Szerkeszti dr pogány józsef stendhal a szerelemről forditotta salgó ernő

MÁSODIK ELŐSZÓ.⁴

Csak száz olvasónak irok és e boldogtalan, szeretetreméltó, kedves, csöppet se képmutató, nem erkölcsösködő emberek közül, kiknek tetszeni szeretnék, alig ismerek egyet, kettőt. Mindazok, kik hazugsággal kötik össze az irói tekintélyt, nem számitanak előttem. E szép hölgyek olvassák csak szakácsnőjük számadásait vagy a divatos hitszónoklatokat, akár Massillon, akár Necker asszony a szerzőjük, hogy aztán beszélhessenek róluk ama komoly asszonyságokkal, kik a tekintélyt osztogatják. És jegyezzük meg, e szép rangot Franczia­ország­ban mindig akként szerzi meg az ember, hogy valamely ostobaságnak szegődik a főpapjává.

Volt-e már ön hat hónapig szerelemből boldogtalan? - kérdezném attól, ki e könyvet olvasni akarja.

Ha pedig nem ismert más boldogtalanságot, mint hogy valami pöre volt, vagy hogy megbu­kott a képviselőválasztáson vagy pedig, hogy a legutóbbi aix-i saisonban kevésbbé találták elmés embernek, mint egyébkor - tovább folytatom az indiszkrét tudakozódást és megkérdem, olvasott-e vagy egyet azok közül az arczátlan müvek közül, melyek gondolkodásra kényte­lenítik az olvasót? Például J. J. Rousseau Emile-jét vagy Montaigne hat kötetét? És ha ön sohasem volt boldogtalan az erős lelkek e gyöngesége következtében, ha nincs felruházva azzal a természetellenes tulajdonsággal, hogy gondolkozva olvas, e könyv haragra fogja ingerel­ni a szerző iránt, mert felébreszti a gyanuját, hogy van egy bizonyos fajtájú boldogság, melyet ön nem ismer és a melyet Lespinasse kisasszony ismert.

HARMADIK ELŐSZÓ.⁵

Kérem az olvasó elnézését a Szerelem élettaná-ról szóló munka különös formája iránt.

Huszonnyolcz esztendeje (ma, 1842-ben) a felfordulás, mely Napoleon bukását követte, megfosztott állásomtól. Két évvel megelőzőleg, közvetlenül az oroszországi visszavonulás borzalmai után, a véletlen egy kedves városba vetett, hol, úgy számitottam, életem végéig megmaradok, a mi elbájoló kilátás volt. A boldog Lombardiában, Milanoban, Velenczében az élet nagy, jobban mondva: egyetlen ügye az élvezet. Ott senki se ügyel reá, mit és hogyan cselekszik a szomszédja; az ember csak azzal törődik, a mi vele magával esik meg és ezzel se nagyon. Ha észre is veszi a szomszédját, azért még nem jut eszébe, hogy gyülölje. Már pedig vegyék el egy francziaországi vidéki város foglalatosságaiból az irígységet: mi marad? A kegyetlen irígység elmaradása, lehetetlensége szolgáltatja a legbizonyosabb részét annak a jólérzésnek, mely az összes vidékieket Párisba csábítja.

Az 1820-iki farsang álarczos báljai, melyek a megszokottnál is ragyogóbbak voltak, öt vagy hat tökéletesen eszevesztett összetüzést pattantottak ki a milanói társaságban; jóllehet ott hozzá vannak szokva oly dolgokhoz, melyeket Franciaországban hihetetlennek tartanának, egy egész hónapig ez volt a beszédtárgy. Francziaországban a nevetségtől való félelem visszaijesztene az ily barokk cselekedetektől és össze kell szednem minden bátorságomat, hogy csak szólni is merjek róluk.

Egy este, mikor a kedves Pietra Grua asszonynál, ki csodálatos módon egyikébe se volt bele­keverve ez őrültségeknek, behatóan tárgyalták e hóbortok okait és következményeit: eszembe jutott, hogy talán egy esztendőbe se telik és már csak bizonytalanul fogok emlékezni e különös dolgokra és a nekik tulajdonitott okokra. Fogtam egy hangverseny-programmot és irónnal néhány sort irtam reá. Egy játszma farao-t kezdtünk; harminczan ültünk a zöld asztal körül; de a beszélgetés oly élénk volt, hogy elfeledtünk játszani. Az est vége felé megjelent Scotti ezredes, az olasz hadsereg egyik legszeretetreméltóbb tisztje. Felszólitották, mondja el, mit tud a sajátságos események részleteiről, melyek bennünket foglalkoztattak és csakugyan, elmondott egy csomó dolgot, melyekbe a véletlen beavatta és a melyek az egészet uj szinben tüntették fel. Ismét elővettem a hangverseny-programmot és feljegyeztem az uj körülmé­nyeket.

Ily módon készült a szerelem különösségeinek e gyüjteménye, irónnal és mindenféle papir­darabkákon, melyek ott, a szalonokban kerültek kezem ügyébe, a hol a történeteket elbeszélni hallottam. Csakhamar keresni kezdtem a közös törvényt, melylyel felmérhessem a különböző fokokat. Két hónappal utóbb, mert attól kellett tartanom, hogy carbonaro-nak néznek, vissza­jöttem Párisba. Ugy gondoltam: csak pár hónapra; de soha többé nem láttam Milanot, hol hét évet töltöttem.

Párisban majd meghaltam az unalomtól; eszembe jutott, hogy ujból azzal a kedves várossal foglalkozzam, melyből a félelem elüzött. Összecsomagoltam jegyzeteimet és a köteget oda­aján­dé­koztam egy kiadónak. De csakhamar uj bökkenő támadt; a nyomdász kijelentette, hogy nem tud eligazodni a czeruzával irt jegyzeteken. Nyilván láttam, hogy az efféle kéziratot méltóságán alul valónak találta. A fiatal nyomdásztanoncz, ki jegyzeteimet visszahozta, roppant restelte, hogy ily üzenetet kell átadni; tudott irni; tollba mondtam neki a jegyzeteket.

Ugyanekkor azonban azt is beláttam, hogy a tapintat kötelességemmé teszi megváltoztatni a tulajdonneveket és, főleg, megröviditeni az anekdotákat. Milanóban ugyan az emberek nem szoktak olvasni, de e könyv, ha valahogy mégis odakerül, csunya visszaélésnek tünt volna fel.

Nyilvánosságra bocsátottam tehát egy szerencsétlen könyvet. Teljes vakmerőséggel bevallom, hogy abban az időben meg volt bennem a bátorság lenézni az elegáns stylust. A fiatal tanoncz ugyancsak törte magát, hogy elkerülje a kevésbbé jólhangzó mondatvégződéseket és a hangtorlódást okozó szókapcsolásokat. Viszont azonban azt se mulasztotta el, hogy lépten-nyomon változtasson a nehezen kifejezhető tények körülményein; maga Voltaire is félt a nehezen elmondható dolgoktól.

A Tanulmány a szerelemről csak azoknak az érzésbeli kis árnyalatoknak a számával pályáz­hatott a sikerre, melyek igazolását az olvasó emlékeitől kértem, ha ugyan elég szerencsés volt, hogy legyenek ilyen emlékei. Azonban még rosszabbul jártam. Mint mindig, ugy akkoriban is csak vajmi hiányosan értettem az irodalmi ügyletekhez; a kiadó, kinek a kéziratot odaajándé­koztam, rossz papiron és nevetséges formában nyomatta ki a könyvet. Igy aztán, mikor egy hónap mulva megkérdeztem, van-e kelete, azt felelte: „Úgy tisztelik, mint a szentséget. Senki se mer hozzányulni.”

Még csak nem is gondoltam reá, hogy eljárjak az ujságoknál: irjanak róla; becstelenségnek tartottam volna igy cselekedni. Holott pedig semmiféle műnek se volt sürgősebb szüksége, hogy beajánlják az olvasó türelmébe. Hogy már az első lapoktól fogva ne tünjön fel érthetet­len­nek: reá kellett volna beszélni a közönséget, hogy fogadja el az uj elnevezést, a kristalizáczió szót, eleven megjelölése gyanánt mindama sajátságos képzeltségeknek, melyeket az ember valónak, sőt kétségbevonhatatlannak tételez fel a szeretett lénynél.

Telitve lévén és annyira, hogy valósággal a legaprólékosabb részletekig szerelmes voltam beléjük, azokkal a megfigyelésekkel, melyeket kevéssel előbb az imádott Itáliában gyüjtöt­tem, gondosan kerültem az engedményeket és a stylus mindama virágait, melyek révén a Tanulmány a szerelemről kevésbbé tünt volna fel barokknak az irodalmi emberek szemében.

Egyébiránt a közönségnek se hizelegtem. Az a korszak volt ez, mikor az irodalom, a bennünket ért oly nagy és még oly friss szerencsétlenségek miatt való bántódottságában, úgy látszott, nem ismert más feladatot, mint hogy vigasztalja szerencsétlenül járt hiuságunkat; viadal és diadal, harczos és babéros és így tovább - ezek voltak a rímek. E korszak unalmas irodalma sohasem kereste az igazi körülményeit azoknak a dolgoknak, melyeknek tárgyalá­sára vállalkozott; minden csak arra szolgált neki, hogy bókokat mondjon e divat-szolga népnek, melyet egy nagy ember a nagy nemzetnek nevezett, elfeledve, hogy csak addig volt nagy, a meddig ő állt az élén.

A siker feltételei tekintetében való teljes tudatlanságomnak az volt az eredménye, hogy 1822-től 1833-ig csak tizenhét olvasót találtam és most is, husz év után, alig akadt mindössze száz kiváncsi, ki a Tanulmány a szerelemről-t elolvasta. Néhányuknak volt türelmük, hogy meg­figyeljék a környezetükben levő személyeken, kik benne szenvedtek, a betegség különböző fázisait. Mert, hogy az ember megértse e szenvedélyt, melyet harmincz év óta a nevetségtől való félelem annyira rejtegettet velünk, ugy kell beszélni róla, mint valami betegségről; ez az egyetlen mód, hogy néha meg is lehessen gyógyitani.

Csak amikor már félszázad óta tartanak a forradalmak, melyek, egyik a másik után, lekötik egész figyelmünket, csak a mikor már vagy ötször változott a kormányzat formája és iránya: csak akkor kezd a forradalom behatolni erkölcseinkbe is. A szerelem, vagy az, a mi eltulajdo­nitva a nevét, rendszerint helyettesiti, XV. Lajos uralkodása alatt mindenható volt Franczia­országban: az udvar hölgyei ezredeseket neveztek ki, a mi pedig a legszebb rang volt az országban. Ötven év után már nincs udvar és az uralmon levő polgárság vagy a duzzogó aristocratia legbefolyásosabb hölgyei se tudnak kieszközölni még csak egy kisvárosi dohány­tőzsdét se.

Be kell vallani, a nők már nincsenek divatban. Ragyogó szalonjainkban a húsz éves fiatal embereknek nem méltóztatik, hogy szóba álljanak velök; inkább a nagyhangú szónokot veszik körül, ki vidékies kiejtéssel a tehetségek-ről értekezik és ott igyekeznek elhelyezni egy-egy közbeszólást. A gazdag fiatal emberek, kik frivolaknak akarnak feltünni, hogy úgy látszassék, mintha az egykori uri társaság folytatódnék bennök, legszivesebben a lovakról beszélnek vagy pedig nagy tétekben játszanak a klubbokban, melyekből a nők ki vannak rekesztve. A halálos hidegvér, mely a fiatal emberek és a huszonötéves asszonyok között, kiket a házasság unalma visszaad a társaságnak, az érintkezést irányitja, néhány bölcs elmét talán mégis arra indit, hogy figyelembe vegye a szerelem nevezetü betegség egymásra következő fázisainak ez aprólékosan pontos leirását.

A rettenetes változás, mely e mai uralmat reánk zuditotta és a mely megérthetetlenné teszi az 1778-iki világot, a hogy ez Diderot-nak Voland kisasszonyhoz, a kedveséhez irott leveleiben, vagy D’Épinay asszony emlékirataiban mutatkozik, felvetteti a kérdést, vajjon kormányaink közül, melyek egymásra következtek, melyik ölte ki belőlünk a szórakozás képességét és juttatott oly közel bennünket a föld legszomorúbb népéhez? Parlamentjüket és pártjaik tisztességes voltát, az egyetlen türhető dolgot, a mit kitaláltak, még csak utánozni se tudjuk, ellenben gyászos fogalmaik legostobább leleménye: a méltóságosság annál inkább beült a franczia vidámság helyébe, melyet ma már csak a párisi kültelkek ötszáz bálján és Franczia­ország déli részében, Bordeaux-n tul, lehet megtalálni.

De hát melyik kormányzat akarta reánk tukmálni az angolosodás rémes szerencsétlenségét? Azt az 1793-iki erélyes kormányt kell ezzel vádolnunk, mely megakadályozta, hogy az idegenek a Montmartre-on üssék fel táborukat? Ezt a kormányt, mely rövidesen hősi szinben fog előttünk feltünni és amely méltó előjátékul szolgált ahhoz a másikhoz, mely Napoleon alatt Európa összes fővárosaiba elvitte nevünket?

Kihagyhatjuk a Carnot tehetségével és az 1796-1797-iki halhatatlan olaszországi hadjárattal ékeskedő direktórium pártfogoló együgyüségét is.

Barras udvarának romlottsága még mindig a régi uralom jókedvére emlékeztetett és Bonaparte feleségének kecsessége tanusággal szolgál, hogy akkor még csöppet se kedveltük az angolok savanyuságát és komorságát.

A mély becsülés, melyet a Faubourg Saint-Germain irigykedése mellett is nem tagadhatunk meg az első konzul kormányzási módjától, valamint azok a kitünő férfiak, kik mint a Cretet-k, a Daru-k, a párisi társaságot diszitették, nem engedik, hogy a császárságot terheljük a felelősséggel azért a nevezetes változásért, mely a tizenkilenczedik század első felében a franczia jellemben végbement.

Felesleges tovább folytatnom e vizsgálódást. Az olvasó, ha egy kissé gondolkodik, maga is levonhatja a következtetést...