A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Vannak-e paradigmák a pszichológiában?

A pszichológiatörténet elméleti irányultságú megközelítésében az utóbbi évtizedek során kitüntetett szerepre tett szert a tudományos paradigma fogalma. Thomas Kuhn, aki eredetileg 1962-ben vezette be ezt a fogalmat a tudományelméletbe, hogy aztán a sok kritika hatására könyvének második, 1970-es kiadásában kissé enyhítse a fogalom relativizmusát, alapvetően azt értette rajta, hogy fejlődésük viszonylag nyugodt szakaszaiban a természettudományok egy sajátos mintázatot követnek. Ez a mintázatleírás egyben előírás is – ma azt mondanánk, hogy metanarratív mintázat – arra nézve, hogy mik a releváns ténytípusok, a lehetséges empirikus adatok, valamint a megengedett magyarázó hipotézisek, de felvonultat bizonyos mintaszerű kutatásokat is mint követendő példákat. A paradigmák nem azonosak a tudományos elméletekkel: elvileg egyazon paradigma keretein belül több elmélet is kialakulhat, feltéve, hogy a metaelméleti elvekben osztoznak. A tudományos forradalmak – szem előtt kell tartanunk, hogy Kuhn eredetileg a tudományos forradalom magyarázatára alakította ki a paradigma fogalmát – úgy jönnének létre, hogy a kutatók újabb nemzedékei egyre befejezettebbé és tagoltabbá szeretnék tenni a paradigmát. Ezek a próbálkozások magyarázó erejének korlátai irányába vinnék el a paradigmát, mikor is előjönnének annak határai. Rövid idővel ezután egy zűrzavaros korszakot követően új mintázatok (egy új paradigma) vennék át az uralmat, melyek képesek lennének nagyobb jelenségkör magyarázatára.

Kuhn fogalma s annak megfelelő értelmezése több mint három évtizede viták forrása a tudományelméletben. Az egyik bírálat azt hangsúlyozza, hogy a paradigma alapú szemlélet túl relativisztikussá teszi a tudományt, s szembe kell néznie az összemérhetetlenség kérdésével. Ha egy paradigmaváltás még azt is képes megváltoztatni, hogy mi az elfogadható evidencia, akkor hogy lehet összehasonlítani egymással a paradigmákat, s arra jutni, hogy az új a jobb? A másik bírálattípus szerint Kuhn nem ment elég messze. Mind a hagyományos történészek, mind a posztmodern elméletalkotók szeretnék megkérdőjelezni az uralkodó metateoretikus feltevések fogalmát. Az első csoportba tartozók azt hirdetnék, hogy a különböző elméleteket egymástól elválasztó tényezők még a „normális tudományok” esetében is fontosabbak, mint a közös előfeltevések. Az utóbbiak szerint pedig a paradigmát lágyabb fogalmakkal kellene helyettesíteni, olyanokkal, mint a narratívumok, melyek még jobban kiemelnék a relativizmust, és a közös keretbe beépített társadalmi nézőpont jelentőségét. Mások további következtetéseket vonnak le a paradigma fogalmából s a beágyazott irracionális képből a tudomány fejlődését illetően. Ha a paradigmák összehasonlíthatatlanok – ha az elméleteket a paradigmák közt nem lehet összevetni -, akkor a tudomány változását olyan tényezők irányítják, melyek a paradigmához képest külsődlegesek, s igazából a történeti szociológiára tartoznak. Az is megkérdőjelezhető, hogy vajon a paradigma fogalma nem pusztán egy dologia- sított elképzelés-e a tudósok szocializációjának egy mikroszociológiai mozzanatáról, arról, hogy mestereket követnek, s néha szakítanak velük. A paradigmák változása ezen értelmezés szerint csak a nemzedékek közti konfliktusok intellektualizálása lenne. Ezektől a konceptuális vitáktól függetlenül a paradigma fogalma kétségkívül nagy szerepet játszott a modern pszichológiai historiográfia fejlődésében is. Címkévé, olyan önazonosító jelszóvá vált, melyet azok az irányzatok használnak, amelyek a pozitivista kumulatív felfogással szemben azt hangsúlyozzák, hogy a tudományos gyakorlatot mindig rejtett előfeltevések irányítják.

Ennek megfelelően több próbálkozás született a paradigma fogalmának pszichológiatörténeti felhasználására. Egyes szerzők – így például az ismert pszicholingvista és korábban tanuláselméleti behaviorista, majd kognitív pszichológus, David Palermo – alapjában véve paradigmák igen erős sorozatát javasolták a kísérleti pszichológia történetének jellemzésére. Eszerint a 19. század végi, önmegfigyelésen alapuló kísérleti pszichológiát a megfigyelhető viselkedésre támaszkodó behaviorizmus követte volna, ezt pedig a hatvanas évek kognitív pszichológiája. A változásokat mindig a paradigmán belüli ellentmondások eredményezték volna. Így például az introspektív pszichológia főként a belső reprezentációval kapcsolatos viták miatt adta volna át helyét a behaviorizmusnak, a kognitív pszichológia pedig ezáltal győzedelmeskedett volna, mert még az állati viselkedés magyarázatára is szükségessé váltak volna a reprezentációs tényezők. Ennek a felfogásnak két nehézsége van. Először is csak a kísérleti pszichológiára vonatkozik, aztán pedig csak az amerikai történetre. Kissé a pszichológia parokiá- lis skizofréniájának történeti intézményesítése lenne ez (semmi sem létezik az én világomon kívül). De még ezen a területen belül is köny- nyen eltekint fontos különbségektől. Így például eltekint a mozgásalapú és az ingeralapú neobehaviorista irányzatok egymás közötti vitáitól.

Thomas Leahey 1980-ban publikált tankönyvében inkább azt választja, hogy fellazítja a paradigma fogalmát, semmint hogy túl szűkkeblűen bánjon vele. Amellett érvel, hogy a pszichológiában több, látszólag egymást kizáró paradigma együttéléséről van szó. Ezek mindegyikének hosszú története van, s időnként jellegzetes elméleti mintázatok formájában kristályosodnak ki. A pszichológia története így tekinthető lenne mint a rivális embermodellek története, egy látszólagos, de nem valós és különösen nem végleges győzelmével bizonyos időkben bizonyos modelleknek, a legyőzött felek későbbi újrameg- jelenésével. Számos szerző felfogásában ez az elképzelés arra vezet, hogy a pszichológia szükségszerűen olyan tudomány, mely számos tudományos és nem annyira tudományos paradigmát használ. A paradigma fogalmának meglehetősen furcsa használatával a pszichológia eszerint egy több- paradigmás tudomány lenne. Ennek a felfogásnak látszólag szerencsétlen következményei vannak: a Kuhn-féle paradigmafogalom viszonylag szigorú értelmezésével szemben, mely egy adott korban egy adott paradigma uralmát kívánná meg, ez azt sugallja, hogy a pszichológia mint egész nem tekinthető tudománynak. Szerintem ennek a tényállásnak az elismerése és felismerése mind a pszichológia társadalmi elismertségében, mind pedig további fejlődésében, még szigorúan tudományos összetevőit illetően is, csak segíthetne.

Toleman és Salamon (1988) az angol nyelvű 1969 és 1983 közötti pszichológiai szakirodalomban 678 Kuhnt idéző dolgozatot elemzett. A munkák 54%-ában fenntartásokkal együtt a paradigma fogalmának elfogadása volt megfigyelhető, s csak 5%-ban volt egyértelmű az elvetés. Kuhn láthatósága együtt nőtt meg Karl Popperével. Általában a paradigma fogalmát úgy kezelték, mint ami egyenértékű azzal, hogy a pszichológiában győzedelmeskedett egy nem pozitivista gondolkodásmód, és összekapcsolták más nem pozitivista filozófiákkal, mint Karl Popper, Polá- nyi Mihály, Edvard Toulmin és mások. Vagyis a paradigmafogalom általános sorsa a pszichológiában kevésbé a relativizmus veszélyeire összpontosít, mintsem arra a pozitív aspektusra, hogy ennek segítségével meg tudjuk haladni a naiv indukcionizmust, és el tudjuk ismerni a tudománycsinálás- ban az elmélet szerepét.

A kísérletező számára mindez úgy jelenik meg, mint egy saját maga számára feladott rejtvény: hogyan értelmezzük e vizsgálatok fényében az adatok szent jellegét? Milyen messze mehet el adatbázisának viszonylagossá tételében a pszichológia? Másrészről a pszichológia gyakorlati alkalmazásait illetően számos területen láthatóvá vált, hogy olyan módszerek, amelyeket értékmentesnek állítottak be, s amelyekről feltételezték, hogy szilárd tudományos alapjuk van, valójában értékekkel áthatottak, s tudományos alapjuk ingatag. Ez olyan érzékeny területeken jelent meg, mint az oktatási célú tesztfelvételek, a klinikai elhelyezés és hasonlók. Számos országban és számos területen mindez e gyakorlatok radikális és liberális bírálatához vezetett, s alternatív, legtöbbször expliciten értékorientált pszichológiai gyakorlatok javasolásához.

Jellemző volt ez a társadalmi kiválasztással kapcsolatos szelektív tesztelés bírálatában, vagy a hetvenes években a humanisztikus és harmadik erőhöz tartozó pszichoterápiás gyakorlatok megjelenésében és elterjedésében, melyek mind a viselkedésmódosítás gondolatát, mind a különböző dinamikus neofreudiánus megközelítések adaptációs központú szemléletét bírálni kezdték. A meglehetősen körvonalazatlan, de társadalmilag vonzó önmegvalósítás fogalmára támaszkodtak, és eközben az ember jövőre orientált és önmeghatározó felfogása mellett érveltek, mely arra lett volna hivatott, hogy felváltsa a pszichológiai gyakorlatot uraló, múltra orientált és determinisztikus nézeteket.

Mindezek a fejlemények a pszichológiában nemcsak általános szinten vezettek a történelmi reflexióhoz, mint például a 70-es évekre oly jellemző önreflexió és relativizáció mutatta minden tudományos területen, hanem egy meglehetősen konkrét és alapvető kérdés újragondolására és újrafogalmazására késztettek. Hol vannak az ember tudományos megértésének határai, s vajon a modern világban a pszichológia szükségszerűen csak tudományos és determinisztikus emberképet használhat-e? Vajon a modern pszichológiának szükségszerűen a szcien- tista ösvényt kell-e járnia, vagy bátran felújíthatja-e a klasszikus hermeneutikai hagyományt? S eközben fel kell-e ismerje, hogy már nem tudományt folytat, vagy pedig a hermeneutikus képzeteket is mint tudományosokat kell bemutassa? Ebben a relativizálódásban játszott központi szerepet a tudományfilozófiából átvett paradigma fogalma. Azonban – mint a vitatott kérdések mutatja az előző oldalon – a pszichológusok korántsem egyértelműen reagáltak minderre.

2.1. A pszichológiatörténet-írás két hagyományos módszere

A pszichológiatörténet-írásnak maguk a pszichológusok két hagyományát alakították ki. Mindkettőt jól ismert kézikönyvek és tankönyvek tucatjai, valamint cikkek ezrei képviselik. Jobb kifejezések híján nevezzük az elsőt leíró hagyománynak, a másodikat pedig elméletközpontú hagyománynak. A szembeállítás hasonló, bár nem azonos azzal, amit a francia szemiotikus, Greimas (1976) javasolt az „eseménytörténelem” és „fogalmi történelem” között. A leíró hagyomány a pszichológia történetét mint azonosítható speciális események szekvenciális leírását mutatja be, úgymint elbeszélések sokaságát, amelyek a „nagy elbeszélésbe”, a tudomány minden akadályt legyőző történetébe illeszkednek. A történetíró feladata e szekvencia újraelmondása, és a pszichológiatörténet tanításának szocializáló ereje abban rejlik, hogy nevekre és adatokra irányuló képzést nyújt. Ez a megközelítés az elméletek tartalmára és az életművekre vonatkozó meglehetősen érdekes adatokat tárt fel, akárcsak a pszichológusok személyes és közvetlen társadalmi és intézményi hátterét illetően. Mégis ilyen típusú pszichológiatörténeteket olvasva – néhány klasszikus példa az amerikai Roback, a brit Flugel vagy a svájci francia Mueller, a magyar Lénárd Ferenc – nehezen kerülhető el a foltozott- ság élménye. Valahogyan látnunk kellene, hogy az egyéni életművek és tendenciák nem pusztán véletlenszerű események, hanem a lehetséges em- bermodellek hálózatában az elképzelhető irányok szerint rendezhetők el. Emlékeztető, figyelmeztető értéke is van ennek a történetírás mai trendjeivel kapcsolatban is. Amikor az újabb megközelítések megkérdőjelezik az elméleteket és a tudomány vizsgálatának úgynevezett „bensőleges”, internalis- ta attitűdjét, s ehelyett a történetírásnak egy olyan hálózatokon alapuló megközelítését preferálják, mely a tudósok és a tudomány hétköznapi életéből indul ki (ez lenne az externalista megközelítés alapja), bizonyára nem szeretnének visszakerülni a puszta leíró fázisba.

Az elméletközpontú megközelítés viszont a konceptuális hálózatokat hangsúlyozza. Szélsőséges esetekben számára az egyéni munkák csak a fogalmi lehetőségek megvalósulásaként válnak érdekessé. Bizonyos értelemben ez az elméletközpontú megközelítés a pszichológia különböző irányzataival szeretne megbirkózni. Egyik ambíciója az, hogy rekonstruálja azt a megdöbbenést, amit mindenki, aki természettudományos háttérből jön, átél, amikor szembetalálkozik a pszichológiát alakító iskolák sokaságával, szemben a természettudományok (feltételezetten) egységes hozzáállásával. Ez az elméletközpontú megközelítés a fiatal tudós vagy diák meglepetését szeretné rekonstruálni a felett a tény felett, hogy a pszichológiában nemcsak a fogalmak értelmezésében nincs egyetértés, hanem azt illetően sem, hogy mi is a pszichológia valódi feladata, s mik a releváns tények a pszichológiában.

Az ember persze hajlik arra, hogy feladja ezeket a megosztottságokat, és elfogadjon egy pszichológiai iskolát mint az ember egy adott modelljét, úgy téve, mintha ez lenne az egyetlen vagy az egyetlen ígéretes pszichológia. A másik lehetőség azonban, hogy arra gondolunk, hogy mennyi egymással ellentétes irányzat van a társadalomtudományokban és a filozófiában. Így a pszichológiával kapcsolatban boldogabbak lehetünk, azt mondhatjuk: „Nézd csak, nincs is itt a pszichológiában annyi irányzat! Lehet, hogy ez egy köztes diszciplína. Lehet, hogy mindez csak azt mutatja, hogy a pszichológia még nem igazi természettudomány.” Az elméletorientált pszichológiatörténet-írás teoretikusan motivált elemzést szeretne ezekről a megoszlásokról adni, úgy jellemezve őket, mint egy fogalmi hálózatot a pszichológiacsinálás lehetőségeiről, anélkül, hogy különösebben erőszakos és agresszív lenne.

Természetesen a pszichológiatörténet-írásnak van egy harmadik, ha úgy tetszik, talán valódi útja. Ez az, amit elsősorban történészek és szociológusok végeznek. Ez nem a pszichológia belső kérdéseiből indul ki, hanem a társadalomból. Ennek megfelelően tüzetesen használja a leíró pszichológia adatrendszereit, az elméletorientált pszichológiatörténet-írásból viszont a fogalmi keretek keresését. Ez a valódi szintetikus történeti tudomány a jövő ígérete; igen kevés kérdésben tud azonban még végső válaszokat adni.

2.2. A tudománytörténet három aspektusa

A modern tudományelmélet három egymást átfedő hálózatban bontakozik ki. Az első az intellektuális mozzanat: ez a gondolatok és azok szerkezetének viszonya egymáshoz. A tudomány történetére nézve ezt az eszmetörténeti vagy szellemtörténeti hozzáállás emelte ki, melyre általában úgy hivatkoznak, mint a tudománytörténet internalista megközelítésére. A második hozzáállás viszont azt hangsúlyozza, hogy a modern tudomány a társadalmi tevékenység intézményes hálózatban megvalósuló sajátos formája. Ennek a hálózatnak nyilvánvaló hatásai vannak az erőforrások elosztására, a kommunikációs lehetőségek kialakítására, de korlátozására is, a nevezetes láthatatlan kollégiumok alakulására és így tovább. Ez a külső hálózat magában foglalja a tudomány technikai-eszközszerű vonatkozásait is. Túl könnyű és idejétmúlt hozzáállás lenne, ha ezeket a külső és belső hálózatokat úgy kezelnénk, mint amelyek egymástól teljesen függetlenek. Az elméleti irányultságú tudományelemzés egyik alapvető kérdése az, hogy rá kell mutasson a két hálózat közti áthallásokra, s különösen arra, hogy milyen intellektuális hatása van a tágabb társadalmi hálózatnak. Ezt azonban anélkül kell megtegye, hogy teljes relativizmusba menne át, s elveszítené a tudomány tartalmát valami triviális marxista „a társadalmi világ tükrözése” felfogás keretében. George Richards (1987) a Pszichológia diszciplínájának relativizmusát vizsgálva (számára a Diszciplína íródik nagybetűvel, míg a naiv pszichológia kisbetűvel) bemutat néhány érdekes példát, és néhány utalást is tesz arra, hogyan kapcsoljuk össze elvszerűen a különböző valóságterületeket. Hivatkozik néhány példára, ahol egyazon jelenség különböző konklúziókra vezetett. Gondoljunk arra, hogy milyen különböző eredményeket kaptak a szociálpszichológiában a konformizmust illetően az Egyesült Államokban és Európában. Példákat idéz arra, ahol nem tudták megismételni az eredeti Ash-féle eredményeket, melyek még a perceptuá- lis beszámolókban is erős konformitásra utaltak. Vannak ma, akik ennek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, azt hirdetik, hogy az amerikaiak konformistábbak, mint a nyugat-európaiak. Richards arra is rámutat, hogy a különböző kontinentális (francia, svájci és német) felfogások az önszabályozott kibontakozást hangsúlyozva mennyire eltértek az amerikai környezetelvű felfogástól. De idézhetnénk azt a példát is, mely ugyanazon tudományos eredmények eltérő szociális implikációját érinti. A 60-as években az amerikai közegben Skinner felfogása az instrumentális tanulásról egy determinisztikus világkép képviselője volt, s ennek megfelelően kritizálták, míg például Magyarországon a szabadon mozgó állat szimbolikája révén a pavlovi kondicionálással szemben inkább egy felszabadultabb és környezetfüggetlenebb emberkép szimbólumává vált (Pléh 1997b).

Ezeknek a relativizmusra utaló adatoknak a fényében hogy tudjuk elkerülni a teljes relativizmust arra nézve, hogy milyen a lelki élet természete? Ennek a dialektikának kulcsmozzanata annak felismerése, hogy a modern társadalmakban azt, ahogyan tudománnyal foglalkozunk, nemcsak a társas hálózat befolyásolja, hanem a tudomány maga is a tágabb hálózat része. Gondoljunk csak arra, hogy Semmelweis felfedezései a gyermekágyi lázról vagy Pasteur mikrobiológiája hogyan változtatta meg hétköznapi társas életünket, a tisztaságot és ehhez hasonló standardokat illetően. A radikális szocio- logizmus itt sincs zavarban: maga a fertőzés iránti tudományos érdeklődés társadalmi eredetű lenne, a nagyvárosi szegény rétegektől való félelem motiválja.

A tudomány művelésének harmadik szférája a személyes terület: a tudós egyéni élete és közvetlen társas környezete. A tudomány vizsgálatának belső tényezőit hirdető elméletekkel és iskolákkal összevetve ez is külső környezetnek tűnik. A radikális „pszichohistorikus” számára az elrendezés fordított lenne. Az ő számára a tudomány pusztán a személyes élet kifejeződése és része, amihez képest mind a fogalmi, mind a társadalmi vonatkozások lennének a külsők. Ez vonzó lehet a pszichológusok számára, innen is származik a „pszichohistória” elnevezés, mely vagy egy évtizeddel ezelőtt nagy karriert futott be, különösen pszichoanalitikus változataiban. Az igazán érdekes mozzanat azonban az, hogy a tudománnyal kapcsolatos felfogásunk liberalizálása során megjelent egy olyan megközelítés, mely különösen kézenfekvő a pszichológus számára.

A különböző hálózatok, mint legvilágosabban Bruno Latour (1999) hangsúlyozza, átszövődnek egymásba. Az ő felfogása szerint volt egy mindenki által osztott előfeltevés arra nézve, ahogyan a modernitás a különböző életszférák autonómiája irányába haladt. Az egyház és az állam, a hit és a tudás elválasztásával kezdődött ez az intellektuális oldalon, majd a kormányzati hatalmi szférák elválasztásával folytatódott, hogy a 19. században az értelmiségi tevékenységek tényleges elválasztásához vezessen (a művészet, a tudomány és a filozófia egymástól elválasztása lenne a világos példa). Mindez további elválasztásokat sugallt a tudomány vizsgálatában is. Elvezetett az egyes tudományok szigorú elválasztásához mint az egzisztenciális önállóság biztosítékához. Alátámasztotta azt a neopozitivista eszményt is, hogy el kell választani egymástól a felfedezés kontextusát (mely illékony, rendezetlen és egyéni) az igazolás kontextusától (mely örök, rendezett és intézményesített), valamint a tudományos elméletek logikai-szerkezeti, illetve esetleges vonatkozásainak elválasztását hirdette.

Ez a naiv hit az elválasztásokban ma már a múlté. Észrevettük, hogy az elválasztás csak ideál, melyet szeretnénk elérni, ezt azonban minden szinten hibridizációk egészítik ki. Igaz ez a tudományos kutatás tényleges menetére: az elméleti adatok, a belső meghatározottság és a külső kérdések (versengés, együttműködés, elsőbbségi problémák, technikai hálózatok) mindig áthatják egymást. Jól mutatja ezt a kísérleti tudomány antropológiai leírása Latour és Woolgar (1986) munkájában. Hasonló módon a három kontextus vagy hálózat magának a vállalkozásnak a történetében is áthatja egymást. Ha a tudományt emberi erőfeszítésnek tartjuk, s nem egy isteni igazság keresésének, akkor ez is kell legyen a helyzet. Az eszmény (az úgynevezett internális vonatkozás) a tudós hétköznapi társas és személyes hálózatának is része, s ezek a mozgatóerők számára is tágabb társas hálózatok részei, mint amilyenek a folyóiratok, a tudományos társaságok és az alapítványok. Így az eszmék belépnek a külső aspektusba. Vagy a másik irányból indulva az eszmék, sőt maguk a kísérleti módszerek is társadalmi és személyes tényezők hatására jönnek létre. Még a tudomány mozgásának szerkezete is tükrözi ezt. Nézzük például a paradigma fogalmát. Tekinthetjük ezt úgy, mint eszmék vagy gondolatok hálózatát, de úgy is, mint egy társadalmi szentesítő intézményt, mely a modern tudományra oly jellemző azonosulási és szerepkövetési személyközi feszültségeken keresztül valósul meg. Ma az igazán érdekes kérdés nem a Karl Popper értelmében vett különböző „világok” (a fizikai, a mentális és a társadalmi-objektivált világ) elválasztása, hanem kölcsönhatásuk finomabb természete a tudomány fejlődésében. A pszichológiának nincs kitüntetett helye itt. Az autonómia (vagy Latour szavaival a megosztás) és a hibridizáció közti állandó ütközés a klasszikus természettudományokra is érvényes. A pszichológia tárgya azonban érzékenyebbé kell tegye a történetírót e többszörös beágyazottságra.

2.3. A pszichológiai elméletek osztályozása

2.3.1. A népi pszichológia és a történelem

Az utóbbi években a naiv pszichológiának különösen erőteljes új felfogása bontakozott ki, „népi pszichológia" néven. Ennek alapvető tézise az, hogy nem kell tudósok vagy tudatfilozófusok legyünk – sőt még regényírók sem – ahhoz, hogy elméleteink legyenek az elméről és a lelki jelenségekről. A „népi pszichológia” fogalma mint egy elvonatkoztatás s részben mint távolítás is jelenik meg a 70-es években a szociálpszichológiában és a személyiség-lélektanban kibontakozott naiv vagy laikus személy- és társasinterakció-elméletekkel szemben. Ez utóbbiak jellegzetes példája az attribúcióelmélet. Ebben az elméleti keretben a hétköznapi emberek úgy jelennek meg, mint az emberi viselkedés naiv s meglehetősen önző elméletalkotói. Saját sikereiket képességeiknek tulajdonítják, míg saját kudarcaikat a véletlennek. Mások olyan viselkedését, mely saját érdekeikkel szemben áll, szándékoknak tulajdonítják, míg saját negatív viselkedéseiket mások irányában külső tényezőknek. A népi pszichológia – mint a név szándékos megválasztása is sugallja – valami mást szeretne hirdetni. Azt állítja, hogy egy törté- netietlen, örök s mindenki által osztott naiv felfogást mutat be az ember lelki életéről. Egyik kidolgozott változatában (Fodor 1990) az emberi elme reprezentációs elméletében azt hirdeti, hogy az embereknek van egy naiv elképzelésük arról, mely szerint az emberek fejében vélekedések és vágyak vannak. A viselkedést mint bizonyos reprezentációk (János látja a kertben az oroszlánt) és bizonyos vágyak (Nem szeretné, ha az oroszlán megenné) eredményét értelmezzük. A kettő kombinációja magyarázná a racionális emberi viselkedést. Az emberek viselkedését a feltételezett vélekedések és vágyak keretében értelmezzük. Az előbb idézett attribú- ciós elmélettel szemben a népi pszichológia nem érdeklődik e meghatározottság kontextuális részletei iránt.

Mindennek van néhány érdekes vonatkozása a pszichológia történetére nézve is. Az egyik, hogy a népi pszichológiát legtöbb formájában konzervatív elméletként állítják be. Úgy jelenítik meg, mint ami történetileg állandó, s mindig velünk van (lásd ennek kritikai áttekintésére Clark 1996). Ha igaz, akkor ennek kell minden pszichológiatörténet állandó vonatkoztatási pontjának lennie. Úgy tekinthető, mint a pszichológiai elméletalkotás kiindulópontja – legyen az filozófiai, gyakorlati vagy tudományos elméletalkotás –, hiszen minden efféle elméletalkotásnak közös nézőpontokból kellene kiindulnia. Ezt az attitűdöt azonban komolyan meg kell kérdőjeleznünk. Richards (1987) amellett érvel, hogy a pszichológiának kétféle története van: egy, a szerző által adott anyag története (William James pszichológiája, értve ezen William James lelki életét) és a diszciplína története. Richards bemutatásában a különböző szerzők és irányzatok különbözően lehorgonyzott népi pszichológiákból indulnak ki. Személyes élettörténetük és a korszellem, melyet a pszichológiatörténet-írásban oly hírhedetté tett Edwin Boring, különböző népi pszichológiákat adnak elméletük számára.

A népi pszichológia viszonylagosságának s változó természetének problémája összekapcsolódik azzal, hogy hogyan gyakorol hatást a pszichológia történetére a tudománytörténet második és harmadik valóságszférája, vagyis közelebbről a társadalmi és a személyes világ. Richards e szempontból a pszichológia sajátos helyzetét hangsúlyozza: eltérően mondjuk a fizikától állandó kettősség lenne a téma, például William James lelki élete és a diszciplína, Pszichológia mint a William James elképzelte tudomány között. Vagyis lenne egy sajátossága a pszichológiának, az a tény, hogy privát, egyedi naiv elméletből indulna ki, míg a természettudomány egy közös naiv fizikából. A népi pszichológia erős programjának képviselői viszont tagadják ennek az ideoszinkretikus mozzanatnak a jelentőségét, és azt hirdetik, hogy a népi pszichológia stabil, biológiailag adott kereteket ad mint vonatkoztatási rendszert.

Másrészt mondhatnánk azt is, hogy a mai pszichológia néhány vagy akár legtöbb irányzata ihletésében erre a naiv pszichológiára megy vissza. Nézzünk néhány példát! A radikális behaviorizmus a feltételezett mentális entitások tagadásából indulna ki, vagyis a népi pszichológia tagadásából, annak babonává minősítéséből. A pszichoanalízis viszont azzal szállna szembe, hogy vágyaink és hiedelmeink áttekinthetőek és hozzáférhetőek számunkra, míg a viselkedésmeghatározás alapvető oksági mechanizmusát érintetlenül hagyná. A kognitív pszichológia csúcspontján a hiedelmek irányába tolná el a determinációt, míg a legtöbb dinamikus pszichológia a vágyak irányába. Vagyis lehetne olyan pszichológiatörténeti programot indítani, mely azzal foglalkozik, hogy a különböző irányzatok hogyan küzdenek meg a feltételezett népi pszichológiával (Pléh 2008a).

A népi pszichológia másik történeti érdekessége a redukció problémájával kapcsolatos. A népi pszichológiának van néhány olyan mai értelmezése (Stich 1983; Churchland 1986; 1996), melyek ezt „gyorsírásos lejegyzésként” értelmezik. Kétségkívül használunk népi pszichológiai fogalmakat, az idegtudomány fejlődésével azonban nem lesz szükségünk ezekre. A népi pszichológia el fog tűnni, mint a népi fizika, a népi csillagászat és ehhez hasonlók. Vagyis a népi pszichológia egész gondolatrendszere a legtisztább formában veti fel a redukcionizmus kérdését. Az eliminativisták egy része egyenesen azt mondja, hogy a népi pszichológiával együtt meg fog szűnni az egész tudományos pszichológia, mivel e felfogásban „a személy szintje alatti kognitív pszichológia” és a pszichológia más fejezetei, melyek mentális adatokat használnak kiindulópontként, csupán az egyébként létező népi pszichológia rendszerezései lennének. Nem lenne határ a hétköznapi és a mai tudományos szintek között. Az igazi határ e kettő és a valódi idegtudományi szint között lenne, és az utóbbinak lenne magyarázó ereje. Pillanatnyilag az a fontos számunkra, hogy a különböző dimenzionális osztályozási rendszerek, melyek felmerültek a pszichológia történetével kapcsolatban, két szempontból nézhetők. Vagy úgy, mint szemantikai gyakorlatok a népi elmélet struktúrájával kapcsolatban, vagy pedig mint a hivatásos pszichológia és fogalmi rendszere feletti reflexiók. A pszichológia természete miatt nem könnyű e két lehetőség közt választani. Valójában, ahogy a vitatott kérdések bemutatja a következő oldalon, mindez azzal is kapcsolatos, hogy természettudománynak tartjuk-e a pszichológiát.