Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1887

Választás éve. A lapokat olvasva, Júlia szemébe ötlött, Mocsáry Lajos bátor függetlenségi képviselő, saját pártjával meghasonolva elveszítette kiskunhalasi mandátumát a következő ciklusra:

- Meg kellene szereznünk őt Vízaknára.

Szívesen teljesítette felesége okos óhaját Moldován György. A vegyes lakosságú városka jobb érzésű választói szégyellték is már, hogy örökké kormánypárti, “mameluk” követek jutnak a budapesti parlamentbe az ő hátukon.

Személyesen kereste fel Mocsáryt Moldován, s felkínálta neki a vízaknai lehetőséget. Nem lesz szükség fölösleges és költséges korteskedésre, mindössze egy néhány napos ismerkedő látogatást várnak el a maguk érett becsületére büszke választópolgárok.

Május első hetében érkezett Mocsáry Lajos Vízaknára, szerény ünnepléssel fogadták Moldo­ván hívei, egy szűk körű ebéd után a fürdőszálló tánctermében történt az ismerkedés. A házi­gazda szerepét György vállalta, úgy egyeztek meg, hogy a vendég az érdeklődő kérdésekre válaszolva fejti ki politikai felfogását és nézetét az ország mai helyzetéről.

Mintegy ötvenen voltak kíváncsiak a híres (némileg hírhedt) jelölt bemutatkozására. Nőként egyedül Júlia merészkedett oda.

- Milyen reményt fűz ön a közművelődési egyletek működéséhez? - kérdezte elsőnek a vendéglátók nevében György.

- A közművelődési egyletek működése még eddig gyöngén lüktet - kezdte rövid de gyakorlott mélázás után Mocsáry -, s nem sok kilátás van arra, hogy eredményekben nagy mérveket öltsön. A nyomasztó anyagi viszonyok mellett nagy összegeknek adakozás útján begyűlése nem várható. A megyei pótadót sok helyt valószínűleg nem fogadják el. Bár sokan vannak, akik a nemzetiségek általános megmagyarosítását lehetséges dolognak tartják. Ez azonban szánalmas illúzió. Hogy az ország lakosságának egyik fele elfogadja, a lakosság másik felével elfogadtassa a maga nyelvét, s oly időben, mely a nemzetiségi eszmének szülő korszaka, oly korban, melyben a tűzzel-vassal való eljárás lehetetlen, oly országban, mely nem bír önálló­sággal, cselekvési teljes szabadsággal, oly viszonyok közt, midőn a tényleges hatalom egyik vezérelvét a divide et impera képezi, abban látván egyik leghathatósabb eszközét, hogy az egyik nemzetiséget a másikkal féken tarthassa.

- Arról senki nem beszél, hogy a művelt nyugaton, mit művel az angol az írekkel, skótokkal, welsziekkel? Vagy a francia a bretonokkal, provánsziakkal? - kérdezte egy magyar városatya, aki örök ellenzékben még mindig kívül maradt a kormánypárti képviselők kegyén.

- De hát hiszen emlegethetjük az újabb időket is, rámutathatunk - felelt nagy lendülettel Mocsáry -, hogy mit művelt nemrég velünk Ausztria, vagy mit művelt a porosz és kivált az orosz a lengyelekkel, ha másoknak szabad, nekünk miért nem? A felelet erre oly egyszerű, hogy szinte röstelli az ember elmondani, de nálunk, fájdalom, mihelyt a nemzetiségi kérdésről van szó, kezd az érzelem az értelem fölé kerekedni, s a frázisnak oly roppant ázsiója van, hogy előre meg kell jegyeznünk si duo faciunt idem, non est idem. Ne is szóljunk a nyelv és nemzetiségi üldözés erkölcsi és jogi oldaláról, csak arról, vajon jó politika-e, s tőle mily eredmény várható. Porosz- és Oroszország nem vágta oly nagy fába a fejszéjét, mint tennők mi, mert ott az a nemzetiség, melyet be akarnak olvasztani, nem képezi az ország lakossá­gá­nak felét, ott tehát könnyebb rájuk súllyal nyomakodni, mint nálunk. De nem is oly veszélyes, mert ott az ország lakosságának aránylag kis részét tartják izgatottságban. Ki nem érzi, ki nem tudja, hogy nálunk a reális hatalom nincs a nemzet kezében, hanem az ország körén kívül esik, ki nem tudja, hogy az ultima ratio rerum Bécsben van. A török kiűzése óta.

- Telepítéssel kellene megoldani a nemzetiségi kérdést, nem magyarosítással - izgatta fel magát egy román férfi - mint Mária Terézia tette.

- Ha telepítéshez akarnánk fogni, hogy látszata legyen, nagyméretűnek kellene lennie, de mostanában hol vesszük az embereket, s hol vesszük a földet. Hiszen az állami jószágokból maholnap itt-ott marad valami, s az a kísérlet, amelyet a csángókkal tettünk Déván és Délvidéken, nem nagyon biztató, mert igen sok nehézséggel járónak mutatja a feladatot: más volt a telepítés akkor, amikor a török háborúkban elpusztult s úgyszólván üresen maradt országrészeket telepítették be boldog-boldogtalannal.

- Gyakran hangzik el a panasz, hogy őseink elmulasztották megmagyarosítani a nemzetisé­ge­ket - Júlia csengő hangja meglepte a résztvevőket, de magát a vendéget is.

- A mohácsi csatát megelőzően, ilyen vád nem érheti őseinket. De nem is találjuk nyomát annak a történelemben azután sem, hogy az uralkodó nemzetiségek a többieknek nyelv tekintetében beolvasztását külön törekvésük tárgyává tették, s e célra kényszereszközöket használtak volna. A nyelvegység iránt nem volt érzékük, sokkal inkább a vallásegység iránt. A mi őseink nem mulasztottak el semmi olyant, mit más nemzetek elvégeztek, s ezért mi a magyarosításra azt, hogy csak régi vétkes mulasztást akarunk helyrehozni, ürügyül nem használhatjuk.

Egyszerre két kérdés merült fel. Az egyik: vajon mért lobog olyan fennen a magyar hazafiúi jó hírnév. S aztán: ki lehet-e a nemzetiségeket elégíteni kívánságaik teljesítésével.

- A hazafiúi jó hírnév olyan kényes pont a magyar ember lelkében, mint erényes nőnél a női tisztaság, melynél nem elég az az öntudat, hogy megvan, de amelynek látszatát is szükséges szeplőtlenül megőrizni - válaszolt az első kérdésre aforisztikusan Mocsáry, de a második kérdéssel hosszabban birkózott:

- Mondják, ők soha nem fognak a magyar állameszmével megbarátkozni. Minél többet engedünk, annál több olyat követelnek, ami a magyar állameszmével összeférhetetlen. Ha ez így volna, akkor a logika csakugyan oly végletekre vezethetne bennünket, hogy nem maradna egyéb hátra, mint az általános magyarosítás.

- S ez a logika miért érvénytelen - kérdezte kipirulva Júlia a férfiak helyett is.

- A nemzetiségek programjával tisztában egyáltalán nem vagyunk: a mozgalom, a románok mozgalma nem pontosan fogalmazott-formulázott célok körül forog. Bizonyos aspirációk, költők és ifjak ábrándozása még nem komoly cselekvési program, azok az aspirációk éppoly utópikusak, mint a mi törekvésünk, hogy a hazának minden fia valóságos magyar legyen.

- S a dákoromán eszmék?

- A dákorománok állítólagos terve, hogy Erdélyt, sőt Magyarországot a Tiszáig oláh állammá alakítsák át, és Romániával egyesítsék, s a tótok azon vágya, hogy Magyarország északnyugati részét Csehországgal egyesítsék, az Omladina terve a Bánátot és Bácskát Szerbiához csatolni, a horvátoké Muraközt bekebelezni, s Magyarországtól teljesen elszakadni - ezek mind olyan dolgok, melyeknek megvalósításában nem gondolnám, hogy hisznek a nemzetiségek komolyan gondolkodó emberei.

- Miért ne hinnének?

- Mert van egy körülmény, amely teljesen lehetetlenné teszi azt, hogy itt tiszta nemzetiségi államok alakuljanak, s ez az, hogy nálunk, mint egész Délkelet-Európában, összevissza keverve laknak a nemzetiségek, annyira, hogy új államok határait ésszerűleg etnográfikus és nemzetiségi alapon megvonni lehetetlen. Földrajzi és történelmi momentumok önkéntelen nagyobb súlyt gyakorolnak, s döntőbb befolyással bírnak állami alakulásoknál, mint a nemzetiségi. Tanulságos e tekintetben, amit e percben szemlélhetünk a Balkán-államoknál: új népvándorlási korszakot kezdeni s ezúton tisztázni a nemzetiségi állapotokat, nem lehet.

- Ezt tartja a dákoromán eszméről is?

- Alig hiszem, hogy a legfanatikusabb dákoromán vagy irredentista is komolyan hiszi, nem is szólva tiszántúli Magyarországról, hogy magából Erdélyből román országot csinálni lehessen. Ha sikerülne is nekik Hóra-Kloska-féle, vagy 1848-as atrocitásokat színre hozni, az ily szaturnáliák bármily borzasztóak is, állandó eredményeket nem hoznak létre, mert az efféle dolgok természetüknél fogva sokáig nem tarthatnak, s a legnagyobb anarchiában is megvan a rendnek csírája. A románok nem bírnának előteremteni annyi dinamitot, hogy vele a Kárpátok övét a föld színéről eltávolítsák, s azt a nyolcszázezer magyart Erdélyből kiűzni vagy kiirtani nem lehet.

Mind a magyar, mind a román választópolgárok (minthogy fele-fele arányban jelentek meg) kényelmetlenül hallgattak. Mocsáry úgy érezte, folytatnia kell a megkezdett fejtegetést. - Nem kell tehát azt hinni, hogy a román mozgalommal úgy állunk szemben, mint amely nem céloz egyebet, mint a magyarságnak Erdélyben való megsemmisítését. Annál a román mozgalomnál bizonyosan vannak komoly emberek, kik tudnak számolni a lehetőséggel. Igaz, nagy hibát követtek el, mikor megengedték a Hóra-Kloska-rekviemeket és ünnepélyeket, vagy azokat a leghatározottabban nem dezavuálták. Ha ez megtörténik, talán az irredenta ocsmány prokla­máció sem látott volna napvilágot. A nemzeti vagy akár nemzetiségi mozgalmaknál, ha valóban ilyenek akarnak lenni, nemcsak erkölcsi rugóknak kell érvényesülniök, az ügyért való eszményi lelkesedés az ily mozgalmak legfőbb emeltyűje. Nemzeti mozgalmat, ha fegyverre kerül a dolog, hősökkel kell megcsinálni, nem rablókkal és gyilkosokkal. Rablással, gyilkolással a hősiesség, a lelkesedés, a kitartás összeférhetetlen.

- No, de az mégiscsak tény, hogy voltak rekviemek és irredenta ünnepélyek. Megengedhetik-e a román nemzetiségi mozgalom vezetői, hogy mozgalmukat a Hóra-világból eredeztessék, datálhassák?

- Nem, határozottan nem. Mentségükül nem szolgálhat az a történelmi tény, hogy a rabszolgalázadások mindig ily véresek voltak. De azt, hogy a románok manapság még mindig rabszolgai helyzetben volnának Erdélyben (ha a fejedelemségekben vannak is jobbágy-rabszolgák), nem hitethetik el senkivel. A világ szellemi és erkölcsi inferioritás bizonyítvány­nak fogja tekinteni, ha ily véres úton akarnák nyilvánítani a nemzeti szabadságra való törekvést. Ha a rabszolgákra akarna hivatkozni, azt mondanák róluk: ez valóban rabszolganép, ez még nem érett oda, hogy helyet foglaljon a szabadságra méltó nemzetek kerek asztalánál.

- Mozgalmunk programjában nincs tudtommal ilyesmi - tiltakozott egy román férfi, egy nyugdíjas tanító, bizonyos Prekup Majerán.

- Én megvallom - bólintott a megállapításra a szónok - nem is akarom hinni, hogy a román moz­galom vezetőinek programjában állna, hogy à la Hóra-Kloska akarják csinálni a forradalmat Dákorománia előállítására. Hanem meglehet, azért engedték színre hozni ezeknek a dolgoknak emlegetését, mert tudták, hogy ezzel nagy hatást képesek gyakorolni, s azt remélték, hogy az így rettegésben tartott magyarságtól könnyebben, mint bármely más módon kaphatnak engedményeket.

- Ha ez így lenne, bizony nagy tapintatlanságot követnénk el mi, románok, valamennyien - háborodott fel illendőséggel egy román városatya.

- Nohát, ha elfogadjuk, ha nem, bizony nagy tapintatlanság, mert igen plauzibilissé tették minden kiegyezési kísérletre azt a feleletet, hogy rablókkal és gyilkosokkal transigálni nem lehet. Nagy hibát követtek el, ha azt gondolták: Lucri bonum odor ex qualicumgue re!^* Annyira még nincs meglazulva a közmorál, bármennyire csökkent is az idealizmus, hogy rablást és gyilkolást a politika eszközei gyanánt elismerjen a világ.

Talán a latin szólást nem egészen értvén, a férfiak mélyen hallgattak.

- Tehát nem kell rettegnünk? - kérdezte igen halkan Júlia.

- Én azt hiszem - mosolyodott el Mocsáry -, a nemzetiségi törekvéseknél, itt is, ott is igaznak bizonyulhat a régi német példabeszéd: Man isst nicht so heiss, wie man kocht: az ember nem eszik olyan forrón, mint ahogy főz. Azt hiszem, az irredentisták készek volnának engedni Dákoromániából s a többi kikerekített nemzetiségi államok vagy tartományokból, s készek volnának egy tisztességes modus vivendire megalkudni, mely szerint teljes nyugalomban is biztonságban lehetnének aziránt, hogy nemzetiségöket fenntarthassák, és a teljes polgári egyenjogúság mellett ebben az országban a románok románul élhessenek. Ezért nem mindegy, miként bánunk mi, magyarok, a nemzetiségekkel.

Az esti bankett ötventerítékes volt. Júlia elhárította a háziasszonykodást. Valamennyien férfiak, Vízakna múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgettek. Ország dolgát mintha szándé­kosan kerülték volna. Talán azért, mert a vendég nyilatkozataival sem a magyarok, sem a románok nem voltak egészen elégedettek. S nagyon megörvendtek, hallván, hogy az újvidéki szerbek is felkérték, vállaljon Mocsáry Lajos náluk képviselőséget: Újvidék nagyobb, érdekesebb város, ilyen jeles ember számára több, nagyobb jövőt, lehetőséget ígér!

Csak fejüket csóválták a vízaknaiak, mikor hírül vették aztán, hogy előző nap, június 24-én Mocsáry Lajos kormánypárti ellenfelével szemben százhét szavazat különbséggel kisebb­ségben maradt. Nem sajnálkoztak, hiszen Vízaknán ismét mameluk képviselőt választottak, de azért óhajtották, hogy oly bátor ember, mint Mocsáry valahol mégiscsak bejusson a parlamentbe. S egy évvel később két pótválasztás után a karánsebesi románok megbízásával be is jutott. Történt ugyanis, hogy Doda Traján, volt határőr tábornok megválasztása után, elég goromba levélben közölte a parlament elnökével, nem teszi be a lábát olyan épületbe, mint a magyar Országház. Megfosztották mandátumától. A február 8-i pótválasztáson Popoviciu Mihály orsovai görögkeleti esperest választották meg. Ő ugyanúgy járt el, mint Doda tábornok. Őt is megfosztották küldetésétől. A második pótválasztáson aztán Mocsáry Lajost választották meg a karánsebesiek, őt nem kötötte a román nemzeti párt passzivitási utasítása. Ő volt, maradt az erdélyi románok egyetlen képviselője abban a választási ciklusban.

Júlia azt mondta ekkor férjének:

- Zaklatott ember Mocsáry, rokonszenves, de jobb, hogy nincs közvetlen érintkezésünk vele.