A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

1.1.1.1. Az appercepció és a mentális dinamika

Herbart asszociatív dinamikájának belső lényege az, hogy a feldolgozásban szerepe van az apperceptív tömegnek. A gondolatokat nem passzívan kapcsoljuk össze más gondolatokkal, hanem a teljes már létező rendszernek hatása van rájuk. E tekintetben Her- bart a perceptuális ciklus gondolatának (Neisser 1984) és a sémáknak a feldolgozásban játszott elővételező szerepének bevallott előfutára (Rumelhart

1. 
   , amiben persze osztozik Kanttal. Herbart néhány gondolata a képzetek közti feszültségről és versengésről, valamint a tudatos és tudattalan képzetalkotás közti kapcsolatról igazából állandóan jelen volt a herbarti gondolatmenetben, s ez például a 19. század második felében, Bécsben is uralkodó intellektuális mozzanat volt (Kiss 1980). Nem meglepő tehát, hogy Freud korai konceptuali- zációjában meg lehet találni ennek nyomait. Ahogy Wolman (1968b) rámutatott, erre a hatásra módot adtak Freud középiskolai tankönyvei és a kor kiemelkedő neurológusainak és pszichológusainak írásai és tanítása. Herbart az 1860-1880-as években stabil vonatkoztatási pont volt minden német nyelvű értelmiségi számára.
   

A dinamikus gondolatok kétségkívül rányomják bélyegüket Herbart munkájára. Úgy gondolta, hogy a fogalmaknak valahogyan tartamuktól függő kapcsolataik vannak, és a fogalmak uralomra töréséért folytatott harc a tudatban vágyakhoz vezet. Ha egy fogalom aktiválódik, de ugyanakkor egy vele ellentétes fogalom is aktiválódik, akkor az adott fogalom „egy időben előrenyomul és visszatartódik”. Ebben a helyzetben a kellemetlen érzés forrása lesz ez, ami vágyakhoz vezethet. Szokásosan ez a helyzet: a vágyakat a vágy tárgyára való visszaemlékezés váltja ki. Ha az ellentétes fogalom (olyan fogalmak, amelyek azokra az akadályokra vonatkoznak, amelyek a vágyakozás útjában állnak) válik uralkodóvá, akkor ez egy fájdalmas megfosztottsági érzést eredményez (Herbart 1891, 28. o.). Meglehetősen nyílt beszéd ez a megismerésben szerepet játszó motivációs dinamikáról, mely Freud korai modelljeiben is megjelenik.

1.1.1.2. Herbart a „néplélektanban” és a társadalomtudományban

Herbart volt a pszichológiát illetően a humboldti eszméket a néplélektan keretében propagáló Laza- rus és Steinthal számára a kiindulópont az 1860-as években. Dessoir (1911) úgy mutatja be ezt, mint Herbart legfontosabb hosszú távú örökségét, míg Klemm (1914), a néplélektan későbbi, Wundttól eredő megfogalmazásainak fényében rossz pszichológiának és Herbart szerencsétlen továbbélésének tartja ezt.

Érdekes módon a herbarti asszociatív dinamika, még később a társadalomtudományi pszichologiz- mus egyik legszakszerűbb kibontakozása során, nevezetesen a német történeti nyelvészet keretében játszott nagy szerepet. Az első spekulatív szociálpszichológusok, M. Lazarus és H. Steinthal már úgy mutatták be a társadalmi jelenségeket, köztük a nyelvi jelenségeket is, hogy a Herbart körvonalazta appercepció elméletre építettek. Később Hermann Paul újgrammatikus iskolája az asszociatív pszichológia törvényeiben kereste a nyelvi változás magyarázatát, s Herbartnál lelte meg ennek alapjait. Vitáik a nyelvi változás, különösen a jelentésváltozás magyarázatáról Wundttal igen sajátos felhangot nyertek. Wundt, a hivatásos pszichológus a változásnak inkább a logikai oldalát hangsúlyozta, míg az újgrammatikusok, akik maguk kiváló nyelvészek voltak, a pszichológiai oldalt emelték ki.

Ebből a szempontból ironikus, hogy a mai kognitív pszichológusok Herbartban a sémaelméletek megalapozóját és az információfeldolgozás felülről lefelé ható felfogásának bajnokát lelik fel, nem pedig asszociatív törvényeit és formuláit. Herbart általános nézeteiben a fentebb már említett kanti gondolatok pszichologizált változatát képviselte. A sémák hirdetője volt az észlelés és tanulás elemzésében, valamint a korábbi tapasztalatok jelentőségét hangsúlyozta. Az ő felfogása szerint a már létező sémák (az apperceptív tömeg) kölcsönhatásba léptek a beérkező információval. Ez újra megadja a hátteret Berkeley és Condillac nyomán a perceptuális tanulás, mint a lelki élet szerveződésének döntő mozzanata számára. A megértés mindig feltételez egy már létező apperceptív tömeget. Hasonlít ez a perceptuális ciklus Neisser (1967) javasolta elképzelésére, az élet folyamát tekintve pedig Jean Piaget (1970) gondolataira, az asszimiláció és az akkomodáció kettős folyamatához. Az egyik az adatokat a sémákhoz idomítja, a másik a sémákat az adatoknak megfelelően változtatja, s együttesen vezettek az adaptációhoz, a valódi alkalmazkodáshoz.

Az empirista és racionalista hagyományoknak ez a megkísérelt összekombinálása a 19. századi nevelés vezető irányzataiban alapvetővé vált. Herbart követői elképzeléseinek lényegében empiricista értelmezését adták. A herbartianizmus annak a szinonimájává vált, hogy a nevelésben „szemléletes háttérre” van szükség, és a nevelési anyagokat induktívan kell kiépíteni. A herbarti nevelés alulról felfelé működő folyamattá vált, ahol az apperceptív háttér kiépítésére helyezett hangsúly egyre inkább az illusztrálás igényét jelentette. Herbart egész kiterjesztett filozófiája, mint a magyar művelődéstörténész és filozófus Kiss Endre (1980) rámutat, a 19. század végén Ausztriában még mindig vezető intellektuális tényező volt. Nemcsak mint a nevelés megalapozója volt nagyhatású, hanem mintegy általános intellektuális támasz ahhoz az eszményhez, mely szerint gondos változtatásokra, és nem gyökeres átalakításokra van szükség. Vagyis, a herbar- tianizmusnak társadalmi üzenete is volt amellett, hogy a tudattalan dinamika kibontakoztatásához is hozzájárult.

1.1.1.3. A lélek matematikai törvényei

Herbart felfogása szerint a lelki jelenségeket meny- nyiségekkel lehet jellemezni. Az egyéni képzetek ereje és a köztük levő gátlás két ilyen mennyiség. Két további tényező a kapcsolat mértéke és az elemek száma egy láncolatban. Aki ismeri a mai konnek- cionista neurális hálózatokat, annak számára ez meglehetősen ismerősnek tűnik, és a Herbart használta egyenletek szintén igencsak hasonlítanak a konnekcionista hálózatok dinamikus egyenleteihez.

A dinamikus aspektusok és a formális struktúrák hasonlítanak a konnekcionista egyenletekre. Nézzük például a gátlás példáját (Wolman 1968b, 38. o.)! „Ha két nem egyenlő és ellentétes képzet gátolja egymást és az A képzet nagyobb, mint a B képzet, akkor a gátlások összege fordítottan arányos erejükkel.” Az A ereje a következő képlet szerint gátlódik tehát:

míg a B a következő képletnek megfelelően gátlódik:

Ha b – Ab/a + b = 0, akkor B intenzitása 0 lesz, és a B képzet el fog tűnni a tudat küszöbe alatt.

Ez egy szép kis Hebb-szabály, de nem kapcsolaterősségekre, hanem a csomópontok közti gátlás változásaira vonatkozik. Verhave (1993), amikor Herbartot mintegy korai hálózatteoretikust dicséri, megemlíti azt is, hogy Edinburghban az 1830-as években William Hamilton szintén felvetett hasonló gondolatokat, azt, hogy az asszociatív fogalmakat hálózatra hasonlító dolgokba kell rendszerezni. Van azonban egy nagy különbség: míg elképzelt hálózatainak Herbart explicit matematikai formulákat ad, Hamilton kifejtése teljesen verbális maradt.

Herbart matematizált gondolatai természetesen nem voltak „valóságosak”. Saját korától kezdve (lásd Lange 1880) mindmáig (Wolman 1968b) sokak számára világos, hogy mentális algebrájából igencsak hiányzik a mérés. Részrehajlás nélkül megállapíthatjuk azonban, hogy ez a hozzáállás nagy befolyást gyakorolt Ebbinghausra, amikor az asszociációk mérésének, és különösen formálódásának törvényeit kidolgozta. Ráadásul az elme racionalista-algebrai megközelítésének egész gondolata mindmáig velünk van. Ez adja meg a Chomsky javasolta új nyelvészet igen harcosan nem asszociatív modelljeinek alapját is, amikor az emberi nyelv algebrai modelljeiről beszél (Miller és Chomsky 1963), és egyben azt a tézist is hirdeti, hogy a nyelv nyelvtanának mentális valósága van (Chomsky 1995). Marcus (1998) egyenesen azt hirdeti, hogy az egész modern kognitív tudománynak az elme algebrai elméletét kell hirdetnie: minden megismerési folyamat működésének helyes modellje a képletekbe rendezhető függvényszerű szabályok leírása.

Jó néhány évtizedbe került Herbart után, hogy a matematika világosan meggyökerezzen a pszichológiában. Fechner pszichofizikai programja a méréssel kapcsolatos korlátozottságokból indul ki, de továbbra is Herbartból. Fechner, aki maga hallatlan spekulatív ambíciójú ember volt, Herbart mentális algebráját egy olyan rendszerrel helyettesítette, ahol az általános törvényeket kifejező képletek a mérés gyakorlatához és elméletéhez, míg a mérések valamiféle statisztikai összegzéséhez kapcsolódnak.

1.1.1.4. Herbart és az én-fogalom

Ahogy Wolman (1968, 37. o.) rámutat, Ribot (1879) munkáját idézve, Herbartnak adható egy olyan értelmezés is, amely a német pszichológián belül a lélek vagy én trónfosztása felé mutat. Az apperceptív tömeg fogalma segítségével pszichológiája az ego hajlékony és változó fogalma mellett áll ki, mely a stabil lélek koncepcióval áll szemben. Az egot vagy selfet mint funkcionális fogalmat a német filozófusok között ő azonosítja először hajlékony módon, mint az apperceptív tömegek fókuszpontját (Wolman, i. h.). Herbart azt is hirdeti, hogy a test reprezentációja kulcsfontosságú én-fogalmunk szempontjából, hasonló képet használva (valaki megérinti saját magát), mint amit Condillac, és később majd Ernst Mach alkalmaz.

Herbart számára a self érzetkomplexum: „Az a komplexum, mely minden személy selfjét alkotja, állandó kiegészítéseket kap az élet során, melyek összevegyülnek [...] Ha ez a vegyülés nem menne végbe, elveszne a személyiség egysége, mint ahogy az számos elmebetegségnél tényleg meg is történik” (Herbart 1891, 159. o.).

Az apperceptív tömegek vegyülése vagy metszete olyan metafora, mely nem is áll olyan távol a legmaibb tudatfelfogástól, amelyet Daniel Dennett képvisel.

Az én elméletem szerint a self nem valami régi matematikai pont, hanem egy elvonatkoztatás, melyeket azoknak a tulajdonításoknak és értelmezéseknek a milliói határoznak meg (beleértve az öntulajdonításokat és önértelmezéseket), melyek az élő test életrajzát képezik, s melynek narratív súlypontját alkotja.

Daniel Dennett: A tudat magyarázata.

1991, 426-427. o.

Van két fontos eltérés azonban. Herbart, mint aki az erkölcsi nevelésért érez felelősséget, a self-fo- galom társadalmi vonatkozásaival is foglalkozik, ezzel elővételezve számos társadalmi személyiségfejlődési elméletet. Azt hirdeti, hogy az Én, a Te és a Mi szinte egyszerre jelennek meg, s így felelősek a társas felelősségért és az együttérzésért. Még arra is figyelmeztet, hogy az emberek időnként különböző társadalmi szerepekben eltérő „selfek”: „Az a fiú, aki otthon egy bizonyos személy, az iskolában egy másik, s barátai közt ismét másik, veszélyben van. Az az ember, akinek más a hangneme a magasrangúakkal, más a hangneme a barátaival, s más a hangneme az alacsonyabbrendűekkel szemben, erkölcsileg nincs biztonságban, szemben az egyszerű emberrel, aki állandóan azonos marad” (Herbart 1891, 159. o.).

A személy igazi integritását, s ez igencsak eltér a mai felfogástól, a lélek fogalma adja meg. A szubsz- tanciális lélek mint integratív mag jelen van Herbart számára. Ez rejtve van az empirikus self vagy ego mögött, s a nevelők igazi feladata, hogy a kontingens selfet összekapcsolják az örök lélekkel. Herbart tehát megengedi a self konstruált felfogását, megáll azonban Hume veszélyes ösvényén, s így nem veszíti el a szubsztanciális lélek fogalmát.

1.2. A pszichofizika és a mentális mérés

1.2.1. A pszichofizika előfutárai: a szenzoros mérés

Bizonyos értelemben a pszichológia az empirizmus és racionalizmus kombinációjaként született meg. A mérés gondolata az empiricizmus formális aspektusaként tekinthető, azon aspektusként, mely megengedi az élet kontingenciáit, esetlegességeit, míg a matematikai formulák gondolata a racionalisták formális ideálja. A mentális mérés empiricista gondolata, ami a matematizáció általános racionalista igényével összekapcsolható, úgy jelent meg, hogy ez utalt mind filozófiai, mind tudományos ihletésekre.

A mentális mérésekkel először olyan helyzetben próbálkoztak, ahol a mentális folyamat nem követi szigorúan a fizikai folyamatot. A külső világban végbemenő változásokat nem követik belső változások. Az emberek valahogy kudarcot vallanak, mint eszközök. Richard Rorty (1979) a tükör metaforáját használja itt. A mérés mint sajátos mentális kérdés akkor merült fel, amikor a fizikai mérésben hibák léptek fel, amikor az emberi viselkedés és tapasztalás valahogyan nem bizonyult oly jó tükörnek. Az első mérési erőfeszítések olyan területeken merültek fel, ahol tükrünk alacsonyabb működésekben bizonyult torzítónak. Bármily jól tisztítgattuk is tükrünket, világossá téve képzeteinket, ahogy Rorty ironikusan fogalmaz, a racionalista törekvésről a világos és tiszta ideák irányába, ez nem segít az észlelésen magán. Az első mérések azzal voltak kapcsolatosak, hogy az emberek nem hallják vagy nem látják a különbségeket, és nem megbízhatók a tekintetben, hogy időben számoljanak be eseményekről. A tükörnek ezeket a kudarcait a tudományos mérés problémáivá tették a küszöbök és a reakcióidő kérdésével kapcsolatban. Mindkettő a laboratóriumi pszichológia kulcskérdésévé vált. Mindkettő akkor jelenik meg, amikor az egyre precízebb mérésekre irányuló természettudományoknak a mérési folyamat egyik összetevőjének megbízhatatlanságával kell szembenézniük, nevezetesen az emberi tényezővel.

A filozófus természetesen tud a tapasztalás és a világ eltéréseiről, sőt, ezeket az eltéréseket a szkepticizmussal kapcsolatos kérdések középpontba is helyezték, például az úgynevezett illúzió érv kapcsán. A kísérleti pszichológia kezdete azonban finomabb és általában észrevétlen eltérésekkel kapcsolatos. A mérés az elme filozófiai tanulmányozásába két területen hatolt be: az érzékenységgel és a mozgások időzítésével kapcsolatban. A 19. század második felében az első kérdés a pszichofizika diszciplínájának születéséhez vezetett, amely mindmáig a kísérleti pszichológia nagy tekintélyű fejezete, a második pedig arra vezetett, hogy az időmérést azóta is a mentális folyamatok összetettségének jellemzésére használjuk.

Jóval azelőtt, hogy a német fiziológusok és fizikusok foglalkozni kezdtek volna ezekkel a kérdésekkel, gyakorlati szükségletek merültek fel az érzékenység mérésével kapcsolatban. Ezen kérdések egy része kézenfekvőnek és nyilvánvalóan pszichológiai természetűnek tűnik manapság. Olyankor merültek azonban fel, amikor a fizikai tulajdonságokra igen kevéssé álltak rendelkezésre abszolút mércék, s különösen nem az idő mérésére. Ez két szempontból is bonyolította a dolgokat. Először is, az emberi hibák vagy torzítások elemzésére irányuló motiváció egy része abból származott, hogy a fizikai méréseket megbízhatóbbá szerették volna tenni. A fizikai vonatkozási mező világosabbá tételéhez tisztázni kellett a pszichológiai vagy belső vonatkozásokat. Volt itt egy technikai különlegesség is. Abban az időben, mikor nem voltak egyszerű elektronikus eszközök, melyek kalibrálták volna az értékeket, sok találékonyság kellett az ingeradás technológiáinak kialakításában ahhoz, hogy egyáltalán méréseket nyerjünk. (A Herrnstein és Boring [1965], által kiadott olvasókönyv számos részletet tartalmaz mindezekből a munkákból, míg Klemm 1914, 232-242. o. és Boring 1943 számos része értékelést ad erről a korai munkáról.)

Pierre Bouguer (1698-1758), az ismert francia optikus foglalkozott először részletesen a szem fényérzékenységével Optikája 1760-as második, posztumusz kiadásában. A fényérzékenységgel kapcsolatos vizsgálatai alapvetőek voltak: például ő hasonlította össze először a Nap és a Hold viszonylagos világosságát. Bouguer a szem fényérzékenységét is mérte. Úgy mérte ezt, hogy összehasonlította egy két gyertyával megvilágított pálca árnyékát, úgy, hogy az egyik gyertyát fokozatosan eltávolította az ernyőtől. Megfigyelte, hogy a messze lévő gyertya által levetített árnyék akkor volt éppen észrevehető, ha nyolcszoros távolságra vitték el. Ez azt jelenti, hogy a szem észrevesz egy 1/64-nyi megvilágítási különbséget. Ezt a kutatási irányt követték olyan emberek, mint Masson, aki forgó tárcsákon vizsgálta az észlelt megvilágítás eltéréseit, amikor a forgótárcsákra fekete pöttyöket helyezett.

A 19. század elején Charles Eduard Joseph Dele- zenne (1776-1866) belga fizikus 1827-ben kiadott munkájában megpróbált tisztázni néhány tézist, amit az emberi fül érzékenységéről zeneszakértők hirdettek (lásd Boring 1943, 339-240. o.). A kérdésnek központi gyakorlati következménye volt, hiszen azzal volt kapcsolatban, hogy mennyire kifinomult lehet egy zenei lejegyzési rendszer. Milyen minimális különbségeket kell használni a hanglejegyzésben és az előadásban? Delezenne egy 1147 milliméter hosszú vibráló húrt vett, ami 120 ciklussal vibrált másodpercenként. Ezt kettéosztva két 240 Hertz- cel vibráló húrt kapott. Ezután az osztópontot a középponttól eltolta és azt vette észre, hogy tapasztalt személyek két milliméternyi eltolást is észrevettek, míg zeneileg tapasztalatlanok négy milliméternyit. Ez azt jelentette, hogy a tapasztalt emberi fül számára egy kevesebb, mint másodpercenként félciklusnyi változás is észrevehető, és még a tapasztalatlan fül számára is észrevehető másodpercenként durván egy ciklus (0,84)!

Mindezek a vizsgálatok tehát kialakították az inger-összehasonlítás alapvető módszerét, és megfogalmazták azt a központi gondolatot, hogy az emberi érzékenységet valamiféle törttel kell jellemezni: nem abszolút érték érdekes itt, hanem egy kontextuálisan meghatározott viszony az ingerek között. Bár ezek a munkák kétségkívül azonosították a pszichofizikai mérés alapvető mozzanatait, értelmezésükben megragadtak azoknál az egyedi gyakorlati problémáknál, amelyeket megoldani szerettek volna. Nem próbálták meg ezt kiterjeszteni valamilyen egyetemes törvény irányába. Delezenne például nem próbálta kiterjeszteni megfigyeléseit még akár más magassági régiókra sem. Ahogy Murphy és Kovach (1972) világosan említik tankönyvükben, e kérdésben azonosítani tudjuk a 19. századi német tudományosság egyik megkülönböztető jegyét. A német tudósok mikor hasonló kérdésekkel foglalkoztak, nem pusztán egyetlen kérdésre próbáltak konkrét választ adni. Ehelyett a megfigyelt empirikus függvényeket egyetemes természeti törvény rangra emelik. A mérést (az empiricista programnak megfelelően) egyenletekbe teszik át (ami a racionalista ideálnak felel meg). Intellektuális mozgató erejük, vezérmotívumuk a természettudományos tudás és a természetfilozófia közti viszony tisztázása. Ennek köszönheti megszületését a pszichofizika, amely a szenzoros mérés technikai diszciplínája, s ugyanakkor egy egyedi és meglehetősen kifinomult válasz a test és lélek közti viszonyok alapkérdésére.

1.2.2. Gazdasági hasznosság és a logaritmikus törvény

Figyelemre méltó, hogy különösebb mérés nélkül voltak próbálkozások arra is, hogy egyetemes törvényeket fogalmazzanak meg a külső változásoknak a belső reakciókra gyakorolt hatásáról. Ez a hasznosság gazdasági elméletében merült fel, s a későbbi pszichofizikához hasonlóan egy nem lineáris kapcsolatot eredményezett. Daniel Ber- noulli (1700-1782) svájci matematikus a fizikai és matematikai elméletekkel foglalkozó híres család egyik tagja 1738-ban közölt egy tézist, melyet mindmáig a gazdasági matematika alapjának tartanak. A gazdasági hasznosság fogalmát elemezve megkülönböztetésre jutott az objektív gazdagság és a szubjektív („erkölcsi”) hasznosság között. A hasznosság növekedése arányos a változással (dx) és fordítottan arányos azzal a gazdagsággal, amivel már valaki rendelkezik (x). A szomorú konklúzió tehát az, hogy ahhoz, hogy gazdagabbnak érezze magát, a gazdag embernek több objektív változásra van szüksége, mint a szegénynek. Az objektív hasznosságban beálló számtani változások mértani változásoknak felelnek meg az abszolút gazdagságban:

u = a x log x + b.

Több mint egy évszázaddal később Fechner Ber- noulli egyenletét ismerve és elismerve ugyanezt a viszonyt az érzékenység törvényeként fejti ki. Figyelemre méltó, hogy a logaritmikus viszony a külső és belső folyamatok között először absztraktabb kérdésekre (a gazdagságra) és nem az érzéki mérésre fogalmazódott meg.

1.2.3. Weber és a küszöb fogalma

Ernst Heinrich Weber (1795-1878) Németországban a lipcsei egyetemen dolgozott mint anatómus és fiziológus. 1834-ben latin nyelven közölt egy monográfiát a tapintásról, 1846-ban pedig egy fiziológiai kézikönyvben (a híres Wagner-féle Hand- wörterbuchban) egy fontos fejezetet publikált a tapintásról, ahol kifejtette azt az általános természeti törvényt, melyet később Weber-törvénynek nevezett el. Weber kutatása nem a küszöbök fogalmából indult ki, hanem az érzékenység egy igen sajátos részkérdéséből. Johannes Müller programjának részeként a különböző bőr- és izomérzékeknek megfelelő idegrendszeri és szenzoros szerveződés érdekelte. Nagy erőfeszítésekkel próbálta megkülönböztetni a tágan értelmezett testérzéseket a bőrérzékektől, s az utóbbiakon belül a különböző bőrérzékeket. Az utóbbi vállalkozás részeként helyi érzeteket javasolt, melyeket egy körző lekerekített végével mért. Ennek az eljárásnak a segítségével vezette be az éppen észrevehető különbségek fogalmát, mely a pszichofizika fejlődésében kulcsfontosságúvá vált. Weber két fontos szabályszerűséget figyelt meg. Az első szerint a test különböző részeinek érzékenysége eltérő: a nyelv hegyén a két pontot különállónak érezzük 1 milliméteres távolságnál, az ujjbegyen 2 milliméternél, a homlokon 20 milliméternél, a felkaron 60 milliméternél és így tovább. Weber ezeket a különbségeket különböző érzékenységi pont gyakoriságok segítségével magyarázta. „A távolság nagyobbnak tűnik, ha sok érzékeny pont van az érintett két pont között, és kisebbnek, ha kevesebb ilyen pont van köztük” (Weber 1835/1974, 679. o.). Későbbi munkáiban továbbment, és 1852- ben vetette fel híres elméletét a szenzoros körökről. Tézisének lényege, hogy a bőrben az érző idegeknél egy hatszögletű terület tartozik egy-egy ideghez. Ezek a területek eltérő méretűek a test különböző részein. Ha két ingerelt pont ugyanahhoz a körhöz tartozik, akkor impulzusaik ugyanahhoz az ideghez mennek, és így egynek érezzük őket. Weber valójában az idegtudományban az egyik első „receptív mező” elméletet vetette fel, melyek hasonlítanak a később a látásra felvetett elméletekhez. Gondolatait az 5.1. ábra mutatja.

Ezek a vizsgálatok a korábbi mérésekkel összehasonlítva tágabb skálán vezették be az érzékenység és az érzéki megkülönböztetés fogalmát. Volt Webernek egy másik kutatási iránya is, amely még fontosabbnak bizonyult.

Számára különösen fontos kérdés volt az aktív és passzív, szimultán és egymás utáni helyzetekben összehasonlítani a súlyérzékenységet. Azért volt ez olyan fontos neki, mert szerette volna valahogy operacionalizálni az „általános testérzékek” és az erőfeszítésnek, az izomérzésnek fogalmát. Ez nemcsak fontos fiziológiai, hanem fontos általános filozófiai kérdés is. Ebben az időben több javaslat, köztük Maine de Biran felvetése olyan elméleteket körvonalazott, mely szerint az én lényege az „erőfeszítés-érzés” lenne. Döntő mozzanat volt ez a filozófiában, mely az aktív voluntarisztikus én fogalmára épített a francia enciklopédisták által körvonalazott passzív emberképpel szemben. Felfogásában az alapvető eszköz a világ megismerésére a korlátozatlan ego (Moi) erőfeszítései voltak. „Ahhoz, hogy a lélek, sőt az ember Énné váljék, a léleknek szabadon és a szervi természetű szükségszerűségektől függetlenül meg kell határoznia egy első cselekvést vagy erőfeszítést. Ez az akaratlagos erőfeszítés, melyet ennek az elsődleges kapcsolatnak az eredményeként élünk át, oszthatatlan módon magában foglalja az Ego mint ok felfogását, valamint egy hatás felfogását, melyet a tárgynak érzünk.” (Maine de Biran 1813/1887, 213. o.)

5.1. ábra. Érzetkörök Webernek a bőrérzékenységre vonatkozó elméletében (Boring 1950, 476. o. nyomán)

Mára teljesen halottnak tűnik ez a dualisztikus hagyomány. Cohen (1970) brit pszichológus Homo Psychologicus című könyvében néhány évtizeddel ezelőtt azonban Main de Biran hagyományához tért vissza. Célja az volt, hogy helyet találjon a testi működések és a tiszta karteziánus tudat között annak az implicit tudásnak, amit Polányi Mihály (1994) „hallgatólagos tudásnak” nevez, mely tele van ingadozásokkal és kreatív bizonytalanságokkal.

Main de Biran felfogása annak idején is elég spekulatívnak tűnt még saját tudós társai számára is. Bírálói azt hangsúlyozták, hogy az exterocep- cióban a külső érzékekkel szemben alig van élményünk saját testhelyzetünkről és mozgásunkról (ez egyébként de Biran számára is alapvető jelentőségű volt, épp ezért engedte meg a tudattalan érzéseket).

Weber ennek az általános projektumnak a részeként felvetette, hogy vizsgálni lehetne a bőr- és testérzékeket. Azt találta, hogy aktív tapintásnál finomabb megkülönböztetésre vagyunk képesek, mint passzív összehasonlításoknál. El tudunk különíteni olyan súlyokat is, amelyek az abszolút súlynak csak 1/30 részével különböznek. „Nem az abszolút, hanem a viszonylagos nagyság számít a súlykülönbségekben. Ez az utóbbi megfigyelés számot tarthat a pszichológusok és fiziológusok figyelmére, hiszen más érzékekre is igaz.” (Weber 1835/1974, 679-680. o.) Aktív tapintásnál 1/30 volt a különbség, míg passzívnál csak 1/20. Ez persze fontos érv volt az eredeti vitát illetően arra nézve, hogy van valamilyen erőfeszítés érzékünk. Bármi legyen is ez, a diszkriminációra hatással van. Weber azt is kimutatta, hogy a hosszúság megkülönböztetésnél is állandó arány a küszöb. Általánosítása szerint minden érzéki módban érzéki rendszerünk két inger arányára reagál. Egy konkrét megfigyelésből kiindulva megvan a törekvés az egyetemes törvény meglelésére. Ez adja elődeihez képest jelentőségét.

1.3. Fechner: a misztikus természetfilozófia és a természettudomány összekombinálása

Weber munkája kellően általános volt, hogy egy egyetemes törvény felé mutasson, de a matematika e mozzanatot még mindig nem vette észre. Gustav Theodor Fechner (1801-1881) általánosabb keretben folytatta őt, feltételezve, hogy átfogó függvény van a külső inger és a belső élmény között. Igazából az 1860-ban napvilágot látott Elemente der Psychophysik sokaknál úgy jelenik meg, mint a modern explicit pszichológia megszületésének dátuma (pl. Boring 1950-es könyvében és Fraisse 1963-as összefoglalójában). Ennek a felfogásnak két szilárd alapja van, bár egy szakma lehatárolódásának és egyénivé válásának hosszú folyamatában mindig önkényes a pontos datálás. Először is, Fechner munkája már az 1880-as években sok filozófus és újdonsült pszichológus számára úgy tűnt, mint egy határpont. Mások is alapvetésnek látták ezt. Vagyis az új diszciplína önmeghatározásában sorsdöntő volt. Másrészt munkája szándékai szerint a kanti jóslat vállalt tagadása akart lenni: bevezette a matematikát az elme leíró tanulmányozásába, összekapcsolva ezt a mérés kérdésével. Számára a döntő mozzanat az volt, hogy mérésre tegyen szert a mentális jelenségeknél, és az egyedi mérésekből egyenletekhez jusson.

Ambíciói még magasabbak voltak ennél is. Ez a magasabb ambíció háttérbe szorul a pszichológiai kánonban. A szokvány pszichológiatörténetek általában megfeledkeznek a spekulatív Fechnerről vagy leszólják őt ebben a vonatkozásban. Fechner azonban a század gyermeke volt: végső spekulatív kérdései voltak, melyek a mérési mozzanatokban szerepet játszottak. Az általa javasolt matematikai függvény a filozófiai test-lélek rejtély megoldására szóló javaslat volt.

1.3.1. Az élet két megközelítése Fechner szerint

Fechner egész alkotó életét egy sajátos kettősség jellemzi. Hozzáállását egyrészt a természettudomány mindenhatóságában való hit jellemezte. Hitt abban a lehetőségben, hogy a metafizikai, filozófiai kérdéseket a kísérletezés és a matematikai képletek nyelvére lehet lefordítani. Másrészt ismételten olyan megoldásokat próbált találni, melyek átvitték a másik oldalra: a természettudományos materializmus oldaláról, melyre az okság mechanikus képe volt jellemző, egy jelentésbeli világnézet irányába. Fechnert vonzotta a romantikus természetfilozófia (mely akkoriban a természettudomány versenytársa volt) és a német idealista filozófia. 1879-ben adott ki egy könyvet azzal a címmel, hogy Az éjjeli és nappali szemlélet, ahol ezt a feszültséget mint két világnézet feszültségét vázolta. Az éjszakai szemlélet a fenomenalista világkép (ehhez hozzátehetnénk, hogy a materialista világnézet), mely a jelenségek világában nem lát jelentést, rendezettséget vagy szellemi valóságot. Legfeljebb azt engedi meg, hogy ezek a vonások a jelenségek világa mögött találhatók, mint ahogy Kant is tette, feltételezve a transzcendencia világát. Ezzel állít szembe egy nappali szemléletet, s az érett Fechner mindig azt hirdeti, hogy ő az utóbbit képviseli. E szerint a minket közvetlenül körülvevő világot jelentés, fény és szellemiség tölti be. A „lélek” vagy „szellem” nem rejtett valóság, hanem világunk közvetlen része. A nappali szemlélet a fizikai világ mintázott képe, míg az éjszakai szemlélet a világot halott tárgyként kezeli.

Hosszú alkotó élete során Fechner több választ kísérelt meg ezekre a feszültségekre, időnként még maga is az éjszakai szemléletet alkalmazva. Ahogy Wilhelm Wundt (1901) rámutatott Fechnert ünneplő centenáriumi beszédében, az „éjszakai szemlélet elleni küzdelem” személyiségbeli kérdés volt számára. A pszichofizika legismertebb adaléka a tudományhoz pusztán egy fontos lépés volt abban az állandó küzdelemben, hogy jelentést és tudományos objektivitást biztosítson egy időben.

1.3.2. Korai feszültségek: a fizikus és a pamfletíró

Orvosi tanulmányai után Fechner fizikát kezdett tanítani a lipcsei egyetemen. Érdekes és jellemző, hogy az orvosi foglalkozás azért nem vonzotta, mert túlzottan esetlegesnek és empirikusnak tartotta. Tényleg fizikával foglalkozott, az elektromosságról publikált, s eközben francia fizikai és kémiai könyvek fordításával egészítette ki jövedelmét. Az 1830-as években sok más fizikushoz hasonlóan pszichofiziológiai kérdések kezdték érdekelni: az utóképek, a színelmélet és a térlátás. Adalékai ezekhez alapvetőek voltak. O volt felelős például az utókép terminus létrehozásáért, mellyel olyan jelenségeket írt le, amikre korábbi vizuális kutatók már utaltak. O volt az első, aki a szubjektív színeket vizsgálta, azokat a színeket, melyek fekete-fehér mintázatok kritikus idejű forgatásakor megjelennek (lásd Boring 1943).

Egyetemi évei alatt Fechner Schelling követőjeként kezdett érdeklődni a természetfilozófia iránt. Schelling (1775-1854) úgynevezett transzcendentális idealizmusa a természet és lélek egységét egy természetes teleológiában vélte megtalálni, mely feltételezések szerint az egész természeti világot áthatja. Később Fechner is visszhangozni fogja ezt a gondolatot. Fechner dinamikus mozgató eszméje egész életében a természettudomány és a természetfilozófia viszonya lesz. Korán bizonyos értelemben kettős életet kezdett élni. Dr. Mises írói álnéven a szorgos természettudós pamfleteket írt a természettudományos divatok szélsőségeiről, valamint a spekulatív természetfilozófiáról. A feszültségére adott első reakció az irónia. Pamfletjei- vel egy meglehetősen kidolgozott német akadémiai hagyományba illeszkedett. Mint Gundlach (1980) rámutatott, Fechner dr. Misesszel való azonosságát jól ismerték. Német irodalmi lexikonokban világosan azonosították őket már az 1830-as években. Ezekben a pamfletekben olyan kérdéseket is fölvetett azonban, melyeket később a „komoly Fechner” is taglalt, mint például a „halál utáni élet” kérdését. Egyik szatirikus munkájának igen sokatmondó címe van: Az angyalok összehasonlító anatómiája. A szerző arról spekulál, hogy az angyalok ténylegesen szimbolikus szemek, melyek fényben élnek. Közegük a legkönnyebb (fény), s organikus formájuk kerek, mivel ez az a forma, ahol nincsenek esetlegességek. A kerek szem jól illeszkedik az angyalokhoz, mint a Gondviselés ügynökeihez, hiszen a Gondviselést magát mint egy mindenre tekintő szemet szokták ábrázolni. Fechner nevetségessé teszi, de ugyanakkor fel is használja a természetfilozófiára oly jellemző analogikus gondolkodásmódot. Ahogy Marshall (1969, 51. o.) rámutat, Fechner komoly problémája ebben a pamfletben az volt, hogy „a világegyetem élő, tudatos és vitális”. Későbbi megfogalmazásaiban a test és a lélek közös mögöttes elvek megnyilvánulásai lesznek.

Marshall (1990) rámutat, hogy Fechnernek a pszichofizikát megelőző korai fizikai és filozófiai munkáiban is jelen volt már a kvantifikáció problémája. Ezekben a munkákban még a herbarti ma- tematizáció hatása is látható, együtt Ernst Weber befolyásával, aki Fechner tanára volt Lipcsében. A fiziológus Weber bátyja, Wilhelm Weber, aki közismert matematikus volt, szintén hatást gyakorolt rá. Az 1840-es években Fechner azzal az általános kérdéssel küzdött, hogy hogyan kell matematizá- ciót használni a szerves jelenségek jellemzésére. Ez ismét a Herbarttól ismert probléma: hogyan lehet összekombinálni az alkalmi megfigyeléseket a racionalista eszményekkel. Legfőbb tézisei azok voltak, hogy a szerves világ szabályszerűségeit valószínűségi fogalmakkal lehet közelíteni. Vagyis, van remény arra, hogy a látszólag bejósolhatatlan megfigyelések mögött általános mintázatot találjunk, másrészt így megközelíthető az egyediség is, valamint szuccesszív megközelítésekkel az időbeli változás, vagyis a fejlődés. Elvileg semmi sincs, ami megakadályozná, hogy a matematikát használjuk a szerves anyag leírására, vagy, mint később rámutat, a mentális világ leírására.

1.3.3. Fechner betegsége és a pszichofizika keletkezése

A harmincas évek végén Fechnert egy titokzatos betegség sújtotta, miután a színelmélettel foglalkozott meg utóképekkel, ami akkoriban azt jelentette, hogy igen gyakran a napba kellett bámulnia. Mindez nem triviális mozzanat. Ahogy Crary (1999) újabban ismét rámutatott, Fechner odaadó foglalkozása a nappal mint a fény forrásával sajátos hidat képezett romantikus-misztikus, illetve tudományos érdeklődése között. 1840-ben lemondott a fizika tanszékről, és sosem tért vissza formális álláshoz. Amint Adler (1986) leírja, betegsége fő tünete a fény kerülése, a fénytől való félelem volt. Az 1840 és 1843 közti éveket egy sötét szobában töltötte, még további zsalukkal kiegészítve ezt, és évekig szinte éhezett. Teljesen megszűnt az összpontosítási készsége, alig tudta összeszedni gondolatait. 1843 októberében azonban állapota javulni kezdett, és újrakezdte az értelmiségi munkát. Ettől kezdve főleg filozófiai s nem fizikai természetű kérdésekre összpontosított. Ahogy Marylin Marshall (1982) figyelmeztet, ezt nem szabad úgy értelmezni, mint egy teljes szemléletváltozást. Fechner számára a filozófiai érdeklődés nem volt teljesen új, s mindig vonzotta a spekulatív természetfilozófia. Igazából Fechner tevékenységének új szakasza a felépülés után úgy értelmezhető, mint új próbálkozás feszültségeinek feloldására.

A természetfilozófia kérdései, melyeket korábbi írásaiban főként ironikusan közelített meg, betegsége és felépülése után teljes vértezetben jelennek meg. Negyven éven át – s valójában annak a negyven évnek a során, amikor a hasonló romantikus idealizmusnak a német értelmiségi világban nem volt keletje – a spekulatív filozófia különböző változataival próbálkozik, lényegében azonosságot hirdetve az anyag és a szellem, a világ és a lélek között. Az ember mechanikus-orvosi felfogásának diadalmenete közepette ő egy összetettebb ismeretelméletért és egy egységesítő ontológiáért küzd.

A negyvenes és ötvenes években több spekulatív munkát adott ki. Először a Nana, vagy a növények lelki élete, 1851-ben pedig a Zend-Avestha címűt, melyekben egy olyan világképet körvonalaz, ahol a világot lényegében az anyagi és szellemi erők közti harc jellemzi. E munkákban egy modern pánpszi- chikus világképet dolgozott ki. Lényegében, mint Woodward (1972) rámutatott, Fechner a világ egységének bizonyítására a világ különböző területein észlelt analógiákat használja. Olyan analógiákat, mint a rész-egész, belső-külső, alvó-éber, melyek mindenütt megtalálhatók a világban. Ha ezt világképnek értelmezzük, akkor inkább a kelet-ázsiai, például buddhista felfogásoknak felel meg a világ, az élet, a lélek közti kapcsolatról, mint az európai dualisztikus képnek. A lelki élet alapelvei a szerve- zodés és a célokság. Mivel célokságot és szerveződést a természetben mindenütt találhatunk, a világ egységét szellemi mivolta adja. Ahhoz, hogy az elme vagy lélek megjelenjen, még szerves anyagra sincs szükség, ezért aztán nem kell félnünk a haláltól. A halállal a valódi összefogott világosság és fény birodalmába jutunk át, míg az embrionális életben nincs öntudat. Az emberi élet pedig csak kétharmadában öntudatos, mivel életünk egyharmadát alvással töltjük.

Vagyis a betegségéből felgyógyuló Fechner nem azt a benyomást kelti, mintha a természettudomány bajnoka lenne. Mégis, a pszichológia leglaposabbnak tűnő fejezete, a pszichofizika ebben a spekulatív összefüggésrendszerben született meg. Fechnernek saját beszámolója szerint 1850. október 22-én reggel, miközben még mindig ágyban feküdt, megvilágosodása volt. Hirtelen belátása azt sugallta neki, hogy a test és lélek közti kapcsolatra vonatkozó régi elméletek azért nem voltak sikeresek, mert lineáris kapcsolatot kerestek: ezt a rejtélyt úgy kell megoldani, hogy feltételezzük, hogy miközben a fizikai lépések mértani, a mentális lépések számtani sorozatot követnek. Ez lesz az az alapvető belátás, mely a Fechner-törvény néven ismert logaritmikus törvényt megalapozza.

Fechner betegsége s ennek kapcsolata pszicho- fizikájával nagy figyelmet kapott a pszichológiatörténészektől. Hermann Imre magyar pszichoanalitikus (Hermann 1926) a pszichoanalízis eszközeivel vizsgálta Fechner valószínűleg hisztériás vakságának lehetséges kóreredetét s azt, hogy ezek a motívumok hogyan jelennek meg a pszi- chofizika kidolgozott témáiként. Fechner ötéves volt, mikor apja (!) röviddel húga megszületése után elhunyt. Neki magának sosem volt gyereke. Hermann értelmezésében Fechner intellektuális életének uralkodó motívuma az az ambivalens vágy volt, hogy gyermeke legyen, amit színezett a lelkifurdalás, amit halott apja iránt érzett. Betegségének közvetlen oka az volt, hogy túl sokat nézett a napba. Crary (1999) megemlíti, hogy a nap iránt való lelkesedés jellemző volt a romantikus festészetre is, s arra is rámutat, hogy az utóképekkel foglalkozó korai kutatóknál gyakori volt a következményes látászavar, mint például a belga fizikusnál, Plateau-nál.

Hermann érvelésében a nap jellegzetes apaszimbólumként jelenik meg. Fechner funkcionális vaksága biztosította, hogy évekig ne tudjon szembenézni apjával (a fénnyel). S a teljes sötétségben és a szinte éhezési állapotban Fechner visszacsúszott az embrionális élet analógiájába, ahonnan a fény hirtelen felmerülése a születés vagy újjászületés szimbolikus megfelelője volt. Igazából Fechner részletesen foglalkozik ezekkel a kérdésekkel Az élet a halál után című munkájában. Három létezéstípust ír le: az embrionális létezést, a szokványos életet és az öröklét harmadik stádiumát (Fechner 1904, 421. o.).

Hol van mindez analógiában a pszichofizikával? Hermann felfogásában a születés analógiája az az iránti érdeklődés lenne, hogy átlépünk a küszöbön, vagyis az a pillanat, amikor az inger egyik állapotból egy másikba vált át. Fechner életrajza kétségkívül alátámasztja, hogy spekulatív munkájában számára alapvető jelentőségű volt a halál és az élet kapcsolata, s kétségtelen az is, hogy magának a pszichofizikának is pánpszichológiai értelmezést adott. A küszöb alatti létezés is a létezés egy formája, mondaná.

Bármi legyen is a magyarázat, Fechner betegsége kétségkívül fordulópont volt életében. Vannak egyszerűbb magyarázatok is ugyanis. Marshall említi a túl sok munka és a kimerülés lehetőségét, amit alátámaszt Fechner monumentális közlemény- és fordításlistája. Ez előtt a válság előtt gúnyolódott saját spekulatív érdeklődésén, majd elfogadta és kultiválta őket. Meglehetősen ironikus, hogy a spekulatív tendenciáknak ez a vállalt elfogadása eredeti és úttörő empirikus tudóssá teszi őt. Azt mondhatná valaki ma minderre, hogy korai életközepi válsága volt. 35 és 40 éves kora között volt beteg, s a pszichofizikával azután indul el, hogy elmúlt 50 éves! A váltás tényét lehet magyarázni személyes életének mozzanataival, a témák azonban általános 19. századi feszültségek voltak, akárcsak az igény arra, hogy mérjük az emberi lelki jelenségeket, ami az általános standardizációra irányuló folyamat egyik oldala.

1.3.4. Pszichofizikai sors

A pszichofizikán a test és lélek közötti függvényszerű viszonyok egzakt természetét kell érteni.

Gustav Fechner: A pszichofizika elemei.

1860, 9. o.

Fechner pszichofizikája tízévnyi gondos kísérletezés és elméleti magyarázat után született meg. Néhány rövid bejelentést követően 1860-ban jelent meg, mint egy új terület teljes és részletezett elmélete. Számára a pszichofizika nem metafizikai diszciplína. Jelenségekkel és nem lényegekkel foglalkozik, ahogy ő maga fogalmaz: „Anélkül, hogy tekintettel lenne az érvelés metafizikai mozzanataira (olyan mozzanatokra, melyek inkább a lényegre, mintsem a jelenségre vonatkoznak), a pszichofizika azt tűzi ki céljául, hogy a lehető legpontosabban meghatározza a test és a lélek megjelenési módjai közötti függvényviszonyokat.” (Fechner 1966, 9-10. o.) Alapvető feladata, hogy matematikai függvényviszonyt találjon a fizikai és a mentális létvilág között.

A pszichofizikát úgy kell érteni, mint a test és lélek vagy általánosabban az anyagi és a mentális, a fizikai és a pszichológiai világ közötti funkcionális függvényviszonyok egzakt elméletét.

Azt tartjuk mentálisnak, pszichológiainak, vagy a lélekhez tartozónak, ami introspektív megfigyeléssel megragadható, vagy ami ebből elvonatkoztatható; testinek, fizikainak vagy anyaginak tartjuk mindazt, ami kívülről figyelhető meg, vagy ebből elvonatkoztatható.

Fechner, uo.

Pszichofizikájának kidolgozása során Fechner egy teljesen természettudomány-szerű anyagbemutatást alkalmaz. Az állítólag homályos és nehezen író szerzőnek ez a műve nagyon világos olvasmány. Először bemutatja az általános feladatot (lásd fentebb), aztán a fizikai mérés feladatát, és összehasonlítja az érzékleti méréssel, világosabb definíciókat adva (lásd lentebb). Aztán illusztrálja azt, amire ő úgy utal, mint a Weber-törvényre (logaritmikus törvényre), két adatforrásra támaszkodva. Először is összegyűjtötte a korában rendelkezésre álló egész irodalmat az érzékleti mérésről. Másrészt egy rokona, Volkmann segítségével tucatnyi kísérletet végzett olyan területeken, mint a súlyösszehasonlítás, a vonalhosszúság, színkeverés és hasonlók. Jó és naiv kísérletezőként még a vizsgálatok pontos dátumát, a mérések számát és az ehhez hasonlókat is megadja. Ahogy Wundt (1901) emlékezik Fechnerre, megszállott „számoló” volt, akárcsak a mérés brit úttörője, Francis Galton. Fechnernél állandóan volt logaritmustábla. Gal- ton meg pontdiagramokat készített társasági élet közben.

A pszichofizikai törvény kiindulópontja a We- ber-tört s kiterjesztése oly módon, hogy a „fizikai lépéseknek” egyenlő lépések felelnének meg a pszichikus szinten (53. o.). Fechner értelmezésében „a Weber-törvény szerint az egyenlő viszonylagos ingernövekményeknek egyenlő érzékleti növekmények felelnek meg” (54. o.).

A Weber-tört alapvetően azt hirdeti, hogy az éppen észrevehető különbségek és a vonatkoztatási inger aránya állandó:

ahol S a stimulus; E pedig az élmény, hogy leegyszerűsítsük a képletadást.

Ennek a kifejezésnek az integrálját véve és több matematikai lépés nyomán kapjuk meg a nevezetes Fechner-törvényt, melyet Fechner maga Weber-tör- vénynek nevezett. A levezetés során több fontos feltételezést tesz. Először is, hogy minden éppen észreveheto különbség pszichológiailag egyenlő. Továbbá van egy nulla érzékleti pont, továbbá, hogy a pillanatnyi érzéklet pusztán a küszöb feletti összes EEK összege:

E = K X log S + B.

(Klemm 1914, 242-252. o., valamint Boring 1955,

286, 294. o. részletesen beszámolnak a levezetésről és annak finom kérdéseiről.)

Ami magát a mérést illeti, Fechner számára a kiindulópont az volt, hogy csak egyenlőséget, illetve „kisebb” vagy „nagyobb” viszonyokat tudunkmegítélni. Az érzékletnek nincs közvetlen abszolút mércéje, csak azt tudjuk mérni, hogy milyen a kapcsolata más érzékletekkel. Ezért kellett a pszichofi- zikának az inger-összehasonlításokkal foglalkoznia. Fechner és követői, főleg G. E. Müller három alapvető módszert dolgozott ki az érzékletek mérésére, melyeket még ma is használunk. Az 5.1. táblázat összefoglalja ezeket a módszereket.

Fontos észrevenni, hogy Fechner nem egyszerűen megadja az általános formulát és a mérési módszereket. Olyan kutatóként, akit már korán érdekelt a mérés és a valószínűség közti kapcsolat, mindegyik módszerhez eljárásokat ad arra, hogy hogyan kombináljuk a méréseket küszöbértékekké. Alapjában véve ezek a módszerek a statisztikai/valószínűségi méréselmélet első alkalmazásai a pszichológiában.

1.3.4.1. A kísérletezés kérdése

Fontos észrevenni, mennyire forradalmiak voltak Fechner egyes módszertani gondolatai. Herbarttól eltérően ő összekapcsolta a matematizálást és a mérést. Megengedte a statisztikai ingadozást mérési modelljeiben.

Amennyiben az érzékenység „változó”, akkor ennek mércéjeként nem szabad valami állandót keresnünk. A következőket kereshetjük: (1) határait és (2) átlagértékeit; vizsgálhatjuk azt is (3), hogyan függnek változatai a körülményektől; végül (4) kereshetünk törvényszerű viszonyokat, melyek a variációk közepette állandóak maradnak. (Uo. 58. o.)

3.1. táblázat - 5.1. táblázat. A Fechner és más korai pszichofizikusok által bevezetett módszerek néhány jellemzője

Módszer	Éppen észrevehető különbségek	Helyes és téves esetek (konstans ingerek)	Átlagos hiba
Személy feladata	két ingert összehasonlít	két ingert összehasonlít	egyenlőnek tart
Bemutatás	sorrendben	keverve	aktív keresés
Mércék	legnagyobb bizonytalanság	egyenlő hibák értéke	az átlagos hibaértékek

Harmadrészt, és ennek legáltalánosabb a következménye: magukat a méréseket gondos kísérletezés során nyerte. Bár saját vizsgálatait javarészt saját magán és A.V. Volkmannon végezte, és metaelmé- lete szavakban eleget tett az önmegfigyelésnek, tényleges eljárásai egy fegyelmezett modern tudós kánonját követték. A személy számára, még saját maga számára is, a lehetséges reakciók korlátozott számát engedte meg, és korántsem engedélyezte az önmegfigyelés kontrollálatlan hullámzását. Ez igen fontos vonás, melynek sok következménye van. Az úgynevezett „tudatlélektan”, s ennek későbbi fejleményei alig fognak a tudat elméletileg feltételezett áttetszőségére és az önmegfigyelés részleteire támaszkodni.

1.3.4.2. A pszichofizika típusai

Filozófiájának megfelelően Fechner két pszicho- fizika típust különböztetett meg. A külső pszicho- fizika a mentális világ és a külső fizikai világ közti kapcsolatokat tanulmányozza. Ma ezt a fizikai inger és az élmény közti viszonyként értelmeznénk. A belső pszichofizika viszont azt tanulmányozza, hogy „miként függ a lelki azoktól a belső működésektől, melyekkel szorosan összekapcsolódik” (9. o.). Mai kifejezésekkel ez annak felel meg, hogy hogyan függ az élmény a fiziológiai folyamatoktól. Ami Fechner örökségének relevanciáját illeti, Murray (1993) rámutatott arra, hogy egy fontos értelemben az ingertulajdonságok elektrofiziológiai megfelelőinek vizsgálata, sőt még a jelfelismerési elmélet gondolatai is emlékeztetnek Fechner elképzeléseire az akkor még nem létező belső pszi- chofizikát illetően.

Néhány évtized múlva, 1894-ben George Elias Müller Göttingában a pszichofizika elveit mint a testi és a lelki folyamatok közti feltételezett viszonyt irányító elveket fejtette ki. Valójában Müller egy korábbi monográfiájában (1878-ban) a fechneri pszichofizika néhány alapelvét kritizálta. Megkülönböztette a lehetséges fiziológiai és pszichofizikai értelmezését a Weber-törvénynek, és ő az első mellett állt ki (lásd Klemm 1914, 257-267. o.). Későbbi dolgozata ennek a fiziológiai pszichofizikának a kidolgozása, mely abba az irányba lép, hogy általános izomorf viszonyt tételezzen fel a mentális és a fiziológiai, vagyis agyi folyamatok között. Amint Scheerer (1993) rámutat, ez messze van Fechner- nek a pszichofizika alapjairól megadott spekulatív agy-lélek kettős aspektus elméletétől. G. E. Müller négy sorrendezett axiómája egyre konkrétabb viszonyokat tételez fel a test és lélek között.

1. 
   A tudat minden állapotát valamilyen anyagi folyamat alapozza meg [...] (Igaz az, hogy minden pszichofizikai folyamatnak megfeleltethető egy tudatállapot [...])
   
2. 
   Az érzékleti minőségek azonosságának, hasonlóságának vagy különbözőségének megfeleltethető a pszichofizikai folyamatok minőségének azonossága, hasonlósága vagy különbözősége, és viszont. [...] Mégpedig minél nagyobb vagy kisebb az érzékletek hasonlósága, annál nagyobb vagy kisebb a pszichofizikai folyamatok hasonlósága és viszont. [...]
   
3. 
   Ha egy érzéklet változásai azonos irányba mutatnak, vagy egy sor adott érzéklet közötti különbségek egyirányúak, akkor azonos irányúak azok a változások is, amelyeken a pszichofizikai folyamat keresztül megy. [.]
   
4. 
   Az érzéklet változásainak irányai különböző típusúak lehetnek [.] Az érzéklet minden egyes kvalitatív változásának megfeleltethető a pszichofizikai folyamat valamelyik kvalitatív változása és viszont. [...] Ha az érzék- leti változás tisztán kvalitatív vagy tisztán intenzitásbeli, akkor a pszichofizikai folyamat változása is vagy csak kvalitatív, vagy csak az intenzitását érinti és viszont.
   

G. E. Müller: A pszichofizika négy legfőbb axiómája.

1896/1983, 151-152. o. Gubi Mihály ford.

Meglehetősen egyenes fizikalista feltételezések ezek arról, hogy két érzéklet egyenértékűségének megfelel a mögöttük álló agyi folyamatok egyenértékűsége, és hogy a különböző érzetminőségek fiziológiai szinten elválaszthatók egymástól. Mint újabban Scheerer (1993) rámutatott, Müller axiómái olyan hasonló elvek kiterjesztései, melyeket először Ernst Mach fogalmazott meg arról, hogy a hasonló mentális folyamatok hasonló fiziológiai folyamatoknak felelnek meg. Ez az érvelésmód, bár először mint parallelizmus fogalmazódott meg, később az alaklélektanban az agyi folyamatok és a szubjektív élmény közötti izomorfia elméletévé alakult át az alaklélektanban. Herrnstein és Boring (1965) nevezetes olvasókönyvükben Müller dolgozatát az alaklélektanosok izomorfia cikkeivel foglalják egy fejezetbe. Ez az izomorfizmus gondos olvasat mellett nem kívánja meg, hogy elidegeníthetetlen hasonlóság legyen a tárgyak, az idegrendszeri folyamatok és az érzékletek között. Inkább összhangban van egy másodrendű izomorfizmussal, mint azt újabban Shepard (1978) fejtette ki: hasonló tárgyaknak hasonló idegrendszeri folyamatok és hasonló élmények felelnek meg. Vagyis az izomorfizmus a hasonlósági térképek közt van különböző területeket illetően, és nem az adott területeken található egyedi itemek között.

Magának az érzékletnek a nagysága rejtett változóvá válik, ami nem mérhető közvetlenül, de posztulálható. Így értelmezte Wolfgang Köhler (1929, 70-102. o.) a klasszikus felfogást, mint az észlelést illető lokalisztikus hipotézist. Köhler olvasatában a klasszikus nézet egyik alapja a „kons- tanciahipotézis”, mely szerint ugyanannak a lokális ingernek mindig ugyanaz a reprezentációja (a mezőtől függetlenül állandó, konstans ez a reprezentáció). Ezen a szinten tökéletes együttvariáló- dást tételeznek fel a fizikai nagyságok és a belső nagyságok között. Az invariancia magasabbrendű folyamatok eredményeként csak másodlagos lenne Köhler számára. A feltételezett elsődleges érzékle- ti folyamat hozzáférhetetlensége erős érv a klasz- szikus introspekcionizmus alapvető metateoretikus feltételezéseivel szemben.

Fontos emlékezni rá, hogy ezek, vagy lágyabb parallelista elvek az agyfiziológia és a mentális világ közötti kapcsolatról jellemzik a kísérleti pszichológia korai éveit. Ugyanakkor az izgalmas empirikus kérdések a külső és belső közti megfelelés hiányok voltak: a küszöbök, a reakcióidő lelassulásai, az illúziók, az utóképek alkotják a kísérleti munka legkorábbi alapjait. A megfeleléshiány ugyanolyan fontos volt a kísérleti tudósok számára, mint amilyen volt évezredeken át az episztemológusok számára.

1.3.5. A pszichofizika jelentősége

Maradjunk egy kicsit Fechnernél magánál. A pán- pszichikus világról alkotott felfogásában a fizikai és pszichikus energiákat nem kell egymásba átfordítani. Fechner furcsa módon úgy mutatja be felfogását, mint ami összhangban van azokkal az energia-megmaradási törvényekkel, melyek korában oly újak voltak és oly központiak a tudományos világkép számára. Az akarat például (Fechner 1966, 36. o.) csak látszólag mond ellent szerinte az energia-megmaradás elvének: „Testünkben a mozgásenergia akaratlagos kibontakozása csak a helyzeti energia rovására mehet végbe”, és egyenesen azt is hirdeti, hogy a szigorúan mentálisnak és belsőnek tűnő folyamatokat szintén fizikai energiafolyamatok kísérik. A pszichikus még a küszöb alatt sem tűnik el. Fechner nézetei szerint a logaritmikus törvénynek megfelelően a küszöbérték alatt az érzékletek elvileg negatív értékeket is felvehetnek. Ezek az értékek felelnének meg a mindenütt jelen levő kozmikus pszichológiai szintnek (vagy későbbi értelmezésekben, mint például Freudnál, a tudattalan szintjének). Ez egy olyan gondolatnak a kibontakoztatása, mely számos formában jelen volt a korai 19. században, az észlelés folytonosságát illetően az utóképek világával (lásd Crary 1999). Megvoltak azonban ennek a későbbi kifejlesztései is: Fechner beszédmódja a „mentális energiáról” a Freud által gyakorolt mentális ökonómia modelljében is megjelenik. Metaforikus módon Fechner egyenesen összehasonlítja az embereken belüli energiafolyamatokat egy „bonyolult működésmódú gőzgéppel [...] A favágásnál használt mozgásos energia s a gondolkodásnál használt mozgásos energia [...] átalakíthatóak egymásba” (Fechner 1860/1966, 35., 36. o.).

A kortársak egy jó része számára világos volt a kapcsolat a spekulatív Fechner és a mérés tudományaként megjelenő pszichofizika közt. Wundt (1901, 44. o.) centenáriumi beszédében megemlíti, hogy „Fechner pszichofizikája saját maga számára pusztán egy részletes megalapozó kutatás volt az empirikus tudás keretein belül maradva, annak a világnézetnek a számára, amelyet a Zend Avestában fejt ki a testi és szellemi világ között feltételezett viszonyokra nézve”.

Már saját idejében is jellemző volt azonban az, hogy közvetlen körein túl Fechner nem tűnt annyira ezeknek a komplikált, a lélek és anyag viszonyát illető spekulációk teoretikusának. Alapvető üzenete az volt, hogy a mentális mérhető. William James A pszichológia elveiben világosan leírta ezt a negatív reakciót: ez a finomkodó mérés nem adott semmit a pszichológiának. Egy másik cikkben azt írta (idézi Adler 1996, 10. o.): „Több mint kétséges, hogy Fechner »pszichofizikai törvényének« [...] van-e bármiféle pszichológiai jelentősége.”

Fechner saját szándékaitól függetlenül a kockafejű természettudományos pszichológia szimbólumává vált. A módszerek maguk a diszciplínák határain átlépve terjedtek a méréssel foglalkozó körökben. A pszichológia első évtizedeiben az alapvető kísérleti módszer a pszichofizika lesz, egyre jobban finomítva statisztikai megfontolásokkal. A kísérleti pszichológia terén dolgozni kezdő laboratóriumok jó szándékukat, hozzáértésüket és komolyságukat mind valamilyen eddig nem vizsgált érzéki minőség finom pszichofizikai vonatkozásaival bizonyították.

Volt jó néhány ember azonban, beleértve a nagy Wundtot, akik a hivatás szigorával kérdőjelezték meg Fechner néhány feltevését. Egyik problémájuk az volt, hogy tényleg érzékleteket mérünk-e itt. Wundt és néhány követője számára szigorú értelemben nem. A pszichofizikai mérésben nem a fizikai ingereket viszonyítjuk az érzékletekhez, hanem a függő változó megítélésünk két érzéklet azonosságára vonatkozik. E felfogás szerint tehát az érzékletek együtt variálnak a fizikai ingerrel, és a kovariáció hiánya annak függvénye, hogy milyen nagy kell legyen két érzéklet közti különbség ahhoz, hogy észrevegyük.

Ezt a kifejtést maga Wundt végezte el a pszicho- fizikáról szóló néhány elméleti cikkében saját folyóiratában a Philosophische Studienben (Wundt 1885), valamint tankönyveiben. Az ő felfogása szerint míg az érzéklet együtt variál az ingernagyságokkal, a pszichofizikában két érzékleti nagyság összehasonlítását kapjuk. Wundt (1902) véleménye szerint Weber törvényének három értelmezése van: egy fiziológiai (e mellett érvelt Müller), egy pszichofizikai (Fechner ebben hitt) és egy pszichológiai. Wundt maga a pszichológiai értelmezéshez ragaszkodik. Ez az ő számára azt jelentette, hogy „Weber törvénye nem a külső ingerek összehasonlításából származik, hanem az ingerek kiváltotta érzékletek összehasonlításából”, és „Weber törvénye nem any- nyira az érzékelés, mint amennyire az appercepció törvénye” (Wundt 1902, 541. o., valamint Wundt 1885, 31. o.). Amint Boring összefoglalja (1950, 336. o.): „Az érzéklet, az idegrendszeri izgalom és az inger mind arányosak erősségüket tekintve, a két érzéklet közti különbségre vonatkozó megítélés azonban ezen érzékletek nagyságával arányos.” E felfogás szerint a pszichofizikai törvények tisztán pszichológiai törvények.

A klasszikus pszichológusok elementarizmusa támogatta azt a felfogást, hogy az érzékelés független elemeinek független tulajdonságaik vannak. A pszichofizikai megítélés Wundt véleménye szerint például egyszerre függ kötelező (perceptuális) és választható (apperceptív) folyamatoktól; ez a bonyolultság oka. Mindez korán elvezetett a pszichofizikai ítéletek kontextusfüggésének problémájához. Érdekes módon az „érzékelés mérése”, mely azt ígérte, hogy az elme egyetemes kontextusfüggetlen törvényeinek kulcsa lesz, elég hamar kontextuális hatásokra mutatott rá. Külpe, aki pályája elején Wundt tanítványa volt, azután, hogy az ingertulajdonságok elválasztását javasolta, egy meglehetősen modern listát adott azokról a tényezőkről, melyek hozzájárulnak a függetlenségtől és a pontos skálázástól való eltéréshez. A figyelem, a kontextus, az elvárás, a tudás, a gyakorlás, a megszokás és így tovább, mind hatással vannak a pszichofizikai megítélésre. Azt is hirdeti, hogy a mérések azért megbízhatatlan tükrei a mögöttes érzékleti folyamatoknak, mivel a tényleges kísérletekben megítéléseink az eredmények egy részét alkotják. „Csak az a kérdéses, hogy nyelvi kifejezést minden körülmények között az átélt folyamat egyszerű visszaadásának tartjuk-e. [...]” Megengedett-e, hogy az ítélet „azonos”, ez azonos érzékletet is jelent (Külpe 1893/1983, 151., 152. o. Bíró Gyula fordítása). Ha ezeken a modernnek tűnő gondolatokon eltöprengünk, oda jutunk, hogy már a 19. század sok teoretikusa szerint is a pszichofizikában nem az érzékelés közvetlen mérését kapjuk, hanem az érzékletekre vonatkozó ítéletek mércéjét. Vagyis amit újabban hangsúlyoznak méréseink kontextuá- lis jellegéről, már igen korán felmerült.

Fechner korának egy másik bírálata arra irányult, hogy vannak-e zéró és negatív érzékleti értékek. Fechner kritikusai szerint még az inger piciny értékei mellett is kell történnie valaminek. Ez azonban Fechner metafizikus vagy filozófiai szándékainak félreértése volt. O hitt a küszöb alatti hatásokban. Finomabb kérdés az, hogy a Fechner-törvény feltételezi, hogy a szubjektív lépések valahogy mindig azonosak. Meg lehet tartani a Weber-törvényt és a küszöb fogalmát, miközben azt gondoljuk, hogy a szubjektív növekmények nem minden különbségi tartományban azonosak, amikor például egy gyertyát adunk hozzá a tízhez, vagy tízet százhoz. Boring (1943, 44., 45. o.) rámutat, hogy milyen felháborítóak voltak az állandó növekményre vonatkozó elképzelések olyan emberek számára, mint William James, aki az érzékletek minőségi sokrétűségében hitt.

Más bírálatok azt vetették fel, hogy a Weber- állandó nem minden mennyiségi tartományban érvényesül. Ezt az elsők közt G. E. Müller (1878) mondta ki. Mint azonban Fechner maga részletesen kifejti, ez empirikus kérdés. Minden rendelkezésre álló területen megvizsgálta a Weber-tört állandóságának kérdését, s előre megengedte a bírálatokat. Gondos kísérletező volt. Igazából abban hitt, hogy a törvény a külső pszichofizikában variábilis, de a belső pszichofizikában majd állandónak fog bizonyulni. Amint Murray (1990) leírja, a pszichofizika elemeinek publikálása után Fechner elég sok időt töltött azzal, hogy a Weber-törvényt különböző területeken igazolja, s még olyan kérdésekkel is küszködött, mint amelyeket Plateau vetett fel, a logaritmikussal szembeállított exponenciális törvény mellett érvelve.

Már Fechner saját kora megpróbált úgy megküzdeni a mérés problémájával, hogy nem kellett feltételeznie az érzéki intervallumok azonosságát. Ezt úgy hajtották végre, hogy az emberektől azt kérték, hogy az ingerek közti arányokat ítéljék meg vagy produkálják. Joseph Plateau (1801-1883) belga fiziológus már az 1850-es években elkezdett egy 1872-ben kiadott kísérletsorozatot, ahol festőket arra kért, hogy fekete és fehér közt félúton elhelyezkedő szürkéket fessenek. A logaritmikus törvény szerint azt javasolta, hogy az ingerek és az érzékletek aránya azonos. Delboeuf, Merkel és mások hasonló módszereket használtak (Boring 1943,

1. 
   44. o.). Ezek a kérdések a 20. század közepétől alapvetővé váltak.
   

Az ingerlés modern elektronikus módszerei minden területen könnyebbé tették az arányok produkáltatását. Képzeljük el, hogy a feladat az, hogy állítsunk be egy hangszórót kétszer olyan erősre, mint egy másik. A harmincas években Stan- ley Stevens munkáiban kibontakozott egy olyan szisztematikus pszichofizika, mely eltekintett az éppen észrevehető különbségek azonosságától, sőt a küszöb egész fogalmától, hogy új skálákat alakítson ki (Stevens 1975). Az intenzitás tekintetében e skála formája már nem logaritmikus, hanem exponenciális. Ez azonban már nem Fechner bírálatához tartozik, hanem a kísérleti módszerek további győzelméhez.

1.3.6. A kísérleti esztétika

Fechner még a pszichofizikát követően is új diszciplínák születésénél bábáskodott. A spekulatív filozófus ugyanakkor a kutatási produktivitás klasz- szikus alappéldája is volt. Nemcsak elmélyülten foglalkozott pszichofizikájának bírálataival, hanem új területeket is megnyitott. A pszichofizikában felismert módszertani elvek szájíze – az ingerek szisztematikus változásának függvényében megmérni a lehetséges reakciók kis skáláját – oda vezetett, hogy a kísérleti esztétika megalapítójává vált. 1876- os könyve, a Vorschule der Estetiks olyan kérdésekkel kapcsolatban foglalja össze felfogását, mint az aranymetszés, vagy a tetszési összehasonlítások alkalmazása a két, állítólag Holbein által festett Madonnánál. Tartalmazza azonban a könyv számos spekulációját az eszményi vizuális tárgyakról is, és így tovább. Bizonyos értelemben, bármilyen spekulatív is volt, ő vált az alulról felfelé és nem felülről lefelé építkező esztétikai élménykutatás szimbólumává és vélt alapító atyjává.

A világ egységét a szerveződés adja. A szerveződés azonban jelen van az élet minden területén, vagyis a szerveződés révén meghatározott „lélek” mindenütt jelenlévő. Ismét a Dennett (1998b) által újfent leleplezett rendezettségi vagy tervezeti tévedés, csak most célpontként az Istent a mindenütt jelenlévő lélek váltja fel. Ez a pánpszichizmus bármily spekulatív is volt, Fechner számára mérési erőfeszítéseinek alapját képezte. Korábbi és későbbi dualistákkal szemben ez tette lehetővé számára a mérést. Pszichofizikai mérésnél ugyanis azonos természetű dolgokat hasonlítunk össze, de eltérő nézőpontból. Néhány korai értékelője már felfigyelt erre. Dessoir (1911, 226., 236. o.) észreveszi a természettudós és a test-lélek egység elméletalkotójának kettősségét. Fechner szerint nincs azonban az utóbbiak között olyan éles határ, mint a hagyományos kartezianizmusban.

1.4. Helmholtz: az észlelés kutatása és a lélek fizikai modelljének győzelme

Hermann von Helmholtz (1821-1894) az új kísérleti pszichológia megalapítását tekintve tükörképszerű ikertestvére volt Fechnernek. O volt, s továbbra is ő a német tudomány büszkesége. Ez persze nem zavart néhány német értelmiségit abban, hogy azzal vádolják, hogy tudományhoz való megközelítése túl anglomán. Bizonyos értelemben ez igaz volt. Helmholtz a német természettudományba közvetlenül becsempészte a brit empirizmust, és ő emelte be a filozófiai pszichológia spekulatív világába a természettudományos szemléletet is. Ikertestvérek voltak Fechnerrel abban az értelemben, hogy mindketten az érintett filozófiai kérdések teljes átélésével beszélnek a tudományos pszichológiát illető nézeteikről és erős hajlamuk van arra, hogy egy világképet terjesszenek. Fechnerhez hasonlóan Helmholtz is arra gondolt, hogy össze kell kapcsolni a filozófiát a világ győzedelmes természettudományos megközelítésével. E kérdésekre adott sajátos válaszai azonban javarészt ellentétei voltak a Fechner által javasoltaknak. Bizonyos értelemben Helmholtz a német idealista filozófiának is tükörképe volt. Az ő filozófiai ihletése javarészt John Stuart Milltől származik. A Fechner által képviselt idealista-spiritua- lista pánpszichikus felfogással szemben Helmholtz mindenütt a természettudományos megoldásokat kereste a filozófiai rejtélyekre.

1.4.1. Helmholtz és az élet fizikai elméletei

Helmholtz és medikus korából való barátainak egy része a század közepi német értelmiségi életben meglehetősen befolyásos kört alkottak. Ok voltak azok a természettudósok, akik 1847-ben megesküdtek, hogy sosem fogják beadni a derekukat a misztikus spekulációnak, s az élet minden jelenségére biokémiai folyamatokban keresik a választ. A fiziológiát mint „organikus fizikát” szerették volna kialakítani. E csoportba tartozó fiziológusok voltak Du Bois Reymond, Helmholtz, Brücke és Ludwig. Egész életükben az élet fizikai magyarázatai iránt maradtak elkötelezettek, ellenségei voltak minden vitalista magyarázatnak és minden metafizikai elméletnek. Igen korán hozzájárultak ehhez a fiziológiai megközelítéshez az élő anyag biokémiájának és elektromos jelenségeinek vizsgálatával, valamint nagyszámú technikai találmánynyal, mint amilyen az oftalmoszkóp, a kimográf, a miográf, a fiziológiai galvanométerek és így tovább (a csoportról jó leírást ad Tuchmann 1993). Ugyanakkor megőrizték tudományos szkepticizmusukat a tudomány ambícióit tekintve.

Helmholtz pozíciója a mechanikus koncepciókat illetően mérsékeltebb volt, s idővel változott. Egészében nézve fizikalista volt, a mozgalomban azonban módszertani elvekkel vett részt és nem egy puszta ideológia alapján. Mint számos konkrét vitája például Heringgel mutatta, nem volt hajlandó elfogadni, ha ismeretlen vagy nem világos materiális okokra utalgattak. A fiziológus számos kérdésben mint afféle jó empiricista, egy tanulási alapú „pszichológia” típusú magyarázatot részesített előnyben a szöveti misztikus erőkkel és egyebekkel szemben. Továbbá, miközben fizikalista volt az elemi jelenségekre vonatkozó elméletében, megengedte a természettudományok és a társadalomtudományok eltérését. Számára az utóbbiak nem egyetemes törvényeket igyekeztek feltárni, hanem kontextuális vagy történeti szabályszerűségeket. Ez nemcsak a különböző területek közti kutatási stílus eltérését sugallta, hanem azt a lehetőséget is, hogy a kultúrának is ablakot nyit. Halláselméletében például a zenei hallás máshova tartozna, mint az elemi hangokra vonatkozó megfigyelései.

Egész tudományos élete során a világ egysége érdekelte és azok a módszerek, melyek lehetővé teszik, hogy a máshol talált szabályszerűségeket visszavezessük a fizika alapvető törvényeire. Olyan attitűddel járt ez együtt, amit nem érintettek meg a diszciplínák közti határok. Elsőrendű példa volt a tudományos kétnyelvűségre, ahogy azt újabban

Julesz Béla (1995) vezette be a redukcionizmussal kapcsolatos vitákba. Helmholtz attitűdje mindig a fizikusé volt. Szabadon mozgott a diszciplínák között, és a mozgás során alapvető üzenete mindig a mindenféle miszticizmussal és elnagyolt vagy homályos magyarázatokkal szembeni harc volt. E tekintetben hozzáállása nagyon hasonlít Békésy Györgyére és Julesz Béláéra a modern perceptuális kutatásban. Hozzájuk hasonlóan Helmholtz is arra törekedett, hogy rámutasson, hogyan vezethető vissza valami. Ugyanakkor mindig látta a redukció korlátait (Hatfield 1993). Az 5.2. táblázat összegzi adalékait a tudomány egészére riválisaival összehasonlítva az alapvető üzeneteit.