Areopolisz történelmi és társadalomtudományi tanulmányok Szerkesztők

Az egészségügyi ellátás a második világégés után

A székelyudvarhelyi kórház történetében talán egyik legnehezebb és legválságosabb időszak a második világháborút követő periódus volt. A háború utolsó hónapjaiban az átvonuló front után - 1944. szeptember 9-én -, a teljesen magára hagyott megyei közkórház szomorú sorsra jutott. Felszerelésének jelentős részét a visszavonuló csapatok elvitték, és ami maradt, azt a könnyű zsákmány reményében a fosztogatók széthordták. Mindent elvittek, ami csak mozgat­ható volt, az ágyneműket, az ágyak egy részét, a mosdókagylókat, fürdőkádakat, mi több, még az ablakokra és ajtókra is sor került. Az épületekben nem maradt más, mint a cserépkályhák, néhány ágy és a vízvezeték.

Az orvosok közül elsőknek dr. Tassaly János, dr. Katona Gábor és dr. Hody Károly tértek vissza a városba. ők kezdték újjászervezni az egészségügyi életet. Már 1944. szeptember 28-án Tassaly János irányításával sikerült ideiglenesen berendezni egy húsz ágyas fektetőt az Imreh szanatórium épületében. Ez a “kiskórház” igyekezett ellátni a sürgősségi eseteket. Súlyos sérültek kerültek naponta oda, azok, akiket az elhagyott lövedékek, gránátok sebesítettek meg. Közben igyekeztek a közkórház épületeit is használható állapotba hozni. A gyors javítások eredményeként, 1945. január 13-án már átköltözködhettek oda a “kiskórház”-ból. Bár az épületeknek csak bizonyos részeit vehették birtokukba, mégis nagyobb felület állt a rendelkezésükre, mint a szanatórium épületében. A kórházi tevékenység irányítását dr. Tassaly János vette át, aki jó szervezői adottságokkal is rendelkezett, és szakértelemmel irányította az újrainduló egészségügyi tevékenységet. Vezetése alatt már 1945 januárjában beindult a belgyógyászati osztály, amelyből egy részt a fertőző foglalt el. Az osztályon az alorvosi feladatokat Gyulai Lili orvostanhallgató látta el mindössze három nővér segítségével, akik a nappali és éjszakai szolgálatot is végezték.

A fokozatosan helyreálló körülmények között 1945. április 1-én a közkórház az Egészségügyi Minisztérium hatáskörébe került, és így az ország egészségügyi hálózatának egyik lánc­szemeként működött tovább. A kórház életében a legsürgetőbb kérdés a sebészeti osztály megszervezése és beindítása volt. Így került 1945. április 1-én az udvarhelyiek felkérésének eleget téve dr. Csizér Zoltán a kórházhoz, aki addig a Kolozsvári Sebészeti Klinikán dolgozott. Megérkezésekor a sebészeti osztály beindításához még a legszükségesebb műszerek sem álltak rendelkezésére. Az új orvos felkereste Szilágyi Ignác megyefőnököt, őszintén feltárta előtte a való helyzetet, és teherkocsival indultak Kolozsvárra segítségért. Sorra kilincselték a klinikákat, kevés eredménnyel. A háború után mindenütt csak a legszükségesebb műszerek léteztek, mégis sikerült a Nőgyógyászati Klinkáról: sima tükröt, curetteket, fogót, Gruber fültölcsért, fülcsipeszt, Guyon fecskendőt, hangvillát, a Sebészeti Klinikáról: Kramer sínt, Braun szánkát, Schertz-nadelt, ezenkívül novokaint, étert, bizonyos mennyiségű vattát és kötszert szerezni. A csekély szerzeményhez még hozzáadódott Csizér doktor saját műszerkészlete, ami több mint ötven lényeges műszert tartalmazott, és a körülmények szerencsés összejátszásának köszönhetően megőrződött az orvos lakásán. Mindez elégséges alapot biztosított az újrainduláshoz. A “gyűjteményt” teherautóra rakták, és 1945. április 5-ig Székelyudvarhelyre szállították. Magukkal hozták Sóos Ella gyógyszerészt és Băbălău Sándor negyedéves orvostanhallgatót is. A szűkös műszerkészletet később a Ferenczi Gyula karbantartó gépész által készített műszerekkel egészítették ki.

A műszerszerzési akcióval párhuzamosan valósult meg a szükséges berendezések előteremtése is. A kórház vezetősége felhívással fordult a város és a megye lakosságához és kérte: adakozzanak, mindenki tehetsége és lehetősége szerint. A felhívásra megindult a nagyméretű gyűjtőakció. Edényeket, matracokat, szalmazsákokat, párnákat, takarókat, lepedőket hoztak. A hitelesség kedvéért mindenki ráírta a nevét az adományozott holmira. A gyűjtőmunkát személyesen Dobos Ferenc polgármester irányította, aki hivatali teendőinek elvégzése után a segítségül hívott szobafestőkkel hozzáfogott a kórtermek meszeléséhez is.

A kórház szerves részét képezte a Csizér Anna által berendezett kis laboratórium, ami - bár kezdetben, ott csak a legegyszerűbb vizsgálatokat végezték el - a később kibontakozó laboratóriumi tevékenység kezdetét jelentette. A sebészeti osztályon beállítottak egy fafűtéses autoklávot a műszerek sterilizálására. A hasogatott nyersfa sistergése mellett sok álmatlan órát töltöttek a sebészorvosok, várva, hogy a víz forrjon és ők hozzáfoghassanak a bemosakodás műveletéhez. A kórház egyetlen rossz röntgengépét többet javítgatták, mint használták. Az intézmény kis létszámú munkaközössége 1945 augusztusában még egy fiatal orvossal dr. Bódi Andorral gyarapodott. A kórház dolgozói nagy leleménnyel, számos ötlettel bonyolult kérdéseket is megoldottak. Sokszor maguk az orvosok indultak beszerző útra, és fáradozásuk a legtöbbször eredménnyel járt. Vérnyomásmérőt vásároltak Kolozsváron, a törések rögzítés­hez gipszet hoztak Egeresről, a műtéti altatáshoz étert Dicsőszentmártonból. A nehezen beszerezhető és nélkülözhetetlen műszerek, anyagok biztosítása érdekében még a fővárosba is elmentek, ahol az Egészségügyi Minisztérium kiutalásával jutottak hozzá az igényelt felszerelésekhez.

A világégést követő nehéz állapotok, az általános bizonytalanság közepette, az első bukaresti utazás a rozoga gépjárművel, rossz utakon, állandó igazoltatásoknak kitéve már önmagában is teljesítmény volt. A beszerző útra dr. Csizér Zoltán főorvos maga vállalkozott, aki csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi kollegáival együtt egy teherautót bérelt erre a célra. Körülményes és fáradtságos út után megérkeztek a fővárosba. A siker reményében még a teherkocsi tetején való alvást is vállalták, de amikor reggel felébredtek megdöbbenéssel vették észre, hogy az autó négy csutakon pihen, a gumikerekeket ellopták. Az első eredménytelen kísérlet azonban nem szegte kedvüket, és a következő próbálkozásuk már sikerrel járt, bonyodalmakkal tarkított emlékezetes útjukról értékes felszereléssel tértek vissza, miközben a betegek mit sem tudtak arról, hogy milyen nehézségek leküzdésével, milyen áldozatok árán jutottak orvosaik a gyógyításukhoz szükségesekhez.

A kórházban a hiányok és nehézségek ellenére a betegellátás folyamatos volt. Azért, hogy az egészségügyi ellátás háború utáni nehézségeit kézzelfoghatóbban érzékeltethessük, álljon itt példaként a következő eset. Kivérzett nőbeteget hoztak a kórházba. Véradásra tárolt vérrel nem rendelkezett az intézmény, de a beteg életét meg kellett menteni. A vért az altatást végző dr. Bódi Andor adta. Míg jobbjával az altatás műveletét végezte, balját vérvételre nyújtotta. A transzfúziót dr. Csizér Zoltán irányításával végezték.

A második világháború utáni időszakban a nehézségeket tetézte a szakemberhiány és a személyzet bérezésének megoldatlansága. Mindkét kérdésben a kórház önerejére támaszkodva segített magán. A megye vezetősége a kórház dolgozóinak a tudomására hozta, hogy a súlyos gazdasági állapotok miatt csupán minimális anyagi támogatást tudnak nyújtani a fizetések biztosításához. Az átmeneti megoldást a kórház vezetősége az úgynevezett “kiskassza” rendszer bevezetésével próbálta megtalálni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a tehetősebb betegek egy méltányosan meghatározott összeget fizettek. Sokszor olyanok is adakoztak, akiktől nem kérték. A szegényeket és a balesetet szenvedetteket mentesítették a fizetéstől. Az így begyült összeget a kórház vezetősége méltányosan elosztotta a dolgozók között. A bevétel egy elég jelentős részét az orvosok és a személyzet felajánlotta a kórház fejlesztésére. Ez a megoldás működőképesnek bizonyult, de az ország gazdasági erejének fokozatos növekedé­sével aránylag rövid időn belül megoldódott a béralapok központi úton történő biztosítása.

A kórház a szakember képzésben is saját erejére támaszkodott. Aki megfelelőnek bizonyult a kórházi munkára felvették, és először takarítónői, fahordói, konyhaleányi minőségben dolgoz­tatták. Akiről megállapították, hogy a mindennapi munkában lelkiismeretes, valamint azt, hogy bonyolultabb feladatok elvégzésére is alkalmas, azt munkahelyi kiképzésre egy szakkáder mellé osztották be. A mindennapi betegellátás, a sok műtét, a járóbeteg rendelés megoldása is a kórházi személyzetre várt. A rendszeres munka mellett jutott erő - igaz csak vasárnap - a megelőző, nevelő tevékenységre is. Az orvosok - gyalog, szekéren, teherautón - felkeresték a megye falvait, és igyekeztek tenni a tetvesség, a fertőző betegségek, a babonák felszámolása érdekében. Vidéken általános volt az orvoshiány. A különböző települések megközelítését nehezítette az utak rossz állapota és a gépjárművek kevés száma. Az egészségügy is nélkülözte a korszerű szállítóeszközt, a mentőautót, hisz akár egyetlen egynek a megszerzése is akkor még elérhetetlen álomnak tűnt.

Ma, több mint félévszázad távlatából pillantva vissza, elcsodálkozunk azon, hogy Székely­udvarhelynek mégiscsak sikerült valahogy elővarázsolnia a gyors életmentés eszközét, a mentőautót. A korabeli valóságot érzékelteti dr. Katona Gábor írása, amely 1948. július 29-én jelent meg a székelyudvarhelyi “Szabadság”-ban “Mentőautó-életmentés” címmel: “Sok, lovas kocsival, néha 20-30 km. távolságról beszállított s bizony gyakran már életveszélyes állapotban érkezett, sérült beteg néha tragikusan végződött esete adta a gondolatot az egészségügyi szakszervezet vezetőségének egy mentőautó létesítésére. Ennek megvalósulása érdekében már hónapok óta munkálkodik a szakszervezet minden tagja. A szükséges pénzösszeg egy részét sikerült összehozni a Demokrata Nők Szövetsége és a vidéki jegyzői kar...közreműködésével. Az eddig gyűjtött összeg 250.000 lejt tesz ki, melynek eredménye: van már egy hathengeres Brennabor autó, 6 külső és 6 belső gumi, de nincs meg a mentőkocsi belső berendezése. A belső berendezés megszerzése is csak idő kérdése, mert a Demokrata Nők Szövetségével július hónapban rendezendő egészségügyi népünnepély jövedelmét egészében a hiányzó alkatrészek beszerzésére fordítják, hogy minél hamarább megkezdhesse útjait mindenki ‘mentőautója’”.

A vásárolt alvázat és motort szakemberekkel véleményeztették. Gido Domokos, Bartók Lajos és Szakáts József autószakértők készséggel adták meg a minősítést: “a motor és az alváz megfelel a célnak, ezért az összegért jobbat kapni nem lehet.” A helyi erőből előállított autót az Egészségügyi Minisztériumnak ajánlották fel azzal a kikötéssel, hogy a kórház kezelésébe menjen át, és a vármegyéből elvinni ne lehessen. 1948. november 7-én a “Szabadság”-ban Csizér Zoltán főorvos “Megindult a mentőautó” címmel a következőket írta: “Az Egészség­ügyi Minisztérium látva a helyi kezdeményező szellemet, az önkéntes munkavállalást és építő akaratot még 100.000 lejjel toldotta meg az összeget. Így október 1-én a mentőautó gyönyörű külsővel beöltözve, kényelmes berendezéssel, jól húzó biztos motorral kigördült első próbaútjára.” A mentő megszületéséhez sok humoros történet fűződött. Az alapok gyűjtésekor sokan kétségbe vonták az autó előteremtésére tett erőfeszítések eredményességét. A bizal­matlankodóknak a főorvos a következő megjegyzéssel válaszolt: “az az olaszteleki polgár aki arra fogadott, hogy a mentőautóra begyűjtött összeget eddig már megitták, elvesztette a fogadást.”

Az anyagi nehézségekkel küzdő kórház nem tudta fedezni az üzemanyag és karbantartás kiadásait, valamint a gépkocsivezető fizetését, ezért a városi kiszállásokat 200 lejben, a vidékit kilométerenként 30 lejben állapították meg. Az első mentőautó krónikáját nem zárhatjuk anélkül, hogy ne említenénk meg Ferenczi Gyula kórházi gépészt, Halmágyi István karosszéria készítőt és Mohr János autószerelőt, akik fáradtságot nem ismerve dolgoztak üzembe helyezésén.

Az első mentőautó útra indulása jelképes: azzal lezárult egy korszak az udvarhelyi kórház történetében. Ami azután következett, a XX. század második felében, az már a technika diadala is, a felgyorsult technikai fejlődésé, amely nem hagyhatta és nem is hagyta érintetlenül az egészségügyet. Jelen tanulmány egy pillanatképet kívánt nyújtani a kezdetekről, amelyeknek minden mozzanatában ott van valami sajátosan udvarhelyi: a kisváros patinája. Hogy mivé fejlődött a várossal együtt a kórház és az egészségügyi ellátás az ezredfordulóra, az már egy - vagy több - másik tanulmány feladata.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Daniel Gábor: Udvarhelyszéki események az 1861-ik évről az 1898-ik év végéig. I. (1861-től 1874-ig). II. (1875-től 1898-ig). Kézirat a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tulajdonában.

Gérich Gyula: Kórházunk állapota. In: Udvarhelyi Hiradó. I (1877). 9-10.

Szeles János: Székelyudvarhely története. In: Erdélyi Múzeum. XV (1898). 384-402, 456-465, 523-605.

Szigethy Gyula Mihály: Székely-Udvarhely, a nemes székely nemzet anyavárosának leírása. In: Felső Magyar-Országi Minerva. Nemzeti Folyóírás. IV (1828). 2. negyed.

Szombathy Ignác: Udvarhely Szék és Udvarhely Város rövid leírása. Székelyudvarhelytt, 1874.

Az udvarhelymegyei közkórház. In: Udvarhelyi Hiradó. V (1902). 39.

Veszely Károly, Erdélyi egyháztörténelmi adatok I. Kolozsvár, 1860.