Charles dickens a pickwick klub



Yüklə 4,38 Mb.
səhifə18/58
tarix03.04.2018
ölçüsü4,38 Mb.
#46266
1   ...   14   15   16   17   18   19   20   21   ...   58

TIZENHETEDIK FEJEZET

mely azt igazolja, hogy a meghűlés bizonyos esetekben
a találékony elmét fokozott tevékenységre ösztönzi


Bár Pickwick úrnak erős volt a szervezete és nagyon sok megerőltetést, fáradalmat ki tudott állni, az utolsó fejezetben leírt emlékezetes éjszakának sokféle viszontagságai mégiscsak megtörték. Az éjszakai záporban fürdőt venni, utána pedig egy kamrában addig üldögélni, amíg megszárad rajtunk a ruha, nemcsak hogy rendkívüli, hanem veszedelmes dolog is. Pickwick úr meghűlt és ágynak dőlt.

De jóllehet a nagy férfiú testi ereje meg volt bénítva, szellemi képessége megőrizte hajdani frissességét. Elméje rugalmas volt; jókedve visszatért. Még a legutóbbi kalandja fölött érzett bosszúsága is eloszlott, s minden keserűség és elfogultság nélkül együtt kacagott Wardle úrral, aki a kaland emlegetésére rögtön elnevette magát. Sőt mi több. Azon a két napon, melyet Pickwick úr az ágyban töltött, Sam mindig mellette volt. Az első nap adomákkal és beszél­getéssel igyekezett mulattatni a gazdáját; a második napon Pickwick úr behozatta írófel­szerelését, tintát és tollat kért, s reggeltől estig szorgalmasan dolgozott. A harmadik napon, amikor már felkelhetett és üldögélhetett a szobájában, elküldte inasát Wardle és Trundle urakhoz, azzal az üzenettel, hogy örömet szereznének neki, ha este nála innák meg a borukat. Az urak köszönettel vették a meghívást, s amikor már a bor mellett ültek, Pickwick úr számtalan pironkodások között felolvasta az alábbi kis elbeszélést, amelyet ő maga ütött össze, mostani gyengélkedése alatt, a Samuel Weller úr keresetlen előadásairól írott jegyzetei alapján.


A FALUSI TANÍTÓ


Mese a hű szerelemről

Volt egyszer egy Nathaniel Pipkin nevű kicsi kis ember, aki egy icipici kis vidéki városkában élt, Londontól jó messzire, s aki a kis helység tanítója volt és egy kis házban lakott a kis főutcában, alig tíz percnyire a kis templomtól, s minden áldott nap azzal vesződött reggel kilenctől délután négyig, hogy a kisfiúkba egy kis tudományt csöpögtessen. Nathaniel Pipkin jámbor, jólelkű, szelíd természetű ember volt; pisze orra volt, lába befelé görbült, egy kicsit kancsított, egy kicsit bicegett; idejét megosztotta a templom és az iskola között, mert szentül meg volt győződve arról, hogy nincs az egész földkerekségen több olyan okos ember, mint a lelkész, olyan tiszteletre méltó helyiség, mint a sekrestye és olyan jól vezetett iskola, mint az övé. Egyszer, világéletében egyszer látott Nathaniel Pipkin egy püspököt, bő, batiszt ujjú karingben és parókával a fején. Egy konfirmáció alkalmával látta ezt a püspököt saját szemével, hallotta a hangját saját fülével, s e nevezetes alkalommal, amikor a fent említett püspök kezét a fejére tette, Nathanielt úgy elfogta az áhítatos tisztelet, hogy szó nélkül elájult, és az egyházfi vitte őt ki a karján a levegőre.

Nagy esemény volt ez Nathaniel Pipkin életében, eddigelé az egyetlen nagy dolog, ami napjai nyugodt folyásának sima felszínét felbodrozta, amikor egyszer egy szép nyári délután, tekintete pillanatnyi szórakozottságában a palatábláról - amelyre éppen egy ijesztő összeadási példát akart felírni egy rossz magaviseletű kis kópé számára feladatul - tekintete a palatábláról Maria Lobbs kisasszonynak, az átellenben lakó gazdag szíjgyártó egyetlen leányának rózsás arcocskájára tévedt. No hát, ami azt illeti, Nathaniel Pipkin szeme már azelőtt is nemegyszer, a templomban vagy másutt, megakadt Maria Lobbs csinos arcocskáján; Maria Lobbs szeme azonban még sohasem ragyogott úgy, s az arca még sohasem volt olyan viruló rózsás, mint éppen akkor délután. Nem csoda tehát, hogy Nathaniel Pipkin nem bírta levenni tekintetét Maria Lobbs arcocskájáról; és az sem csoda, hogy Lobbs kisasszony, amikor észrevette, hogy egy fiatalember nézegeti, visszakapta fejét az ablakból, ahonnét kikandikált, becsukta az ablakot s lebocsátotta a redőnyt; nem csoda az sem, hogy nyomban ezután Nathaniel Pipkin nekiesett a kis gazembernek, aki az imént vétkezett és amúgy istenigazában ellátta a baját. Mindez nagyon természetes volt és nincs miért csodálkozni rajta.

De az már aztán csodálatosnak tekinthető, hogy az olyan félénk, tartózkodó és rendkívül sovány keresetű ember, mint Nathaniel Pipkin, attól a naptól fogva komolyan pályázni merjen egy kisasszony szívére és kezére, aki egyetlen leánya apjának, s akinek az apja a hirtelen haragú öreg Lobbs - az öreg Lobbs, a gazdag szíjgyártó, aki a mellényzsebéből megvásárol­hatta volna az egész falut és nem lett volna szegényebb tőle -, az öreg Lobbs, akiről széltében-hosszában tudták, hogy garmadával áll a pénze a szomszéd mezőváros bankjában -, az öreg Lobbs, akiről híre járt, hogy tömérdek olvasatlan kincset tartogat a hátulsó szobában, a kandallón álló, nagy kulcsú kis vasládikában -, az öreg Lobbs, akiről ismeretes volt, hogy ünnepélyes alkalmakkor asztalát valódi ezüst teáskannával, tejeskancsóval és cukortartóval szokta feldíszíteni, s aki nagy büszkén emlegette mindig, hogy mindez a sok drágaság a leányáé lesz, mihelyt a kisasszony kedvére való férjet talál. Ismétlem, fölöttébb bámulatos és csodálatos dolog, hogy Nathaniel Pipkin elég merész volt szemét ilyen magasra emelni. De hát a szerelem vak, Nathaniel pedig kancsított; s talán ez a két körülmény együttvéve gátolta meg őt abban, hogy a dolgot valódi színében lássa.

Ha az öreg Lobbsnak csak a leghalványabb sejtelme is lett volna Nathaniel Pipkin érzelmeinek természetét illetően, földig lerontotta volna az iskolaépületet, kiirtotta volna a föld színéről a tanítót, vagy egyéb effajta kegyetlenkedést és vérengzést vitt volna véghez; mert Lobbs rettenetes ember volt, ha a büszkeségében megbántották, vagy a vérét felforralták. Isten őrizz! Olykor-olykor, amikor a pipaszárlábú, sovány inasának a lustaságát szidta, olyan cifrán káromkodott, hogy a szava végigharsogott az egész utcán s Nathaniel Pipkinnek a rémü­lettől összeütődtek a térdei, tanítványainak pedig ijedtükben égnek állt minden hajuk szála.

Mindazonáltal Nathaniel Pipkin minden áldott nap, tanítás után, amikor tanítványai már elmentek, odaült az ablakhoz, s miközben tette magát, mintha egy könyvet olvasna, ki-kilesett az utcára s kereste Maria Lobbs csillogó szemeit; s alig ült néhányszor az ablakban, amikor egy-két nap múlva ezek a ragyogó szemek is megjelentek egy szemközti felső ablakban és látszólag szintén egy könyv lapjaira tapadtak. Csodálatos dolog volt ez és nagyon meg­örvendeztette Nathaniel Pipkin szívét. Dicső dolog volt már az is, órák hosszat ott ülni és nézni ezt a bájos arcot, ezeket a lesütött szemeket; de amikor aztán Maria Lobbs felnézett a könyvből és átpillantott hozzá, akkor Nathaniel Pipkin gyönyörűsége és elragadtatása nem ismert határt. Végre aztán egy nap, amikor az öreg Lobbs nem volt odahaza, Nathaniel Pipkin nagy vakmerően csókot dobott Maria Lobbsnak, Maria Lobbs pedig ahelyett, hogy becsukta volna az ablakot és lebocsátotta volna a redőnyt, viszonozta a csókot és mosolygott hozzá. Nathaniel Pipkin elhatározta hát, hogy nem bánja, akármi lesz is vele, de ő késedelem nélkül ki fogja nyilatkoztatni szívbeli érzelmeit.

Szebb lábacska, vidámabb szívecske, gödrösebb arcocska, karcsúbb, formásabb kis termet még sohasem lebegett ily könnyedén ezen a földön, mint az öreg szíjgyártó Maria leányáé. Csillogó szemében olyan huncut tűz szikrázott, amely Nathaniel Pipkinnél kevésbé fogékony lelket is megejtett volna, s ha jókedve volt, csengő kacagásának hallatára a legmogorvább embergyűlölő is kénytelen volt elmosolyodni. Az öreg Lobbs pedig még a legdühösebb pilla­nataiban sem tudott ellenállni szép leánykája hízelkedéseinek; és ha Maria unoka­testvérével, Kate-tel egyetemben - aki hamis, pajkos, igéző teremtés volt - ostromolni kezdte az öreget, ami, az igazat megvallva, gyakran megesett, Lobbs semmit sem tudott tőlük megtagadni, részt kérhettek volna akár abból a töméntelen és kifogyhatatlan kincsből is, melyet a kis vasládikó zárt el a napvilágtól.

Nathaniel Pipkin szíve hevesen feldobogott, amikor egy nyári estén meglátta ezt a két elragadó kislányt pár száz lépésnyire maga előtt, azon a mezőn sétálni, ahol ő is annyit szokott kóborolni késő estig, Maria Lobbs szépségéről ábrándozva. S ámbár ilyenkor sokszor elgondolta, hogy milyen bátran lépne oda Maria Lobbs elé és vallaná meg a szerelmét, csak találkozhatnék vele egyszer - most, hogy váratlanul felbukkant előtte, Nathaniel Pipkin csak azt érezte, hogy minden vér az arcába tolul, lábszárainak nyilvánvaló veszteségére, melyek remegni kezdtek. Ahogy a két lány meg-megállt, hogy egy bokorról virágot tépjen vagy egy madarat figyeljen, Nathaniel Pipkin is megállt és úgy tett, mintha gondolataiba merült volna, aminthogy úgy is volt; mert azon töprenkedett, hogy mi a csudát csinálna vajon, ha a leányok visszafordulnának és szemtől szembe találkoznék velük, aminek pedig előbb-utóbb okvetlenül be kell következnie. De noha nem mert csatlakozni hozzájuk, arra sem tudta rászánni magát, hogy szem elől tévessze őket; így hát, ha a leányok gyorsabban lépkedtek, ő is gyorsabban lépkedett, ha lassabban sétáltak, ő is lassabban sétált, ha megálltak, ő is megállt; s ez így tartott volna egész estig, ha Kate alattomban hátra nem tekint s a pillantásával nem bátorítja Nathanielt, hogy jöjjön közelebb. Kate lényében volt valami ellenállhatatlan, úgyhogy Nathaniel Pipkin engedett a biztatásnak; a tanító egyre irult-pirult, a haszontalan kis Kate rengeteget nevetett, s végül Nathaniel Pipkin letérdelt a nedves fűben és elszántan kijelentette, hogy addig nem kel fel, amíg engedelmet nem kap arra, hogy mint Maria Lobbs elfogadott udvarlója álljon fel. Erre Maria Lobbs hangosan elkacagta magát az esti csöndben - de ez a csöndet nem zavarta meg, hisz olyan édesen csengett -, és a haszontalan kis Kate még jobban irult-pirult, mint valaha. Végül, miután a szerelemtől meggyötört kis ember egyre hevesebben ostromolta, Maria Lobbs elfordította a fejét és azt súgta unokatestvérének, legalábbis Kate így tolmácsolta, hogy nagyon megtisztelőnek tartja Nathaniel Pipkin úr ajánlatát, hogy kezével és szívével édesatyja rendelkezik, de senki sem zárkózhatik el Nathaniel Pipkin úr kiválósága elől. Minthogy mindezek a kijelentések igen nagy komolysággal történtek meg, s azonfölül Nathaniel Pipkin haza is kísérte Maria Lobbsot és a búcsúzáskor majdnem sikerült egy csókot rabolnia tőle, a tanító aznap boldogan feküdt ágyába és az egész éjszaka arról álmodott, hogy megpuhítja majd az öreg Lobbsot, kinyitja a kis vasládikát és feleségül veszi Mariát.

Másnap Nathaniel Pipkin látta, hogy az öreg Lobbs kilovagolt vén, szürke póniján, és miután a haszontalan kis Kate az ablakból mindenféle jeleket adott neki, amelyekből sehogyan sem bírt kiokosodni, a pipaszárlábú, sovány inas átszaladt hozzá az üzenettel, hogy gazdája egész délután nem lesz otthon, és hogy a kisasszonyok pontban hat órakor teára várják Nathaniel Pipkin urat. Hogy aznap miként folyt le a tanítás, azt Nathaniel Pipkin úr és a tanítványai épp­úgy nem tudnák megmondani, mint önök; de valahogyan mégiscsak lefolyt, és miután a fiúk hazamentek, Nathaniel Pipkin pont hat óráig azzal töltötte az időt, hogy kedve szerint kicsípte magát. Nem mintha sokáig kellett volna tétováznia, hogy melyik ruháját vegye föl, erre nézve ugyanis nem volt választása; de fölöttébb nehéz és fontos kérdés volt, hogy szépen, gondosan kitisztítsa azt, amije van és úgy vegye föl, hogy minél többet mutasson.

Lobbséknál nagyon kedves kis társaság gyűlt össze - Maria kisasszony, Kate és még három-négy csintalan, jókedvű, rózsás képű leány. Nathaniel Pipkin tulajdon két szemével győződött meg arról, hogy az öreg Lobbs kincseiről szóló hírek nem túloztak. Teáskanna, tejeskancsó, cukortartó, mind-mind valódi nehéz ezüstből, ott állt az asztalon, nemkülönben valódi ezüst teáskanalak, valódi porcelán findzsák és porcelán tányérok, kaláccsal, pirított kenyérrel, süteménnyel. Nathaniel Pipkint csak az az egy dolog bántotta, hogy ott volt Maria Lobbsnak az unokabátyja, Kate testvérbátyja is, akit Maria Lobbs egyszerűen csak Henrynek nevezett, és aki az asztal egyik sarkán szemmel láthatólag teljesen lefoglalta magának Mariát. Nagyon szép dolog a rokoni szeretet, de túlzásba lehet vinni és Nathaniel Pipkin nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy Maria Lobbs roppantul szeretheti a rokonságát, ha valamennyit olyan sok figyelemben akarja részesíteni, mint ezt az unokabátyját. Uzsonna után, amikor a haszontalan kis Kate indítványára szembekötősdit játszottak, hogy, hogy nem, de majd mindig úgy esett, hogy Nathaniel Pipkinnek kötötték be a szemét, és akárhányszor fogta is meg az unokabátyját, bizonyos volt benne, hogy Maria Lobbs sincs onnan messzire. S ámbár a haszontalan Kate és a többi leány folyton csipkedte őt, huzigálták a haját, székeket állítottak az útjába és más hasonló tréfákat űztek vele, úgy rémlett neki, hogy Maria Lobbs egyszer sem jött a közelébe; és egyszer-egyszer - Nathaniel Pipkin esküdni mert volna rá, hogy egy csók csattanását hallotta, utána pedig Maria Lobbs halk tiltakozását és barátnőinek félig elfojtott kacagását. Mindez különös volt - nagyon különös -, s csak a jó ég tudja, hogy Nathaniel Pipkin mit tett vagy mit nem tett volna emiatt, ha a gondolatai hirtelen másra nem terelődnek.

Ami a gondolatait más mederbe terelte, nem volt egyéb, mint egy zajos kopogás a kapun, s aki olyan zajosan kopogott a kapun, nem volt senki más, mint maga az öreg Lobbs, aki váratlanul hazatért, s olyan dörömbölést rendezett, mint egy kádár: ugyanis már nagyon szeretett volna vacsorázni. Alighogy a cingár, pipaszárlábú inas bejött hozzájuk a riasztó hírrel, a lányok máris felrohantak a lépcsőn Maria Lobbs hálószobájába, a lány unokabátyja és Nathaniel Pipkin pedig jobb rejtekhely híján kénytelenek voltak a nappaliban egy-egy faliszekrénybe bújni, s miután Maria Lobbs és a mihaszna kis Kate elrakták őket az útból, és rendbehozták a szobát, kaput nyitottak az öreg Lobbsnak, aki közben egy pillanatra sem hagyta abba a dörömbölést.

Szerencsétlenségükre az öreg Lobbs nagyon éhes volt, s ettől pokolian rossz volt a kedve is. Nathaniel Pipkin tisztán hallotta, hogy úgy morog, mint egy berekedt, vén, házőrző szelindek; s valahányszor a boldogtalan pipaszárlábú inasgyerek belépett a szobába, az öreg Lobbs pogányul összeszidta, amire pedig nyilvánvalóan nem volt elég oka, csak az, hogy könnyítsen a szívén fölösleges káromkodással. Végre betálalták a vacsorát, amit úgy melegítettek fel, s az öreg Lobbs nekiesett, mint az éhes farkas; s miután egykettőre elpusztított mindent, megcsókolta a lányát, és a pipáját kérte.

Nathaniel Pipkinnek a két térdét már a természet úgy teremtette, hogy gyakran össze­koccantak, de most, amikor meghallotta, hogy az öreg Lobbs a pipáját kéri, térdei olyan erővel verődtek össze, mintha porrá akarták volna zúzni egymást; mert ugyanabban a faliszek­rény­ben, ahol ő rejtőzködött, egy szegen ott lógott a barnára füstölt ezüstkupakos pipa, ugyanaz a pipa, melyet az utolsó öt esztendőben minden áldott nap ebéd után és este Nathaniel Pipkin saját szemével látott az öreg Lobbs szájában. A két lány szaladgálni kezdett a pipáért ide-oda, leszaladtak, felszaladtak, keresték mindenütt, csak ott nem, ahol a helyét tudták, s közben az öreg Lobbs ámulatos módon háborgott és mennydörgött. Végre eszébe jutott az öregnek a fali­szekrény, és megindult feléje. Mit használt, ha egy olyan gyönge kis legény, mint Nathaniel Pipkin húzta befelé az ajtót, amikor egy olyan nagy, erős ember, mint az öreg Lobbs, kifelé húzta. Az öreg Lobbs jóformán csak egyet rántott rajta, az ajtó kinyílt s ott állt a szekrényben Nathaniel Pipkin, és tetőtől talpig reszketett minden porcikája az ijedtségtől. Atyaisten! Mi­cso­da rémítő pillantást vetett rá az öreg Lobbs, ahogy nyakánál fogva kirántotta a szekrényből, és kinyújtott karral meglóbálta a levegőben.

- Mi az ördögöt keres maga itt? - kérdezte az öreg Lobbs iszonyatos hangon.

Nathaniel Pipkin egy szót sem tudott válaszolni, s ennélfogva az öreg Lobbs két-három percig ide-oda rázogatta, hogy rendbehozza kissé a gondolatait.

Mit keres maga itt? - dörögte Lobbs. - Talán csak nem a lányom miatt jött, mi?

Az öreg Lobbs ezt csak csúfolódásból mondta: mert el sem bírta volna képzelni, hogy a vakmerőség Nathaniel Pipkint idáig ragadja. De mekkora volt a fölháborodása, amikor a szegény ember így válaszolt:

- Igen, Lobbs úr, a leánya miatt jöttem. Szeretem őt, Lobbs úr.

- Hej, maga rongyos nyápic, savanyú képű tacskó! - hörögte az öreg Lobbs, akinek szinte földbe gyökerezett a lába a botrányos vallomás hallatára. - Mit jelentsen ez? Merje ezt a szemembe mondani! Bizonyisten magába fojtom a lelket!

Egy csöppet sem elképzelhetetlen, hogy az öreg Lobbs pokoli dühében végre is hajtotta volna ezt a szándékát, ha egy fölöttéb váratlan megjelenés meg nem akadályozza benne, már tudniillik Maria Lobbs unokabátyja, aki előbújt a faliszekrényből, odalépett az öreg Lobbs elé, és így szólt:

- Nem engedhetem meg, uram, hogy ez az ártatlan ember, akit a lányok tréfából hívtak meg ide, nemes lelkűen magára vegye a vétket (ha ugyan vétek), amelyet én követtem el, s amelyet ezennel megvallok. Szeretem a leányát, uram; s én jöttem el ide azért, hogy vele találkoz­hassam.

Az öreg Lobbs tágra meresztette a két szemét, de nem tágabbra, mint Nathaniel Pipkin.

- Te? - kiáltotta az öreg Lobbs, amikor végre lélegzethez jutott.

- Én.


- Hát nem kitiltottalak már régen a házamból?

- Kitiltott, máskülönben nem kellene most titokban itt lennem.

Sajnos, meg kell vallanunk, hogy az öreg Lobbs valószínűleg megverte volna az unokaöccsét, ha szép leánya, akinek ragyogó szeme könnyben úszott, bele nem kapaszkodik a karjába.

- Csak hagyd őt, Maria - mondta a fiatalember -, csak hadd üssön meg, ha meg akar ütni. Én a világ minden kincséért sem görbíteném meg ősz fejének egyetlen hajaszálát sem.

Az öreg Lobbs erre a szemrehányó feleletre lesütötte a szemét, és pillantása találkozott leánya tekintetével. Már több ízben említettem, hogy Mariának ragyogó szemei voltak, s noha most könnyben áztak, varázsukat ez egy szikrát sem gyöngítette. Az öreg Lobbs elfordította az arcát, mintha szabadulni akart volna ennek a szempárnak az igézete alól, s a véletlen úgy rendelte, hogy tekintete a haszontalan kis Kate tekintetével találkozzék, aki félig a bátyjáért remegve, félig Nathaniel Pipkinen nevetve, olyan ijedt és bájos arcot vágott, hogy öreget, fiatalt egyaránt elbűvölt vele. Hízelkedve belekarolt az öregbe és súgott valamit a fülébe, mire az öreg kénytelen-kelletlen elmosolyodott, s ugyanakkor egy könny is végigpergett az arcán.

Öt perc múlva a lányok, akiket lehívtak a hálószobából, megjelentek nagy szemérmesen, kuncogva, viháncolva; s mialatt a fiatalság átadta magát a nagy örömnek és boldogságnak, az öreg Lobbs elővette a pipáját és rágyújtott; s igen nevezetes dolog, hogy még soha életében nem ízlett úgy a pipája, mint akkor este.

Nathaniel Pipkin okosabbnak látta nem beszélni többet a dologról, s ezen a réven aztán apránként megkedvelte őt az öreg Lobbs, s idővel még pipázni is megtanította; és még hosszú éveken át sokszor üldögéltek kettesben a kertben, szép estéken, s úri módon pipázgattak és iddogáltak. Nathaniel hamarosan kilábalt szerelmi csalódásából, mert az anyakönyvben meg­találjuk a nevét, mint tanúét Maria Lobbs és unokabátyja esküvőjén; egyéb hivatalos okmányok­ból pedig az is kitűnik, hogy a lakodalom éjszakáján bevitték a dutyiba, mert részeg fővel különböző kihágásokat követett el az utcán, amelyeknél a pipaszárlábú, cingár inasgyerek volt a cinkosa és bűntársa.


Yüklə 4,38 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   14   15   16   17   18   19   20   21   ...   58




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©muhaz.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

gir | qeydiyyatdan keç
    Ana səhifə


yükləyin