Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1912

December végén a püspök és esperesek összegyűltek az érseki konzisztóriumban, hogy az esztendő fogytán számot adjanak maguknak az erdélyi görögkeleti papság megtett és elmulasztott cselekedeteiről. Meţianu érsek-metropolita bölcsen meghallgatta az egymás után véleményt mondó püspököket s a szerényebben viselkedő teológiai tanárokat, egy-egy szóval mutatott valamit nézetéből s nyitott utat a következő megnyilatkozásnak.

Legtöbben a balkáni háború eseményeiről, eredményeiről beszéltek - Moldován György doktor, a mindenkori érsek jogtanácsosa hallgatásával tapasztalatot szűrt le, a hol szelíd, hol heves szónoklatokból. A szelídek a magyarokkal való megbékélést nyugtázták, a hevesek mindenkori elégedetlenségüket jelentették. S valamennyien bizonyos tanácstalansággal a tekintetben, hogy a lezajlott balkáni konflagrációról jót vagy rosszat gondoljanak.

Egyik esperes úgy találta, hogy a magyar kormány körözvénye a román nemzeti színek, a piros-sárga-kék, viselésére vonatkozóan megnyugtatóan hat a hívekre, akik eddig rejtve, szinte kebelükben hordták a trikolórt. A karánsebesi püspök, György régi beszélgető társa s társa némely küldetésekben, Ceistea Miron erre fölcsattant, mondván: a színek viselésének szokása vagy joga a magyar kormány mostani fogalmazásában nem kielégítő, mert utolsó bekez­désében biztosítja a magyar hatóságoknak “magától értődő” jogát arra, hogy a román trikolór hordását eltiltsák, valahányszor annak nemkívánatos politikai demonstráció a célja. A püspök szerint ezáltal a rendelkezés az engedékenység, az engedély álcája alatt még inkább szabad teret nyit az önkénynek, s talán jobb lett volna, ha ezt a fél engedményt nem is teszik. A véle­ményében támadott esperes megbántott szerényen csak annyit jegyzett meg: a mi falvainkban alig akad ház, ahol a tisztaszoba főhelyén, a szentképek mellett ott ne függne a románok királyának, Első Carolnak képe s azon szétnyíló kárpitként a kétágú piros-sárga-kék szőttes. Egy móc vidéki öreg papban, kit kora jogán, okán hívtak meg a tanácsba, Octavian Goga költő egy cikke sajgott, amelyet még a Tribuná-ban publikált: Chemarea preotimii noastre - olvasta a megbántott öreg: “A kopár hegyek közé zárt román falu népének a pópa a vezére, ő a családfő, együtt kapál, együtt küzd, szenved népével, de a teológiai kérdések iránt közönyös. Pedig a nép számára a legfontosabb kérdés a papi kérdés. A román pópa viszont csak úgy, mellékesen isten szolgája. A nép nem vallási vigaszt vár tőle, hanem útbaigazítást, védelmet nagyon is világi dolgokban. Nekik nem imádkozó lelkiatyák kellenek, hanem harcosok. A román pópa az egyetlen, aki a népé, a képviselők, a politikusok más légkörben élnek, a néppel nem értik egymást, a román ügyvéd csak keresetforrásnak tekinti a román parasztot. A pópa nélkül teljesen magára volna hagyatva a nép, amelyet csakis az adókönyv köt az államhoz.”

A gyülekezet rejtett s kissé unatkozó mosollyal hallgatta az öreget, meg is kérdezte valaki, mit sérelmez a költő apoteozisában. - Hát azt, hogy mi ott a kopár falvakban nem adunk vallási vigaszt. - Az általános és rokonszenvező derültség után Meţianu Moldován jogtanácsos urat kérte még, adjon tájékoztatást a Balkán-félszigeten végbement változások következtében a magyar kormány által követendő magatartás tárgyában, s egyáltalán, miért és hogyan változott meg a magatartás Törökország iránt.

Moldován nem készült a magyarázatra, csak röviden adta elő ismérveit:

- Mindenki érzi, hogy egy új kulturális fejlődés korszaka kezdődik, ebből a magyar kormány is részelni akar, és kénytelen, ha nagyhatalmi érdekeit és állását meg akarja óvni. Azzal a dogmával, hogy csakis a török birodalom fenntartásában bízhatunk, le kell számolni. Az evo­lúció elvégezte azt az amputációt, amelyet az államférfiak egész sorozata előre látott. Gyor­sabban végezte el, mint ahogy azt az érdekelt felek maguk hitték. Csak éppen az időpontot nem tudták megjelölni. A dolgok ilyetén állása mellett igen természetes, hogy nemcsak figyelmet kell a magyar kormánynak fordítania az új államalakulatokra, hanem anyagilag és szellemileg fel kell fegyverkeznie, hogy irányt adhasson azoknak, és közvetítsen, ahol közvetíteni lehet.

Nagy csend fogadta e tájékoztatót. A gondolatokat Cristea Miron tette helyre:

- Úgy tudom, a román királyi kormány elhatározása is hasonló.

Erről eszébe jutott valakinek, hogy a román fővárosban senki nem protestált a balkáni szláv vérengzések miatt. A magyar parlamentben hangzott el tiltakozás a megdöbbentő és hajmeresztő egész népcsoportokat kiirtó atrocitások ellen, a macedóniai kucovlachok és albánok védelmében.

- Mi az? Miről van szó? - kérdezték többen.

- Hát arról, hogy Macedóniában albán és cincár falvak népét, asszonyokat, gyermekeket, öregeket mészárolnak le, hogy egy későbbi nemzetiségi politika számára alapot teremtsenek.

A tanácskozás apró sérelmek és szélsőséges vélelmek tocsogójában tapicskolt. Az érsek szemlátomást unta papnépe fecsegését, hallgatott, és pilláit lecsukva szunyókált, s jelenlétét, egy-egy hangosabb szóra kinyitva szemét, igazolta, tanúsította. Két tenyérrel takarta el arcát, hogy hatalmas ásítást leplezzen. Lassan feltápászkodott, és isten nevében befejezettnek nyilvánította mára a tanácskozást. Míg oszlott a fekete ruhás sokaság, intett Moldovánnak, hogy kövesse, vagyis támogassa őt közeli magánkabinetjébe egy kis pótbeszélgetésre.

Meţianu János ott feketekávét rendelt, de már a kávé hírére felélénkült.

- Nem kérdezem önt, kedves fiam, arról, mi volt érdeme konferenciánknak, mert nagyrészt ébren voltam, s csak a végén szenderegtem egy keveset, ám félig odafigyelve. Bocsássa ezt meg nekem, nyolcvannégy esztendős aggnak, én már nem tartom meg népünk tanácsát, mert én már egy kicsit odaát vagyok, túl az élet küszöbén: Cine doarme mult, traieste putin! No hadd lám, a híres magyar nyelven, hogyan szól ez?

- Aki sokat alszik, keveset él - vágta rá Moldován -, de úgy is mondhatnók: míg aluszol, halott vagy.

Fejét csóválva folytatta az érsek:

- Hát ezt: somnul ca vamesul: viata pe jumatate ne-o ia!

- Szó szerinti bőbeszédűséggel - sújtott egy cseppet Moldován a román nyelvre - az álom olyan, mint a vámos, az életünk felét elveszi.

- Miért bőbeszédű?

- Mert így rövidebb: az álom elvámolja életünk felét.

- Éles a magyar nyelve, kedves fiam. No, de ezt hogyan: somnul e rupt din moarte! Ez csak elég rövid!

- Hogyne: az álom ki van tépve a halálból. Magyarán: álom - rövid halál.

- Na jó - sóhajtott Meţianu -, a lényeg az, hogy nyolcvannégy éves vagyok, s az eszem s emlékezetem nem fog úgy, mint régen.

- Hatvan után - bókolt György - már én is érzem, csappant elmém virgoncsága.

Meţianu elgondolkozott.

- Erről a Balkánon kitört háborúról töprengek. Ma is sok szó esett róla. Észre vehette, kedves fiam, hogy én nem nyilatkoztam. S tudja, mért nem? Nem emlékszem, hogyan kezdődött. Pedig tudtam, tudnom kellett volna.

Nem volt kérdés, de választ várt.

- Az olaszok kezdték.

- Az olaszok? Lehetetlen. Ők nem balkáni nép.

- És mégis. III. Viktor Emánuel 1911. szeptember 27-én ultimátumot küldött a szultánhoz, átengedi-e két afrikai tartományát, Tripolitániát és Cyrenaikát Olaszországnak.

- No de hát miért?

- Merthogy e két tartományban a török állam nem képes fenntartani a közbiztonságot, és különben is Olaszországnak létérdeke, hogy birtokolja ezeket a területeket.

- S a szultán azt mondta, hogy nem.

- Azt.

- Joggal.

- Két nap múlva Olaszország megüzente a háborút, s november elején, szinte harcok nélkül, bekebelezte a két országrészt.

- A nagyhatalmak mit szóltak ehhez?

- Anglia nyomban elfoglalta Szollumot, az oroszok pedig felvetették a tengerszorosok kérdését.

- S a mi monarchiánk?

- Hötzendorfi Konrád vezérkari főnök úgy vélte, most kell megtámadni Olaszországot.

- Tehát hátbatámadni egy szövetségest? Na de hát ebből nem lett semmi, remélem.

- Nem. Sőt a császár elrendelte, hogy meg kell kezdeni a tárgyalásokat a 14-ben lejáró hármas szövetségi szerződés megújítására a digókkal.

- A császár nem használhatott ilyen szót.

- Nem. Az olaszokat a trónörökös szokta digóknak nevezni.

- Eszerint ő és Konrád...

- Igen, de a császár a vezérkari főnököt decemberben elbocsátotta. Az olaszok azonban nem álltak meg. Ez idén megszállták a Dodekaneszosz szigetcsoport legfontosabb szigeteit az Égei-tengeren. Rodoszt, Szamoszt...

- Igen! És ettől felbátorodva Szerbia és Bulgária...

- Hartvig nélkül, aki Belgrádban...

- Orosz követ!

- Igen. Március 13-án létrehozta a szerb-bolgár, május 23-án a szerb-montenegrói szerződést. Május 25-én ehhez Görögország is csatlakozott. Csak október 1-jén mozgósítottak.

- Mi volt az elkésett jogcím?

- Mint az olaszoké, s ráadásul, hogy a törökök csapatokat vontak össze a határon. A francia miniszterelnök, Poincaré biztosítani kívánta a békét azzal, hogy Macedóniában reformokat ígért a szultán nevében.

- Végül is, ki kezdte?

- A legkisebb, Montenegro, az olasz-török békekötés napján, október 18-án üzent hadat. Bulgária eddig még tárgyalt az autonóm Macedónia felállításáról, főként saját ellenőrzése alatt. Ezt a szultán visszautasította, mire a bolgárok s a szerbek együtt üzenték meg a hadat.

- A görögök?

- A görögök krétai képviselőket fogadtak az athéni parlamentben, erre a törökök...

- Igen, de hadait Görögország indította meg Szaloniki felé.

- Ahol már a bolgárokkal ütköztek össze. Akik csak Drinápoly alatt torpantak meg.

- Ezekre már emlékszem. S arra is, hogy a montenegróiak Szkutarinál, a szerbek Durazzónál akartak az Adriára kijutni.

- November 4-én Törökország a nagyhatalmak közvetítését kérte. Londonban a nagykövetek autonóm Albániát határoztak el, s miután Bulgária letett Konstantinápoly elfoglalásáról, november 25-én megkezdődtek a béketárgyalások, s december 3-án Szerbia és Montenegro is kéthónapos fegyverszünetet kért. S most itt állunk.

- Ezekről egy rövid feljegyzést kérek, hogy papjaim előtt legközelebb nehogy felsüljek. De várjunk csak! Románia? Mit tett Románia a milliónyi balkáni románság érdekében?

- Erről nincsenek értesüléseim, excellenciás uram.

Az érsek hosszan, elmélázva kavargatta maradék kávéját. Hol járhattak gondolatai? Mintha vendégéről is megfeledkezett volna. Ám felriadt, s nagyon barátságosan mosolygott Moldovánra, egy váratlan, friss találkozás derűjével.

- Hány éve vagy özvegy, fiam?

- Tizenhét - lepődött meg a letegezett jogtanácsos.

- Hosszú idő - s hosszan hallgattak. Györgynek nem volt panaszkodni kedve, amit az érsek nyilván elvárt volna.

- És szeretném, ha nem excellenciáznál.

György beleegyezően bólintott.

- Nyolcvannégy esztendősen, túl a földi és testi hívságokon, engedj meg nekem egy kérdést, kedves fiam.

De várt még a kérdéssel.

- Gyakorolod-e még a testi szerelmet, kedves fiam?

György két karja egyetlen mozdulatával felelt: erről nincs mit beszélni.

- Tudom, hogy nem könnyű erről férfiembernek szólnia. De énelőttem, érseked, legfőbb lelkiatyád előtt bátran megnyilatkozhatsz.

György lehajtott fejjel hallgatott.

- Könnyíts a lelkeden. Tarts bűnbánatot. Nem jó együtt élni a bűntudattal.

- De nékem nincsen bűntudatom, Szentatyám.

- A bűnösnek ajándék a büntetés. Esetedben a feloldozás: faptă face ruşinea, iar nu pedeapsă.

- Cselekedetünk csinálja a szégyent, nem a büntetés.

- Kiforgatod a szentenciát.

- Inkább megfordítanám: a büntetés teszen minket bűnösökké.

- Jó-jó - mondta az érsek lélegzetnyi szünet után -, hol is hagytam abba?

- A feloldozásnál.

- Igen, igen. Kedves fiam, oldozzál fel engemet egy öreg ember vétkes kíváncsisága, kíván­csiságának vétke alól.

- Hogyan tehetném?

- Hogyan, hogyan? Elmondanád nékem, az én két öreg fülemnek, hogyan szoktad cselekedni.

- Bűnt követnék el, ha a női testet s a bűntől már megszabadult női lelket káromolnám.

Sóhajtva, hosszú töprengésbe zuhant az agg egyházfő, jobb kezét tartóztatón jogtanácsosa kezén nyugtatta.

- Évekkel ezelőtt, mikor trónörökösünkhöz voltál menendő, említést tettél természetes fiadról, a daliás lovas csendőrről. Miképp szólítottad őt világra? Vagy talán nem mondtál volt nekem igazat az ő létéről?

- De igazat mondtam.

- Eszerint te a nép méhéhez hajoltál le.

- Szó szerint így, atyám.

- Nem sürgetlek, de hallani akarom, miképp.

Györgyből ellenállhatatlanul tört fel ifjúságának minden ártatlan gyönyörűsége. S mondta, mesélte, eseményről eseményre a palavesszők leejtegetésétől s a pad alatt Lenuca csodálatos mezítlenségétől, a libapásztorleány fenyegetéséig a csenderesben: ha felcsinálsz, agyonvernek bátyáim! S aztán a megnyert birtokperek természetbeni honoráriumáig, az ügyvédi iroda bőrpamlagán s a Moldován ház kútjánál kezdődő céltudatos gyermekszerzés igényéig, a félnótás, hibás férj megkerülésével.

Meţianu János nagy érdeklődéssel hallgatta az ifjonti vallomást, behunyott szemmel átélte, amit hallott, egy-egy pótlólagos kérdésre visszapergette az emlékezet lapjait, még jelenték­telen mozdulatokra, mozzanatokra is kíváncsian. Két kezét áldást osztón, váratlan imát mormolt, s így fejezte be:

- Feloldozlak az emlékezés nyűge alól, mert nem volt bűnös ez a cselekedeted, ezeken a csele­kedeteiden isten áldása volt, egy hibás férfi kötelességét magadra vállalva népünk nevében.

György felemás lélekkel ballagott özvegyi szállására, s csak annak örült, hogy feleségéről, Júliáról semmi titkosat nem árult el a “gyóntatás” alatt, s Aszpáziáról sem ejtett egy árva szót sem, pedig miközben Lenucáról meg a Morariu fiúkról tett vallomást, állandóan az járt bo­csá­natos és megbocsátandó vétekként fejében, hogyan és mint történt cselekedete Aszpáziával.