A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története
Yüklə 6,13 Mb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- 2.3.2. A linearitás és a felfedezés problémája
- Vitatott kérdések – A linearitás problémája
- 2.3.3. Az áttetszőség a tudományos magyarázatokban
- 2.3.4. Szerkezeti elemzés: preskripciós párok
- 2.3.5. Fogalmi dichotómiák: Egon Brunswik
- 2.2. táblázat - 1.1. táblázat. A statikus és a dinamikus-statisztikai osztályozási sémák közötti váltás a különböző tudományokban Brunswik (1966, 524. o.) nyomán
- 2.3.6. Paul Fraisse magyarázó modelljei
- 2.3.7. Buss szubjektum-objektum megfordulásai
- 2.4. A pszichológiai elméletek négy aspektusa: e tankönyv rendszere
- 2.3. táblázat - 1.2. táblázat. Váltások a személy-valóság pólusban Buss (1978) nyomán
- 2.4. táblázat - 1.3. táblázat. A pszichológiai elméletek e könyvben használt alapvető dimenziói
Vitatott kérdések – A természettudomány kérdése Természettudomány-e a pszichológia? Régi kérdés ez, mely felvethető, s fel is merült mind a pszichológia anyagát, mind pedig módszereit illetően. Ma újra egyre aktuálisabbá vált. Századunkban először a Bécsi Kör hirdette (Ernst Machot követve), hogy a tudomány mind módszerét, mind anyagát tekintve egységes. Erre általában úgy hivatkozunk, mint fizikalizmusra: az eredeti program a fizika sikereire alapozva fogalmazódott meg. Megvolt ennek azonban az előzménye mind a korai modernitásban Descartes- tól kezdve, aki a tudomány egységes elemző módszerében hitt, mind a 19. századi pozitivistáknál Auguste Comtetól kezdve John Stuart Millen keresztül Ernst Machig. Érdekes módon azonban ma újból felmerül ez a kérdés. Quine (1980) számos helyen hangsúlyozza a tudomány fizikalisztikus egységét. És olyan, látszólag empirizmusellenes szerzők, mint a mentalista Jerry Fodor (1984) szintén azt hirdetik, hogy csak egyetlen tudomány van. Fodor ezt az „alaptudománynak” tartja, s azt hirdeti, hogy az összes szaktudomány vagy résztudomány ennek az alaptudománynak kontextuális változata. A szaktudományok minden törvénye ceteris paribus törvény, s ezzel állna szemben az elméleti fizika kontextusmentes törvényeinek világa. A mentális világ és annak tanulmányozása nem térne el a természeti világétól, ha a szaktudományokat nézzük. A kémia ugyanolyan kontextuális lenne, mint a pszichológia. Ezt egy másik felfogással állították és állítják szembe. Ez utóbbi felfogás szerint a természettudomány radikálisan eltér a humán vagy társadalomtudományoktól. Ez volt a 19. századi német történetírás elképzelése, ahol olyan szerzők, mint Rickert és Windelband, azt hirdették, hogy míg a történetírás ideografikus, addig a természettudomány nomote- tikus. Ez aztán tovább folytatódott Dilthey (1897/1974) és mások munkáiban, speciálisan a pszichológiára vonatkoztatva: vajon a pszichológia hova tartozik ebben a megoszlásban? Viták indultak, de a feszültség sosem oldódott fel. Korunkhoz közelebb Wittgenstein bizonyos értelmezéseire alapozva olyan szerzők, mint Winch (1952/1987) sokat idézett könyvében felvetette azt a szembeállítást, hogy a társadalomtudományok értelmezett világgal foglalkoznak, míg a természettudományok nyers tényekkel. A természettudomány oksági és értékmentes lenne, míg a társadalomtudomány értelmező és értékterhelt, s nem magyarázó. Ezt a szembeállítást a mai her- meneutikusok többé-kevésbé elfogadják. Náluk azonban a hangsúly inkább a módszeren van, mint a tárgyon. Felújítva a 19. század végi német hagyományt, Wilhelm Dilthey hagyományát azt hirdetik, hogy míg a természettudomány oksági törvényeket próbál feltárni, a humán tudományok a szellem területén amellett köteleznék el vagy arra korlátoznák magukat, hogy „jelentést” találjanak. A hermeneutika lenne az emberi ügyek kezelésének állandó, kevésbé tagolt, de teljesen eltérő riválisa. Újabban ezt a szembeállítást az elméleti érvelés több fordulata megkérdőjelezte a szinte szokványosnak is tekinthető szcientista, természettudományos monizmus mellett. Először is Richard Rorty (1979) filozófiai alapon megkérdőjelezte a nyers tények és a velük szembeállított értelmezett tények kettősségét, mint a természeti és a társadalmi szembeállításának alapját. Lényegében azt hirdeti, hogy a természettel kapcsolatos felfogásunk is társadalmilag közvetítődött és értelmezett. Ugyanezt hirdetik a tudományelmélet erős programjának képviselői is. Latour (1993) és Shapin (1996), de Bloor (1983) és az edinburghi iskola is azt hirdeti, hogy a természettudomány is a természet intézményesített és társadalmilag közvetített képével foglalkozik. Nem egy tagolatlan természetből indul ki, hogy azt tagolja, hanem egész megközelítése a természethez kódolt és társasan közvetített. Ennek világos sugallatai vannak a pszichológiatörténet írására nézve is. Nevezetesen, a természettudomány versus társadalomtudomány kérdést nem úgy kell kezelni, mint egy esszencialista lényegi szembeállítást, mely örökre adott, hanem mint egy történetileg megjelenő társadalmi tényezőt a pszichológia saját önmeghatározásában 2.3.2. A linearitás és a felfedezés problémája A pszichológia szokásos felvilágosodás-központú felfogása szerint a mentális élet mindig ott van, és fel kell fedeznünk mint egy természetes változatlan entitást. Ez többé-kevésbé megfelel a konzervatív népi pszichológia eszményének: nincsenek valódi kontextuális változatok a lelki életben. A tudósnak csak az eleve meglévő esszenciális lelki élet törvényeit és végső szabályszerűségeit kell feltárnia. A belső valóságot ugyanúgy tárjuk fel, mint a külső világot. A dolgok a természetben is mindig ott voltak, nem mi konstruáltuk meg őket. Úgy tekinthető ez, mint a lélek esszencialista felfogása. Az új revizionista-konstrukcionista felfogás viszont feltételezi, hogy a természeti tárgyakat a társadalom konstruálja, míg maga a társadalom hallgatólagosan állandónak és mindig ott levőnek tételeződik. Latour (1993) élesen rámutat e felfogás néhány ellentmondására. Hangsúlyozta ezeket azonban már Bloor (1973) is Wittgenstein- ről szóló munkájában. A revizionista és konst- rukcionista felfogások észre kell vegyék, hogy maga a társadalom is konstruált, nem csak egy konstruktív erő. Mindennek érdekes vonatkozásai vannak a lelki élet vizsgálatára is. Ha az objektivisztikus irányzatokat a pszichológiában úgy tekintjük, mint amelyek a lelket egy megismerendő tárgynak tekintik, akkor feltételezhetjük, hogy a konstruktivista hozzáállás megfordítja ezt, és azt hirdetné, hogy a lelket a társadalom konstruálja. A lélek nincs mindig ott, mint egy felfedezendő dolog. Bizonyos társadalmakban emberen túli feltételezett erők felelnek meg a lelki életnek. Másrészről a népi pszichológiában hívő naturalista erre azt válaszolhatná, hogy mindezek a misztikus gyakorlatok tulajdonképpen csak gyakorlati magyarázati próbálkozások. A természetfölötti szellemekben való hit és ehhez hasonlók nem zavarják meg az embereket abban, hogy mindennapi életükben egy szokásos, hétköznapi intencionális szándékalapú hozzáállást használjanak. Nem akadályozza meg őket mitológiájuk, hogy az embereket intencionális ágenseknek tételezzék fel, akiket hiedelmek és vágyak jellemeznek, mint ahogy azt a mai népi pszichológia és tudatfilozófia (pl. Fodor 1990) is feltételezi. Érdekes azonban, hogy kiindulásnak vehetjük a másik mozzanatot s hirdethetjük azt, hogy az elme a megismerésnek a szubjektív pólusához tartozik. S ekkor hirdethetjük azt is, hogy maga az elme a konstruktív kiindulópont, s nem a világ tükre. Ez maga az az eszköz, melyet arra használunk, hogy megkonstruáljuk magát a világot, beleértve a társas világot is. Bármily szélsőségesnek hangzik ez a tézis, számos korai kísérleti pszichológus ezt a hozzáállást alkalmazta, akárcsak számos mai tudatfilozófus. Wundt (1903) kifejezetten azt hirdette, hogy a pszichológia propedeutikus tudomány, mivel minden tudomány kiindulópontja a tapasztalás. És ennek a nyers tapasztalásanyagnak az előítéletmentes vizsgálata lett volna a pszichológia célja. Mindennek van egy sajátos kapcsolata a változások irányával is. Vajon a pszichológia változása fejlődés, sőt egyenesen haladás-e vagy visszatérő kérdései és témái vannak-e, mint ahogy a vitatott kérdések bemutatják az álláspontokat. Vitatott kérdések – A linearitás problémája Történetírás során nehéz elkerülni azt a benyomást, hogy az igazság egyirányú kibontakozásával van dolgunk. Ez a felvilágosodás korát idéző kép különösen veszélyes a pszichológiatörténet számára. Azt a gondolatot foglalja ugyanis magában, hogy a naiv fogalmakat fokozatosan, vagy éppenséggel forradalmi módon felváltotta a szubsztanciális pozitív tudás, és nincs visszaút. Egy alagút képe él itt, ahol a történetírás arról szóló elbeszélés lenne, hogy az alagút végén látjuk a fényt. A tudomány mozgása úgy állítja be magát, mintha végső szakaszokhoz érne el, a valóságban azonban állandó változás. A tudomány, s nemcsak a A linearitás problémája társadalomtudomány, hanem a természettudomány is végső soron csak egyre bizonyosabb hipotézisekkel dolgozik. Soha sincsenek végső megoldásaink. Nemcsak azért, mert a világ nyitott, vagyis még van valami róla megtudható új dolog, hanem azért is, mert megváltoznak azok a módok, ahogyan a világot szemléljük. A tudomány történetében vannak persze szigetek, melyek évszázadokig stabilnak tűnnek, s azt a képet sugallják, hogy elég jól ismerjük már az alapelveket. Ilyen szigetek Newton vagy Darwin munkái, melyek egy terület integratív képét nyújtják. Ezért nem születhet évszázadokon át még egy Newton. Vannak integratív „nagy emberek”, akik valójában évszázadokra meghatározzák a kutatás menetét. Ebben az értelemben a „paradigmák” erős tényezők magában a „belső tudományos világban” is. Kétségkívül van ebben valami igazság, különösen a pszichológia szervezett vizsgálatát és intézményesítését illetően. Van valamiféle felvilágosodásszerű fejlődés. Ha valaki Közép- Európából jön, ahol ez az önmagára ébredés, a pozitív tudás jelentőségének felismerése együtt járt egy szociális ébredéssel, és ez ráadásul többször végbement, például a századfordulón, valamint az utóbbi néhány évtizedben, akkor különösen nehéz elkerülni ezt az egyoldalú lineáris képet 2.3.3. Az áttetszőség a tudományos magyarázatokban Van azonban egy további, módszertani mozzanat is a népi pszichológia és a tudomány kapcsolatában. Nem triviális a pszichológia történetében, hogy milyen áttetszők tudományos modelljeink hétköznapi belső tapasztalásainkhoz képest. Első látásra a pszichológia sajátos helyzetben van itt. Az emlékezet neurális modelljei például kevés áttetsző hasonlóságot mutatnak az emlékezetre vonatkozó népi pszichológiai gondolatainkkal. Ez azonban korántsem csak a pszichológiára nézve specifikus. Érvényes a fizikai tudományokra is, legalábbis azóta, amióta az anyagszerkezetet vizsgálni kezdték. Láttunk valaha is atomokat? El tudjuk képzelni világunkat, amiben több az űr az atomok között, mint amennyi teret az atomok, maguk a szilárd elemek elfoglalnak? Nem. Szilárd tárgyak fenomenális világában élünk, s csak közvetve „tudjuk”, mi van e mögött a látszat mögött. Van egy mezofizikai naiv fizika, bármilyenné vált is a tudományos fizika. Lehet, hogy ugyanez érvényes a pszichológiára is. A mai helyzetben persze az idegtudományokból a népi pszichológia felé irányuló magyarázó modelleknek többnyire még csak illusztratív értékük van. Vagyis három áttetszőségi mozzanattal kell itt megküzdenünk:
Az áttetszőség kérdése két szempontból is kapcsolatban van a pszichológiatörténet írásával. A magyarázó és redukciós modellek sokszor fenntartják az áttetszőség igényét. Másrészt igazi magyarázó modelleknél sokszor el fogjuk veszíteni a népi pszichológia áttetszőségét, és ezzel elveszítjük hétköznapi modelljeink látszólagos „eleganciáját” is. 2.3.4. Szerkezeti elemzés: preskripciós párok A pszichológiatörténet-írás szisztematikus próbálkozásai során számos megoldást javasoltak arra, hogy valamilyen rendszert vezessenek be az iskolák és irányzatok sokaságába anélkül, hogy szükségszerűen a paradigma sok érzelmi töltést hordozó fogalmára támaszkodnának. Ezek egy része inkább a fogalmi tájékozódás irányt adó mozzanata, és nem esszencialista besorolás. Legtöbbjük azt sugallja, hogy a pszichológiai fogalmak szerveződésében van valamiféle bizonytalan rendezettség. Olyan bizonytalanság ez, mely nem pusztán a történetíró mentális apparátusát jellemzi, hanem magát a területet is. Robert Watson (1909-1975) amerikai pszichológiatörténész akkor kísérelte meg ezt az orientálást, amikor a paradigma fogalma már igencsak velünk volt. Elfogadta a pszichológia „multi- paradigmás” természetét, a paradigmák helyett azonban inkább előírásokról beszélt. Az előírások egymással szemben álló párokba rendezhetők, így adva egy strukturalista keretet a pszichológiai iskolák tanulmányozásához. Néhány kedvenc párja: 2.1. táblázat -
Ezek a páros előírások a különböző szerzők és irányzatok preferenciáit tükrözik, és sajátos kombinációik jellemeznék az alapvető iskolákat, míg egyesek közülük kritikus vagy meghatározó attitűdök lennének. A behaviorizmust például az ob- jektivizmus, a molekularizmus és az empirizmus (a környezetelvűség) jellemeznék, s az első lenne a meghatározó jegy. A pszichoanalízist viszont a dinamika, a tudattalan és a fejlődés irányítaná, s döntő szerepe a tudattalan meghatározottságnak lenne. Watson a párokat Max Weber ideáltípusainak mintájára képzelte el. Hasonlítanak ezek a szociológiában felmerült ideáltípusokhoz, abban az értelemben, hogy tiszta formáikat egyetlen irányzat sem szükségszerűen képviseli, s abban az értelemben is, hogy Watson szerint a lineáris szembenállások pólusai sosem képesek a másik végpontot legyőzni vagy megsemmisíteni. Ezek a preskripciós párok kétségkívül nem a lineáris tudományfejlődés eszméjét követik: nem találunk olyan helyzetet, ahol az egyik pólus győzne a másik eltűnése mellett. Az emberi léthelyzet néhány kategorikus, tör- ténetietlen dilemmáját hivatottak képviselni. 2.3.5. Fogalmi dichotómiák: Egon Brunswik A magyar származású osztrák-amerikai pszichológus, Egon Brunswik (1952) rövid vázlata a pszichológia fogalmi dichotómiáiról meglehetősen érdekfeszítő. Onála ezek a dichotómiák világos történeti lehorgonyzást is kapnak. Két alapvető dichotómia keretében mutatja be a tudományos pszichológia viszonylagos érettségét és kapcsolatát a természettudományokkal. Az egyik tendencia a fenomenológiai alapú statikus minőségi fogalomalkotástól, az abszolút dichotómiáktól való elszakadás lenne a dinamikus mennyiségi és genotipikus osztályozási rendszerek irányába. Ilyen alapvető dichotómiák lennének a természet versus környezet, szabadság versus determinizmus, a test versus lélek. Olyan fordulat ez, mondanánk ma, mely az áttetsző népi pszichológiától a nem áttetsző magyarázó modellek felé történt. Ez a váltás a Kurt Lewin (1972) bevezette terminológiának megfelelően az arisztotelészi mintázatoktól a Galilei-féle mintázatok irányába történő váltást jelentené. Számos természettudományos területen ez a váltás régóta végbement és visszafordíthatatlannak tűnik. A csillagászatban a ptolemaioszi versus kopernikuszi váltás volt ez, az anatómiában a Vesalius versus Harvey, a biológiai osztályozásban a Linné versus Darwin fordulat. Ugyanakkor ez a váltás viszonylag későn ment végbe a pszichiátriában. Brunswik példája a taxonomikus pszichiátria atyja Krápelin, szemben Freuddal. Ehhez ma persze hozzátehetjük, hogy a váltás korántsem volt visszafordíthatatlan. A taxonomikus pszichiátria boldogan velünk van a DSM-IV. és más osztályozási formákban (mint például a Betegségek Nemzetközi Osztályozása), s ez visszahozta a régi rendszer statikus-determinisztikus szájízét azzal, hogy a biológiai meghatározottságot hangsúlyozza. A pszichológiában Brunswik Titchenert állítja szembe Kurt Lewin munkájával. Titchener fogalmazta meg legvilágosabban az elemi mentális jelenségek osztályozásának igényét, míg Lewin a dinamikus metaforákat használó kontex- tuális pszichológia legtisztább példája volt. Ehhez ismét hozzátehetnénk, hogy a pszichológiában ezt a váltást többször hirdették megtörténtnek, de a diszciplína további fejlődése azt sugallja, hogy ez korántsem volt visszafordíthatatlan, s a két attitűd még mindig velünk van. Brunswik vázlatát az 1.1. táblázat mutatja be. A másik dichotómia, amelyet Brunswik kiemel, a mindenütt szigorú szabályszerűségeket kereső attitűd egyrészről (a Windelband javasolta híres elkülönítésben a nomotetikus hozzáállás), másrészről pedig a statisztikus mentalitás szembenállása lenne. Az akadémikus pszichológia fő irányában ez az utóbbi dichotómia főleg a normatív-kísérleti és a differenciális pszichológia feszültségében jelenik meg. Brunswik őszinte reménye az volt, hogy képes lesz meghaladni ezeket a dichotómiákat az általa képviselt valószínűségelvű funkcionalizmussal és kibernetikus megközelítéssel. Ez olyan pszichológiát eredményezne, mely az elméleti modelleket és metaforákat már nem az elméleti fizika szigorú törvényeiből merítené, hanem olyan makrostatisztikai diszciplínákból, mint a közgazdaság és a meteorológia. Az utóbbi fél évszázadban kiderült, hogy ez a remény is naiv volt. A mai kognitív forradalom fényében az új matematikai fejezetek (az absztrakt algebra) és a komputációs elmélet a humán tudományokban, például a nyelvészetben és a pszichológiában is új, nomotetikus strukturalizmushoz vezettek 2.2. táblázat - 1.1. táblázat. A statikus és a dinamikus-statisztikai osztályozási sémák közötti váltás a különböző tudományokban Brunswik (1966, 524. o.) nyomán
1.1. ábra. Brunswik fogalmi modelljei a pszichológia fejlődéséről (Brunswik 1996, 505. o. nyomán) Korai volt az ötvenes években eltemetni a nomote- tikus attitűdöt. Bár, mint látni fogjuk, vannak olyan újabb kognitív irányok, melyek szeretnék ezt meghaladni, átlépve a fizikai modellek felé (ez persze még mindig túl nomotetikus lenne Brunswik számára, például Penrose 1989 is), valamint az élő dinamikus rendszerek irányába. Ugyanezen évtizedek során azonban Brunswik egyik kulcsfogalma, az ökológiai érvényesség visszatért. Kísérleteinknek megfelelően kell képviselniük a valóságot, mint az élő szervezet viselkedési korlátrendszerét. Elvileg mindenki egyetért ezzel, bár nehéznek bizonyulhat kiállni valódi kutatásaink során ezen elkötelezettség mellett. Az 1.1. ábra a Brunswik javasolta nomotetikus és statisztikus modellek hatásait mutatja be konkrét pszichológiai irányzatok kibontakozására. 2.3.6. Paul Fraisse magyarázó modelljei Paul Fraisse, a francia kísérleti pszichológia szervezője és vezetője az 50-es évektől a 70-es évekig a Brunswik elindította vonalon új modellt alakított ki. Ebben a modellben (Fraisse 1968) a pszichológia történetét a tanulmányozott kiugró tények és az elsődlegesen vizsgált viszonyok jellemzik. Vagyis ő számításba veszi mind a vonatkoztatási pontokat, mind pedig a pszichológia különböző lehetséges valóságszférái közti nyilakat. A különböző pszichológiai iskolák általa relevánsnak tekintett tényezői a lélek-test-környezet háromszögből származnak. Fraisse, akárcsak Palermo (1969) lineáris haladást feltételez. Sémáit az 1.2. ábra mutatja. Kezdetben (1.2. 1) a különböző szférák meglehetősen tagolatlanok, és a pszichológiai kutatás egyetlen területen belül vizsgálja a belső viszonyokat. A pszichofizika és a hagyományos fiziológiai (vagy egyenest anatómiai) pszichológia a mentális és a testi szférák közötti belső kapcsolatokkal foglalkozik. Újabb történeti szakaszokban gazdagabb és gazdagabb kapcsolatokat vizsgálnak az egyes területek között, és megszűnik az, hogy mint tagolatlan világot vizsgálják mindegyik területet magát. Vagyis egyre kevésbé hajlunk arra, hogy a mentális világot a strukturálatlanul kezelt környezethez viszonyítsuk, vagy a tagolatlanul felfogott agyhoz mint olyanhoz. A területek már nem üres tartályok, mint azt az 1.2. ábra mutatja. A Fraisse javasolta modellek a pszichológia bizonyos területeit illetően meglehetősen fukarak. Csak két dimenziót vizsgál, a jelenségeket és a kitüntetett kapcsolatokat. Ez a távlat a kísérleti pszichológia változásaira és annak a személyiségre való kiterjesztéseire összpontosít. Kimarad e felfogásból minden, amit úgy ismerünk, mint a megértő és magyarázó modellek, a nomotetikus és ideografikus megközelítések szembenállása. Fraisse olyan képet nyújt, amely nem idegen a pszichológiatörténészek jó részétől: a tudományos pszichológia kialakulása után inkább kimaradnak azok a megközelítések, melyek nincsenek szigorúan összhangban a természettudományokkal, beleértve a pszichoanalízist is. A modellek szerkezete az akadémikus pszichológiát illetően is fukar. A kitüntetett terület, a környezet strukturálatlan marad. Ezért aztán a szociálpszichológia különböző irányzatai vagy a szociolo- gizmus pszichológiai megjelenése nem mutatkozik meg Fraisse-nél mint sajátos kérdés. 2.3.7. Buss szubjektum-objektum megfordulásai Allan A. Buss 1968-ban egy olyan rendszert javasolt, mely összekapcsolta a paradigmák divatos fogalmát a 19. századi német filozófus, Ludwig Feuerbach (1978) szubjektum-objektum megfordulásaival. Buss Feuerbachnak abból a koncepciójából indul ki, mely szerint azt a gondolatot, hogy Isten teremtette az embert, meg kell fordítanunk azzá, hogy az ember teremtette az istent. Hasonló módon az emberek mint az aktív spirituális szubjektum tárgyai az idealista filozófiában át kell forduljanak, fel kell cseréljük őket azzal a felfogással, melyben emberi szubjektumok hoznak létre spirituális tárgyakat. 1.2. ábra. A pszichológia fejlődésének fogalmi modeljei Fraisse (1968) nyomán behaviorizmus, neuropszichológia, személyiség-lélektan Ebben a sémában a pszichológiai forradalmak úgy képzelendők el, mint váltások aközött, ahol „a személy konstruálja a valóságot”, illetve „a valóság konstruálja a személyt”. Az 1.2. táblázat azt mutatja, hogyan látja Buss e dimenzió mentén a pszichológiatörténet forradalmait vagy váltásait. A külső vagy belső determinizmus itt az objektumszubjektum dimenzió váltásához kapcsolódik. Míg a klasszikus introspektív pszichológia, a kogniti- vizmus vagy a humanisztikus pszichológia a belső oldalt (a személyt) tekinti szubjektumnak, a formáló erőnek, a behaviorizmus és a pszichoanalízis a környezetet tekinti szubjektumnak. Ez a séma természetesen könnyen bírálható. Először is a meghatározottság természete komplexebb, mintsem azt egy ilyen egyszerű séma le tudná képezni. Nem sok humanisztikus pszichológus lenne boldog azzal, hogy egybesorolják a kogniti- vistákkal. Az ő véleményük szerint a kognitivisták túl determinisztikusak, mikor a belső információáramlásról beszélnek, míg a humanisztikus pszichológia a „jelentésre irányuló erőfeszítést” hangsúlyozza. A kognitivista számára az automatikus mozzanat fontos, míg a humanisztikus számára a nem automatikus. Magával az osztályozással is vitatkozni lehetne. Ez a séma a pszichoanalízist determinisztikus nézetnek állítja be, míg a különböző hermeneutikus értelmezések a pszichoanalízisről azt hirdetnék, hogy itt nagy jelentősége van a belső jelentésnek, szemben a kívülről, például a biológiából származó előírt szcenárióval. Buss maga egyébként úgy gondolja, hogy a pszichológiai forradalmak szubjektum-objektum váltásait le kell zárni. Igazán marxista (!) értelemben észre kellene vegyük, hogy itt dialektikus folyamatról van szó. A valóság kreálja a szubjektumokat, és a valóságot kreálják a szubjektumok. 2.4. A pszichológiai elméletek négy aspektusa: e tankönyv rendszere Magam egy olyan eklektikus megközelítést fogok használni könyvemben, mely több erőfeszítést kombinál össze. Azzal próbálkozom, hogy liberális és bonyolult legyek, de ugyanakkor mégis lássak valamilyen struktúrát a történelemben. Finom egyensúlyt próbálok teremteni aközött, hogy mindent egy dimenzióba szorítsak bele, vagy ehelyett a pszichológiatörténetre mint alternatívát a „bármi elmegy” attitűdöt alkalmazzam. Alapvető hozzáállásom, mely szervező kereteket keres, Paul Fraisse és Egon Brunswik modelljeinek kombinációja. A Robert Watson javasolta dichotom párokat ésszerű keretek közt próbálom tartani, és „magasabb rendű dimenziókba” szorítani őket, melyek az alapvető elméleti modellek jellemzésére alkalmasak. Nem hirdetem azt, hogy az általam felvett alapvető dimenziók kimerítik a pszichológiai elméletalkotás logikai lehetőségeit. Mégis, egy mögöttes elméletet sugallnak arról, hogy egyrészt mik is az emberi élet alapvető dimenziói, és hogy más diszciplínákhoz képest hogyan jön létre a pszichológia mint diszciplína. Az 1.3. táblázat a felhasznált négy dimenziót néhány létező, jól ismert értékével együtt mutatja be. Nézzünk egy kis motivációt a könyvben előtérbe helyezett négy aspektusra. 2.3. táblázat - 1.2. táblázat. Váltások a személy-valóság pólusban Buss (1978) nyomán
2.4. táblázat - 1.3. táblázat. A pszichológiai elméletek e könyvben használt alapvető dimenziói
A pszichológia mint tudomány három alapvető álláspontot bontakoztatott ki. Karl Bühler (1927) a pszichológia (talán már második) válságáról szóló könyvében ezeket a mentális jelenségek három elidegeníthetetlen aspektusának mutatta be. Az 1.3. ábra mutatja felfogását. Hétköznapi felfogásunk szerint – törzsünk népi pszichológiája szerint –, és Descartes óta az európai ismeretelméleti hagyomány szerint, a pszichológia (a hagyományos tudományokkal szemben) a belső tapasztalással foglalkozik. A világnak azokkal az aspektusaival törődik, melyek az átélő szubjektumhoz tartoznak, és a szubjektumnak kitüntetett hozzáférése van ezekhez. Jó adag szkepticizmussal fogunk találkozni ezt illetően. Rá kell mutatni azonban arra, hogy a korai kísérleti pszichológiának is ez volt a hozzáállása. Egy másik, drasztikusan eltérő megközelítés a pszichológiát s annak tárgyát az emberi élet nyilvánosan hozzáférhető aspektusaira korlátozza. Ezek a nyilvános adatok pszichológiánkról viselkedési adatok. Hangsúlyoznunk kell, hogy ez nem pusztán egy olyan szélsőséges álláspont, melyet bizonyos behavioristák képviselnek. Népi pszichológiánknak is része ez, amikor az embereket inkább tetteik alapján ítéljük meg, mintsem hirdetett elveik alapján. S a viselkedéses aspektus velünk marad kifinomultabb nevek formájában, mint a „cselekvés”, „tevékenység” és ehhez hasonlók, még a mai kognitív korszakban is. Végül a harmadik aspektus a kulturális objektivációkat, a „teljesítményt” tekinti a pszichológia megfelelő tárgyának. A kulturális objektivációk, például a műalkotások az eljövendő kutató számára a mentális jelenségeket jelenítik meg. Azokat a mentális területeket is ide sorolják, melyekre egyéni mentális aktusaink intencionálisan irányulnak. Bühler számára a mentális élet intencionális tartalmát adó egyén feletti jelenségek nagyon fontosak voltak a nyelv ábrázoló funkciójára vonatkozó tézisét kifejtve. Nézete szerint az emberi nyelv objektivált jelentéseken keresztül utal a tényállásokra. A kulturális orientációjú pszichológusok, amikor e területekről beszélnek, úgy gondolnak az intencionalitásra mint szabálykövetésre, nyelvtani vagy logikai szabályok követésére, és ebben az értelemben a Bühler elindította úton haladnak. A pszichológia tényleges története során a pszichológia megfelelő területének vagy témájának e három kifaragása természetes vagy kevésbé természetes kombinációkban jelenik meg. Egy további kérdés is bonyolítja a dolgot. Vajon a pszichológiának az általában vett emberrel vagy az egyénnel kell-e foglalkoznia? „A mentális objektivációkra” irányuló, kissé spiritualista pszichológia általában az egyén hangsúlyával jár együtt (olyan kérdéseket tanulmányozva, mint a személyiség és a műalkotás közti kapcsolat), a konceptuálisan világos vonzalmakat azonban az élet sokszor keresztezi. Ennek egyik példája a pszichoanalízis ingadozása a megértő alapú, egyénközpontú terápia és a magyarázó oki általános antropológia attitűdje között. 1.3. ábra. A jelek és a mentális jelenségek három aspektusa Karl Bühler szerint (Bühler 1933 nyomán) Vannak elidegenedések a programok és a valóság között is. Egy jellegzetes példa, amire pszichológiatörténeti írásaiban a magyar Harkai Schiller Pál (1940) rámutatott, az a tény, hogy a klasszikus pszichológia elméleti koncentrálását az élményre egy személytelen attitűd kísérte, s nem a személyes iránti érdeklődés, mely szemantikailag jobban hozzáillett volna.
A legfontosabb metodikai álláspontok az első kérdéssel kapcsolatos alternatívák tagolódásával együtt bontakoztak ki. Az élmény mint a pszichológia tárgya nemcsak a naiv, nem technikai pszichológiában jár együtt az önmegfigyeléssel, hanem a kemény hivatásos pszichológiában is. Ez többnyire együtt jár az önmegfigyelés mint sajátos elemzőeszköz tagolt kifejlesztésével, mely fokozatosan szembekerül a laikus emberek naiv belső élményeivel. Van persze olyan kulturalista felfogás, mely megkérdőjelezi, hogy maga a belső világ népi pszichológiánk konzervatív része lenne. Nyíri Kristóf (1994) kommunikációelméleti felfogása szerint a belső világban való hit (és az önmegfigyelés) csak a nyomtatás és a csendes olvasás forradalmával alakult volna ki. Mégis az önmegfigyelés lesz annak végső s közvetlen bizonyítéka, hogy mi is történik a fejünkben. Vannak, akik továbbra is a belső élményt tekintik kiindulópontnak, megkérdőjelezik azonban a hagyományos önmegfigyelés elemző torzításait. Ide tartoznak azok a filozófiai felhangú spekulatív pszichológiák, melyeket olyan filozófusok hirdetnek, mint Henry Bergson, Jean-Paul Sartre vagy akár Kenneth Gergen, valamint olyan jóhiszemű kísérletezők, mint Karl Stumpf, vagy az alaklélektan képviselői és a Carl Rogers-szerű klinikusok. Ok az élmény fenomenológiailag adott mivoltát állítják szembe az elemzett és rekonstruált másodlagos élményekkel. Kiindulópontjuk azonban továbbra is a belső élet közvetlen adottsága lesz. A viselkedést kiindulópontnak vevő nézőpontok szinte elkerülhetetlenül nyilvános, objektív adatok használatához vezetnek. Már most meg kell említeni, hogy a kísérleti-oksági s a vele szembeállított élményalapú-hermeneutikus dimenzió nem azonos az introspekció problémájával. Jó néhány évtizeden keresztül a fővonalbeli kísérleti pszichológusok elfogadták az önmegfigyelés doktrínáját, vagy legalábbis szavakban így tettek, a fenomenológia viszont eredeti javaslattevői figyelmeztetései ellenére sokak számára az önmegfigyelés egy új hozzáállását eredményezte. Az „ontológiai” és az „episztemológiai” nézőpontok közti megfelelések korántsem teljesek és kizárólagosak. Emiatt van szükség az ismeretelméleti nézőpont mint kiegészítő felvételére. Az objektiviz- mus például a 19. század végi klasszikus tudatlélektan jellemzője volt – gondoljunk csak Hermann Ebbinghaus úttörő emlékezetvizsgálataira – anélkül, hogy alaposan revideálták volna a tárgyat illető szubjektív meghatározásukat. Persze mindig vannak kivételek, mint például néhány német objek- tivista, többek közt Münstenberg vagy Max Meier, akik Amerikába vándoroltak át. A behavioristák viszont, amikor az objektivista ismeretelméleti programot a végletekig feszítették, meglehetősen egyetértettek egymással. Ugyanakkor abban eltért véleményük, hogy a szubjektív jelenségeket nem létezőnek tartották-e, vagy pedig az élményvilágot elismert vagy rejtett forrásaként tekintették-e az objektíven ellenőrizhető hipotéziseknek anélkül, hogy ugyanakkor feltételezték volna, hogy az élmény szolgáltatná a bizonyítékát e hipotéziseknek. A mai kognitív pszichológia módszertani helyzete a liberális behaviorista tükörképe. Visszahelyezi a középpontba a magasabb mentális jelenségeket, ugyanakkor a behavioristától örökölt objektivizmus számos jegyét megtartja. így például az érzéki-analóg és absztrakt-propozicionális reprezentációs formák közti viszony ugyanolyan lázas vitákat eredményez, mint a századfordulón. A mentális képzelet kérdését azonban már nem a belső élményekre vagy részletes introspektív beszámolókra hivatkozva tárgyalják, mint a würtzburgi iskola és a Cornell Egyetem laboratóriumainak vitájában, ehelyett a képszerű reprezentáció képviselői arra hivatkoznak, hogy a viselkedés, a kísérleti személyek reakcióidői szerint a mentális képeket fejükben ugyanúgy kell elforgatniuk, mint azt tennék valódi tárgyakkal (Cooper és Shepard 1976). Az episztemológiai dimenziónak természetes összefüggése van a tudomány természetét illető megfontolásokkal. Az egyik az a sokat vitatott probléma, hogy milyen súlya van a kísérleti tudásnak a pszichológiai elméletalkotásban. Manapság az a speciális kérdés, hogy vajon nem kapott-e túlzott szerepet a kísérletezés a pszichológiai elméletekben? Sok minden függ persze attól, hogy mit állítunk szembe a kísérletezéssel. Mint ahogy a gyermekekkel és a társas viselkedéssel kapcsolatos munkák mutatják, a megfigyelés ma is igen fontos a pszichológiai hipotézisalkotásban. A mai pszichológiában a fogalmi elemzés is visszanyerte fontosságát. Ha azonban a kísérletezést úgy tekintjük, mint az objektív és személytelen megközelítés szinonimáját a lelki életre vonatkozóan, akkor sosem lehet elegünk a kísérletezésből. Számos sajátos probléma kapcsolatos azzal is, hogy nagy mintákkal és nagy elemszámokkal dolgozzunk-e, vagy pedig néhány személy gondos tanulmányozásával haladjunk előre. Érdekes módon ami eredetileg a statisztikus szemléletű behavioristák és a fenome- nologikus irányultságú gestaltosok ellentmondásának tűnt fél évszázaddal ezelőtt, továbbra is velünk van. A legtöbb mai perceptuális kutatás továbbra is olyan jelenségekre igyekszik rámutatni, melyek minden megfigyelő számára érvényesek és jelen vannak. A jelenségek megdöbbentő természete és nem a mintanagyság a fontos itt, még akkor is, ha fogalmilag eltávolodtunk az alaklélektanosoktól. Vajon a pszichológia az egyetemesség feltevésével haladjon-e előre, vagy az egyéni különbségek rendszeres tanulmányozását hangsúlyozza, ahogy azt sok szociálpszichológus és személyiségkutató, akárcsak sok hagyományos pszichometrikus hangsúlyozná? Vagy elméleteit egyedi esetek gondos értelmezésére alapozza, ahogy a klinikus preferálná? Ezek a kérdések korántsem triviálisak és technikai jellegűek. A módszertani kérdések a diszciplína és a tudomány közti kapcsolatok végső problémáit is érintik. Vajon valaha is el fog-e érni a pszichológia egy olyan kapcsolatot alkalmazott aspektusai és alapvető törvényei között, mely hasonlítana a fizika és a mérnöklés közti kapcsolatokhoz, vagy a biológia és az orvostudomány közti kapcsolatokhoz? El fogunk-e valaha is érni egy olyan technológiai egységet, mint azok a diszciplínák, vagy pedig magának a tárgynak köszönhetően a módszerek és hozzáállások kötelező sokféleségével kell együtt élnünk?
A hétköznapi kutatás és gyakorlat keretében nem ilyen alapvető kérdések kapcsán merül ez fel. A legtöbb pszichológus egy józan pozitivista hozzáállást követ, s azt hirdeti, hogy a lelki élet és a viselkedés kontingens tényei kis számú fenomenológiai törvény alá csoportosíthatók. Ezek úgy értelmezhetőek, mint „gazdaságos gyorsírások”, mint azt Ernst Mach (1897; 1923) javasolta, vagy mint korrelációk kiterjesztései és kivetítődései, ahogy Spearman (1892) felvetette. Miután ezt eldöntötték, a legtöbb pszichológiai iskola azt hirdeti, hogy vannak példaszerű vagy alapvető lelki vagy viselkedési jelenségek, melyek más jelenségek megértésének modelljeiként szolgálnak. S az iskolák szellemét vagy erkölcsi tartását ezek az alapvető jelenségek jellemzik. A különböző iskolák érvelési stílusa is megjelenik abban, ahogyan a bonyolultabb jelenségeket egyszerűbb jelenségekre próbálják visszavezetni. Így például a klasszikus pszichológiában a kiindulópont az elemi érzéklet. (Ez volt egyébként John Locke-tól kezdve a modern episztemológia érzetalapú elméletének kiindulópontja is.) Az úgynevezett magasabb jelenségek javarészt az asszociáció törvényei segítségével visszavezethetők az érzékelésre. A beha- viorista módozatban az alapjelenség a tanulás, és még a legbonyolultabb jelenségek, mint például a társadalmi előítélet vagy a neurózis elemzésében is kísérletet kell tenni arra, hogy visszavezessük azokat a tanulás elemi törvényeire. Hasonló módon, az alaklélektanosok a legtöbb jelenséget az észlelési dinamikára szeretnék visszavezetni. Sajátos erőfeszítéseket tesznek arra, hogy megmutassák, hogy az emberi gondolkodás az észlelési újraszer- veződés eredménye – egy új „belátás”, szó szerint azt jelenti, hogy valamit másként látunk – és nem a logikai következtetések eredménye. A tanulás is a helyzetek szerkezetének megértéséből fakadna, s nem azok manipulációjából.
Itt is jelen van természetesen a tagadó hozzáállás. E szerint a lelki életnek vagy a viselkedésnek legalábbis kibontott formáiban megvannak a sajátos törvényei, melyek nem vezethetők visz- sza más területekre. Ez a hozzáállás megjelent mind szubjektivisztikus, mind objektivisztikus formákban. Wilhelm Wundt a sajátosan pszichológiai törvényekben hitt, akárcsak B. F. Skinner a szokásformálás és -megerősítés sajátos törvényeiben. Legtöbbször azonban egy nyíltan elismert vagy csöndben gyakorolt redukcionizmussal van dolgunk. Ez nem szükségszerűen azonosul egyetlen iskolával sem, inkább egy keresztosztályozását eredményezi az iskoláknak. A redukcionizmus leghírhedtebb formája a fiziológiai redukcionizmus. A mai filozofikus formákban például Churchland munkáiban eliminatív materializmusként jelenik meg ez, régebbi címkéje pedig a test-lélek 20. századi filozófiai vizsgálatában az „erős azonosság” elmélete volt. De lényegében az antikvitástól velünk van modellkereső vagy analógiakereső formájában, szemben a valóban reduk- cionista formákkal. Akkor találkozunk vele, amikor a pszichológusok például a fiziológiából átveszik az inger-reakciós elvet, mint egy általános determinisztikus sémát anélkül, hogy maguk „reflexre- dukcionistákká” válnának. Mayr (1982) sajátos kettősséget javasolt a rövid távú (proximális) és a hosszú távú (disztális) biológiai magyarázat tekintetében. Azt érti ezen, hogy egy életműködést képesek vagyunk megmagyarázni belső gépezetére hivatkozva a biológiától egészen a biokémiáig (ez lenne a rövid távú, a proximális megközelítés), vagy pedig evolúciós történetére hivatkozva, ez lenne a disztális megközelítés. Ez utóbbi egy olyan oksági magyarázatot adna, mely a darwini evolúciós keretben jelenik meg. Ha ezt a kétféle hozzáállást a pszichológiára is érvényesnek tekintjük, a fiziológiai redukcionizmust könnyen az elsőhöz sorolhatjuk. A második az a biológiai redukcionizmus lenne, mely a mai időkben az evolúciós elmélet alkalmazásaiban és kiterjesztéseiben jelenik meg. Ennek kevésbé folytonos a története, mint a fiziológiai redukcionizmusé. Időnként csak úgy jelenik meg, hogy bizonyos kiterjesztéseit, mint például a szociáldarwinizmust diszkreditál- ják, hogy azután néhány évtizednyi Csipkerózsi- ka-álom után újra megjelenjék. Ma megvan mind egyenes formáiban, az etológia pszichológiára való alkalmazásaiban és kiterjesztéseiben, mind pedig az evolúciós ismeretelmélet elvontabb formájában (Campbell 1974), vagy a neurális darwinizmusban (Edelman 1987; 1990), és az evolúciós pszichológiában (Buss 1995). Van azután egy általában negligált szociológiai redukcionizmus is, mely olyan emberek munkáiban jelenik meg, mint Durkheim radikális követői (Halbwachs 1925; 1968; 1994). S megjelenik a szociális modellek metaforikus használata is az egyéni lelki élet értelmezésére, mint például Minsky (1986) munkájában, amikor az egyéni megismerést mint belső ágensek társadalmát értelmezi. A filozófiai nyelvezetben a fizikalizmus általában a fiziológiai redukcionizmust jelentette. A valódi fizikai modellek azonban ritka, de jellegzetes szerepet játszottak a pszichológiai gondolkodás történetében is. Az alaklélektanosok izomorfizmuselméletükben az akkor új fizikai fejezetekből átvett mezőfogalom kiterjesztett használatára tettek kísérletet. Hasonló módon ismerünk logikai-matematikai redukcionizmust is. Jellemzi ez a mai kognitivizmus bizonyos fejezeteit, amikor a reprezentáció fogalmát próbálják meg kidolgozni. Mikor erről a negyedik dimenzióról beszélünk, állandóan fontos szem előtt tartani, hogy két eltérő típusú információ rejlik mögötte. Először is tetten lehet itt érni az igazi magyarázó modelleket, de előkerülnek a különböző pszichológiai iskolák sajátos metaforái és analogikus gondolkodásmódjai is. Ez az aspektus is tükrözi a pszichológiai gondolkodást. Nem kell szükségszerűen redukcionistának lennünk ahhoz, hogy saját diszciplínánkhoz az élet vagy a tudomány valamely területén keressünk modelleket. Yüklə 6,13 Mb. Dostları ilə paylaş:
|
