Szerkeszti dr pogány józsef stendhal a szerelemről forditotta salgó ernő

HARMINCZKETTEDIK FEJEZET.
A meghittség.

A legnagyobb boldogság, amit a szerelem nyujthat, az, amikor először szoritjuk meg a kezét a nőnek, kit szeretünk.

Az udvarló-szerelem boldogsága, ezzel ellentétben, sokkal reálisabb és sokkal jobban alá van vetve a tréfálózásnak.

A szenvedély-szerelemben a meghittség nem annyira maga a teljes boldogság, mint inkább az utolsó lépés, mely odavezet.

Azonban miként lehet lefesteni a boldogságot, ha nem hagy emléket?

Mortimer remegve jön meg egy hosszu utról; imádja Jennyt és ez nem felelt a leveleire. Londonba érkezve lóra ül és elvágtat hozzá vidéki lakába. Odaér, Jenny a parkban sétál; dobogó szivvel siet feléje; eléri, Jenny kezét nyujtja neki, zavarral fogadja: Mortimer látja, hogy szerelme nem viszonzatlan. Ahogy a park utjain sétálgattak, Jenny szoknyája beleakadt egy tövises bokorba. Utóbb aztán Mortimer elérte, hogy boldog lehetett, Jenny azonban hűtlenné vált. Azt mondom neki, hogy Jenny soha se szerette; ő erre, szerelmének bizonyi­tékául, azzal érvel, hogy visszatérésekor miként fogadta, azonban soha sem tudott erről valami közelebbit mondani. Csak ha egy tüskés bokrot lát, megremeg; valójában ez az egyet­len határozott emlék, mely életének legboldogabb pillanatáról megmaradt benne.⁷⁹

Egy fogékony és nyilt férfi, egykori lovag, ma este (bárkánkban, melyet a háborgó Garda-tó hullámai ide-oda vetettek⁸⁰ elmesélte szerelmeinek történetét, melyet nem fogok a közönség elé tálalni, de amelyből azt hiszem, joggal levonhatom a következtetést, hogy a meghittség pillanata hasonlit azokhoz a szép májusi napokhoz, melyek oly koczkázatosak a szép virá­gok­ra, - olyan pillanat, mely végzetessé válhat és egy másodpercz alatt lefagyaszthatja a legszebb reményeket.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - ⁸¹

Nem lehet eléggé dicsérni a természetességet. Ez az egyetlen kaczérság, mely oly komoly dologban, mint a wertheri szerelem, amikor az ember nem tudja, hogy hova megy, meg­engedhető; de egyuttal, véletlen szerencséjére az erénynek, ez a legjobb taktika is. Az igazán meghatott ember, a nélkül, hogy sejtené, elbájoló dolgokat mond; beszélni tud olyan nyelven, melyet nem ismer.

Jaj a csak legkevésbé is mesterkélt embernek! Még ha igazán szerelmes is, és ha még oly eszes is, háromnegyed részét elveszti előnyeinek. Ha egy perczben átengedi magát a mesterkéltségnek, a következő pillanatban száraznak tünik fel.

A szerelem egész művészete, véleményem szerint, abban áll, hogy az ember pontosan azt mondja, ami egyezik a pillanat mámorának a hőfokával, vagyis, más szóval, hogy a lelkére hallgasson. Nem szabad azt hinni, hogy ez olyan könnyü; az az ember, ki igazán szeret, ha barátnője olyan dolgokat mond neki, melyek boldoggá teszik, nem lel magában elég erőt, hogy beszéljen.

Ekképpen megfosztja magát azoktól a cselekedetektől, melyeket szavai kifakasztottak volna,⁸² de még mindig jobb hallgatni, semmint nem a kellő időben mondani nagyon is gyengéd dolgokat; ami tiz másodpercz előtt helyénvaló lett volna, most már idejét multa és foltot ejt.

Valahányszor vétettem e szabály ellen⁸³ és olyasmit mondtam, ami három perczczel előbb jutott eszembe, és amit kedvesnek gondoltam, Leonora mindig reámütött. Távozásomkor aztán azt mondtam magamban: Igaza van; az ilyen dolgok roppant bánthatnak egy kényes izlésü nőt; illetlen érzésnyilvánitás volt. Még inkább megengednek, mint a rossz szónokok, bizonyos foku erőtlenséget és hidegséget. Miután semmitől se kell annyira tartaniok, mint kedvesök hamisságától, a legkisebb kis őszintétlenség, legyen bár még oly ártatlan is, nyomban szerteüzi egész boldogságukat és gyanakvást kelt bennök.

A tisztességes asszonyok idegenkednek a hevességtől és a váratlantól, ami pedig jellemző sajátsága a szenvedélynek; a hevesség, a mellett, hogy felriasztja a szemérmet, egyszersmind még védekezésre is ösztönzi őket.

Ha egy kis féltékenység vagy elkedvetlenedés meghozta a hidegvért, az ember általában neki kezdhet oly beszédnek, mely alkalmas, hogy felkeltse a szerelemnek kedvező mámorosságot és ha két-három bevezető mondat után nem hagyja felhasználatlanul az alkalmat, hogy pontosan azt mondja, amit lelke sugalmaz, élénk gyönyörüséget fog okozni annak, kit szeret. A legtöbb embernek az a tévedése, hogy valami előre kieszelt dolgot akar mondani, melyet szépnek, elmésnek, meghatónak gondol, ahelyett, hogy elerjesztené lelkét a bizalmasság és természetességnek arra a fokára, hogy mesterkéletlenül annak adjon kifejezést, amit abban a pillanatban érez. Ha megvan ehhez a bátorsága, rögtön bizonyos közeledés jutalmazza.

Ez az ép oly gyors, mint amily önkénytelen jutalmazása a gyönyöröknek, melyeket az ember annak okoz, kit szeret, teszi, hogy e szenvedély oly magasan felette áll a többinek.

Ha tökéletes természetesség uralkodik köztük, a két egyén boldogsága merőben egy és ugyanaz lesz.⁸⁴ A rokonszenv és természetünk több más törvénye következtében ez egy­szerüen a legnagyobb boldogság, mely a földön lehetséges.

Éppenséggel nem könnyü meghatározni, hogy mit kell érteni a természetesség alatt, mely a szerelmi boldogság elengedhetetlen feltétele.

Természetes-nek nevezik azt, ami nem tér el a megszokott cselekvési módtól. Magától értetődik, hogy soha nemcsak hazudni nem szabad annak, kit az ember szeret, de még a szépit­getés se járja, hogy bármily kis mértékben is, megváltoztassa az igazság tiszta kiraj­zo­lódását. Mert, ha az ember szépitget, a figyelem e szépitéssel van elfoglalva és már nem felel­kezik mesterkéletlenül, akár a zongora billentyüje, az érzésnek, mely a nő szemében látszik. A nő, valami hidegségről, melyet érez, csakhamar tudatára jön ennek és a maga részé­ről a kaczér­sághoz folyamodik. Nem ez-e vajjon a titkos oka annak, hogy az ember nem tud szeretni oly nőt, ki értelmileg nagyon is alatta áll? Mert hát az ilyen nő mellett büntetlenül lehet szinlelni és miután a szinlelés könnyebb, a megszokás folytán az ember belerögződik a természetesség hiányába. Ettől fogva aztán a szerelem már nem szerelem, hanem közönséges ügylet, azzal a különbséggel, hogy nem pénzt, hanem gyönyört vagy hiuság-kielégitést vagy a kettőből való keveréket nyer benne az ember. Azonban vajmi nehéz, hogy ne érezzen egy sze­mer­nyi megvetést egy nő iránt, kivel büntetlenül komédiázhat, következésképen, hogy ott hagyja, csak az kell, hogy egy megfelelőbbet találjon. A megszokás vagy az eskü tartóztathat, de hát a sziv vonzalmáról beszélek, melynek az a természete, hogy a nagyobb gyönyör felé száll.

Visszatérve a természetes szóra: természetesség és szokásosság két különböző dolog. Ha e két kifejezést azonos értelmünek vesszük, világos, hogy minél érzékenyebb valaki, annál inkább nehezére esik természetesnek lennie, mert a megszokás kevésbbé uralkodik lényén és cselek­vésén és az ember minden egyes alkalommal más. Egy hideg teremtés életének minden lapja egyformán ugyanaz; találkozz vele ma, találkozz vele holnap, mindig ugyanazt a fából való kezet szoritod meg.

Az érzékeny lelkü ember, mihelyt a szive megmozdul, már nem leli fel magában azokat a szokásbeli utmutatásokat, melyek cselekvéseinek kalauzaiképen szolgáljanak; és hogy is követhetne egy utat, melyről már nincs tudata?

Ugy érzi, hogy minden szónak, melyet ahhoz intéz, kit szeret, óriási a sulya; azt véli, hogy egész sorsát egy szó dönti el. Hogyne iparkodna tehát, hogy jól beszéljen? Vagy legalább, hogyne figyelne reá, jól beszélt-e? És ezzel vége a mesterkéletlenségnek. Következésképen nem tarthat igényt reá, hogy mesterkéletlen legyen; ez olyan léleknek a tulajdonsága, mely csöppet se hajol figyelmezve önmaga fölé. Az ember igyekezhet, ahogy lehet, de érzi, hogy igyekszik.

Azt hiszem, ezzel eljutottunk a legvégső fokára annak a természetességnek, melyet a szere­lemben a legfinomabban érző sziv önmagát illetőleg igényelhet.

A szenvedélyes természetü ember csak ahhoz folyamodhat, mint egyedüli menedékéhez a viharban, hogy szilárdan kitart az eskü mellett: nem változtat semmit az igazságon és szabato­san olvas a szivében. Ha a társalgás élénk és a közbeszólások gyorsan követik egymást: remélheti, hogy lesznek szép természetességi pillanatai, egyébként pedig majd csak azokban az órákban lesz teljesen természetes, amikor valamivel kevésbbé őrülten fog szeretni.

Amellett a teremtés mellett, kit az ember szeret, a természetesség alig marad meg még azokban a mozdulatokban is, melyek a legmélyebben belerögződtek az izmokba. Ha karomat nyujtottam Leonorának, mindig ugy éreztem, mintha el akarnék esni és vigyáztam a lépé­seimre. A legtöbb, mit az ember elérhet, az, hogy ne viselje magát szándékosan mesterkélten; e végből nem szabad elfelejtenie, hogy a természetesség hiánya a lehető legnagyobb hátrány, és könnyen a legnagyobb bajok származhatnak belőle. A nőnek, kit szeret, a szive többé nem hallja az övét, ő maga pedig elveszti a nyiltságnak azt az ideges és önkénytelen lendületét, mely felelkezik. Annyi ez, mint elesni a hatásnak, majdnem azt mondtam: a meghóditásnak minden lehetőségétől; nem mintha tagadni akarnám, hogy egy nő, ki méltó a szerelemre, sorsának kifejezését láthatja a csinos jeligében, mely repkényre vonatkozik, hogy elhal, ha nincs mibe kapaszkodnia; ez természeti törvény, de a boldogságra nézve mindig döntő, hogy boldogitsa a férfit is, kit szeret. Azt tartom, hogy egy értelmes nő csak akkor ad meg mindent a szerelmesének, mikor már nem védekezhet tovább és ha csak a legkisebb gyanu is ébred benne annak őszintesége felől, nyomban visszanyeri az erejét, legalább is annyira, hogy egy nappal későbbre tolja a vereségét.⁸⁵

Szükséges-e külön megjegyezni, hogy mindez, a kedvtelés-szerelemre alkalmazva, telje a nevetségességnek?