7.2. Walter Pater esztéticizmusa
Két per jelzi szimbolikusan az esztétikai mozgalom diadalát és bukását. Az első James Whistler pere John Ruskin ellen, 1878-ban, öt évvel Pater The Renaissannce megjelenése után; a második Oscar Wilde pere, amelyben homoszexualitással vádolták és ítélték el két évi börtönben letöltendő kényszermunkára (1895). Ez a társadalmi eseménynek számító per nemcsak Oscar Wilde személyes bukását jelentette, hanem a dekadens életszemlélet, a művész társadalom- és erkölcsfelettiségének a bukását is. A dekadens művész két ellentétes, egymást kizáró, a sokszínű reális és az ideális, nem evilági állandóságok vonzáskörében őrlődik mindvégig. Ezt az összeférhetetlenséget nem sikerül a dekadenciának feloldania, éppen ezért ítéltetett bukásra, mint ahogy azt Oscar Wilde életének példázata is bizonyítja.
Akiknek sikerült továbblépniük a dekadencián, azok életének egy rövid alkotói peridusát jellemzi csak ez a szemlélet, s a szerencsés kitörés, mint például Symons vagy még inkább Yeats esetében a szimbolizmus irányában történt.
Az előbbiekben már jelzett, az esztéticizmus diadalát jelentő per Whistler és John Ruskin között zajlott (1878). A per kezdeményezője Whistler volt, aki becsületsértéssel vádolta Ruskint, mindazért amit Ruskin Whistler Impresszionista noktürnjeiről bírálatképpen elmondott. A meghallgatások során, amit a nyilvánosság nagy érdeklődéssel kísért, Whistlernek alkalma nyílt a Baudelaire és Gautier-féle esztétika népszerűsítésére, amely főképpen a művészet moralitásának és a művész társadalomfelettiségének kérdésében ütközött ellentmondásba a ruskini felfogással. Bár a perköltség anyagilag tönkretette a festőt, elveinek és az önmagának szerzett népszerűség kárpótolta az anyagi veszteségért.
7.3. Oscar Wilde és az Aesthetic Movement
Az “Aesthetic Movement” legmarkánsabb egyénisége kétségtelenül Ruskin és Pater lelkes tanítványa: Oscar Wilde volt. Karizmatikus egyénisége, színházi sikerei és sziporkázóan szellemes stílusa miatt ő volt London legnépszerűbb dandyje, aki nemcsak stílusában de megjelenésében is “esztétikai tárgyat” képviselt. Esztétikai írásai egyáltalán nem eredetiek, elődeinek és kortársainak, főleg Paternek a gondolatait rakja mozaikként össze elméleti írásaiban és előadásaiban. Eredménye lényegretörő, páratlanul szellemes, meghökkentő fordulatokkal és paradoxonokkal teli stílusában rejlik. Mindazokat a lényeges gondolatokat, amelyeket kortársai az esztétikai elméleti írásokban megfogalmaztak, Oscar Wilde rendszerezi és szintetizálja, majd népszerűsíti leghatásosabban előadásaiban. Yeats jegyzi meg stílusáról, hogy életében soha senkit nem hallott olyan tökéletesen csiszolt mondatokban előadni, mint Wilde-ot. “Mintha mondatai azelőtt való este leírta volna, és gondosan csiszolgatta volna” (idézi Warner & Hough 1983: 121).
A The English Renaissance of Art című esszéje már címében is Pater munkájára utal. Tulajdonképpen egy irodalomtörténeti visszatekintés az írás, amelyben a vizionáriusság angol és világirodalmi képviselőit idézi Wilde, elsősorban a nagy elődnek Blake-nek, a preraffaelitáknak és Edgar Allan Poe misztikus, szimbolizmust idéző költészetének bemutatásával. Wilde a művész szerepéről vallott felfogásával, melynek értelmében a művész célja mindig egy alternatív, vágyott világ megcsillantása a létező realitás megörökítése helyett, tulajdonképpen már Whistlernél találkozhattunk. Hasonlóképpen Patertől veszi át Wilde a művészi ideált jelentő, forma és tartalom egységet leginkább megvalósító zenéről szóló elméletét. A szépség abszolutizálása azonban a kor egyik esztétikai írásában sem jelentkezik ennyire nagy hangsúllyal. Wilde a szépség létrehozásának és élvezetének a képességét minden civilizált nemzet legmegbízhatóbb ismérvének tekinti. A világ megismerésének legidőállóbb módszere - miután a tudományok és a filozófiák is relatívnak bizonyulnak - a művészet marad, hiszen érdeknélküliségénél fogva különbözik minden más olyan jelenségtől, amihez azáltal, hogy gyönyört vagy fájdalmat vált ki belőlünk: közünk van (Wilde: 1983: 133).
“A művész az absztrakt dekorációval, a teljes mértékben kitalált és élvezhető, nem létező és nem reális alkotásokkal kezdődik” (Wilde 1983: 148).
A realitást átstilizáló művészet tehát nem tükör, hanem inkább fátyol, megszépíti, sejtelmessé, misztikussá teszi a valóság elemeiből építkező művészi valóságot. Az okfejtés legmeghökkentőbb kijelentése, amit a Dorian Gray regényében cselekményesen is megfogalmaz, s annak előszavában frappánsan újra hangsúlyoz, hogy tudniillik az igazi élet a művészetet utánozza, és nem fordítva (Wilde: 1983: 149). A realizmus tehát Wilde szerint teljes kudarcot jelent a művészetekben, hiszen “hazudni és igaztalan dolgokat mondani, a Művészet legfőbb célja” (Wilde 1983: 154).
A francia dekadencia népszerűsítéséért Arthur Symons tett a legtöbbet Angliában, akinek kritikai és elméleti írásai minőségben felülmúlják költészetét, amelynek soha nem sikerült megszabadulnia a Baudelaire-i remineszcenciáktól. T. S. Eliot, Ezra Pound mesterének tekinti Symonst, James Joyce verseinek ő talál kiadót, Conrad és Hardy prózáját népszerűsíti, azaz a modern angol irodalom megszületésénél bábáskodik. Symosns 1889-ben személyesen is megismeri Verlainte-t, Mallarmé-t, Huysmant, s e párizsi modern feltöltődés eredménye a The Decadent Movement in Literature című esszéje, melyben a kor a legátfogóbb stílusának a dekadenciát tartja, melynek alvariánsai az impresszionizmus és szimbolizmus. A dekadens irodalomban “a forma perverzitása és a tartalom pervezitása” a túlcivilizált egyensúlyát vesztett társadalom tipikus betegsége, egyfajta “maladie fin de siécle” (Symons 1983; 238).
A dekadencia tág értelmezésén Symons maga is túllépett, amikor 1899-ben megjelentette a Yeatsnek dedikált és tagadhatatlanul Yeats hatására írt The Symbolist Movement in Literature című tanulmányát, amely immár a szimbolizmust, időtől függetlenül, az irodalmiság örökérvényű ismérveként emlegeti. “Szimbolizmus nélkül nem létezik irodalom” - állapítja meg a tanulmány első mondata (Symons 1983: 242). A szimbólum “elrejt és revelál” egyszerre, s ez az az irányzat, melyben “a látható világ már nem realitás, s a láthatatlan világ többé már nem álom” (Symons 1983; 243). Noha kritikusai szerint Symonsnak nem sikerült a szimbolizmus tartalmát eléggé általánosan és következetesen meghatároznia, megállapítható azonban, hogy a The Symbolist Movement in Literature című munkájában és az azt követőkben egy összefüggő, egységes és valamennyi művészeti ágat, irodalmat, festészetet, zenét, táncművészetet átfogó elméletet alakított ki, melyben nem nehéz a szecesszió összművészet szemléletét felfedeznünk.
Összegezésképpen tehát megállapítható, hogy a dekadens mozgalom elméleti-esztétikai irodalma nagyon gazdag. A romantikus hagyományokhoz nyúl vissza, annak bizonyos elemeit viszi tovább a szimbolizmus felé, annak befogadására készíti elő az esztétikai ízlést és az olvasói tudatot. A kor kritikai anyaga ugyanakkor rendkívül belterjes is volt, amin azt értem, hogy voltak olyan kedvenc szerzők, akikről valamennyi dekadens kritikusnak, írónak illett írni, továbbá ugyanazok a gondolatok gyakran fordulnak elő különböző szerzőknél egymás ismétléseképpen. Walter Patertől például Rossetti, Swinburne, Wilde, Symons, Yeats is írt kritikát, recenziót, hasonlóképpen Blake-ről is. A mozgalom a század végére erejét veszíti, azok, akiknek sikerült ellentmondásait feloldaniuk, túlléptek az irányzaton, általában a szimbolizmus irányába, akiknek pedig nem sikerült e művészi kitörés - morális bukásra ítéltettek, akárcsak az irányzat.
Dostları ilə paylaş: |