A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Lokalizációsok és lokalizációellenesek

Gall és a frenológia kritikája a maga idejében két gondolatmenetet követett. Ismét olyan kérdésről van szó, mely továbbra is velünk van. Az első ideológiai volt és azért bírálta a fre- nológiát, mert túl materialista volt a lelket illetően. Lange (1880) úgy kezeli a frenológiát, mint olyan elméletet, amely a materialista irányzatokhoz tartozik. Hoff (1992) újabb megközelítése szerint viszont Gall számára a „funkciók” világosan pszichofiziológiai jellegűek voltak, ugyanakkor Gall valahogy abban hitt, hogy a fakultások, a képességek maguk, arisztotelészi értelemben vett elsődleges okok. Ezek adnák a végső magyarázatot, míg az agy pusztán egy materiális ok, amit egy mélyebb tényező okoz. Ez a hozzáállás lehetővé tette Gall számára, hogy feltételezett materializmusa néhány bírálatát cáfolja. Tényszerűen azonban, mint Hoff is rámutat, korai német írásai sokkal materialistábbak voltak, mint későbbi munkái. Gall későbbi műveiben a fakultások olyan „belső lényegeknek” felelnek meg, melyek csak megnyilvánulnak az agyban és a koponyán, a korai Gall azonban re- dukcionistább volt. Önkéntelenül is felmerül a kései olvasóban, hogy mi lehetett az akadémiai és társadalmi bírálat szerepe ebben a nézőpontváltásban. Hoff (1992) egyenesen azt hirdeti, hogy a Young (1970) által bemutatott és a 4.5. ábrán reprodukált egyszerű oksági lánc félrevezető Gall igazi szándékait illetően, hiszen számára a képességek spirituálisab- bak voltak, mint ahogy azt a 4.3. ábra is sugallja.

Vagyis az ideológiai értelmezés mindmáig velünk van. Olyan értelmezési kérdés ez, mely a legalapvetőbb problémákat érinti: kinek kell vezető szerepet játszania az agy és az elme közti kapcsolatok keresésében, az idegtudománynak, vagy a tulajdonképpeni pszichológiának?

Jerrison (1977), aki maga kiváló összehasonlító anatómus, rámutat arra, hogy Gall két fő hibája az volt, hogy a képességlélektanra támaszkodott és tagadta a kísérleti módszer relevanciáját. A koponyadudorokra vonatkozó gondolatai magukban nem sugalltak valami végzetes tévedést. Az agy és a koponya közti szoros kapcsolat ugyanis a koponya belső felére érvényes. Amint Jerrison rámutat, az egész összehasonlító fiziológia ezen a gondolaton alapszik. Nem tévedett Gall a szervek mérete és a diszpozíciókban meglévő, egyéni különbségek közti kapcsolatban sem. Az igazi probléma az volt, hogy viszolygott a kísérletezéstől, s ez meg is mutatkozott az akadémiai tekintélyekkel szemben folytatott vitáiban. Jerrison szerint Gall pozitív öröksége reduk- cionizmusa, negatív öröksége viszont egészlegessége, holizmusa: a Gall-féle képességek, melyeket Fodor oly sokat dicsér, mint horizontális, szűk területen érvényesülő képességeket, még mindig túl tágak voltak a kísérleti neurológia későbbi felfedezéseihez viszonyítva. Az igazi lokalizációs elmélet nem „barátságról” fog beszélni például, hanem az arcizmok lokalizációjáról.

A Gall-lal foglalkozó korabeli akadémiai viták főként azzal voltak kapcsolatban, hogy túl sok független működésre és szervre bontotta volna fel az elmét, és természetesen az agyat is. A Gall kezdeményezte empirikus kérdés az a tézis volt, hogy egy az egyhez megfelelést lehet keresni a szűken definiált területspecifikus elmeműködések és az azonosítható agyi területek között.

Ez a kihívás pozitívnak bizonyult a neuropszichológia fejlődése szempontjából. Tényleges kísérleti kutatásokat eredményezett a funkciók lokalizációjáról. Gall érdemei ebben természetesen közvetettek. A kísérleti vizsgálatokkal kapcsolatos első mozgalmak ténylegesen elvetették a szűk lokalizáció gondolatát. Az anek- dotikus klinikai adatok és a kísérletek egymáshoz viszonyított érdemeivel kapcsolatos különösebb mérlegelés nélkül agyrészeket távolítottak el tyúkoknál és galamboknál. A kísérletekből a Gall szűk lokalizációs téziseivel szemben egészlegesebb konklúziókra jutottak. Eredményeik egy része egyenesen Karl Lashley-nek az 1930-as években kifejtett téziseire emlékeztet a tömegakcióról és az agykéreg részeinek egyenértékűségéről (ekvipo- tencialitás). Gall idejében a vita a tulajdonképpeni anatómiáról szólt, de még ma is zajlik. Ma főleg azt érintve, hogy milyen mértékű az izomorfizmus a megismerés tagolódása és az agy tagolódása között.

A saját korában Gall-lal szembeszálló legfontosabb kísérletező a francia anatómus, Pierre Flourens (1797-1868) volt. Flourens az ala- csonyabbrendű gerinceseknél a reflexes működés megértésére használt irtási kísérleteket kiterjesztette az agyrészek működésének vizsgálatára. Tyúkoknál bizonyos agyrészeket, közelebbről a kisagyat és a nagyagy féltekéit irtotta. Arra a két következtetésre jutott: először is hogy az agyban a működések helyreállnak és plaszticitás jellemző; másrészt bizonyos részeknek sajátos működésük van, ez azonban sokkal tágabban specializált, mint azt Gall gondolta volna. Munkájának következtetései egy hozzáállás klasszikus kifejtései.

1. 
   [Kutatásaink oda vezettek], hogy az agyi lebenyek a corpora quadrigemina és a kisagy irtásakor (ha az irtás nem halad meg bizonyos határokat) a beavatkozást a szerv helyreállása követi, funkciói működéseinek teljes megjavulásával.
   
2. 
   Ezen szervek egy része meglehetősen kicsi, de meghatározott része elégséges e működések teljes s kielégítő végrehajtásához.
   
3. 
   Megfigyelhetők azok a fizikai körülmények, melyek hatást gyakorolnak e szervek tevékenységére, s így szigorúan tisztázhatóak e hatások.
   
4. 
   Végül, hogy a kisagy, az agyi lebenyek és a corpora quadrigemina funkciói lényegében elkülönültek és elválnak egymástól, mivel mindegyik [funkciót] elkülönülten meg lehet tartani, le lehet rombolni vagy vissza lehet állítani attól függően, hogy az egyes dolgoknak megfelelő szerv megmaradt, lerombolódott vagy visszaállítódott.
   

Flourens: Kísérleti vizsgálódások az idegrendszer tulajdonságairól és funkcióiról gerinceseknél.

1824/1974, 238. o.

A kor fiziológiai tankönyvei, mint például Johannes Müller nagy hatású tankönyve, hamarosan azt hangsúlyozták, hogy a frenológia elvileg lehetetlen s tényszerűen is téves volt: egyszerűen kiderült, hogy az általa javasolt képességek és szervek nem léteznek. A vita arra is rámutatott, hogy annak révén, hogy egy viselkedés mögött pusztán verbálisan feltételezünk egy fakultást, még nem magyaráztunk meg semmit. Gall a maga részéről felvetette, hogy az irtásos kísérleteknek van néhány olyan problémájuk, melyek máig érvényesek: nehézségeket jelent az irtás helyének lokalizálása, és továbbra is szükség van a magasabb emberi működések és lokalizációjuk tanulmányozására, hisz ez állatkísérletekkel nem közelíthető meg.

Flourens publikált egy népszerű cáfolatot is a frenológiáról, mely nem annyira saját kísérleteire hivatkozott, mint a józan észre és az elme egységének elfogadott doktrínájára. Nyíltan megvallotta karteziánus preferenciáit s könyvét egyenesen Descartes-nak dedikálta. Számára ugyanis központi erkölcsi kérdés volt, hogy a lelket vagy az elmét nem lehet felosztani.

Ennek az ideológiai elemzésnek során Flourens a Gall által feltételezett ember-állat hasonlóságok néhány kérdéses mozzanatára mutatott rá. Figyelemre méltó, hogy a Flou- rens által bírálthoz hasonló érvelési stílus lesz uralkodó a szociáldarwi- nizmusban, de még a mai evolúciós pszichológiában is, nem is szólva a szociobiológiáról. Flourens szerint

Ő [Gall] összekeveri azt az ösztönt, mely bizonyos állatokat magasabb területeken való élésre késztet, a büszkeséggel, mely az embernél erkölcsi érzés; a húsevő ösztönt a bátorsággal.

Flourens 1846, 64-65. o.

A Flourens felvetette bírálatban alapvető az erkölcsi aspektus:

Ő [vagyis Gall] elnyomja az ént, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy van valami lélek. Megszünteti a szabad akaratot, de azt hirdeti, hogy van valami olyasmi, amit erkölcsnek nevezhetünk [...] Szavakban kiiktatja az ént; mivel az én a lélek. A lélek az általános oszthatatlan értelem, de ha nincs általános értelem, akkor lélek sem lehet.

Flourens 1846, 55. o.

Ez a reagálás igen figyelemreméltó: azt jelzi, hogy a hivatalos Franciaországnak milyen moralizáló, és ugyanakkor karteziánus viszolygása volt a materializmus sugallataival szemben. Ugyanakkor olyan komputációs kérdéseket is vall, melyeket a késő 20. században az egységes koncepció védelmezői, mint például Allen Newell (1989) szívesen elfogadnának.

5.3.3. A kísérleti neurológia

A 19. század végén a Flourens által elindított kísérleti neurológia megállapodott, előrehaladó diszciplínává vált, ahol összegződő evidenciák voltak, melyek a 80-as években a különböző agyrészek működésére vonatkozó világos eszméket körvonalazták. Amikor a kísérleti pszichológia megindul, adottnak veszi az akkori agytérképeket. Érdekes módon ez a mozgalom pontosan ellentétes gondolatokhoz vezetett, mint a Flourens által képviselt egységes karteziánus felfogás. A kísérleti és patológiai módszerek használata szigorú lokalizációs képre vezetett, vagyis olyan képre, mely az agy szerkezetét tekintve a Gall képviselte felfogást részesítette előnyben. Az első vizsgálatok nem pszichológiai kérdésekből, hanem szigorúan anatómiai megfontolásokból indultak ki. Ebben a fejlődésben központi szereplő volt Theodore Mey- nert (1833-1892), a Bécsi Egyetem neurológusa és pszichiátere. Az agykéreg szürkeállományának olyan képét mutatta be, ahol ez a külvilággal pro- jekciós rostokon keresztül kerül kapcsolatba, egymással pedig asszociatív rostokon át. (Lange 1881, III. 145., 183. o. bemutatja Meynert munkájának jelentőségét.) Ez az idegrendszernek olyan felfogása, ahol az a világot reprezentálja, s e reprezentációkat összekapcsolja anélkül, hogy a neurológiai modellnek valamiféle szigorú elkötelezettsége lenne a pszichológiai elveket, vagy a tudat fogalmát illetően. Mindez a reprezentáció és asszociáció anatómiai felfogása volt.

Ezt a kutatási irányt követve jelentek meg az ingerlési vizsgálatokon alapuló funkcionális agytérképek. A német Fritsch és Hitzig 1870-ben először használták az agykérgi felületek elektromos ingerlését kutyáknál. Kimutatták, hogy elektromosan az agykéreg ingerelhető, s hogy az ingerlés jellegzetes mozgásokat vált ki. Ferrier (1886) brit neurológus, később pedig Sherrington folytatta ezt a kutatási irányt. Sherrington 1906-ban részletes térképet publikált az agyi lokalizációról a csimpánznál. E folyamat során az agyi lokalizáció kérdése az agyműködés részletes alulról-felfelé történő megközelítésével és a Bell-Magendie-szabálynak az agyra való kiterjesztésével kapcsolódott össze. Részletes vizsgálatok jelentek meg arról, hogy az érzéki és mozgató működések differenciálódása a gerincvelőben hogyan folytatódik az agytörzsben és a thalamuszban, a pályákban és az átkapcsoló állomásokon. Azt is jelentette ez, hogy a lokalizációs kutatás részletesen bekapcsolódott a kéreg neu- ronális szerveződésének szöveti építményét illető kutatásokba. A szövettani megfontolásokon alapuló, vagyis a neuronok és rétegeik típusán alapuló megfontolásokat használó térképek, melyeket a 20. század elején Brodman készített, nemcsak standard vonatkoztatási pontok mindmáig, hanem állandó kihívást jelentenek e különbségek működési és viselkedési jelentőségére nézve, a kéreg réteges szerkezetében. A kérget egyre inkább úgy kezdték tekinteni, mint egy olyan rendszert, melyben két alapvető vonás következtében vannak lokalizált működések: mindegyik terület részletes bemenetikimeneti jellemzői és a sejttípusok specializációja miatt. Vagyis amit Gall mint egy enyhén misztikus lokalizációs felfogást indított el a magasabb működésekből kiindulva felülről lefelé haladva, egyre inkább a neurológia alulról felfelé építkező vállalkozásává vált. A 4.6. ábra két jellegzetes agytérképet mutat a Brodman-terület-számozással, középvonali metszetben, illetve oldalnézetben.

E folyamat során az úgynevezett magasabb vagy sajátosan emberi működések központivá váltak a majdani pszichológusok számára. Egy részben metaforikus, részben szó szerinti felfogás alakult ki az idegrendszerről, melyben az agy értelmezése az empiricista-szenzualista metaelméletnek felelt meg, és nem a Gall és a frenológia hirdette racionalista felfogásnak. A puszta érzékelést és elemi mozgásszerveződést meghaladó működésekben az agykérget úgy képzelték el, mint képzetek tárházát, ahol fontos munkát végeznének az úgynevezett másodlagos vagy asszociatív kérgi területek. Az asz- szociatív területek a neurológusok számára szó szerint olyan területeket jelentettek, amelyek a kéreg különböző sajátos funkciójú területein kapcsolták össze a képzeteket vagy reprezentációkat.

4.6. ábra. A századforduló agytérképei ingerléses és szövettani megfontolások alapján

5.3.4. A klinikai neurológia és az afázia

E területen az úttörő klinikai munka a nyelvi működésekkel volt kapcsolatos. Ez legalább két okból érthető: a nyelv kétségtelenül nagyon emberi működés, másrészt a nyelvi zavarok a funkciók vizsgálatára kialakított mindenféle rafinált, sztenderdi- zált módszerek nélkül is vizsgálhatóak. Viselkedési szinten zavaraik meglehetősen feltűnőek voltak a minden felszereltség nélküli emberi fül számára. A francia antropológus, Paul Broca (1824-1880) 1861-ben egy olyan agyvérzéses beteget írt le, akinél a bal premotoros terület körülhatárolt sérülése motoros afáziát eredményezett. Broca, aki tisztában volt Gall munkájával, mégis úgy képzelte el, hogy az ő megközelítése teljességgel új vállalkozás. A német neurológus, Carl Wernicke (1848-1905) 1874-ben leírt egy szenzoros afáziás beteget, ahol ez a zavar a bal halántéklebeny sérülése következtében lépett fel. Kezdett elfogadottá válni annak hirdetése, hogy ők valójában a szavak motoros és akusztikus képzeteinek tárházát találták meg, mivel e sérülések közel voltak a már azonosított motoros és érzékelő központokhoz. Ez felvetette azt a reményt, hogy minden magasabb emberi működés felbontható lesz hasonló elemi és lokalizálható ösz- szetevőkre, amik megfelelnek az asszociációs pszichológia nézeteinek. A 4.7. ábra mutatja a Broca és Wernicke nyomán kialakult agytérképet, a 4.8. ábra pedig azt, hogyan lett ebből egy asszociatívtárház- elképzelés.

Wernicke mint vezető klinikai neurológus volt a betegségek lokalizációjának általános bajnoka. A szenzoros afázia leírása mellett több más specifikus zavart is leírt, mint például az alkoholos elbutulást és emlékezetzavart (együtt az orosz Korszakovval), s vezető képviselője volt annak az irányzatnak, mely a mentális zavarokat, különösen a skizofréniát is az agyi lokalizáció kereteiben szerette volna jellemezni. Egy olyan mozgalom elindítója volt, mely máig velünk van, s mely nem lát határokat a neurológia és a pszichiátria között. Lanczik és Keil (1997) Wernicke munkáját úgy írják le, mint ami azt hangsúlyozza, hogy a neurológia és a pszichiátria elválaszthatatlanok egymástól. A 4.8. ábra azt mutatja, hogy az afáziáról szóló korai munkájában még az ifjú Freud is ezzel a több központot és az egymással asszociációba lépő többféle elementa- risztikus reprezentációt feltételező elképzeléssel foglalkozott. Meg kell azonban említenünk, hogy következtetésében egy egészlegesebb felfogásra jutott, ahol bármely összetevő sérülése az egész rendszer megváltoztatásához vezetett.

4.7. ábra. A korai afáziakutatások alapján kialakult elképzelés a nyelv agyi lokalizációjáról

Freud korántsem volt egy egyszerű dobozkészítő a mentális életre nézve. Ahogy Victor Hender- son (1992) újabban rámutatott, az afáziáról szóló munkája az afázia egyre bonyolultabb formáira adott leegyszerűsítő formulák világos módszertani elemzését adta. Ezeket a leegyszerűsítő formulákat legerőteljesebben Wernicke mellett akkoriban Lichtheim képviselte. Freud felvetette, hogy a hagyományos afáziás tünetek a sérülések műtermékei olyan sérüléseknél, melyek az agykérgi nyelvi területeket és a nyelvvel szoros kapcsolatban nem lévő mélyebben elhelyezkedő fehér állományt is érintik. Vagyis Freud a szimptómák komplex meghatározottságában hitt: a szimptómák a felbomlás eredményei az idegrendszerben, s nem egyetlen összetevő puszta hiányát mutatják.

Az idegrendszer felépítésére vonatkozó munkák egész kibontakozása természetesen kapcsolatban volt az őseinkre vonatkozó párhuzamos megfontolásokkal. A 19. század végén az agyi felépítés egész gondolatmenete áthatotta egymást az evolúciós fogalomrendszerrel. A következő nemzedék pszichológiai tankönyveit be fogja tölteni az összehasonlító agyanatómia együtt az embriológiai megfigyelésekkel. A helyzet a 19. század nyolcvanas évei után olyan volt, mint száz év múlva. Az akkori tankönyvek sokban hasonlítottak a maiakhoz.

A két szakasz közt, a 20. század közepén viszont ezek a részletes anatómiai és evolúciós megfontolások háttérbe szorultak, a viselkedéses korszak szó szerint „fekete dobozként” mutatta be az emberi agyat. Az összehasonlító erőfeszítések és adatok következtében mind a 19. század végén, mind manapság a magasabb és humánspecifikus területekre vonatkozó megfogalmazások szervezettebbé váltak. Azt mondhatnánk, hogy azt a horizontális megközelítést, mely egyre több tudást próbált szerezni a felnőtt emberi agyról és annak patológiájáról, kiegészítették azok a vertikális vizsgálódások, melyek ennek evolúciós kibontakozásával foglalkoztak. Funkcionális elveket javasoltak a Darwint követő neurológusok, legvilágosabban Hughlings Jackson, hogy egy valóban érthető képhez jussanak.

5.4. Az érzékelés korai empirikus vizsgálata

A 19. század eleji fiziológia kibontakozásában sajátos szerepet játszottak a korai érzékelési kutatások. Ez a mozzanat olyan változásokat eredményezett, melyek közvetlenül és észrevétlenül olyasmivé váltak, amit később kísérleti pszichológiának fogunk nevezni. A részletek elemzése nélkül érdemes rámutatni a fejlemények néhány általános jellemzőjére. A fizikusok és természetfilozófusok mindig szerettek volna eljátszadozni az empiri- cisták számára oly vonzó kérdésekkel. Jól ismert, hogy Isaac Newton és Johann Wolfgang Goethe egyaránt kidolgozta saját színelméletét, mikor a színek fizikája és a színlátás közt kapcsolatot kerestek. Sőt, elméleteik tudományfilozófiájukat tekintve is meglehetősen eltérőek voltak. Goethe volt az, aki először tette világossá organikus egy ségeket kereső tudományelmélete keretében, hogy a szín nem egyszerűen egy fizikai esemény, hanem az emberi szervezet belső paramétereinek függvénye, kissé romantikusan fogalmazva teljes saját lényünk benne van (lásd erről Crary 1999; Zemplén 1998). Nagyon jellemző, hogy miért játszottak oly nagy szerepet itt a színek. Olyan minőségek ezek, melyek a legláthatóbban kifejezik azt, ami a Locke által javasolt elkülönítést megadja az elsődleges és másodlagos minőségek között. Valahogy úgy hangzik a kérdés: vajon a színek fizikájára alapozva meg tudjuk-e magyarázni a színek élményvilágát? Thomas Young (1773-1829) némi német neveltetéssel is rendelkező angol orvos 1802-ben alakította ki az első meglehetősen befolyásos modern elméletet. Felfogása szerint a színeket különböző színérzékelő elemek (idegrostok) kezelik a retinán. Vagyis a színek élménybeli sokrétűségét az közvetíti, hogy az idegrendszerben a fizikai folytonosság diszkrét nem folytonos elemekké alakul át. Ahogy Boring (1950, 91-94. o.) bemutatja, ez volt az első olyan elmélet, amely specifitást hirdetett az idegrendszerben, jóval megelőzte mind Charles Bell, mind Johannes Müller felfogását. Ismételten megemlítem, hogy a színek kérdése alapvető jelentőségű az idegrendszeri redukcio- nizmusra vonatkozó mai tézisek szempontjából is. Paul Churchland (1985; 1995) a színek szubjektív tere és ezeknek egy háromdimenziós retinális- neurális fizikai rendszerben való elhelyezkedése közötti izomorfiát amellett szóló bizonyítékként hozza fel, hogy a megismerés vizsgálatában lehetőség van egy teljes neurális redukcionizmusra, a kvália kérdés feloldására.

4.8. ábra A szavak reprezentációjának szerkezete Sigmund Freud nyomán. A megfelelő címkék mutatják a hálózatba bekerült különböző szenzoros képviseleteket

5.4.1. A specifikus idegi energiák

A modern fiziológia mint külön diszciplína atyja Johannes Müller (1801-1858) berlini professzor volt. A 30-as években megjelent nevezetes tankönyvét, ötven év során sokszor kiadták. Ennek egyik kötetében jelent meg híres elve: a specifikus idegi energiák törvénye. Valójában e tíz alapelv komplex sorozata az (lásd Boring 1950, 80-94. o.), mely a Bell és Magendi által talált specifitást a mozgásszerveződésre és a szenzoros hatásokra a gerincvelői szinten kiterjeszti az érzékelés egész világára. Az alapvető tézis szerint minden szenzoros minőségnek megfelel egy felvevő apparátus (ma ezt transzducernek nevezzük) egy afferens, valamint a központ felé vivő rostrendszer és szenzoros elemző központok sorozata. Bármely okból kerüljön is izgalomba a rendszer, ugyanazokat az élményeket hozza létre. A Müller javasolta rendszer több modern gondolatmenetet indított el. Az egyik szerint az érzékelés közvetlen tárgyai nem a világbeli tárgyak, hanem az idegrendszeri izgalom. Nincs mód arra, hogy a külső világ közvetlenül belépjen az agyba. Ma ez triviálisnak tűnik, de nem így volt évezredekig: még a modernitás korai szakaszában is felmerültek annak a görög gondolatnak az árnyékai, mely szerint a percepció a tárgyakról leváló kicsiny képeknek az elmébe való behatolásán alapszik. Valójában azt is mondhatjuk, hogy amit Berkeley átlátott az elme területén (az elme nem közvetlenül érintkezik a világgal), fogalmazza meg Müller az agyra nézve.

A specificitás helyét tekintve Müller különösen az elv első kifejtésekor az agyi specifitást preferálta. 1826-os monográfiája a hallucináció jelenségeit magyarázta ezzel az elvvel.

Amikor tevékenysége során bármely agyi szerv [...] saját izgalmát a vizuális anyagra terjeszti ki, az utóbbiban fényesség és színjelenségek lépnek fel a szimpatetikus izgalom nyomán. Ez azért van így, mert a vizuális anyag bármely izgalmi állapota, keletkezzen az együttműködés során szimpatetikusan vagy közvetlenül, csak mint fény, szín vagy sötétség képes kifejezni magát.

Müller 1826/1974, 151. o.

Másrészt maga a specifikus energiák fogalma is kettős volt. Először is azt sugallta, hogy az ingerek mint információhordozók olyan folyamatokat indítanak el az idegrendszerben, melyek nem az ingerekből veszik energiájukat: az elv következtében tehát szétvált az érzékelés információs és energetikai mozzanata. Másik szempontjából tekintve, a specifikus energiák törvénye azt érinti, hogy vajon úgy kell-e értelmezni, mint egy olyan tézist, amely ellene van a nagy 19. századi megmaradási törvényeknek, az anyag és energia megmaradásának. Véleményem szerint nem. Müller egyik legközelebbi követője volt Hermann Helmholtz, aki a Mül- ler-elvet a fizikában az energiamegmaradás elvéhez hasonlította, s nem látott ellentmondást.

Müller azt is felvetette, hogy a már Arisztotelész által is így besorolt öt különböző érzékszervnek öt különböző „energia” felel meg. Ezek azonban nemcsak az idegek „tartalmában” meglévő eltérések voltak, hanem sajátos ingerelhetőségükben is (lásd Boring 1942, 72-74. o.). Müller felfogása szerint a világról azért van megbízható reprezentációnk az érzékek alapján, mert rendesen az idegeket olyan dolgok hozzák izgalomban, amit később Sherrington adekvát ingernek nevez. Az érzékszervek ingerel- hetőbbek saját ingerükre nézve, mint másokra. Sherrington e kérdésben igazából tovább is ment az episztemológia irányába, amikor megkülönböztette az érzékletek típusait. A kontakt receptorok esetében, mint amilyen az ízlelés, a szaglás vagy a tapintás, nincs elkülönülés a tárgy és az inger között. A proximális, vagyis az érző felületet érő és a disztális, az ingereket kibocsátó ingerek azonosak. A telereceptorok esetén azonban a proximális és a disztális ingerek eltérnek. Gondoljunk a látásra és a retinára eső fénysugarakra. Ezekben az utóbbi érzéki fajtákban felmerülhet a valóság és a látszat elkülönítésének problémája, és megvan a reprezentációk szétválasztásának lehetősége.

Müller idejétől kezdve nyílt kérdés, hogy vajon a specifitást a szenzoros felvevőrendszerben kell-e keresnünk, az afferens idegekben (ma a kettőt együtt nevezzük transzducereknek), vagy feljebb, a szenzoros központokban. Müller felfogása alapvetővé vált a 19. századi fiziológiában és később a pszichológiában is. Ahogy Boring (1950) megemlíti, nem jött volna létre a Helmholtz kialakította halláselmélet, vagy a Hering és Helmholtz által javasolt látáselmélet a Müller-elv nélkül. Mindezek az elméletek, kezdve a Müller előtt Young által javasolttal, kiterjesztik a specifitási elvet a modalitáson belül, különböző szenzoros átvivőket javasolva a különböző színekre vagy hangmagasságokra. Az utóbbi persze meglehetősen szélsőséges tézis lesz, mely ezernyi különböző „energiáról” beszél.

Müller nézetei központi szerepet játszottak a 19. század során a specifikus érzéki felvevő rendszer keresésében is. Neki köszönhető, hogy a tapintás, a hőérzékelés és a fájdalomérzékelés sajátos felvevő rendszereit kerestük a bőrben, s sokan az izomérzés lehetséges felvevőit keresték és így tovább. A Müller-elv volt a specifikus agyi központok keresésének fő motiválója is. Ez volt a mozgató erő magának az agynak, mint központok rendszerének felfogásában is. Ezért van kapcsolatban mindmáig a Müller-elv a kérgi rendszerek plaszticitásával kapcsolatos megfontolásokkal.

Müller felfogása a specifikus érzéki energiákról beilleszkedett kora filozófiai vitáiba. Néhány bírálója mint anatomizált kantianizmusra utal Müller nézeteire. Amint azonban Hatfield (1990, 150-155. o.) rámutat, Müller óvatos realista volt. Ő abban hitt, hogy végső soron a percepció azért tud igaz ismereteket biztosítani számunkra, mivel absztrakciós erőink dolgoznak rajta. Felfogása szerint az elsődleges szenzoros tudás a retinakép tükre. Az olyan fogalmak azonban, mint a távolság, másodlagosak, és absztrakción alapulnak. A specifikus idegi energiákra vonatkozó tanításnak sok közös mozzanata volt a kanti a priori rendszerekkel, ösz- szes eltérésükkel együtt, Müller azonban a tér s hasonló absztrakciók világát mintegy magasabbra, s nem a transzducerek specifitásának szintjére helyezte.

A kísérleti pszichológia születését illetően Mül- ler általános álláspontjának meglehetősen inspiráló hatása volt. A 19. századi szenzoros fiziológia egészét úgy lehet jellemezni, mint amely az em- pirizmus-nativizmus filozófiai vita hagyományát, s általában az ismeretelméleti kérdéseket, később a német idealizmusból származó rafinált problémákat összekapcsolja a természettudós munkájával. Ahelyett, hogy megengedné a hagyományos spekulatív természetfilozófia virágzását, a természettudós válik a filozófiai kérdések ismerőjévé. Ettől kezdve a kísérleti pszichológia két intellektuális előfutára kezd kapcsolatba kerülni egymással. Ennek következményei voltak az egyéni karrierekre nézve is: Németországban az első kísérleti pszichológusok naturalisták és orvosok lesznek, akik a filozófia irányába tesznek kirándulásokat, míg más európai országokban ez a hibridizáció sokkal lassabban ment végbe, és ezért a pszichológia hosz- szabb ideig maradt a filozófia védőernyője alatt.