Charles dickens a pickwick klub



Yüklə 4,38 Mb.
səhifə21/58
tarix03.04.2018
ölçüsü4,38 Mb.
#46266
1   ...   17   18   19   20   21   22   23   24   ...   58

HUSZADIK FEJEZET

amelyből kitűnik, hogy Dodson és Fogg urak mennyire értik a hivatásukat,
írnokaik mennyire kedvelik a szórakozást; továbbá, hogy milyen megható
találkozás folyt le Weller úr és rég nem látott apja közt; végül, hogy milyen jeles
emberek gyűltek össze a Szarkában, és hogy milyen remek fejezet lesz a következő


Egy piszkos, elhanyagolt ház földszinti szobájában, a Freeman’s Court legszélén, Cornhillben, négy írnok ült Dodson és Fogg urak irodájában, mely két úr hites és okleveles, bejegyzett köz- és váltóügyvéd volt a londoni legfelsőbb törvényszéknél, valamint a polgári bíróságnál Westminsterben, nemkülönben a Kancelláriánál. Fent nevezett írnokok napi munkájuk közben körülbelül annyi napfényt láttak és annyi világosságot kaptak, amennyiben része lehet egy olyan embernek, aki egy mély kút fenekén üldögél, nem számítva utóbbinak azt az előnyét, hogy a kút fenekéről nappal is láthatja a csillagokat.

Az írnokok szobája Dodson és Fogg uraknál komor, nyirkos, dohos helyiség volt, magas választófallal, mely az írnokokat elzárta a köznéptől, s volt benne néhány ócska szék, egy nagyon hangosan ketyegő óra, egy kalendárium, egy esernyőtartó, néhány kalapfogas, egy-két polc, ezeken néhány piszkos iratköteg, egypár régi papírcímkés doboz és több különféle alakú és nagyságú cserép tintatartó. Egy üvegajtó egy kis folyosóra nyílt, ahonnét az udvarra lehetett kijutni, s az előbbi fejezetben híven elbeszélt emlékezetes események után, péntek reggel ez előtt az üvegajtó előtt jelent meg Pickwick úr, nyomában Samuel Wellerrel.

- Tessék! Tessék beljebb kerülni! - kiáltotta egy hang a választófal mögül, feleletül Pickwick úr csöndes kopogtatására.

Pickwick úr és Sam belépett hát az irodába.

- Dodson úr vagy Fogg úr idehaza van, kérem? - kérdezte Pickwick úr udvariasan s levett kalappal közeledett a választófalhoz.

- Dodson úr nincs itthon, Fogg úr pedig nagyon el van foglalva - felelte a hang; s ugyanekkor egy fej bukkant fel a válaszfal mögül, tollszárral a füle mellett, ugyanannak a feje, akié a hang is volt, s végignézett Pickwick úron.

Idomtalan fej volt, vörösesszőke haja gondosan féloldalt volt választva, pomádéval lesimítva s körös-körül apró félhold alakú fürtökbe bodorítva vette körül a belapított arcot, melynek fő dísze két apró szem volt, s amelynek méltó keretéül szolgált egy rendkívül mocskos gallér és egy elviselt kötött nyakravaló.

- Dodson úr nincs itthon és Fogg úr nagyon el van foglalva - mondta a fej gazdája.

- És mikor jön haza Dodson úr, kérem? - kérdezte Pickwick úr.

- Azt már nem tudnám megmondani.

- És Fogg úr sokáig el lesz még foglalva, kérem?

- Nem tudom.

S azzal az írnok nagy lelki nyugalommal kezdte faragni a tollat, miközben egy másik írnok, aki felcsapott írópolca mögött éppen keserűsót kevert magának, helyeslően mosolygott.

- Hát talán akkor megvárom - mondta Pickwick úr; s minthogy erre nem kapott feleletet, helyet foglalt kínálás nélkül és hallgatni kezdte az óra hangos ketyegését és az írnokok dünnyögő beszélgetését.

- Jó tréfa volt, mi? - mondta az egyik barna kabátos, rézgombos, tintafoltos nadrágú és kurta csizmás írnok, amint befejezte múlt éjszakai kalandjainak elbeszélését, melyet roppant halkan adott elő.

- Pokoli jó... pokoli jó - mondta a keserűsós ember.

- Tom Cummins volt az elnök - folytatta a barna kabátos. - Fél ötre járt, amikor Somers Townba értem és annyira be voltam állítva, hogy sehogy sem találtam meg a kulcslyukat és kénytelen voltam fölverni álmából vén háziasszonyomat. Szeretném tudni, mit szólna hozzá az öreg Fogg, ha véletlenül a fülébe jutna. Fogadni mernék, hogy kitenné a szűrömet.

Erre az elmés megjegyzésre mind a négy írnok kórusban nevetni kezdett.

- Remek volt megint az öreg Fogg ma reggel - mondta a barna kabátos írnok -, mialatt Jack odafent az iratokat rendezte, ti ketten pedig odavoltatok bélyegért. Fogg lejött s itt bontogatta a leveleket éppen, amikor beállított az a camberwelli ipse, hiszen tudjátok, aki ellen pört indítottunk... hogy is hívják csak?

- Ramsey - mondta az az írnok, aki az előbb Pickwick úrral beszélt.

- Igen, persze, Ramsey... csuda egy éhenkórász alak. “Nos, uram - mondja neki az öreg Fogg, szigorúan a szeme közé nézve... hiszen ismeritek, hogy szokta... -, nos, uram, azért jött, ugye, hogy rendezze a tartozását?” - “Igen, ügyvéd úr, azért jöttem - feleli Ramsey, benyúl a zsebébe és előszedi a pénzt -, az adósságom két font és tíz shilling volt, a perköltség három font és öt shilling, itt van, ügyvéd úr” - s akkorát sóhajtott, mint egy ház, amikor lerakta a pénzt, amely egy darab itatóspapírba volt göngyölve. Az öreg Fogg először a pénzre nézett, azután az ipsére, majd a torkát kezdte köszörülni, ahogy szokta, úgyhogy rögtön tudtam, most valami következik... - “Maga nyilván nem tudja, hogy egyéb új beadványt is készítettünk, ami a költségeket tetemesen megnövelte?” - mondja neki Fogg. - “Csak nem, ügyvéd úr! - mondja Ramsey megdöbbenve... - Hiszen a határidő csak tegnap este járt le.” - “De bizony így van - feleli Fogg -, éppen most vitte el az írnokom a beadványt. Wicks úr, nem éppen most ment el Jackson úr a beadvánnyal a Bullmann kontra Ramsey-ügyben?” - Én persze azt feleltem, hogy igen, mire Fogg megint köhécselt és Ramseyre nézett... - “Istenem, Istenem! - szólt Ramsey. - Én meg majd beleőrültem a sok lótás-futásba, amíg fel tudtam hajtani ezt a pénzt, és most minden hiábavaló volt.” - “Miért volna hiábavaló? - feleli az öreg Fogg higgadtan. - Legokosabban teszi, ha visszamegy, összeszed még több pénzt és elhozza időre.” - “Isten a tanúm, hogy több pénzt nem tudok előkeríteni!” - mondta Ramsey, és öklével nagyot ütött az asztalra. - “Ne fenyegessen itt engem, uram” - mondta Fogg és úgy tett, mintha dühbe jönne. - “Eszem ágában sincs fenyegetni az ügyvéd urat” - felelte Ramsey. - “De igenis fenyegetett - mondta Fogg -, távozzék, kérem... távozzék az irodámból és majd akkor jöjjön vissza, ha egy kis tisztességet tanult.” Ramsey felelni akart neki, de Fogg nem hagyta szóhoz jutni; így hát zsebre vágta a pénzét és elkullogott. Alighogy az ajtó becsukódott mögötte, az öreg Fogg édeskés mosollyal fordult felém s előhúzta kabátja zsebéből a beadványt. “Wicks úr - szólt hozzám -, üljön kocsiba s amilyen gyorsan csak tud, hajtasson a Temple-hez és adja be ezt a keresetet. A költségeket biztosan megvesszük rajta, mert Ramsey megbízható ember, nagy családja van, s huszonöt shillinget keres hetenként; és ha ügyvédi meghatalmazást ír alá számunk­ra, amit végül kénytelen lesz megtenni, bizonyos vagyok benne, hogy a gazdái gondos­kod­nak majd a fizetésről; úgyhogy legokosabb, ha kisrófolunk belőle amennyit csak tudunk, amellett ez nagyon keresztényi cselekedet is, Wicks úr, mert a nagy családja és sovány keresete mellett csak javára fog válni ez a lecke, mert elveszi a kedvét a további adósság­csinálástól, no nem igaz, Wicks úr?” - és kifelé menet olyan jóindulatúan mosolygott, hogy öröm volt nézni. - Igazán mesés üzletember, érti a szakmáját - mondta Wicks a legnagyobb bámulat hangján -, remekül érti, igaz-e?

A többi három írnok is szívből osztotta ezt a véleményét és a kis történetet szerfölött mulatságosnak találták.

- Kedves emberek, ugye, uram - súgta Weller úr a gazdájának. - Kedves tőlük, hogy ezt ilyen mulatságosnak találják.

Pickwick úr helybenhagyólag bólintott, aztán köhintett egyet, hogy a deszkafal mögött ülő fiatal urak figyelmét magára vonja. Az írnokok, miután ez a bizalmas kis beszélgetés fel­üdítette szellemüket, végre kegyeskedtek tudomásul venni az idegen úr jelenlétét.

- Talán most már ráér Fogg úr, mit gondoltok? - szólt Jackson.

- Megnézem - mondta Wicks, s nagy kényelmesen leszállt magas zsámolyáról. - Kit jelentsek be Fogg úrnak?

- Pickwick a nevem - felelte történetünk dicső hőse.

Jackson úr felment az emeletre és nyomban vissza is jött azzal az üzenettel, hogy Fogg úr öt perc múlva rendelkezésére áll Pickwick úrnak; s miután átadta az üzenetet, újra felkapasz­kodott íróasztala mellé.

- Mit mondott, hogy hívják? - kérdezte Wicks suttogva.

- Pickwicknek - felelte Jackson -, alperes a Bardell kontra Pickwick-ügyben.

A deszkafal mögül csoszogás és elfojtott nevetés zaja hallatszott.

- Magát lesik, uram - súgta Samuel Weller.

- Engem lesnek, Sam? - felelte Pickwick úr. - Hogy érti azt, hogy engem lesnek?

Weller úr válasz helyett csak hátrabökött hüvelykujjával a válla fölött, és ahogy Pickwick úr felnézett, tanúja lett annak az örvendetes látványnak, hogy mind a négy írnok kidugta vigyorgó ábrázatát a deszkafal mögül s alaposan szemügyre vették annak a férfiúnak az arcát és az egész megjelenését, akiről azt hitték, hogy csalfa játékot űz a női szívekkel és feldúlja a gyengébb nem boldogságát. De mihelyt Pickwick úr felpillantott, a négy fej rögtön eltűnt, s a következő pillanatban már négy toll rótta dühös sercegéssel a papirost.

Az irodában függő csengettyű szava egyszerre csak Fogg úr szobájába szólította Jacksont. Az írnok rögtön vissza is tért onnét és jelentette Pickwick úrnak, hogy Fogg úr rendelkezésére áll, ha lesz szíves fölfáradni hozzá az emeletre.

Pickwick úr ennélfogva fölkapaszkodott a lépcsőn, Samet pedig lent hagyta. Az udvarra néző iroda ajtaján nagy betűkkel állt a tekintélyes név: “Fogg” - s a kopogtatás és az utána elhangzott “tessék” után Jackson bevezette Pickwick urat a főnökéhez.

- Dodson úr megjött már? - kérdezte Fogg úr.

- Éppen az imént érkezett meg, uram - felelte Jackson.

- Kéretem.

- Igenis, ügyvéd úr. - Jackson kiment.

- Foglaljon helyet, uram - szólt Fogg. - Ott van az újság, kérem; a társam rögtön itt lesz, aztán tárgyalhatunk az ügyről.

Pickwick úr leült, felemelte az újságot, de olvasás helyett az újság széle fölött szemügyre vette az ügyvédet, aki afféle bibircsókos képű, öregedő bornemissza volt, fekete kabátban, sötét színű nadrágban, rövid, fekete bokavédőben, s úgy ült az íróasztalánál, mintha hozzá tartoznék, s mintha neki is csak annyi szíve és esze lett volna, mint az íróasztalának.

Pár percnyi hallgatás után megjelent Dodson úr, egy kövér, délceg, szigorú képű ember, aki nagyon hangosan beszélt; s a társalgás megkezdődött.

- Ez itt Pickwick úr - mondta Fogg.

- Ó! Ön az alperes, uram, a Bardell kontra Pickwick-ügyben, ugyebár? - kérdezte Dodson.

- Az vagyok, uram - felelte Pickwick úr.

- Nos, uram - mondta Dodson -, hát mennyit hajlandó felajánlani?

- Úgy van - mondta Fogg, nadrágzsebébe süllyesztve mind a két kezét és hátravetette magát a székén. - Mennyit hajlandó felajánlani, Pickwick úr?

- Pszt, Fogg - mondta Dodson. - Hadd halljam, mit szól Pickwick úr.

- Azért jöttem, uraim - mondta Pickwick úr, higgadt pillantást vetve a két társra -, azért jöttem, uraim, hogy közöljem önökkel, mennyire meglepett minapi levelük, s hogy egyúttal megtudakoljam, miféle alapon indítanak önök pört ellenem.

- Azon az alapon, hogy... - kezdte Fogg, de csak ennyit tudott kimondani, mert Dodson rögtön a szavába vágott.

- Fogg úr - mondta Dodson -, most én beszélek.

- Bocsánatot kérek, Dodson úr - mondta Fogg.

- Hogy milyen alapon indítunk pört ön ellen, uram - folytatta Dodson kenetteljes hangon -, erre nézve kérdezze meg a saját szívét és lelkiismeretét. Ami bennünket illet, uram, mi csupán ügyfelünk kijelentéseire támaszkodhatunk. Lehet, hogy ezek a kijelentések való igazak, lehet, hogy hazugok; lehet, hogy hitelt érdemlők és lehet, hogy hitelt nem érdemlők; de ha igazak és hitelt érdemlők, akkor habozás nélkül kijelentem, uram, hogy mi szilárd és megdönthetetlen alapon állunk. Lehet, hogy ön csupán áldozat, uram, de az is lehet, hogy ön egy cselszövő; de ha engem mint esküdtet hit alatt felszólítanának, uram, hogy nyilvánítsam ki véleményemet az ön eljárásáról, hát minden teketória nélkül biztosíthatom, hogy erre nézve csak egy véleményem lehetne.

Dodson most felállt, arcán a megsértett erény kifejezésével, Foggra tekintett, aki még jobban belemélyesztette két kezét a zsebébe és bölcsen bólogatva, a legteljesebb egyetértés hangján így szólt:

- Kétségtelenül.

- Hát, kérem - felelte Pickwick úr, akinek az arca nagy aggodalmat árult el -, biztosíthatom az urakat, hogy teljesen ártatlanul, a lehető legszerencsétlenebb módon keveredtem bele ebbe a dologba.

- Bizonyára, uram - felelte Dodson. - Elhiszem, uram. Ha csakugyan ártatlan abban, amivel vádolják, akkor igazán a lehető legszerencsétlenebb módon keveredett bele. Mi a maga véleménye, Fogg úr?

- Szóról szóra osztom az ön véleményét - felelte Fogg, kétkedő mosollyal.

- A per első tárgyalására szóló idézést - folytatta Dodson - szabályszerűen kiadták. Fogg úr, hol a nyilvántartási napló?

- Tessék, itt van - mondta Fogg, és átnyújtott neki egy pergamen kötéses, széles nagy könyvet.

- Itt a bejegyzés - folytatta Dodson. - “Middlesex; özvegy Bardellné kontra Samuel Pickwick. Kártérítési összeg 1500 font. Felperes ügyvédei: Dodson és Fogg. 1830. augusztus 28.” Teljesen szabályszerű, kérem, teljesen szabályszerű. - Dodson köhintett egyet és ránézett Foggra, aki megismételte:

- Teljesen szabályszerű.

Aztán mind a ketten Pickwick úrra néztek.

- Úgy értsem tehát, uraim - mondta Pickwick úr -, hogy csakugyan szándékukban áll pert indítani ellenem?

- Hogy úgy értse-e, uram? De még mennyire, hogy úgy értse - felelte Dodson, és el is mosolyodott hozzá, már amennyire a tekintélye engedte.

- És, hogy csakugyan ezerötszáz font kártérítést követelnek rajtam? - kérdezte Pickwick úr.

- Valóban jól értette, uram, s ráadásul még arról is biztosíthatom, hogy ha az ügyfelünk ránk hallgat, akkor háromszor annyit követelt volna - felelte Dodson.

- Mindamellett, ha jól emlékszem - jegyezte meg Fogg, Dodsonra pillantva -, Bardellné asszony azt is kijelentette, hogy egyezkedés esetén ebből az összegből egy fityinget sem enged.

- Ez magától értetődik - felelte Dodson komor szigorúsággal. - Hiszen a pert még csak most kezdték el; s az egyezkedésről még akkor sem lehetett volna szó, ha Pickwick úr rögtön hajlandónak mutatkozott volna rá.

- Minthogy ön semmiféle ajánlatot nem hajlandó tenni - mondta Dodson, jobb kezével előszedve egy nagy iratot, bal kezével pedig ennek a másolatát igyekezett nagy szeretettel rátukmálni Pickwick úrra -, legokosabb lesz, ha mindjárt magával viszi az idézés másolatát, uram. Ez itt az eredetije, kérem.

- Nagyon jól van, uraim, nagyon jól van - mondta Pickwick úr, s felállt a helyéről, dühbe gurulva. - A többit majd megtudják az ügyvédemtől.

- Nagyon fogunk örvendeni a szerencsének - mondta Fogg a kezét dörzsölve.

- Nagyon fogunk örvendeni - mondta Dodson, és kinyitotta az ajtót.

- És mielőtt elmennék, uraim - mondta Pickwick úr ingerülten, a lépcsőnél visszafordulva -, szeretném tudomásukra hozni, becses engedelmükkel, hogy minden gyalázatos és piszkos csirkefogóság közül...

- Egy pillanatra, uram, egy pillanatra - vágott közbe Dodson roppant udvariasan. - Jackson úr! Wicks úr!

- Tessék! - szólt a két írnok, megjelenve a lépcső alján.

- Csak azért kérettem magukat, hogy hallják, amiket ez az úr itt mond - felelte Dodson. - Kérem, uram, csak folytassa, ne zavartassa magát... Minden gyalázatos és piszkos csirke­fogóság közül, azt hiszem, itt hagyta abba?

- Igen - mondta Pickwick úr magából kikelve. - Igen, azt mondtam, hogy minden gyalázatos és piszkos csirkefogóság közül, amit valaha ember elkövetett, ez a legpiszkosabb és a leggyalázatosabb. Hajlandó vagyok megismételni, uram.

- Hallotta ezt, Wicks úr? - kérdezte Dodson.

- Nem felejti majd el ezeket a kifejezéseket, Jackson úr? - mondta Fogg.

- De talán azt akarja mondani, uram, hogy mi csalók vagyunk? - kérdezte Dodson. - Kérem, ha jólesik önnek, csak mondja ki bátran.

- Kimondom - felelte Pickwick úr. - Csalók.

- Nagyon helyes - mondta Dodson. - Remélem, hogy odalent is jól hallották, ugye, Wicks úr?

- Igenis, ügyvéd úr - felelte Wicks.

- Talán jobb volna, ha egy-két lépcsőfokkal feljebb jönnének, hogy jobban hallják - tette hozzá Fogg úr. - Csak folytassa, uram; csak folytassa. Okosan tenné, ha tolvajnak nevezne bennünket; vagy nincs kedve esetleg tettleg bántalmazni valamelyikünket? Kérem, csak parancsoljon, uram, ha jólesik; részünkről a legcsekélyebb ellenállást sem fogja tapasztalni. Kérem, csak tessék.

Minthogy Fogg úr közben roppant csábító módon Pickwick úr ökölbe szorított keze felé hajolt, alighanem meg is kapta volna azt, amire oly nagyon vágyott, ha közbe nem lép Sam, aki a szóváltás hallatára kiugrott az irodából, felszaladt a lépcsőn, s megragadta a gazdája karját.

- Tessék csak jönni, uram - mondta Samuel Weller. - Nagyon szép játék a labdázás, de nem úgy, hogy ön a labda és a két ügyvéd az ütő, mert ilyenformán túlságosan izgalmas a dolog, semhogy mulatságos lehetne. Tessék csak jönni, kérem. Ha könnyíteni akar a lelkén azzal, hogy felpofoz valakit, hát jöjjön le velem az utcára és pofozzon fel engem; idefent ez nagyon is drága mulatság.

S azzal Weller úr minden teketória nélkül levonszolta gazdáját a lépcsőn, ki az utcára, végig a sikátorokon, s miután így szerencsésen eljutottak Cornhillig, ott szépen lemaradt a háta mögé, azzal a föltett szándékkal, hogy követi Pickwick urat akár a világ végére is.

Pickwick úr szórakozottan lépegetett, a Mansion House-nál átvágott és egyenesen Cheapside felé tartott. Sam már éppen azon kezdett tűnődni, hogy hová mennek, amikor a gazdája hátrafordult és így szólt:

- Sam, én most rögtön felkeresem Perker úr irodáját.

- Ez az, uram - felelte Samuel Weller -, már tegnap este egyenesen oda kellett volna mennünk.

- Magam is azt hiszem - mondta Pickwick úr.

- Én meg tudom - felelte Weller úr.

- No jó, no jó, Sam - felelte Pickwick úr. - Elmegyünk hozzá mindjárt, de előbb meginnék egy pohár forró brandyt, mert egy kicsit kijöttem a sodromból. Hová térhetnénk be, Sam?

Weller úr részletes és egészen szakszerű helyrajzi ismeretekkel rendelkezett Londonban. Egy pillanatig sem habozott a felelettel.

- A második sarkon, jobb kéz felől... az utolsó előtti ház ezen az oldalon - mondta. - De csak a tűzhely melletti asztalhoz üljön le, uram, mert ott nincs az asztalnak középső lába, mint a többieknek mind, ami pedig nagyon kényelmetlen.

Pickwick úr híven követte inasának részletes útbaigazítását, s ahogy odaértek az ajánlott csapszék elé, intett Samnek, hogy jöjjön utána és benyitott. A forró brandyt csakhamar elébe tették; Samuel Weller szintén letelepedett gazdája asztalához, de azért tisztelettudó távolságban tőle, és kapott egy nagy korsó sört.

A vendéglő rendkívül egyszerű helyiség volt, s úgy látszott, hogy a postakocsisok különleges védnöksége alatt áll; mert az asztaloknál több olyan úriember iszogatott és pipázgatott, aki minden valószínűség szerint ezen a tudományos pályán működött. Volt köztük egy vörös képű, termetes, öregedő ember, aki éppen szemben ült Pickwick úrékkal s aki nagyon magára vonta Pickwick úr figyelmét. A termetes alak nagy buzgalommal szívta a pipáját, de néhány szippantás után mindig kivette a szájából s hol Samre, hol meg Pickwick úrra pillantott. Aztán láthatólag bele akart bújni egy nagy kancsóba, már amennyire széles ábrázata és a kancsó öblössége engedte és megint Samre meg Pickwick úrra pislogatott. Aztán mélyen elmerült arccal pöfékelt megint egy darabig és megint csak rájuk nézett. Végezetül pedig felrakta a lábát a székre, háttal a falnak támaszkodott és pöfékelni kezdett anélkül, hogy egyszer is ki­vette volna szájából a pipát s a füstön keresztül nézte a jövevényeket, mintha csak megfogadta volna, hogy jól megnézi őket magának, amennyire csak teheti.

A termetes kocsis mozgolódásai eleinte elkerülték Weller úr figyelmét, de lassanként, ahogy észrevette, hogy Pickwick úr szeme minduntalan odatéved az ismeretlenre, ő is abban az irányban kezdett kémlelni, sőt a szeme fölé emelte a tenyerét, mintha félig-meddig felismerte volna az előtte ülő alakot s most teljesen meg akarna bizonyosodni a kilétéről. Kétségei azonban nagyon hamar eloszlottak, mert a termetes ember, miután egy hatalmas füstfelleget eresztett ki pipájából, a nyakát és mellét beburkoló óriási sálkendőből pedig egy rekedt hangot bocsátott ki, mely a hasbeszélők furcsa erőlködésére hasonlított, csöndesen megszólalt:

- Nini, Sammy!

- Ki ez, Sam? - kérdezte Pickwick úr.

- No, ezt már magam sem hittem volna, uram - felelte Samuel Weller nagy álmélkodással. - Pedig csakugyan az öreg.

- Miféle öreg? - kérdezte Pickwick úr.

- Hát az apám, uram - felelte Weller úr. - Hogy vagyunk, öregem?

A gyermeki szeretetnek ez után a gyönyörű megnyilatkozása után Sam helyet csinált maga mellett a termetes kocsis számára, aki pipával a szájában, kancsóval a kezében feléje indult, hogy üdvözölje.

- No, Sammy - mondta az apja -, van már vagy két esztendeje, vagy talán még annál is több, hogy nem láttalak.

- De nem ám, öreg csont - felelte a fia. - Hogy van a mostohám?

- Mondok én neked valamit, Sammy - felelte az idősebbik Weller úr ünnepélyes komoly­sággal. - Ez az én második számú életem párja nagyszerű teremtés volt özvegy korában... édesebb, bájosabb asszony nem taposta a föld hátát, Sammy; de most csak annyit mondhatok róla, hogy mivel olyan ritka kellemes özvegy volt, hát nagy kár, hogy megunta az özvegyi állapotot. Feleségnek nem válik be, Sammy.

- Nem-e? - kérdezte az ifjabb Weller úr.

Az öreg Weller a fejét csóválta és felsóhajtott:

- Eggyel többször házasodtam, mint kellett volna, Sammy; öreg hiba volt a dolgot meg­repetálni. Fiam, végy példát apádról, s világéletedben óvakodjál az özvegyektől, legkivált ha kocsmájuk van, Sammy. - Miután nagy hévvel előadta apai tanácsát, az idősebbik Weller úr újra megtömte a pipáját egy pléhszelencéből, melyet a zsebében hordott, s miután az új tömés a réginek a tüzén meggyulladt, nagy buzgalommal pöfékelt tovább.

- Bocsánatot kérek, uram - mondta az idősb Weller úr, hosszú hallgatás után visszatérve az előbbi tárgyra s Pickwick úr felé fordult -, de remélem, nem sértettem meg a szavammal; tán csak nem vett maga is özvegyasszonyt feleségül?

- Nem én - felelte Pickwick úr nevetve; s amíg kinevette magát, Samuel Weller suttogva közölte szülőapjával, hogy milyen viszonyban van Pickwick úrral.

- Engedelmet kérek, uram - mondta az idősebbik Weller úr, megemelve a kalapját -, remélem, hogy nincs semmi panasza Sammy ellen?

- Semmi a világon - felelte Pickwick úr.

- No, ezt már örömmel hallom - felelte az öreg. - Sok bajom volt a nevelésével, kérem; már kiskorától kezdve hagytam, hogy az utcán futkosson és segítsen magán, ahogy tud. Csak így válik a fiúgyerekből életrevaló ember.

- Talán egy kissé kockázatos nevelési módszer, gondolom - mondta Pickwick úr mosolyogva.

- És nem is válik be okvetlenül - tette hozzá Samuel Weller. - A minap ugyancsak túljártak az eszemen.

- Csak nem? - szólt az apja.

- De bizony igen - felelte a fia; aztán elmesélte, amilyen röviden csak lehetett, hogy miként tette őt lóvá az ármányos Job Trotter.

Az idősebbik Weller úr feszült figyelemmel hallgatta végig fia elbeszélését, s végül így szólt:

- Nem olyan nyurga legény volt az egyik, afféle hosszú hajú, akinek a bagólesője úgy jár, mint a kereplő?

A leírást Pickwick úr nem értette meg teljesen, s csak úgy találomra igent mondott rá.

- A másik meg egy fekete hajú ipse, szederszínű libériában, egy olyan nagy, tökfejű alak?

- Úgy van, úgy van - kiáltotta Pickwick úr és Sam, hirtelen nagy buzgalommal.

- Hát akkor tudom, hogy hol vannak, csak annyit mondhatok - felelte Weller úr. - Ipswichben vannak mind a ketten, annyi bizonyos.

- Ne mondja! - szólt Pickwick úr.

- Pedig szent igaz - mondta az idősebbik Weller úr - s azt is megmondhatom, hogy honnét tudom. Hébe-hóba az egyik barátom kocsiján én járok Ipswichbe helyette. Éppen akkor is, annak az éjszakának a másnapján, amikor az úr úgy meghűtötte magát, megint én fuvaroztam és Chelmsfordban a Szerecsen fogadóban... mert éppen oda jöttek... fölvettem őket a kocsimra és hajtottam velük egyenesen Ipswichbe, ahol a szolga, az a szederruhás, mondta nekem, hogy hosszabb ideig szándékoznak ott maradni.

- Megyek utánuk! - mondta Pickwick úr. - Úgy is mindegy nekünk, hogy Ipswichet látogatjuk-e meg, vagy más várost. Megyek utánuk.

- De aztán biztos-e benne, apám, hogy ők voltak? - kérdezte ifjabb Weller úr.

- Biztos, Sammy, egészen biztos - felelte az apja -, mert a külsejük mindjárt szemet szúrt nekem, meg azonkívül azt is nagyon furcsállottam rögtön, hogy az úr annyira komázik az inasával; sőt, ahogy ott elöl ültek, mindjárt a bak mögött, még azt is hallottam, amikor nevetve mondogatták egymásnak, hogy milyen jól elintézték a vén szivattyút.

- A vén micsodát? - kérdezte Pickwick úr.

- A vén szivattyút, uram; s fogadni mernék, hogy önt értették rajta, uram.

A “vén szivattyú” megszólításról nem lehet határozottan azt állítani, hogy gyalázó vagy becsmérlő volna, de azért hízelgő és megtisztelő megszólításnak sem lehet mondani. Pickwick úrnak azonban, amint az idősebb Weller úr beszélni kezdett, egyszerre eszébe jutott mindaz a bosszúság, ami Jingle részéről érte; s csak egy csepp kellett még, hogy a pohár kicsorduljon, és a “vén szivattyú” volt ez a csepp.

- Megyek utána - mondta Pickwick úr, s nagyot ütött öklével az asztalra.

- Holnapután Whitechapelből, az Ökör szállóból, megint kihajtok Ipswichbe - mondta idősb Weller úr -, és ha csakugyan menni akar, legjobb lesz, ha velem jön, uram.

- Igaza van - felelte Pickwick úr - nagyon igaza van. Közben írok majd Burybe a barátaimnak, hogy Ipswichben találkozhatunk. Magával fogunk menni. De ne siessen annyira, Weller úr; nem innék valamit?

- Igazán nagyon kedves magától, uram - felelte idősb Weller úr megtorpanva. - Hát talán nem ártana egy pohárka brandy az ön egészségére, meg Sammy boldogulására.

- Semmi esetre sem ártana - felelte Pickwick úr. - Pincér, egy pohár brandyt! - A brandyt meg­hozták, Weller úr szalutált egyet Pickwick úrnak, biccentett Sam felé, aztán úgy leszalajtotta az italt hatalmas torkán, mintha csak egy gyűszűre való lett volna.

- Jól van, apám - mondta Sam -, csak aztán vigyázz, öreg, hogy régi nyavalyád, a köszvény megint elő ne szedjen.

- Van énnekem biztos szerem arra, Sammy - mondta idősb Weller úr, letéve a poharát.

- Biztos szer a köszvény ellen - mondta Pickwick úr, s gyorsan előszedte a jegyzőkönyvét -, mi az?

- A köszvény, kérem - felelte az idősebbik Weller úr -, a köszvény olyan nyavalya, melynek a túlságosan könnyű és jó élet az oka. Ha valaha egyszer a lábába találna szállni a köszvény, uram, csak vegyen feleségül egy özvegyasszonyt, akinek jó kiadós a hangja és ért hozzá, hogy használja is, akkor fogadok, hogy soha többé nem bántja majd a köszvény. Mondhatom, hogy kitűnő szer, uram. Én rendszeresen szedem, s kezeskedem róla, hogy kihajt az emberből minden nyavalyát, amely a túlságos jókedvből származik.

És miután ezt az értékes titkát elárulta, Weller úr fenékig ürítette a poharát, kényszeredetten hunyorított egyet, nagyot sóhajtott, és lassan eltávozott.

- No, mit szól ahhoz, amit az édesapja mondott, Sam? - kérdezte Pickwick úr mosolyogva.

- Én azt hiszem, uram - felelte Samuel Weller -, én azt hiszem, hogy ő is a házasélet áldozata, ahogy a kékszakállú herceg káplánja mondta, amikor a meghatottságtól könnyezve eltemette a gazdáját.

Erre a rendkívül találó hasonlatra nem volt mit felelni, úgyhogy Pickwick úr fizetett, s útnak indult a Gray’s Inn felé. De mire odaértek a távoli városnegyedbe, már elütötte a nyolcat és sok sáros csizmájú úriember, akik foltos, fehér kalapban, elnyűtt ruhában tolongtak hosszú sorban a különböző kijáratok felé, eszébe juttatták Pickwick úrnak, hogy a hivatalok és irodák nagy részét a mai napra már bezárták.

Miután két meredek és piszkos lépcsőszárnyon felkapaszkodtak, tapasztalták, hogy föltevé­sükben nem csalódtak. Perker úr ügyvédi irodájának a külső ajtaja be volt zárva, s a halotti csend, amely Weller ismételt kopogtatását követte, kétségtelenül azt bizonyította, hogy az írnokok is már mind befejezték napi munkájukat.

- No, szépen pórul jártunk, Sam - mondta Pickwick úr. - Nem lett volna szabad elvesz­te­getnem egy teljes órát. Tudom, hogy ma egész éjjel a szememet sem fogom lehunyni, mert nyugtalan vagyok mindaddig, amíg nem bíztam ügyvédre ezt az ügyemet.

- Itt jön felfelé a lépcsőn egy öregasszony, uram - felelte Samuel Weller -, az talán meg­mondhatja, hogy hol találhatunk valakit... Hé, öreganyám, merre vannak Perker úr irodájának az emberei?

- Perker úr emberei? - felelte a nyomorúságos külsejű vézna anyóka, aki a lépcsőn fölérve megállott, hogy kiszuszogja magát. - Perker úr írnokai már elmentek, s én éppen most akarom kitakarítani az irodát.

- Maga talán Perker úr cselédje? - kérdezte Pickwick úr.

- Én a Perker-iroda mosónéja vagyok - felelte az anyóka.

- Ej - fordult Pickwick úr félig-meddig suttogva Samhez -, de furcsa, hogy ezekben a jogásznegyedekben mosónéknak nevezik a vénasszonyokat. Vajon miért, szeretném tudni?

- Biztosan azért, mert annyira irtóznak attól, hogy tisztára mossanak bármit is - felelte Samuel Weller.

- Nem lehetetlen - mondta Pickwick úr, az anyókára pillantva, akinek a külseje, valamint az irodája is, amelyet éppen ebben a pillanatban nyitott ki, megátalkodott ellenszenvet árult el a szappan és víz használata iránt. - Mondja csak, jó asszony, nem tudja véletlenül, hogy hol találhatnám meg Perker urat?

- Nem tudom - felelte az öregasszony mogorván. - Elutazott.

- Ez nagy baj - mondta Pickwick úr. - De azt talán tudja, hogy merre van az írnoka?

- Azt tudom, hogy merre van, de majd adna nekem, ha elárulnám - felelte a mosóné.

- Nagyon fontos dolgom volna vele - mondta Pickwick úr.

- Nem ér rá holnap reggelig az a dolog? - kérdezte az öregasszony.

- Nem nagyon - felelte Pickwick úr.

- No jó - mondta az öregasszony -, hát ha olyan nagyon fontos, talán nem teszem rosszul, ha megmondom, hogy hol van. Tessék innen egyenest a Szarka vendéglőbe menni s ott a söntésben kérdezősködjenek Lowten úr után, úgy hívják Perker úr írnokát.

Az útbaigazítás nyomán, s értesülvén továbbá arról is, hogy a szóban forgó vendéglő egy házcsoport közepén áll és azzal a kettős előnnyel dicsekedhetik, hogy egyrészt a Clare Market közelében van, másrészt pedig a New Inn hátuljának tőszomszédságában, Pickwick úr és Sam szerencsésen lemásztak a rozoga lépcsőn s elindultak fölkeresni a Szarka vendéglőt.

Ez a közkedvelt étterem, ahol Lowten úr és társai szokták esti tivornyáikat ülni, afféle hely volt, amelyet hétköznapi nyelven csak lebujnak neveznénk. Hogy a kocsmárosa olyan ember volt, aki értett a pénzszerzéshez, az világosan kitűnik abból a körülményből, hogy az ivószoba ablaka alatt volt egy gyaloghintó nagyságú és ugyanolyan formájú keskeny rekeszféléje, amelyet kiadott albérletbe egy foltozó vargának; s hogy emellett milyen jólelkű emberbarát volt, ezt kétségtelenül bizonyította az a pártfogás, amelyben egy pástétomsütőt részesített, aki háborítatlanul árusíthatta portékáját a küszöbön. Az alsó ablakokban, melyeket sáfrányszínű függönyök díszítettek, két-három nyomtatott hirdetés a devonshire-i almabort és a danzigi fenyőpálinkát magasztalta; egy nagy, fekete táblán pedig fehér felírás jelentette a nagyérdemű közönségnek, hogy a fogadó pincéiben ötszázezer hordó duplasör áll, ami az elmét kellemes kétségben és bizonytalanságban hagyta az iránt, hogy ezt a hatalmas pincét a föld gyomrában vajon milyen irányban kell elképzelni. Ha még hozzátesszük, hogy egy viharvert cégtábla egy szarkának félig elmosódott képmását ábrázolta, amely merőn bámult egy barna színű csavarvonalra - akkor elmondottunk mindent, amit az épület külsejéről illik tudni.

Ahogy Pickwick úr megjelent a söntésben, egy deszkafal mögül egy idősebb asszonyság bújt elő és odalépett hozzá.

- Lowten urat keresem, itt van-e, kérem? - kérdezte Pickwick úr.

- Igenis, uram, itt van - felelte a kocsmárosné. - Hé, Charley, vezesd be ezt az urat Lowten úrhoz.

- Most ugyan nem mehet be hozzá az úr - mondta a vörös hajú, lompos csaposlegény. - Lowten úr most éppen nótázik odabent, most nem lehet háborgatni. De mindjárt vége lesz, kérem.

A vörös hajú csaposlegény alig fejezte be szavait, amikor hirtelen lelkes dörömbölés és csörömpölés jelentette, hogy a nótának éppen most lett vége; Pickwick úr meghagyta Samnek, hogy maradjon kint a söntésben és mulasson jól, aztán bevezettette magát Lowten úrhoz.

A csaposlegény jelentette, hogy: “Egy úr akar beszélni Lowten úrral” - mire egy dagadt képű fiatalember, aki az asztalfőn ült, kissé meglepve fordult feléjük; s a meglepetése egy csöppet sem hagyott alább, amikor a tekintete megakadt a jövevényen, akit még soha nem látott.

- Bocsánatot kérek, uram - mondta Pickwick úr -, igazán sajnálom, hogy a többi urat is háborgatnom kell, de rendkívül fontos ügyben jöttem és szerfölött lekötelezne, ha nem sajnálna tőlem öt percet; itt a sarokban megbeszélhetjük a dolgot.

A dagadt képű fiatalember felállt, széket tolt Pickwick úr elé a szoba egyik homályos sarkába és nagy figyelemmel hallgatta végig a szomorú esetet.

- Ó, igen - mondta, amikor Pickwick úr befejezte a mondókáját. - Dodson és Fogg... értik a dolgukat... ragyogó szakemberek... Dodson és Fogg, kétségtelenül, uram.

Pickwick úr helybenhagyta, hogy Dodson és Fogg ragyogó szakemberek, s Lowten így folytatta:

- Perker úr nincs Londonban és nem is jön meg, csak a jövő hét végén; de ha ön ránk akarja bízni a védelmet és lesz szíves nálam hagyni az idézés másolatát, én is megtehetem a szükséges lépéseket, amíg Perker úr haza nem érkezik.

- Éppen ezért jöttem ide - mondta Pickwick úr, és átadta neki az iratot. - Ha közben történnék valami fontos dolog, írjon nekem Ipswichbe, poste restante.

- Rendben van, kérem - felelte Perker úr írnoka; s látván, hogy Pickwick úr nagyon kíváncsian nézeget az asztal felé, hozzátette: - Nem ülne le velünk egy félórácskára, uram? Pompás társaság van itt ma együtt. Itt van Samkin és Green irodavezetője, Smithers és Price egész irodája meg a Pimkin és Thomas-iroda emberei... nagyszerűen énekelnek, mondhatom... meg Jack Bamber, és így tovább. Ön valószínűleg vidékről érkezett, ugye? Nem tartana velünk?

Ahol ilyen csábító alkalom kínálkozott az emberi természet tanulmányozására, ott Pickwick úr nem tudott ellenállni. Odavezettette magát az asztalukhoz, és miután a bemutatkozás annak rendje és módja szerint megtörtént, s az elnök mellett helyet csináltak neki, rendelt egy pohárral kedvenc italából.

Pickwick úr meglepetésére azonban egyszerre nagy csönd támadt.

- Remélem, nem zavarom önt a füsttel, uram? - szólt Pickwick úrhoz a jobb oldali szom­szédja, aki kockás inget viselt, berakásos inggombokkal, a szájában pedig szivar füstölgött.

- Dehogy, egy szikrát sem zavar, uram - felelte Pickwick úr. - Nagyon szeretem a füstöt, bár én magam nem vagyok dohányos.

- No, én már igazán sajnálnám, ha azt kellene mondanom magamról, hogy nem vagyok dohányos - szólt közbe egy másik úr, aki velük szemben ült az asztalnál. - Élek-halok a pipáért, a dohányzás nekem még az evést-ivást is pótolja.

Pickwick úr szemügyre vette a közbeszólót és azt gondolta magában, nem ártana, ha a dohányzás a mosakodást is tudná pótolni neki.

Megint csönd támadt. Pickwick úr idegen volt köztük, s a jelenléte szemmel láthatóan nyomasztólag hatott a társaságra.

- Grundy úr most elénekel egy nótát a társaság kedvéért - szólt az elnök.

- Dehogy énekel - felelte Grundy úr.

- És miért nem? - kérdezte az elnök.

- Mert nem tud énekelni - válaszolta Grundy úr.

- Mondja inkább, hogy nem akar - felelte az elnök.

- No jó, hát nem akar - mondta Grundy úr.

Minthogy Grundy úr ilyen határozottan vonakodott mulattatni a társaságot, újra csönd támadt.

- Hát már senki nem hajlandó felvidítani bennünket egy kicsit? - kérdezte az elnök csügged­ten.

- Hát miért nem vidít fel bennünket az elnök úr maga? - szólalt meg az asztal végében egy pofaszakállas, kancsal fiatalember, akinek nyitva volt a (piszkos) gallérja.

- Halljuk! Halljuk! - kiáltotta a berakott inggombos, szivarozó úriember.

- Azért, mert én csak egy dalt tudok, és azt már elénekeltem, márpedig aki egy este kétszer gyújt rá ugyanarra a nótára, az mindenkinek fizet egy pohár bort - felelte az elnök.

Ez megdönthetetlen érv volt, úgyhogy megint csönd állt be.

- Uraim - szólalt meg most Pickwick úr, abban a reményben, hogy olyan témát vet föl, amelyhez az egész társaság hozzá tud szólni. - Én ma este olyan helyen voltam, amelyet kétségtelenül nagyon jól ismernek mindnyájan, de ahol én már évek óta nem jártam, s melyet ennélfogva én alig ismerek; a Gray’s Innt gondolom, uraim. Furcsa helyek a jogásznegyednek ezek az öreg épületei az olyan nagy városban, mint London.

- Biz isten - súgta az elnök az asztal fölött áthajolva Pickwick úrnak -, olyan témát pendített meg, uram, amelyről társaságunk egyik tagja száz évig is elmesélne egyfolytában. Majd meglátja, hogy az öreg Jack Bambernek hogy megjön mindjárt a szava. Még sohasem hallott tőle senki egyebet, mint a Gray’s Inn-beli dolgokat, ő maga pedig olyan sokáig lakott ott egyedül, míg félig megbolondult.

Bamber úr, akiről Lowten beszélt, egy felhúzott vállú, sápadt kis ember volt, mindig lehor­gasztott fejjel nézett maga elé, ha hallgatott, minélfogva Pickwick úr eddig még nem is láthatta az arcát. De ahogy az öreg fölemelte ráncos ábrázatát és szürke szeme éles, fürkésző pillantással szegeződött Pickwick úrra, ez utóbbi nagyon elcsodálkozott, hogy ilyen jellegzetes vonások miként kerülhették ki eddig a figyelmét. Bamber úr ajka körül örökösen kesernyés mosoly játszott; állát hosszú, sovány kezére támasztotta, melyen rendkívül hosszúra nőtt körmök voltak; és ha fejét féloldalt billentette, s bozontos szürke szemöldökei alól szúrósan villogott ki a tekintete, egész arckifejezésében volt valami szokatlan, elszánt ravaszság, amitől valósággal visszaborzadt az ember.

Így festett az öreg Jack Bamber, aki most hirtelen nekibuzdult, s csak úgy kezdte ontani magából a szót. De mert ez a fejezet már amúgy is hosszúra nyúlt, s mert az öreg nagyon nevezetes személy, ránézve sokkal megtisztelőbb, ránk nézve pedig sokkal kényelmesebb, ha inkább egy új fejezetben szólaltatjuk meg.



Yüklə 4,38 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   17   18   19   20   21   22   23   24   ...   58




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©muhaz.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

gir | qeydiyyatdan keç
    Ana səhifə


yükləyin