egyébre is tudtam volna gondolni. Egyedül csak arra gondoltam, hogy méltat-e némi figye­lem­re?”

„Ma egyedül csak az vigasztal hibáimért, hogy abba a képzelődésben ringatom magamat: valami felsőbb erő ragadt el önmagamtól és az okosságtól. Semmiféle szóval se festhetem le, még megközelitőleg se, hogy ha csak megpillantottam, mennyire elvesztettem önuralmamat és mennyire egész lényemben megrendültem. Pirulok, ha reágondolok, mily gyorsan és mily hevesen vonzódtam hozzá. Ha első kérdése, mikor végre megszólitott, az lett volna: „Imád?” - igazán nem lett volna erőm, hogy ne azt feleljem: „Igen.” Távolról sem gondoltam, hogy valamely érzés ily hirtelen és ennyire előre nem látott következésekkel járjon. Annyira voltam, hogy egy pillanatig azt hittem, meg vagyok mérgezve.

„Sajnos, maga és a világ, kedves barátnőm, tudják, hogy nagyon szerettem Hermant; nos hát egy negyed óra alatt oly drága lett szivemnek, hogy jobban már azóta se lehetett. Láttam minden hibáját, de mind megbocsátottam, feltéve, hogy szeret.

„Kevéssel utóbb, hogy tánczoltam vele, a király távozott; Herman, ki a kisérethez tartozott, kénytelen volt, hogy kövesse. Vele együtt minden eltünt számomra a világból. Hiába kisérel­ném meg leirni a mondhatatlan unalmat, mely, mihelyt őt már nem láttam, reám szakadt. Ezzel csak a vágy volt egyenlő, hogy egyedül lehessek.

„Végre távozhattam. Alighogy bezárkóztam szobámba, megkiséreltem, hogy ellentálljak szenvedélyemnek. Azt hittem, sikerült megtennem. Ah! drága barátnőm, mily drágán fizettem meg ez este és a következő napokon az élvezetet, hogy szilárd erényességet tulajdonitottam magamnak!”

Ami itt olvasható, az pontos elmondása egy esetnek, melyről sokat beszéltek, mert egy-két hónap mulva szegény Wilhelmina elég szerencsétlen volt, hogy észrevegyék érzelmeit. Ez volt a kezdete azoknak a hosszu sorban egymásra következő szerencsétlenségeknek, melyek miatt, megmérgezve magát vagy kedvesétől megmérgeztetve, Wilhelmina oly fiatalon és oly tragikus módon életét vesztette. A legtöbb, amit e fiatal kapitányban észrevehettünk, az volt, hogy nagyon jól tánczolt; sok volt benne a jókedv, még több a fellépés biztosságának érzése, jó lelkünek látszott és szerette a leányokat. Egyébként kurta nemes volt, nagyon szegény és nem volt bejáratos az udvarhoz.

Nemcsak, hogy a bizalmatlanság árt, de egyenesen a bizalmatlanságba való belefáradásra, a bátorságnak az élet esélyeivel szemben tanusitott türelmetlenségére van szükség. A lélek tudtán kivül beleunva abba, hogy szerelem nélkül éljen és önkénytelenül is meggyőzetve más nők példájától, miután leküzdte az élettől való félelmet és elégedetlen a szomoru örömmel, melyet a büszkeség szerez, anélkül, hogy észrevenné, megalkot egy eszményi képet. Egy napon találkozik valakivel, ki hasonlit e képhez, a zavarból, melyet látása támaszt, a kristali­zá­czió reáismer a tárgyára és azt, kit már régen megálmodott, mindenkorra urává teszi sorsának.⁴⁸

A nők, kik az ilyen szerencsétlenségnek alá vannak vetve, sokkal büszkébb lelküek, semhogy másként is szeretnének, mint csak szenvedélyből. Meg lennének mentve, ha a szerelem felszines játékáig tudnának alacsonyodni.

Minthogy a villámcsapás annak a következménye, hogy az ember titkon belefáradt abba, amit a katekizmus erénynek nevez és beleunt a tökély egyformaságába, hajlandó vagyok azt hinni, hogy legtöbbször az ugynevezett gézenguzok között találja meg a tárgyát. Nagyon kétlem, hogy a catoi megjelenés valaha is villámcsapást idézett elő.

Hogy e jelenség oly ritkán fordul elő, annak az az oka, hogy ha a szivnek, mely már előre igy szeret, csak legkisebb sejtelme is van a helyzetéről: nincs villámcsapás.

Az olyan nő, kit a szerencsétlenségek gyanakvóvá tettek, nem hajlamos a lélek ily forradal­maira.

Semmi se segiti elő annyira a villámcsapást, mint az illetőre vonatkozó előzetes és nőktől hallott dicséretek.

A szerelmi kalandok egyik legkomikusabb forrása az ál-villámcsapás. Egy unatkozó, de ke­vésbbé lobbanékony nő egy estén át azt hiszi, hogy egész életére szerelmes lett és büszke reá, hogy végre megtalálta egyikét a lélek ama nagy zajdulásainak, melyek után képzelme kiván­kozott. Másnap nem tudja, hova rejtőzzön és miként kerülje ki a szerencsétlent, kit az előző este imádott.

Az okos emberek meg tudják látni, vagy hasznukra tudják forditani az ily villámcsapást.

A physikiai szerelemnek is megvan a villámcsapása. Tegnap tanui voltunk, ahogy Berlin legszebb és legkönnyüvérübb asszonya elpirult a hintójában, melyben vele együtt ültünk. A szép Findorff hadnagy haladt el mellettünk. Mély álmodozás és nyugtalanság fogta el a szép asszonyt. Este, ahogy a szinházban elmondta nekem, az őrület környezte, mintha önkivületben lenne, egyébre se tudott gondolni, csak Findorffra, kivel soha se beszélt. Ha merte volna, mondá, elküldött volna érte: e szép arczon a leghevesebb szenvedély kifejezése látszott. Igy tartott ez másnap is; három nap mulva, miután Findorff ostobául viselkedett, már nem gondolt reá. Egy hónap mulva ellenszenvesnek találta.