A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

5.4.1.1. Müller közvetlen hatása

Müllernek és a fiziológiában képviselt kezdeményezéseinek jó néhány közvetlen következménye is volt. Már az ő munkájában is, követőinél pedig még inkább felmerült az a kérdés, hogy vajon minden érzéki tapasztalásbeli minőség visszavezethető-e az előhuzalozott anatómiai szerveződésekre? Vajon a térlátást értelmezni lehet-e, mint egy Kantféle a priori rendszert, vagy egy pszichológiaibb és élményközpontú rendszerre van szükség, mint amit egyebek között Lotze és Helmholtz hirdetett? Másrészt, a specifikus rendszerek keresésére indított empirikus kutatásoknak megvolt az a közvetett hatásuk is, hogy megerősítették azt az attitűdöt, amely a lelki élet végső építőköveit keresi. A fiziológia oldaláról támogatta azt az elementarizmust, melyet az empiricista filozófiától örököltünk, végül Müller követői vizsgálataik során több területen elkezdtek emberi személyeket használni. Mint Cra- ry (1999) áttekintése mutatja, a 19. század közepe az a kor, amikor megjelenik a kísérletezés mind a hétköznapi életben, mind az egyetemi laboratóriumokban a térlátás és a mozgásészlelés befolyásoló tényezőiről. A fizikusok és az orvosok, nem tudva mit csinálnak, amikor a térlátás meghatározó tényezőit keresték, emberi kísérleti pszichológiát kezdtek végezni. A fiziológia kísérleti szelleme, melyet a század közepén a francia fiziológus, Claude Bernard úgy dicsért, kiterjedt egy olyan területre, mely eredetileg a karosszék filozófiai pszichológia terrénuma volt.

5.5. A német egyetemi rendszer általános jellemzői

E folyamat során a német tudomány több, az oktatási rendszerrel kapcsolatban levő tényező miatt vált vezetővé. Ennek akadémikus oka az volt, hogy a bölcsészkarokon megjelentek a természettudományi programok, amit kísért az a kifejezett igény, hogy elkerüljék az orvosi fakultásokon a szűk spe- cializációt. A Wilhelm von Humboldt (1767-1835) bevezette értékrendszer és oktatási reform az egyetemes tudás eszményét képviselte, valamint azt, hogy az önmagáért való tudásnak nagy szerepe van a személyiség egyedítésében, az individualizációban, mint John Stuart Mill eszményválasztásainál már láttuk. Ideológiáját tekintve ez a rendszer hasonlított a mai pszichológia humanisztikus tendenciáira. Gyakorlati következményei – Humboldt maga nagyon befolyásos ember volt a porosz nevelési hivatalnok-rendszerben – azt jelentették, hogy a természettudósoknak és az orvosdoktoroknak szintén meg kellett kapniuk a megbízható humán és filozófiai alapokat. Ez a gyakorlati tény arra vezetett, hogy a fiatal természettudósok fejében mintegy jelen volt a német idealista filozófia, és az ehhez kapcsolódó gondolatok a „természetfilozófiáról”. Pontosabban, ezek egyszerre voltak jelen az életükben mint ihletések, és mint leküzdendő kihívások (Robinson 1983a, b). Ennek sajátos következménye volt az, hogy a 19. század első felében a német tudósok egyetemesebb és filozófiailag ér- telmezettebb törvényeket kerestek, mint brit, vagy francia társaik. Megpróbáltak túllépni a speciális megfigyeléseken, hogy általános természettörvényeket fedezzenek fel, melyek helyettesíteni vagy értelmezni képesek a spekulatív filozófiát. Vagy szigorúan redukcionisták voltak, vagy a természet végső jellegét illetően megengedték a spekulációt. Megkülönböztető vonásuk az volt, hogy az egész világra vonatkozóan akartak valami üzenetet adni. E szempontból tudományuk egészleges volt. Naivnak tűnhet ma ez, de mint látni fogjuk, néha tényleg naiv is volt. Ugyanakkor hozzájárult, hogy a kísérleti tudomány keretében mindent átfogó elméletek szülessenek az emberi elméről is. A puszta leírásra irányuló törekvéseket a pozitivista természettudósoknál kiegyenlítette az az igény, hogy választ adjanak azokra a kérdésekre, melyeket a spekulatív idealista filozófusok vetnek fel, valamint az általános értelmiségi üzenet igénye

5.6. Kulcsfogalmak

2.22. táblázat -

appercepcio	íatrokémia	neuroneiméiet
érzékelés	intencionalltás	reflex
frenológia	lokalizáció	retikuiáris elmélet

5.7. Szakirodalmi eligazító

A reflexfogalom történetéről: Fearing, Canguilhem (1955), Fulton, az agyi lokalizációról: Young, Lurija (1975) jó forrás a szigorú lokalizátorok és az egészleges megközelítések vitájának történetére. Damasio (1996) új könyve sok érdekességet mutat be a klasszikus anyagból is, akárcsak

Changeux (1983). Az érzékelés korai kutatásáról, Boring 1943, Murphy és Kovach könyve pedig a német egyetemi rendszer hatásáról jó forrás. Az empirizmus-nativizmus vitáról, ahogy az a térlátás vizsgálatában megjelenik, Hatfield (1990) a használható kiindulópont.
3. fejezet - II. RÉSZ – A megszületéstől az első megoszlásokig

A mai értelemben vett pszichológia, mint független akadémikus diszciplína és foglalkozás a 19. század második felében körvonalazódott. Ebben az időben vették először észre a jövendő szereplők az új pszichológia három feltétele közti kölcsönös támogatási viszonyt. Az első hagyomány a modern ismeretelmélet. E hagyomány betetőzéseként az ifjabb Mill logikájában egyenesen bejelentette, hogy szükség van az emberi viselkedés egy általános tudományára, az etológiára (!), s meg is határozta ennek viszonyát a pszichológiához, ahogy az utóbbit akkor értették.

Míg [...] a pszichológia teljességgel [...] megfigyelési és kísérletes tudomány, az etológia [...] teljességgel deduktív. Az egyik általánosságban tárja fel az elme egyszerű törvényeit, míg a másik komplex körülmények között követi nyomon működésüket.

Mill: A logika rendszere. VI. könyv, V/5. 568. o.

Peter Winch (1988), aki Mill pszichologizmusának logikai-kutatáselméleti következményeit tárgyalja mindmáig hatóan a társadalomtudományokra nézve, kimondja ezt az általánossági különbséget a két feltételezett diszciplína között. „Az etológia úgy viszonyul a pszichológiához, mint a mechanika az elméleti fizikához” (Winch 1988, 76. o.). Mill azt is kijelentette, hogy az így felfogott etológia és pszichológia kell minden „mentális tudomány”, vagyis társadalomtudomány és humanióra alapja legyen.

A társadalmi jelenségek törvényei pusztán a társas állapotban egyesített emberi lények cselekedeteinek és szenvedélyeinek törvényei, és csupán ezek is lehetnek [...] A társadalomban lévő emberi lényeknek pusztán olyan tulajdonságaik vannak, melyek az egyéni ember természetével kapcsolatos törvényszerűségből fakadnak, és ezekre vezethetők vissza.

Mill, uo., 573. o.

A pszichologizmus, vagyis ezeknek az elveknek a kiterjesztése, mielőtt a szaktudományos pszichológia egyáltalán megszületett volna, igen sokat vitatott doktrína volt. Klemm (1914) korai pszichológiatörténetében egy egész fejezetet szentelt a pszi- chologizmus kérdésének. Két pszichologizmust különböztetett meg egymástól. A lágyabb olyan német hegeliánusok javaslataiból bontakozott ki, mint J. E. Erdmann, aki azt hirdette, hogy a pszichológia a különböző „mentális tudományok” segítője és alapja kell legyen. Az erős tézis viszont az az empiricista tétel, melyet már Kant is bírált, ami azonban John Stuart Mill munkájában új lendületet nyert: ez az a tézis, mely szerint „a valóság mentális elemekből áll, és a mentális tudományok különböző fejezetei, különösen a filozófia, nem egyebek, mint pszichológiaiak” (Klemm 1914, 156. o.). A pszichologizmus sorsára később még többször visszatérünk.

Ami a másik típusú motivációt illeti, az előző fejezetben már láttuk, hogy az emberi test működésének fokozott megértése hogyan vezetett olyan kérdésekhez, melyek később alapvetőnek bizonyultak a pszichológia számára.

Végül a harmadik közvetlen forrás a tudományra vonatkozó megfontolásokból származott. A 19. század közepén kibontakozott a tudomány pozitivista képe. Ez azt az általános hiedelmet jelenti, hogy azokat a kérdéseket, amelyeket korábban „végsőnek” vagy „metafizikainak” tartottak, vissza lehet szorítani a mindent átfogó természettudományok mentális keretébe, s így közelebb kerülhetünk mind intellektuális rejtélyként, mind pedig társadalmi problémaként ezeknek a megoldásaihoz. Ez a pozitivista attitűd a szakmai autonómiák kibontakozását is segítette. Több párhuzamos területen az önazonosság büszke érzéséhez vezetett, mely a filozófiától való távolságot egyre inkább egy tudomány bizonyságaként kezelte. Ez a felszabadulás érzés nem korlátozódott a pszichológiára. Nagyjából azonos időben a pszichológiával a szociológia és a logika is hasonló utat járt be a 19. század vége felé.

Ezen intellektuális ihletések mellett a pszichológia öntudatosságát olyan gyakorlati megfontolások is alátámasztották, melyek a mindennapi élet változásaihoz és a pozitivista hitvalláshoz egyaránt hozzákapcsolódtak. Kialakult egy erőteljes reformista hit arra nézve, hogy a megszületőben lévő új mentális tudomány (pszichológia) hozzá tud járulni az emberek jólétéhez a nevelés, vezetés és az orvoslás terén. Ha a mindennapi életet „tudományosabban” kell megalapozni, akkor szükség van az elme részletes tudományára. Ebben a prófétai látomásban a pszichológiának természetesen kezdettől megvoltak a maga riválisai is. A szociológia a pszichológia társadalmi hivatásához hasonló hiedelmekkel indult, miközben igen sokszor eltérő determináló sémákat használt, s ennek megfelelően a beavatkozás rivális programjait is hirdette. Még alapvetőbb módon, a 19. század végén a pszichológia számos bevett gyakorlat emberismereti kompetenciáját kérdőjelezi meg a maga determinista emberképével. Az egyházak, a moralisták és a regényírók nem lesznek mindig boldogok a pszichológiától.

Sokszoros meghatározottságának köszönhetően a pszichológia mint szakterület autonóm életét nem egyetlen központban kezdte meg sem földrajzilag, sem intellektuális értelemben. Később sem követett egyetlen töretlen utat. A sokközpontúság értelmezésének különböző változatai vannak a pszichológia keletkezését illetően. Vegyünk két példát. Jarosevszkij (1968), szovjet pszichológiatörténész az elementarista kísérleti pszichológia mellett a mentális aktusok pszichológiáját, a funkcionalizmust, a reflexológiát és Dilthey kulturális pszichológiáját mutatja be, mint alternatívákat, míg Richard Lowry (1982), az amerikai művelődéstörténész a Fechner-Wundt vonalat a darwini ihletéssel állítja szembe.

Ezzel együtt számos hagyományos pszichológiatörténet mai preferenciáinkat visszavetíti a múltba, s a laboratóriumot tartja a megszületés egyetlen kizárólagos és legfontosabb területének. Ezért a pszichológia első igazi autonóm értelmiségi központja az ő számukra a német kísérleti pszichológia volt. Könyvemnek az autonómia keletkezésével kapcsolatos részében egy másik kevésbé monolitikus felfogást fogok követni. E nézet szerint a laboratóriumi kísérleti pszichológia a pszichológia kikristályosodásának pusztán egyik területe volt. Kétségkívül ez volt a legfontosabb és a legprovokatívabb. Ez annak volt köszönhető és továbbra is annak köszönhető, hogy mind a professzionális filozófia, mind a köznapi józan ész számára a modern pszichológia legfelháborítóbb gondolata az az ötlet volt, hogy a mentális világot laboratóriumi mérések tárgyává tegyék, és kontextusmentes, korlátozott viselkedéseket alkalmazzanak. Ennek következtében az emberi alanyt tárggyá változtatták, ami nemcsak a vallás, hanem az idealista filozófia számára is kellemetlen felhangokat teremtett. Ez a hozzáállás, bár kétségkívül az önmegfigyelés módszerét használta, lépcsőzetesen elválasztotta egymástól a kutatót és az empirikus alanyt. Ily módon észrevétlenül kiiktatta azt a gondolatot, hogy lelki életünk teljesen áttetsző lenne.

Ez a laboratóriumi kísérleti pszichológia egy szerephibridizáció következménye volt, a kísérletező fiziológus és a filozófus szerepeinek vegyítéséből jött létre (Ben-David és Collins 1966). Kulcskérdés volt ebből a szempontból az intellektuális súlypont eltolódása Németország irányába. Ben-David (1971) a tudományszociológiával kapcsolatos ösz- szehasonlító munkájában rámutatott arra, hogy a munkaszervezés mellett a romantikus gondolatok fontossága, valamint a humán és természettudósok egymáshoz való közelsége is központi volt Németországban. A különböző humaniórák szintén azt hirdették, hogy tudományok, bölcsésztudományok, s állandó interakció volt mind az akadémiai versengés terén, mind pedig a majdani kutatók egyéni nevelésében a filozófiai spekuláció, a humaniórák és a természettudomány között. Mindez kulcsfontosságú volt a pszichológia fejlődése szempontjából: a kísérleti pszichológia létrehozásának első próbálkozásai mind ezekkel a kiterjesztésekkel és kölcsönhatásokkal voltak kapcsolatban. Ahogy Lowry (1982) rámutatott, a kísérleti pszichológia megszületéséhez vezető két legfontosabb tényező egyike a matematizált mentális mechanika és az idegrendszeri működés egyre mechanikusabb felfogásának összekapcsolása volt. Mindkét tekintetben alapvető jelentősége volt a német örökségnek. Azért is sorsdöntő volt ez, mert a mechanizációval együtt ugyanezen német értelmiségi területen jelen volt az állandó elégedetlenség a mechanisztikus és materialisztikus elképzelésekkel. Emlékeznünk kell arra, hogy miközben a konkrét elméletek egy része racionalista szájízű volt, az új vállalkozás egészének szelleme módszertanát tekintve empiricista volt. A „pontszerű érzetek” gondolatából indult ki (Lowry 1982), a belső színpad pointilisztikus elképzeléséből, másrészt az elemzés, mint a tudomány győzedelmes módszerének piedesztálra emeléséből, ami természetesen Descartes idejétől ismerős számunkra. A német egyetemi rendszernek ez a dominanciája egyébként a század végén megszűnt. Az inga visszalendülése Nagy-Britan- nia irányába, valamint átlendülése az Egyesült Államok felé azzal volt kapcsolatos, hogy a német rendszer megmerevedett: a német akadémiai világ hagyományos mandarinjai egyre inkább szembeszálltak a laboratóriumi természettudománnyal, mely olyan területek megszületését eredményezte, mint a pszichológia. Ezek a mandarinok szerették volna megőrizni a meglévő egyensúlyt a diszciplínák és a karok között (Ben-David 1971; Kusch 1996).

Végbement azonban ugyanakkor egy másik hibridizáció is. Ez a gyakorlati ember és az ember naturalista biológiai megközelítése közti szerephibridizáció volt. A kormányzó, a katona, az iparos, a nevelő, vagyis a társadalomnak az emberi élettel foglalkozó ágensei és a főként Darwin által képviselt fejlődő, evolúciós elképzelés a szervezetekről találkozott itt össze. Tartalmát tekintve ez a hibridizáció több funkcionalista pszichológia létrejöttét eredményezte, melyek jóval kevésbé orientálódtak a diszciplináris autonómia felé, mint a gyakorlati siker és alkalmazás irányába. Ami társadalmi aspektusait illeti, ez a pszichológia a fejlődéssel, az egyéni különbségekkel és a patológiával is foglalkozott. A tulajdonképpeni akadémikus világon kívül keletkezett és amikor intézményesedett, intézményei inkább gyakorlati társadalmi jellegűek voltak, mintsem akadémiaiak. Ez a hibridizáció jelent meg Nagy-Britanniában, Franciaországban, az Egyesült Államokban és még Freud díványán is Bécsben.

Ezek a pszichológiák nem a kísérletezésre támaszkodnak, ehelyett kiindulópontjuk a megfigyelés és a gyakorlati kérdések világa volt. Mozgatójuk nem a megismerő ember, hanem egy zsigeribb ember: cselekvő, érző és interakcióban élő lény.

Volt még egy próbálkozás az autonómia megteremtésére, az, amely a mai hermeneutikus megközelítések alapját teremtette meg. Ez az irány a pozitivista és redukcionista természettudományok céljai helyett a német idealizmus fonalát vette fel s veszi fel azóta is újra és újra. A pszichológiát úgy képzelte el, mint egy történelmi és szimbólumokra orientált lény vizsgálatát. A pszichológiának ez a szellemtudományos felfogása azt hirdeti, hogy nem olyan egyetemes lelki törvényeket kell keresnünk, melyeket a természeti törvények magyaráznának. Ehelyett a lélek megnyilvánulásaiban, vagyis a kultúrában kell keresnünk a történelmileg változó mentalitások jeleit. Ez az attitűd, mely először szintén Németországban fogalmazódott meg, a filozófiai pszichológia hozzáállását az emberi történeti diszciplínák hozzáállásával kapcsolja össze, állandóan szem előtt tartva a redukálhatatlan belső ember vagy belső lelki élet koncepcióját.

Ha szem előtt tartjuk ezeket a versengő szerephibridizációkat a pszichológia keletkezésében, akkor könnyebb lesz átlátnunk, hogy miért vált oly hamar megosztottá az újszülött tudomány, miért követte a megszületés szakaszát oly gyorsan az első válság. Egyszerűen azért, mert maga a megszületés, az autonómia keresése sem monolitikus folyamat volt: különböző központokból indult és különböző prototípusokat követett. Az eredeti sokrétűség válsággá, vagy akár válságsorozattá vált, amikor próbálkozások jelentek meg az eredeti divergenciák meghaladására és egyesítő elvek fellelésére. Amikor a különböző törekvések imperialista hozzáállás formáját öltik, észre kell vegyék, hogy egyesítési törekvéseikben valami nem működik, vagy legalábbis riválisaiknál észreveszik ezt.

1. 5.FEJEZET – A pszichológia küszöbén: a lélek mérésének kibontakozása

1.1. Néhány előfutár: lehet-e matematika a pszichológiában?

Legalább Descartes óta a mérés és a matematizálás minden tudományos diszciplína kibontakozásának sarkköve. Összes egyéb bűne mellett ő volt az, aki kialakította azt a képet, melynek megfelelően minden komolyabb megismerési vállalkozásnak matematikai modelleket kell kialakítania tárgyáról. Optikája megmutatta a modellt: a fény fizikája és a szem működése egységes módon kezelhető matematikai, ebben az esetben geometriai modellek segítségével. Hosszú kirándulás lenne, ha átfogóan szeretnénk beszámolni a kvantifikáció keletkezéséről Európában. Kétségtelen, mint újabban Crosby (1997) összefoglalta, nagy lépés volt ez. A kvantifikáció, a mérés és az eszközhasználat a tudományos forradalmakat jóval megelőzően az európai élet irányítóivá váltak (ha egyáltalán volt tudományos forradalom), és jóval az ipari kapitalizmus megjelenése előtt. Szükség volt rájuk és kultiválták is őket a reneszánsz Olaszország virágzó kereskedelmi életében, majd a birodalmak szervezésében, a földrajzi felfedezésekben és a gyarmatosításban. Pontos mérések irányították a hajókat a nyílt tengeren, akárcsak az udvarok és a kereskedők könyvelő munkáját. Azt is mondhatnók, hogy furcsa módon a mérések és a mérőeszközök váltak Descartes egységesítő elveinek megtestesítőivé, jóval azelőtt, hogy Descartes maga a magasröptű megismerésre javasolta volna ezeket. Mindenütt jelen voltak, amikor gyakorlati egységesítésre volt szükség: a kereskedelemben, az adminisztrációban és a tájékozódásban.

A 19. század közepén, amikor a pszichológia megkezdte végső közelítését az autonómia irányába, a mérés és a sztenderdizáció már mindenütt jelen volt, nem csak a köznapi életben, hanem a tudományokban is. A 19. század első felében a pszichológiát illetően a mérés és a matematizáció két síkon jelent meg. Egyrészt felmerült az az általános kérdés, vajon mérhető-e a lélek? A német filozófia összefüggésében azonban egy meglehetősen konkrét, negatív történelmi kérdés is felmerült. Ahogy a 3. fejezetben láttuk, Kant komolyan megkérdőjelezte a racionalista (szigorú vagy apodiktikus) pszichológia lehetőségét. A pszichológia nem tud átlépni a racionális fázisba, nemcsak a ma kategoriális problémának nevezett kérdések miatt (azért, mert képtelen a lélek eszméjét szubsztanciálisan megragadni), hanem azért is, mert a mérést és a matematizálást illetően korlátai vannak. A mentális jelenségeket nem lehet megismételni, azok például a mechanikus mozgástól eltérően egyediek, megismételhetetlenek, és még rosszabb az, hogy egyetlen mérhető dimenziójuk van, az idő. Ezért aztán számukra lehetetlen megfogalmazni olyan általános törvényeket, melyek matematikai formát ölthetnének. A tudomány racionalista eszményei nem alkalmazhatók a mentális világra.

A mérésre irányuló mozgalom e szempontból úgy is értelmezhető, mint olyan mozgalom, mely egyre inkább eszközként tekinti magát az embert is. Ahogy Canguilhem (1980) rámutat, meglehetősen szimbolikus és nem véletlen, hogy az első lépések az ember mérésével kapcsolatban úgy merülnek fel, hogy hogyan lehet az embert magát tudományos mérési eszközként használni, például a csillagászati mérésekben.

1.1.1. Matematika mérés nélkül: Herbart és a lélek algebrája

Kant negatív jóslatai a pszichológia tudományának lehetőségeit illetően kihívásnak tűntek saját természettudományos irányultságú követői számára. Johann Friedrich Herbart (1776-1841) próbált a leglelkesebben alternatívát nyújtani. Olyan rendszert javasolt, mely a nevelésfilozófia alapjává vált, valamint majd egy évszázadig számos humán és társadalomtudomány alapjává is. Rendszere még a századfordulón is befolyásos volt, a jóval kevésbé spekulatív pszichológiák idején. Herbart és a Her- bart követők ilyen hosszú távú hatása három tényezőnek köszönhető. Az első ezek közül a rendszer hangsúlyozása volt. Ezt melegen üdvözölték azok a diszciplínák és társadalmi gyakorlatok, melyek a pszichológia alkalmazására törtek, vagy saját tevékenységük pszichológiai megalapozását keresték. Másrészt számos, a brit empirikus hagyományból származó gondolatot (az asszociációk központi voltát, a tanulás szerepét az észlelésben) összekapcsolt a német racionalista hagyomány fogalmaival és távlataival. Kant híres tanszékén dolgozott Königsbergben, miután a német idealizmus központjában, Jénában tanult. Rendszere sajátos értelemben lázadás volt a német idealizmus téziseivel szemben, és spekulatív próbálkozás az empiristák asszociácionizmusának és a német metafizikai ihletésnek az összekapcsolására. Az asszociációt, a newtoni erőket és a lélek matematikáját kapcsolja össze olyan fogalmakká, melyeknek később fontos szubsztanciális hatásuk volt, mint például a küszöbök fogalma, vagy a tudattalan dinamika. Az appercepció fogalmát és a mentális élet folytonosságának szükségességét – folytonosságon értve a tudatos és a nem-tudatos szintek közti folytonosságot –, Leibnitztől vette át, a séma fogalmát és a mentális életre alkalmazott „intenzitás” koncepcióját pedig Kanttól kölcsönzi, számos elemet pedig Christian Wolfftól (lásd erről Wolman 1968b, 30-31. o.). Herbart sikerének igazi kulcsa azonban a matematika alkalmazása volt.

Ez volt a legvitatottabb már saját korában is. Lange a materializmus történetét áttekintve (1881, III. kötet, 164-165. o.) érdekes bírálatot ad a mate- matizációról Herbartnál. Lange felfogása szerint a kihívás alapja, hogy a provokatív gondolat az, hogy ha lenne matematikai pszichológia, ez magának a materializmusnak a cáfolata lenne, hiszen azt jelentené, hogy a léleknek megvannak a maga nem anyagi törvényei. Ironikus módon a pszichológia teljesen kibontakozott új rendszereiben, különösen Wundtnál ugyanez a gondolat megmutatkozik túl sok matematizálás nélkül is: az elmének vagy a léleknek megvannak a maga saját törvényei, fogja mondani majd Wundt.

Herbart egy sajátos mechanikát alakított ki a képzeteknek a lélekben zajló játékára. Elképzelése szerint az elme bizonyos mennyiségekkel jellemzett képzetek harcmezeje. Ilyen mennyiségek például az erő, de a képzeteknek vannak olyan minőséginek tűnő vonásaik is, mint a vonzás, a gátlás vagy a taszítás. Ez adja Herbart gondolatrendszerének fogalmi alapjait. Miként Leary (1980) rámutatott, ez összekapcsolódik egy másik központi fogalommal, melyet Leibnitztől és Kanttól vesz át, vagyis nem teljesen eredetiek Herbartnál: a folytonosság fogalmával. Ez sok egyéb mellett azt is jelenti, hogy folytonosság van az áttetsző, ha akarjuk tudatos és a nem áttetsző gondolatok és viszonyok közt. A lélekben a képzetek közti kapcsolatok folyamatának dinamikáját algebraszerű képletekkel lehet visszaadni.

Herbart reakciója a kanti provokatív kihívásra látszólag egyszerű és egyenes. A matematikát tényleg alkalmazni lehet a pszichológiában. Még ő is ráébredt azonban arra, hogy olyan rendszert javasol, ahol a matematikát mérés nélkül használja, s ennek megvannak a maga problémái.

Az emberi hajlamok oly változékonyak, mint a szél, hangulatunk oly bizonytalan, mint az időjárás – ki találhatna mércéket rájuk, hogy a matematikai törvények hatálya alá rendelje őket? Ahol a mérés nem lehetséges, ott a számolás sem lehetséges; következésképp nem lehet a pszichológiai kutatásban felhasználni a matematikát. Így szól a szillogizmus [...] Meglehetősen téves azonban [...] azt mondani, hogy csak azután számolhatunk, hogy méréseket végeztünk [...] A matematika nagy érdeme az, hogy jóval azelőtt, hogy kielégítően pontos tapasztalásaink lennének, fel tudjuk tárni azokat a lehetőségeket, melyeken belül a valóságnak el kell helyezkednie.

Herbart: A matematika pszichológiára alkalmazásának lehetőségéről és

szükségességéről. 1822/1974, 674. o.