HUSZONHARMADIK FEJEZET melyben Samuel Weller kezd nekigyürkőzni,
hogy Trotter úrral szemben lerója régi tartozását
Pickwick úrnak a sárga papírtekercses, javakorabeli hölggyel való kalandja utáni reggel az idősb Weller úr egy kis szobában üldögélt, az istálló közelében, s készülődött a londoni utazásra. Olyan nyugodalmasan üldögélt, hogy akár meg is lehetett volna festeni az arcképét.
Weller úr arcéle a pályafutása korábbi szakaszában valószínűleg merész és határozott körvonalakat mutatott volna a festőművésznek. A bő táplálkozás és életmódjához való feltűnő alkalmazkodóképessége következtében azonban az ábrázata lassacskán igen nagy méreteket öltött; merész, húsos hajlásai annyira túllépték az eredetileg tervezett körvonalaikat, hogy az ember, hacsak éppen szembe nem kapta az arcát, alig láthatott belőle egyebet, mint egy borvörös orr kiálló hegyét. Ugyancsak az említett okoknál fogva az álla is azzá a tekintélyes és hatalmas állá fejlődött, amelyet a tokaszalonnával szoktak kapcsolatba hozni; ami pedig az arcszínét illeti, bőre valami sajátságos színegyveleget mutatott, amelyet kizárólag a fuvaros kocsisoknál és sületlen angol bélszínnél észlelhet az ember. Nyaka köré egy haragosvörös utazósál volt csavarva, melynek a felső széle annyira összeolvadt Weller úr állával, hogy nehéz lett volna eldönteni, hol végződnek az egyiknek és hol kezdődnek a másiknak a ráncai. A sál fölé széles, vörös csíkos mintájú, hosszú mellényt öltött, efölé pedig széles kihajtású, zöld kabátot, nagy rézgombokkal, melyek közül hátul a derekára varrt két gomb olyan messzire esett egymástól, hogy teljességgel lehetetlen lett volna mind a kettőt egyszerre látni. Kurta, sima, fekete haja alig látszott ki széles karimájú, lapos, barna kalapja alól. Térdig érő bársonynadrág és magas szárú csizma volt rajta; széles övéről hanyagul csüngött le vastag réz óralánca, amelyen egy pecsétnyomót és egy kulcsot viselt, ugyanabból a nemes fémből.
Azt mondtuk, hogy Weller úr éppen készülődött a londoni útra - tudniillik becsomagolt a bendőjébe egy kis harapnivalót meg innivalót. Egy kancsó sör állt előtte az asztalon, egy tál hideg marhaszelet s egy hatalmas kenyér, amelyeket Weller úr egymás után részesített kegyeiben, mégpedig a legszigorúbb pártatlansággal. Éppen egy nagy karéj kenyeret szelt magának, amikor a közelgő léptek zajára felnézett és megpillantotta a fiát.
- Jó reggelt, Sammy - mondta.
A fiú egyenesen a söröskancsó felé tartott. Felemelte, intett az apjának, s viszonzásul az üdvözlésre, egy nagyot húzott a kancsóból.
- Jó szívós a nyeldeklőd - mondta az idősb Weller úr, a kancsóba pillantva, amelyet elsőszülött magzata félig üresen tett vissza a helyére. - Nagyon jeles osztriga vált volna belőled, ha történetesen annak születsz.
- Biztosan, de mondhatom, akkor is azon lettem volna, hogy minél jobban táplálkozzam - felelte Sam, és nagy buzgalommal látott neki a hideg marhasültnek.
- Nagyon röstellem, Sammy - mondta az idősebbik Weller úr, s megkavarta a sörét, úgy, hogy néhányszor körbe-körbe lötyögtette a kancsót, mert inni akart -, nagyon röstellem, Sammy, hogy azt kellett hallanom tőled, hogy bolonddá hagytad tenni magad attól a szederszínű fickótól. Eddig mindig azt hittem... egészen tegnapelőttig... hogy egy Wellert sohasem lehet bolonddá tenni, Sammy... soha.
- Kivéve persze azt az esetet, amikor özvegyasszonyok keverednek a játékba, igaz-e? - mondta Sam.
- Az özvegyasszonyok, Sammy - felelte idősb Weller úr, s kissé elváltozott a színe -, az özvegyasszonyok minden szabály alól kivételek. Hallottam egyszer, hogy hány közönséges asszony furfangja lakik egy özvegyasszonyban, amikor a férfit lépre akarja csalni; úgy emlékszem, hogy huszonötöt mondtak, de nem tudom biztosan, hogy még annál is nem több-e.
- Ó, hisz már ez is elegendő - mondta Sam.
- Meg azonfelül - folytatta idősb Weller úr, ügyet sem vetve a közbeszólásra - az egészen más. Hiszen tudod, mit mondott az ügyvéd, amikor azt az úriembert védte, aki jókedvében mindig piszkavassal verte el a hitestársát... “Utóvégre is, elnök úr, az egész nem egyéb, mint egy kis érthető vesszőparipa”... ezt mondom én is, Sammy, az özvegyekre vonatkozólag, és te is így gondolkozol majd, ha egyszer olyan öreg leszel, mint az apád.
- Belátom, hogy több eszem lehetett volna - mondta Sam.
- Több eszed lehetett volna! - ismételte idősb Weller úr s öklével az asztalra csapott. - Több eszed lehetett volna! Ej, ismerek én egy fiatalembert, aki félolyan, negyedolyan nevelést sem kapott, mint te... aki hat hónapig sem csavargott éjjel-nappal az utcán... de vele nem eshetett volna meg, hogy ilyen csúnyán felültessék... nem, Sammy, vele ez nem eshetett volna meg.
Ez a fájdalmas gondolat annyira fölizgatta idősb Weller urat, hogy megrántotta a csengőt és még egy korsó sört rendelt.
- No hát, most már úgy is hiába beszélünk róla - mondta Sam. - Megtörtént és nem segíthetünk rajta, csak ezzel vigasztalhatjuk magunkat, ahogy Törökországban mondják, amikor tévedésből az ártatlan ember fejét ütik le. De hát most rajtam a sor, öregem, és ha az a Trotter egyszer a kezem közé kerül, tudom, hogy megemlegeti.
- Ezt el is várom tőled, Sammy, el is várom tőled - felelte Weller úr. - No, Isten éltessen, Sammy, és kívánom, hogy minél előbb lemosd azt a szégyenfoltot, amit családunk jó hírnevén ejtettél.
S hogy a felköszöntőnek még nagyobb legyen a becsülete, Weller úr az új korsó sörnek legalább a kétharmadát kiitta egy hajtásra, aztán a korsót átnyújtotta fiának, hogy bánjék el a maradékkal, ami nyomban megtörtént.
- És most, Sammy - mondta idősb Weller úr, ahogy megnézte nagy duplafedelű ezüstóráját, melyen a vastag rézlánc lógott -, itt az ideje, hogy elmenjek a postára a szállítólevélért s utánanézzek a kocsinak: beszálltak-e már az utasok; mert a kocsi is csak olyan, mint az ember, töltelék kell neki, hogy meginduljon.
Ezt az apai és kocsis-tréfát ifjabb Weller úr fiúi mosollyal nyugtázta. Érdemes apjaura ünnepélyes hangon folytatta:
- Most elválok tőled, édes fiam, Samuel, és csak a jó Isten a megmondhatója, hogy mikor látlak megint. Addig talán már a mostoháddal is jóllaktam, vagy más ezer dolog történhetik, amíg újra hírt hallasz a jeles Bell Savage-beli öreg Wellerről. A család becsülete most a te kezedbe van letéve, fiam, Samuel, és én bízom benne, hogy megállod majd a helyedet. Tudom, hogy a nevelésed révén mindenben megbízhatom benned, akár csak saját magamban. Azért hát mindössze csak egy apró kis jó tanácsot akarok neked adni. Ha már majd úgy az ötven felé jársz, aztán kedved szottyanna valakit feleségül venni... akárki légyen is az... eredj és zárkózz be tüstént a lakásodba, ha ugyan lesz lakásod, s igyál mérget. Csak a paraszt akasztja föl magát, eszedbe se jusson hát a kötél. Igyál mérget, édes fiam, Samuel, igyál mérget és meglátod, hogy nem fogod megbánni.
Idősb Weller úr a szerető apai szavak után jól belenézett a fia szemébe, aztán lassan sarkon fordult és csakhamar eltűnt.
Miután az öreg eltávozott, Samuel Weller úr is elhagyta a Nagy Fehér Ló fogadót, meglehetősen borongó hangulatban, melyet az apai intelem keltett benne; a Szent Kelemen-templom felé irányozta lépteit és bánatát azzal akarta elűzni, hogy becsatangolta a templom ódon környékét. Jó ideje kószált már, amikor egy félreeső helyre ért - afféle tiszteletre méltó külsejű öreg udvarba -, amelynek, amint észrevette, nem volt másfelé kijárata, mint amerről bejött. Már éppen vissza akart fordulni, amikor egy váratlan jelenség láttára hirtelen gyökeret vert a lába; s ennek a jelenségnek a mivoltát alább fogjuk leírni.
Samuel Weller úr megbámulta az ódon, vörös téglaházakat, olykor-olykor, pusztán szórakozottságában, fölkacsingatott egy-egy jóképű cselédlányra, aki éppen felhúzta a redőnyöket, vagy éppen kinyitotta a hálószoba ablakát - amikor egyszerre kinyílt az udvar végében egy zöld kertajtó, s kilépett rajta egy ember, gondosan bezárta maga mögött a zöld ajtót és nagy sietve éppen arrafelé indult, ahol Samuel Weller ácsorgott.
Ha az ember ezt a dolgot csak önmagában tekinti, a mellékkörülményeket pedig nem veszi számba, akkor semmi rendkívülit nem találhat benne; mert a világon nagyon sokfelé megesik, hogy emberek lépnek ki egy kertből, bezárják maguk után a zöld kertajtót, aztán továbbmennek fürgén, anélkül, hogy a közfigyelmet egyáltalán magukra vonnák. Minélfogva nyilvánvaló, hogy azon az emberen, vagy a viselkedésében, vagy mindkettőben kellett valaminek lenni, ha Samuel Wellernek mégis szemet szúrt. Így volt-e vagy sem, az olvasó ítéletére bízzuk, ha majd hűségesen beszámoltunk a szóban forgó egyén dolgairól.
Ez az ember, miután a zöld kertajtót behúzta maga mögött, miként már két ízben is említettük, fürge léptekkel átsietett az udvaron; de alighogy megpillantotta Weller urat, meghökkent, megállt, s mintha egy pillanatig habozott volna, hogy mitévő legyen. Minthogy a zöld kertajtó be volt zárva mögötte, és más kijárás nem volt, csak az, amelyik az utca felől nyílt, csakhamar belátta, hogy ha ki akar jutni, okvetlenül el kell haladnia Samuel Weller úr előtt. Azért hát ismét meggyorsította lépteit s száguldott előre, merőn maga elé nézve. A legfeltűnőbb azonban az volt rajta, hogy az arcát rettenetesen elfintorította, s olyan szörnyűséges és csodálatos torzképeket vágott, amilyeneket emberfia még sohase látott. Soha még természeti alkotást nem hamisítottak meg olyan furfangos, mesterséges beavatkozással, mint ahogy ez az ember egy szempillantás alatt eltüntette az igazi arcát.
- Ejnye - mondta magában Weller úr, ahogy az idegen közelebb ért hozzá. - Ez már fura dolog. Megesküdtem volna, hogy ő az.
Az ember csak jött, jött s mennél közelebb ért, az arca annál borzasztóbban eltorzult.
- Mérget vennék rá, hogy ez az ő fekete haja meg a szederszínű ruhája; hanem ezt az ábrázatot még sohasem láttam.
Amíg Sam így tűnődött magában, az idegen arca kísérteties kifejezést öltött és lassacskán ijesztően undorítóvá vált. De kénytelen volt szorosan Weller úr mellett elhaladni és Sam éles tekintete minden visszataszító arcfintorítás ellenére is fölfedezett valamit, ami sokkal inkább hasonlított Job Trotter apró szemeihez, semhogy tévedés lehetett volna a személyében.
- Hahó, uracskám! - kiáltotta Sam mérgesen.
Az idegen megállt.
- Hahó - ismételte Sam, még dühösebben.
A rettenetes arcú ember a legnagyobb meglepetéssel forgolódott, hátranézett az udvar végébe, aztán az udvar elejére, aztán föl az ablakokra - szóval mindenüvé, csak Weller úrra nem -, majd tovább ment egy lépéssel, amikor Sam hangja újra megállította.
- Hahó, uracskám! - kiáltott fel Sam, immár harmadszor.
Most már nem tehette magát, mintha nem tudná, hogy merről jön a hang, s ennélfogva az idegen, jobb híján, végül is szeme közé nézett Samuel Wellernek.
- Hiába, nem megy vele semmire, Job Trotter - mondta Sam. - Ugyan már, hagyjon föl ezzel a szamársággal. Nem olyan szép fiú maga, hogy erőnek erejével még jobban elcsúfítsa magát. Jó lesz, ha visszaigazítja a két szemét a helyére, mert különben olyat ütök a fejére, hogy mind a kettő kiugrik.
Minthogy Weller úr kijelentése nem hangzott üres fenyegetésnek, Job Trotter lassanként megengedte az ábrázatának, hogy fölvegye szokott kifejezését, aztán, mintha nagy öröm érte volna, így kiáltott föl:
- Kit látnak szemeim! Csak nem Walker úr?
- Az ám - felelte Sam. - Nagyon örül, ugye, hogy találkoztunk... igaz-e?
- Hogy örülök-e! - kiáltott fel Job Trotter. - Ó, Walker úr, ha tudná, hogy mennyire szerettem volna már találkozni önnel! Ó, annyira örülök, Walker úr; igazán annyira örülök, hogy szinte nem is bírok magammal.
S azzal Trotter úr valóságos könnyzáporban tört ki, két karját Weller úr nyakába fonta és elragadtatásában magához szorította.
- Menjen innét! - kiáltotta Sam, akit ez a viselkedés felháborított, de hiába igyekezett kiszabadulni lelkes barátjának ölelő karjai közül. - Menjen innét, annyit mondok. Mit hullatja itt rám a könnyeit, mint valami öntözőkanna.
- De amikor annyira örülök, hogy önt láthatom! - felelte Job Trotter, de lassanként azért tágított az ölelésén, mert Weller úron öklöndözési hajlamok kezdtek mutatkozni. - Ó, Walker úr, azt sem tudom, mit csináljak örömömben.
- Azt elhiszem - mondta Sam -, hogy azt sem tudja, mit csináljon! No hát, halljuk, mi mondanivalója van számomra.
Trotter úr nem felelt, de annál több dolgot adott pici piros zsebkendőjének.
- No, mondja, amit mondani akar, mielőtt még beverném a koponyáját - ismételte Weller úr fenyegető hangon.
- Ó! - mondta Trotter úr ártatlan és csodálkozó arccal.
- Mi mondanivalója van nekem?
- Hogy mi mondanivalóm van, Walker úr?
- Ne nevezzen engem Walkernek; Weller a nevem; és maga azt nagyon jól tudja. Mi mondanivalója van nekem?
- Ó, Istenem, Walker úr... azaz hogy Weller úr... nagyon sok mondanivalóm van, ha eljönne velem valami jó helyre, ahol háborítatlanul beszélgethetünk. Ha tudná, Weller úr, mennyire kívánkoztam már ön után.
- Képzelem, hogy mennyire kívánkozott utánam - felelte Sam szárazon.
- Ó, nagyon, nagyon, édes jó uram - mondta Job Trotter, s egy arcizma sem rándult meg. - No de fogjunk kezet, Weller úr.
Sam a szeme közé nézett Jobnak, aztán mintha valami hirtelen ötlete támadt volna, megtette a kívánságát, kezet adott neki.
- Hogy van az ön drága, jó gazdája? - kérdezte Trotter úr, ahogy tovább mentek. - Hogy van? Igazán nagyon derék úriember. Remélem, hogy nem hűtötte meg magát azon a borzasztó éjszakán.
Job Trotter szemében, ahogy ezt mondta, olyan alattomosság csillant meg, hogy Weller úrnak egyszerre viszketni kezdett tőle a tenyere, s nagyon szerette volna kollégájának a bordáin kifejezni, amit érzett. Azonban türtőztette magát s csak annyit mondott, hogy a gazdája kitűnő egészségnek örvend.
- Nagyon örülök! - felelte Trotter úr. - És ő is itt van?
- Hát a maga gazdája itt van-e? - felelt neki Weller úr kérdéssel a kérdésre.
- Ó, igen, itt van és fáj kimondanom, Weller úr, hogy még rosszabb dologban sántikál, mint eddig.
- Ej, ej - mondta Sam.
- Ó, borzasztó... rettenetes ez!
- Megint egy nevelőintézet? - kérdezte Sam.
- Nem, nem nevelőintézet - felelte Job Trotter ugyanazzal az alattomos pillantással, mely már az imént is feltűnt Samnek. - Nem nevelőintézet.
- Hát akkor a zöld kapus ház? - kérdezte Sam, és fürkésző pillantást vetett a másikra.
- Nem... dehogy - felelte Job, szokatlan gyorsasággal. - Nem az.
- S mit keresett maga ott? - kérdezte Sam, szúrós tekintettel. - Talán csak nem véletlenül került a kapun belül?
- Látja, Weller úr, én rá merem önre bízni az apró titkaimat, mert hiszen tudja, hogy mi ketten már első látásra barátságot éreztünk egymás iránt. Emlékszik még, milyen jót mulattunk akkor reggel?
- Ó, igen, emlékszem - felelte Weller úr türelmetlenül. - Hát aztán?
- Abban a zöld kapus házban - felelte Job kimért, csöndes hangon, mint aki nagyon fontos titkot árul el -, abban a zöld kapus házban, Weller úr, nagyon sok a cseléd.
- No, azt mindjárt gondoltam - vágott közbe Sam.
- Igen - folytatta Trotter úr -, és van ott köztük egy szakácsné is, akinek van egy kis megtakarított pénzecskéje, s ha magához való férjet találna, hát nagyon szeretne szatócsboltot nyitni, tetszik érteni?
- Értem.
- Igen, Weller úr. Hát én egy kápolnában láttam meg először, ahová rendesen eljárok... nagyon szép kis kápolna, itt a városban, Weller úr... ahol mindig azokat a zsoltárokat éneklik, amiket magammal szoktam hordani, tudja, az a kis könyv, amit talán már látott is a kezemben... bemutatkoztam neki, Weller úr, aztán egyre jobban összebarátkoztunk, s ma már ki merem mondani, Weller úr, hogy nemsokára boltos lesz belőlem.
- No, magából igazán kedves boltos lesz - felelte Sam, s roppant haragosan sandított Job úrra.
- A dolognak az a nagy előnye van rám nézve, Weller úr - folytatta Job, miközben megtelt a szeme könnyel -, hogy otthagyhatom ezt a mostani rossz helyemet annál a gonosz embernél, és tisztességes, becsületes életre adhatom magamat, amely jobban is illik a nevelésemhez, Weller úr.
- Maga ugyan szép kis nevelést kaphatott - felelte Sam.
- Hogyne, Weller úr, nagyon szép nevelést kaptam - felelte Job. S ahogy eszébe jutott ártatlan és tiszta gyermekkora, kihúzta pici piros zsebkendőjét s keservesen zokogni kezdett bele.
- Nagyon derék, jeles mintadiák lehetett, ahol maga iskolába járt - mondta Sam.
- Az voltam, uram - felelte Job, s egy nagyot sóhajtott. - Én voltam az iskola dísze.
- Ó, azon nem csodálkozom. Képzelem mennyi örömet szerzett a kedves mamájának.
Job úr ennek hallatára piros zsebkendőjének a csücskét egymás után belenyomkodta mind a két szemébe és keserves sírásra fakadt.
- Ember, mi lelte magát? - kérdezte Sam ingerülten. - Hiszen a chelsea-i vízvezeték kismiska ehhez képest. Minek ontja ezt a sok sós vizet? Talán megbánta a gazságait?
- Nem tudok uralkodni az érzelmeimen, Weller úr - felelte Job rövid szünet után. - Ha elgondolom, hogy a gazdám megtudta, hogy én magukkal összeszűrtem a levet, amiért aztán fölpakolt engem egy kocsira, meg aztán, hogy miképpen vette rá azt a kedves fiatal leányt, hogy tegyen úgy, mintha nem ismerné, miképpen vesztegette meg az igazgatónőt, hogy ő is úgy tegyen, s hogy aztán jobb üzlet reményében miképpen hagyta cserben a szegény gyermeket!... Ó, Weller úr, higgye el, hogy végigfut a hátamon a hideg, ha erre gondolok.
- Hát csakugyan így történt? - kérdezte Samuel Weller.
- Szavamra mondom, hogy így történt - felelte Job.
- No jó - mondta Sam, éppen amikor a fogadó elé értek. - Szeretnék egy kicsit elbeszélgetni magával, Job; és ha nincs jobb dolga, szívesen látom ma este úgy nyolc óra felé a Nagy Fehér Ló fogadóban.
- Okvetlenül eljövök.
- Igen, okosan is teszi, ha eljön - felelte Sam sokatmondó pillantással -, mert különben megeshetnék, hogy utána megyek a zöld kapus házba, aztán kiütöm a nyeregből.
- Okvetlenül ott leszek, uram - felelte Job, rendkívül barátságosan megszorítva Sam kezét, s azzal továbbment.
“Vigyázz magadra, Job Trotter, vigyázz magadra - gondolta magában Sam, ahogy utána nézett -, mert ezúttal én leszek az, aki túljár az eszeden. Nyugodt lehetsz, hogy én leszek az.” - Addig nézett Job után, amíg csak el nem tűnt a szeme elől, aztán sietve felment a gazdája szobájába.
- Nekifogtam, uram - mondta Sam.
- Minek fogott neki, Sam? - kérdezte Pickwick úr.
- Kinyomoztam őket, uram - mondta Sam.
- Kiket nyomozott ki?
- Azt a gyönyörűséges mákvirágot meg azt a fekete hajú, bánatos képű inasát.
- Lehetetlen, Sam! - kiáltott fel Pickwick úr nagy hévvel. - Hol vannak, Sam? Hol vannak?
- Pszt, pszt! - felelte Weller úr, és öltöztetés közben apróra elmesélte neki, hogy milyen haditervet főzött ki a két gazember ellen.
- Aztán mikor fogunk hozzá, Sam? - kérdezte Pickwick úr.
- A kellő időben, uram.
Hogy csakugyan a kellő időben fogtak-e hozzá vagy sem, azt majd meglátjuk a következő fejezetben.
Dostları ilə paylaş: |
