Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1913

Napsugaras június végi szombaton öt törzstiszt utazott Bukarestből a Marghiloman birtokra, Dumitru Ştefanescu alezredes vezetésével. Helyzeténél fogva vezette ő társait, bár egyikük ezredes is volt, minthogy az ő esküvőjére igyekeztek. Négy társa a menyasszonyt csak név szerint ismerte, s hogy tizenhét éves, s hogy Agathának hívják az igen tiszteletreméltó Marghiloman név mellé.

A szűk család Caraulában várta a vendégeket: Daniel apai büszkeségtől duzzadva járt-kelt a kastély szobáiban, emezt-amazt igazítva a bútorokon, s még egyszer kiment a birtokra, s a német jószágigazgatóval végigjárta a megmutatnivalókat, s a német szájába adva a büszkél­kedő magyarázandókat.

Ősz hajával Aszpázia nagyasszonnyá magasztosult, s férje hódolatában a királyné meg sem állhatott volna mellette tétova viselkedésével. Most leánya körül mozgott Aszpázia, meg-megállítva őt, hol arcélét fényképezve szemével, hol szemből rögzítette Agatha kissé fátyolos, riadt tekintetét. Traján (immár régen nem Trajánka) öntudatosan viselte némely agglegényes szokásait (ujjpattogtatás, monoklileejtés-felcsiptetés, gyakori kézmosás), s a külügyből haza is elhozott hátravetett fejtartását. Ez utóbbi talán a király majmolása miatt terjedt el az államügyek intézői között. Traján alig várta bácsikáit, hogy leendő sógoráról kinyilvánítsa véleményét, ha már szülei s Agatha választásába bele nem is szólhat.

Carol a vőlegénnyel s barátaival jött, vele kezdeni a családi intrikát nem lehetett. Az apai nagy­bácsi Alexandru Marghiloman (momentán éppen kultuszminiszter a konzervatív kor­mányban) automobilon csak ebéd végeztével érkezett, meglepetésül magával hozta Moldován Györgyöt, aki Meţianu érsek megbízásaival kereste fel Bukarestben. Hogy nyugodtan cseveghessenek az úton, a miniszter titkárát a sofőr mellé ültették.

Alexandru és Gheorghe az erdélyi megbízatással végezvén, sógorsági alapon még a minisz­tériumban elnyerték egymás rokonérzését, György Európát hozta Erdélyből, s Alexandruban Európát találta Bukarestben: hegyes orr, metsző kíváncsi tekintet, száj fölött a szájzugokig rövidre nyírt bajuszka és semmi szakáll, akárcsak Györgynél.

Sok közömbös tréfás meg lényegtelen dologról esett szó köztük, György csupán egyet-kettőt tudott megőrizni fejében ezekből a férfipletykákból. Napi politikai ügyekben nagyon tartózkodó volt eleinte Marghiloman.

- Igaz-e, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös, gyermekei anyagi jövőjét biztosítandó, vagyont akar nyerni börzejátékon, s e műveletekben egy Hamburger nevű személy a bizalmasa és tanácsadója.

György erről nem tudott.

- Mi a véleménye Meţianu érseknek Gogáról? Merthogy amikor Mihali és Vajda nálam jártak, aggódtak Goga magatartása miatt: nem fél az erőszaktól, és nem becsüli le az orosz rubelt.

- Meţianu nem rokonszenvez Gogával, de nem is gátolja működését.

- Igaz-e, hogy az erdélyi román nép oroszbarát, s onnan vár segítséget?

- Nem általános. Máramarosi falvainkban pópáink hatására azért igaz.

Egy ellazuló pillanatban némi belpolitika keveredik a társalgásba.

- Maiorescu! A miniszterelnöki székben már csak a király embere. Azt mondja Filipescunak a király: sohasem éreztem magam kevésbé királynak, mint Petre Carp jelenlétében. S erre Carp: mert sohasem viselkedett senkivel szemben oly kevéssé királyként, mint velem szemben! A király Filipescut szeretné Carp helyett. Carp, Filipescu, Take - ezekről a bukaresti politiku­sokról Marghiloman úgy beszélt, mintha Moldovánnak ezeket tüzetesen ismernie kellene. Csak nagy néha ötlött eszébe az ellenkezője, s akkor egyikről-másikról részletesebben bemu­tatótag szólt. A király azt fontolgatta, hogy a hatalmat Ionel Brătianunak és Take Ionescunak adja át. Take belügyi tárcája? Erősödik a vélemény, hogy Romániának a nagyhatalmak mellett a helye. Take nem akar Carppal kormányt alakítani. Az olasz követ szerint Bulgáriával szemben jogosak a területi igényeink, de közvetlenül kellene velük tárgyalni...

Alexandru bajuszkája simogatása örvén tiltólag szájára tette kezét.

- A nagyhatalmak - sóhajtotta, hogy ne szóljon hivatali titkot - a nagyhatalmakra szükségünk van. Bár a nyugati sajtóban követeléseinknek még kellemetlen visszhangja van. Különböző érdekből, a kormányok már udvarolnak nekünk.

- Például hogyan?

- Az orosz cár, második Miklós marsallbotot küldött királyunknak. Hötzendorfi Konrád (bár momentán nem vezérkari főnök, főember, kulcsember) Ferenc József titkos levelével érkezett a királyhoz Bukarestbe, két teljes órán át tárgyalt I. Carollal, majd tisztelgő látogatást tett a katonai főparancsnokságon s minden román miniszternél leadta névjegyét.

- Érdekes - mondta lanyhán Moldován.

- Szó szerint emlékszem királyunk újévi napiparancsára: ...ezekben a sorsdöntő percekben... az Orosz Birodalom Ura, Mihajlovics Miklós nagyherceggel küldte el számomra az orosz haderők marsallbotját... A bolgárok függetlenségüket az 1877-es orosz-román-török hábo­rúnak köszönhetik, pedig abban nemcsak hogy részt nem vettek, de a lakosság még nagyon csúnyán is fogadta a román hadsereget.

- Én magam nem érzékeltem - folytatta a miniszter útitárs - ama sorsdöntő perceket, de mivel az újévi parancs hadparancs volt, készenlétre figyelmeztette a hadsereget.

- De talán untatlak, bátyám, nagyon hallgatsz.

- Éppen, mert kevéssé vagyunk beavatva az itteni személyes relációkba.

- Igen, igen. Mit tudsz például a mi egyik legfélelmesebb politikusunkról, aki konzervatív, de mégsem mindig tart velünk. Take Ionescu!

- Úgyszólván semmit.

- No, hadd pletykáljak róla egy kicsit, szívem szerint. Ő bolgár! Mi? Hogyhogy bolgár? Statisztikánk nem tud róla, hogy Bukarest környékén bolgár falvak lennének. Pedig vannak. Elég, ha mi tudjuk, hogy Románia déli része tele van bolgárokkal. Itt van a két Vida, a három Copăceni s Giurgiu vidéke a Roşiori de Vede körüli faluk a sok teleormani, romanaci község, hogy a Bărăganról ne is beszéljünk. Még felfelé Prahovában is laknak bolgárok. Mire kellene ide statisztika? Hiszen még ebben a fél században románná válik úgyis bolgár, magyar, szász s minden egyéb népség. Take a prahovai bolgár Dumitrovnak, a juhásznak fia. Mert apját Ionnak hívták, lett belőle Ionescu. Borzasztó rágondolni, mi lett volna vele, ha elmegy Bulgáriába: joghurtot savanyítana, vagy felkötötték volna már.

- Minden szavad meglep, öcsém.

- Sokaknak ideálja Take. Reális, kemény és komoly ember, azért vitte ennyire. Micsoda feltűnést okozott, mikor valami ügyben tulajdon apját perelte be. Apja ügyvédje a Code Napoleonra hivatkozva azzal érvelt, hogy apa és fiú egymással nem pörösködhetnek. Ekkor Take magánlevelekkel bizonyította be a törvényszéken, hogy az ő apja nem az öreg bolgár juhász, hanem egy ploesti zsidó kereskedő. Az akták állítólag a ploesti törvényszéken olvashatók.

- Nálunk efféle csínnyel politikailag hosszú időre elásta volna magát.

- Bukarestben meg éppen oly népszerűségre tett szert, hogy a liberális párt kebelére vonta. Ott azonban hamar rájött, hogy sokan versengenek a vezérségért, átjött a konzervatívokhoz. Mi sem becsültük meg, amint ő remélte, s hamarosan külön pártot alapított magának: a konzervatív demokratát. Ez se nem konzervatív, se nem demokrata, ezért a mindenkori kormánnyal bármikor fuzionálhat.

- De hát ő ügyvéd!

- De még milyen! Mikor a Duna Gőzhajózási Társaság 94-ben ügyvédet keresett Romániában, Take 100 000 lej évi fizetést kért. A társulat ezt sokallotta, olcsóbb ügyvédet szerződtetett, de minden pörét elveszítve, a következő évben dupla pénzért, Takét fogadták fel, azonkívül a szokványos évdíjért egy másik ügyvédet is, aki ezután minden pört megnyert a társulatnak. Mert Take nem tárgyalásokra járt, csak kijárt.

Elveszítvén a pletyka fonalát, rövid hallgatás után a bolgár származékokra tért vissza a sógoröcs-miniszter.

- Hogy a korlátlan érvényesülési lehetőség milyen embereket termel nálunk. Grekov, az első bolgár igazságügyminiszter azelőtt nálunk volt törvényszéki bíró, Gergely, az első bolgár metropolita nálunk volt pópa, Athanatovics, az első bolgár kultuszminiszter Bukarestben volt orvostanár. Ezek odaát mégis senkik, de nálunk például Jorga! Még a király is tart tőle, Carol herceget a trónörökösünk fiát engesztelésül tanulni hozzá küldi a nyári egyetemére.

- Csak talán nem Jorga is?

- De bizony ő is bolgár ivadék. Teleormanból.

- A legnagyobb román nacionalista?

- Az apja még Jorgov volt. Ő Jorguként kezdte, a második-harmadik könyv után váltott át Jorgára. Most tart talán a századik könyvénél. Alig múlik el hónap, hogy ne rittyentene egy újabb könyvet.

- Azt hallom, magyar felesége van.

- Igen? Ezt nem tartjuk számon.

- Kolozsvári leány, Bogdán Katinka.

- Talán azért oly nagyon magyarfaló.

Az ismerős tájban Marghiloman felkiáltott: - Közeledünk!

- Nagyon kíváncsi vagyok Smarandára, van már öt éve, hogy nem láttam.

- Ki az a Smaranda?

- Hát a menyasszony.

- A menyasszony? Őt Agathának hívjuk.

György nem akart erősködni, tartott tőle, hogy útitársának, ötvenen innen, szenilis emlékezet-kihagyása van. S már egész közel a birtokhoz, homlokára legyintett Alexandru:

- Jut eszembe, kislány korában Aszpázia csakugyan Smarandának nevezte a kismenyasszonyt. De ő már réges-régen Agatha. Hogy van magyarul a cumnată?

- Ángyi, ángyika - mondta György, s nagyon szégyellte magát a menyasszony előtt előre is, násznagy szerepében is.

Ebéd után jelentkezett a német jószágkormányzó, hogy körülvezesse a tiszt urakat a birtokon. Daniel, az örömapa a kastély alsó lépcsőin adta át hat vendégét a német mezőgazdásznak, maga lassan vissza- s felballagott az enyhén bizantin épületbe, hogy szokásos délutáni ejtőzésének áldozzon.

Dumitru Ştefanescu (nyurga férfi), aki egyszer ugyan járt már Caraulában, de akkor csak a kastély ablakából szemlélődött - most bennfentesként akart imponálni barátainak, tiszt­társainak. A német előtt járt, s minden feltáruló látványt a maga szája íze szerint méltatott, s ez nem mindig egyezett a valósággal, amit rendre a jószágigazgató adott elő.

A terület méretei miatt a lóistállóktól a szőlőtáblákig, majd a tölgyerdő szegélyétől a tehén­karámig, onnan a nyüvés alá fogott lentáblákig hintóra szállogattak, s a magyarázkodva neki­rugaszkodó vőlegényt úgy kellett visszacsalogatni a kényelmes ülésre, mert nem ismerve a távolságokat, gyalog iramodott neki egyre, a következő látnivaló felé.

Moinescu ezredes, a rangidős, a katonai akadémia tanára, szakíró, a magyarázó német mellett haladt mindenütt, kérdéseket tett fel a termelés meg a tenyésztés helyi szokásai felől, szinte úgy, mintha az ő jövendő örökségét, hozományát tekintenék meg. (Tudták, Ştefanescu is tudta, hogy a családi birtok, melynek földjét tapodják - oszthatatlan.)

Moinescu szorgalmasan írta noteszkájába: nyolcezer pogon (egy pogon=kb. ½ hektár) szántó, 400 pogon tölgyerdő, 500 pogon kaszáló, 100 pogon öntözött kert, 100 pogon helyi és nemesített szőlő, 300 pogon különleges lentermő terület, 200 arabs ménekkel feljavított kanca, 100 tenyészkocától évi 1500 sertés, 420 szarvasmarha, tehenek, bikák, ökrök, valamint 80 igás bivaly. Hányan gondozzák az állatokat, hányan ápolják a növényeket? A meghajtott fejű “románok” sokasága.

Aszpázia színpadias igyekezettel rendezte meg Moldován György találkozását a meny­asszonnyal.

A későn érkezők, titkárostul, külön kaptak ebédet, s miután a miniszter saját, megszokott lakosztályába vonult, az örömanya belekarolt Györgybe, és suttogva vitte a leányszobák felé.

- Az úton szóba került Smaranda, s leforrázódtam, hogy már nem úgy hívjátok.

- Mindkét nevét beírtuk, szerencsére, keresztlevelébe, de mindjárt látod, miért tettük négy éve a másodikat első helyre.

Aszpázia kopogás nélkül nyitott be a magas fehér ajtón, behúzta maga után, s csak néhány percnyi suttogás múltán intette be “öccsét” a fehér, de félhomályossá függönyözött leány­szobába. Ott állt az ifjú leány sudáran, háttal a gyér fénynek, s György beléptekor néma bókolással nyújtott kezet, s még a bókolás mozdulatával kézfejen csókolta a férfikezet, majd felemelkedve engedte, felkínálta kétfelé fürtös homlokát. György élt a homlokcsók lehető­ségével.

S még eddig szó nem esett köztük, s legfeljebb az a sejtelem: miért mindez?

Ekkor szemtől szembe, arcközelben, megszólalt a lány:

- Köszönöm, bácsikám, hogy elfogadta meghívásomat s a násznagyságot esküvőmön.

Teljesen fölösleges, talán betanított mondat volt. A következő pillanat elárulta, a megszólalás hangszínezete miatt volt szükséges a köszönet.

Néhány másodpercig hagyta Aszpázia, hogy ülepedjenek a bácsikás román szavak, s elhúzta két mozdulattal a sötétítő függöny két szárnyát. A fényhez szokni kellett, de még inkább az archoz, akit látni kellett már valahol: mint eleven bábut, Aszpázia gyöngéd kézzel megforgatta lányát.

György szaporán lélegzett.

- Nos? - kérdezte Aszpázia.

György sóhajtott: - Szép. Erdély barna fürtű leánya!

- Igen, kedves öcsém, ezért nevezzük őt negyedik éve Agathának, amióta arca és hangja a mostanira változott. S Ágota mamára hasonlít.

*

A tisztek, a vőlegény barátai, elhatározták, hogy a mai, esküvő előtti estét ősi (és úri) szokás szerint nem szabad üresen hagyni - ez a legénybúcsú éjszakája. Megbontja ugyan a szokást, hogy a lányos háznál, a vendéglátó italokból fog kiteljesedni a férfias darvadozás.

Vacsora után a hölgyek (két rokon nő is érkezett délután) desszert után visszavonultak, elhúzódtak.

A fiatalabb férfiak várták, hogy a miniszter majd a háborús feszültség politikai hátteréből ad elő intim értesüléseket, de az csak ilyesmiket mondott: “Ha a balkáni egyensúly megbillen, érvényesítjük követeléseinket.” Aztán: “Megvárjuk, míg a bolgárok elveszítik a cár kegyét. Hogy mivel veszítenék el? Követelődzéseikkel. Minden keresztény uralkodónak évszázados álma legyőzni a törököt, és győztesen bevonulni a volt Bizánc nagy hírű templomába, a konstantinápolyi Szent Zsófia-katedrálisba. Ezt a lehetőséget nem engedheti meg Miklós a bolgár cárnak, Ferdinándnak.”

A tisztek azt akarták hallani: a románok háborúja küszöbön a bolgárok ellen. De Alexandru Marghiloman begombolkozott, s nagybátyját figyelmeztetve a további italozás holnapi következményeire, belekarolt, s Daniel bácsival, az örömapával lakosztályaik felé csoszogtak.

A vendég tisztek az erdélyi urak vigasztalására, bátorítására gondoltak, nehogy azt higgyék, hogy a román hadsereg csak a bolgárok ellen... Különösen az ezredes igyekezett, aki tan­könyveket is írt e tárgyban. “Mi a mi ideálunk? - idézte magát Moinescu - Nagyrománia! A Dnyeszter, a Tisza és a Fekete-tenger közé szorítva, közepén a Kárpátok hegyeitől baráz­dál­va”. A vőlegény készségesen folytatta: “Meggyőződtünk arról, hogy az ideál meg­való­sulása követeli, hogy a hadsereg erkölcsileg, anyagilag, a vezetés, a külügyi politika tekintetében teljesen fel legyen készülve. Szervezetlenséggel, közömbösséggel (mint a törökök), hibás politikával (mint a bolgárok) nem érhetünk célt, de hadseregünk erélye és életképessége révén!”

Nem akart kimaradni a két másik alezredes sem, ők is fújták a leckét. “Nagyon jól tudjuk, hogy testvérek vagyunk Erdély, Bánát, Crisiana, Máramaros, Bukovina, Besszarábia, Macedónia, Viddin megye, a Timok völgye románjaival. Mindnyájan kívánjuk testvéreink felszabadítását. Nemsokára elérkezik a harcok nagy napja. Mi nem szállunk harcba máskor, a magyarokkal szemben, csak ha Ausztria és egy másik olyan hatalom között támad össze­ütközés, amelyik a mi segítségünket hasznosnak ítélné magára, azt kérni fogja. Ez esetben Románia hadba lépése a konstellációtól s a mi katonai akaratunktól függ.”

Ezt Moinescunak illett kiegészítenie: “Ha valamely esemény hatása alatt a magyar korona elszakadna az osztráktól, és Magyarország egészen függetlenné válna, Románia egyedül is hadba szállhatna vele szemben. Ez esetben két lehetőséggel állnánk szemben: vagy mi rohannánk Budapest felé, vagy a magyarok törhetnének Bukarest irányában.”

Ettől a vagy-vagytól meglódult a negyedik, az eddig hallgatag alezredes véleménye is, de már kissé kapatosan, mert ő szónoklat helyett töményet kortyolt.

- Ha a katonaságtól szabadultok, és visszatértek tűzhelyeitekhez, mondjátok el mindenkinek, hogy azokon a testvéreken kívül, akik itt élnek a román királyságban, vannak más testvéreink is, akiket rabszolgaságba hurcoltak, és várják az órát, amidőn a mi karunk ereje kiszabadítja őket. Minden jó románnak ez kell hitvallása legyen, s miként minden jó keresztény addig el nem aluszik, amíg az esti Miatyánkot el nem mondta, éppúgy, minden jó hazafinak addig nem szabad nyugodnia, míg a leigázott román testvérek nem lesznek ugyanazon román korona alatt, együttesen egy román hazát alkotva!

- Ez nem ide való, barátom! - kiáltott az ezredes, még éberen, de már az alkohol hatása alatt némileg - ez a legénységet elbocsátó szabályzat szó szerinti szövege, a néphez szóló ájtatos színvonalon!

A teremtett csöndben Traján adta elő a maga külpolitikai töltetét, leginkább nagybátyjai fülének, ám hogy a vőlegény s barátai is értsenek belőle katonás gőgjükben.

- Mi csakis kockázat nélküli, rövid és biztos győzelmet hozó háborúba bocsátkozhatunk.

- Hogyhogy? - kérdezték többen.

- Hazánk gazdasági és katonai erőforrásai hosszú háborúhoz nem lennének elegendőek.

Elhallgatott, kissé bűnbánóan. Megérezte, hogy amint a katonai szabályzatok idézgetésével méltatlanul traktálták a tisztek bácsikáit, erre a külpolitikai nyilatkozatra ők maguk, a törzstisztek, még kiskorúak.

György tapintatosan pihenőre tért, s a társalgás is elkanyarodott, valahogy a 77-es háborúra, amelyben közülük egyedül Carol vett volt részt, a tisztek egyike-másika meg sem született még. Moinescu ezredes felajánlotta hadosztálya (ahol ő a vezérkari főnök) egészségügyi vezetését.

Ezt Carol nem vette komolyan. S a “fiúk” néhány érzelmes dal után (sokadik pohár rakia után) szerelmi kalandjaikról kezdtek emlékezni. Amikor Dumitrura, a vőlegényre került sor, Traján odavágta poharát, s kirohant a teremből. A többiek csodálkoztak, hiszen a legénybúcsú értelme az, hogy a vőlegény elbúcsúzzék a férfimúltjától többi között úgy is, hogy minden kalandját visszaökrödi, ami csak eszébe jut.

Reggelihez, természetesen hölgyek nélkül, meg zákányosan gyülekeztek az urak, nem emlékezve s egymást nem emlékeztetve az este történtekre.

Délig, az uradalom kápolnájában történő szertartásig, mindannyian visszanyerték (ki-ki életkorához illő) ruganyos egyéniségüket.

Az esketést, két szerpap közreműködésével, a közeli püspök végezte.

Említésre méltó a szertartás előtti búcsúzkodás volt, a szülői rokonságtól való megválás megható pillanatai.

Amikor Trajánra került sor, percekig egymásra meredt a két testvér, majd egymásra omolva, zokogva ölelkeztek össze. A csaknem botrányba fúló hosszú-hosszú búcsúvétel kínos, tragikomikus mozzanattal zárult: Traján zsinóros monoklija beleakadt Agatha fátylának egyik díszébe, s percekig bogozták: az összes koszorús lányok részt vettek a kétnemű tárgyak szétválasztásában.

Sokaság, a környék földesúri népe s a falu apraja-nagyja ott szorongott-tolongott a kastély ritkán vendéglátó kertjében.

*

Július 3-án mozgósították a román hadsereget Bulgária ellen. A vendég tisztek, az ifjú férj Ştefanescu­val együtt szétrebbentek, magukkal vitték Carol Moldovant is, hogy ezredorvosként Moienescu hadtestében az egészségügyük élére álljon. Majd bátyja igazolja őt Nagyszebe­nben, ahol titkon rokonszenveznek az efféle “tanulmányutakkal”.

Alexandru Marghiloman, a kultuszminiszter kötelességének érezte, hogy rokonának s általa az erdélyi metropolitának olykor tájékoztatót küldjön az események kormányszintű szemléle­té­ről, lévén, hogy laza naplót vezet ugyanis. Hogy ne okozzon feltűnést, vagy ne magyaráz­hassák politikai indiszkréciónak egy-egy alkalmi híradását, Aszpázia lesz a közvetítő, talán ő még megtoldhatja saját udvari tapasztalataival is a küldeményeket.

A miniszter kedves rokonnak és sógornak szólította Györgyöt: - Mihelyt lehet, meglátogatlak Vízaknán, s bár nincsen női bajom, az ottani sós gyógyvíz az én elhasznált idegeimnek is jót tesz majd. S a búcsúzásnál, Bukarestben - ha nagyon kiéheztem jó beszélgetésre, üzenek érted.

*

Carol Moldovan román orvoskari egyenruhában jelen volt, amikor a király Corabiánál rálépett a pontonhídra, melyet a hidászok állítólag hat és fél óra alatt vertek fel. Őfelsége nagyon elégedett volt a teljesítménnyel. Díszes kíséretével lóháton akart elindulni, a miniszterelnök Titu Maiorescu az esetleges baleset elkerülése végett kérte, hogy gyalogszerrel keljenek útra. (Mellesleg, ő nem tudott lovagolni.) A király tehát gyalog haladt át tábornagyi uniformisban a hadihídon mindvégig a katonák boldogan éljenző sorfalai között. Amidőn bolgár földre lépett, hadvezéri mozdulattal adta ki a rövid parancsot: Irány Szófia!

A vezérkari főnök ekkor figyelmeztette, hogy a harci cselekmények közepette nem szabad kockára tenni az uralkodó életét: térjen vissza honi földre. Udvari automobil pöfögött át a hídon, s a királyt egyenest Cotrocenibe vitte, a nyári palotába.

Károly király visszafordulásának órájában a szemben álló egyetlen bolgár hadosztály, a 9-ik, Fernandovónál megadta magát. A két román hadsereg háromszázezer katonája a front egész szélességében diadalmasan s erőltetett menetben nyomult előre.

Moldovan Carol vadonatúj sebész osztályával mindenütt a hadtest harcoló alakulatai mögött haladt.

Lőtt sebbel senki nem került a következő három héten részlegéhez. Bolgár katonát csak hadifogolyként látott: öreg tartalékosokat. Hol vannak a fiatalok: kérdezte egy hadifogoly tiszttől. - Hol? A szerb, a görög, a török fronton!

A harmadik héten Carol szabálytalanul kivonta magát a hadi kötelékből, s egy nagyon civiles beadványban közölte a hadsereg főparancsnokával felháborodott elégedetlenségét:

“Azt mondjátok, hazánk történelmének nem lesz dicsőségesebb napja, mint az, amit most írtunk be karddal a kezünkben, de amihez nem tapad vér!

Én, a tárgyilagos résztvevő és szemlélő mást mondok: harc nem volt, győzelem sincs, dicső­ség sincs. Harc nem volt, de az egészségügyi ellátás is csődöt mondott. Alig lépte át a had­se­reg a bolgár határt, a kolera kelt harcra csapatainkkal, s már a második héten jelentkezett a ki­ütéses tífusz is. Megjósolom, hogy a béke napjaiban ezek a kórok egész Románia népét ellepik.

Az erőltetett menetelések idején a katonák táplálékot nem, de verést kaptak tisztjeiktől, hogy teljesítsék a napi 50-70 kilométeres marsokat. Nagyon sok esetben a katonák napokon át étlen maradtak: zöld kukoricával, éretlen búzával, penészes kenyérrel, romlott hússal táplálkoztak, mert a trén nem tudott a csapatokhoz igazodni, vagy mert a törzstisztek az előrenyomulást úgy rendelték el, hogy az ellátásról nem gondoskodtak. Nyilvánvaló, hogy kolerával fertőzött falvakon haladt át a sereg. Hadtestemnél elrendeltem az oltásokat. Az egészségügyi főnök­ségtől azt az értesítést kaptam, hogy 350 000 adag koleraellenes szérum áll rendelkezésünkre. Ebből részlegemhez egyetlen ampulla sem jutott el, de még a Duna bal partján sem találtam nyomát a szérumnak.

Ha a kard nem is lett véres, ha maga a háború egyetlen harcos életébe sem került, a bolgár föld tisztjeink százainak, közlegényeink ezreinek adott örök hazát.

A kolera elleni harc nemcsak az orvosságok, műszerek, fertőtlenítő kazánok, laboratóriumi felszerelések hiánya miatt volt meddő, de a sok tehetségtelen, képzetlen aktív katonaorvos közönye miatt is. Akadtak jó érzésű törzstisztjeink, akik saját zsebükből vásároltak, hozattak orvosi műszereket, magam egy bolgár falusi orvostól kaptam (szereztem) mikroszkópot. A ragály fő terjesztői az élelmiszer szállításához rekvirált bolgár szekeresek voltak. Ezek olyan falvakból jöttek, s tértek vissza, ahol gáttalanul dühöngött a ragály. E szerencsétlen parasz­toknak még súlyosabb önkény volt részük, mint a mi katonáinknak. Törvénytelen kifosztásuk rekvirálás ürügyén rabszolgai volt.

Bűnös esztelenséggel bonyolították le a csapatok visszaszállítását Bulgáriából. A hazafelé indított marsok, melyeket egészségügyi menetoszlopnak neveztek, siralmas következetlen­séggel voltak megszervezve, és növelték a járvány terjedését. Ahelyett hogy először az egészséges és kevésbé fertőzött egységeket indították volna útba hazafelé, a fertőzött csapatok mozgását szorgalmazták, s nyomukba küldték, ugyanazon az úton, az egészségeseket. S hogyan jártak el a dunai átkelésnél? A pontonok, amelyek nagyon fertőzött csapatrészeket szállítottak a bal partra, nyomban fordultak, hogy befogadják a még egészséges csapatokat. A dunai átkelést fél napokra, napokra leállította a hadizsákmány juhnyájak átszállítása román földre. A corabiai hadihídon két napig bolgár juhok meneteltek észak felé. De hagyján! Ez nem tartozik szakterületembe.

A karanténokban az egészséges csapatokat együtt tartották a fertőzöttekkel. Az országba érkezésük után az egységek szabad ég alatt tanyáztak, minden kórházi létesítmény nélkül, fertőtlenítő kazánok nélkül. Semmit sem készítettek elő a beteg katonák ellátására, foga­dására, ápolására.

A trénszekerek sok kilométernyi távolságban lemaradtak, s a felhalmozott kenyér ott penészedett s vált a hőségben ehetetlenné. Hogy nehezen tudtak haladni a szekerek az irgalmatlan rossz utakon, sokszor azt sem tudva, merre kell menniök? (ez a tétovázás volt egyetlen harci tevékenysége a tudatlan bolgár parasztnak!)

A vezérkariak azt mondják: ki tudhatta, hogy ilyen rosszak lesznek az utak? De uraim! Egy hadsereg vezérkarának tudnia kell, milyenek az utak abban az országban, ahová be akar hatolni. Tudnia kell, mennyi a vonuló hadtáp teljesítő képessége. Tudnia kell, melyek a helyi élelmezési lehetőségek. Egy hadsereg csak annyit vonuljon előre, amennyit a jó hadi feltételek megengednek.

Mivel magyarázható a hadsereg benyomulásának erőszakolt tempója? Talán azzal, hogy hüledezzen tőle Európa? De ugyanúgy hüledezett volna, ha a csapatok egy-két nappal később érkeznek a menetcélokba, s hadseregünk hírneve semmi csorbát nem szenvedett volna ilyen felvonulással sem, míg így a ragályok martalékaként kedvezőtlenebb színben lát minket a külföld. A békét ugyanolyan feltételekkel köthettük volna meg két-három nappal később, ha csapatainknak lett volna mit enniök.

S taktikai szempontból is, mi értelme volt az esztelen rohanásnak? A kis bolgár garnizonok ellenállás nélkül adták meg magukat, vagy vonultak vissza. Az első perctől világos volt, hogy a bolgárok nem akarnak velünk harcolni. De nem is lett volna kivel harcoljunk, mert a Duna és Szófia között szinte nem is volt bolgár hadsereg. A bolgár fegyveres erők egész frontja a szerb, a görög és török harctér felé volt felvonultatva, felállítva. Leromolva, három háborútól demoralizálva, betegségektől is megtizedelve, idegen hadseregektől minden oldalról körülvéve, a bolgár hadsereg sorsa már a román mozgósítás napján meg volt pecsételve.

A bolgár hadvezetés már akkor nem tehetett mást felénk, mint hogy kitűzze a fehér zászlót. A román hadsereg módszeresen a klasszikus katonai ismeretekhez, disciplinákhoz alkalmaz­kod­va is bevonulhatott volna, elfoglalva Bulgária felét, és harc nélkül ugyanerre az eredményre jutott volna. »Ezt a diadalt - érzik, uraim, mily hamisan csengenek ezek a büszke szavak - hazánk történetének legdicsőbb napjaivá avatva, amit karddal a kézben írunk be a história évkönyveibe, karddal, amelyhez nem tapad vér! Amellyel nem öltünk, hanem akadályoztuk az ölést. Az ellenfelet segítettük, hogy ő maga helyezze magát oltalmunk alá!«

Uraim, ez a dicső kard nem véres csakugyan, de gennyel és fertőzettel szennyezett. S ezek nem a tiszta győzelem nedvei.

Tisztelettel és mély felháborodással
Carol Moldovan dr. erdély-részi sebész főorvos.”

Visszatérve Nagyszebenbe, ezekről a tapasztalatairól Károly mélyen hallgatott, bár most erre semmiféle fogadalom nem kötötte. Még Vízaknán sem beszélt a bolgár földi újabb katonai élményeiről.

*

Augusztus 6-án görögkeleti papfutár hozta Nagyszebenbe Aszpázia kopertáját Alexandru Marghi­loman ígéretével, imitt-amott megtűzdelve némely udvarhölgyi észrevételekkel a főszöveget.

Június 25. Nem beszéltem a királynak, és a király sem beszélt nekem. A bizalom bizto­sí­tékaként némán megmutatta a hadjárat titkos tervét. Egy bizonyos ponton szimulálni fogjuk a partraszállást, és egész más helyen kötünk ki. Nem beszélek a királynak, hogy ne kény­szerüljek a kormányban dúló ellentétekről szólni. Azt hiszem, elfogadható forma lenne, ha felajánlanám Ionel Brătianu részvételét. Maiorescu még hiszi, hogy Take Ionescu még bele­menne ebbe. Maiorescu a legnagyobb titoktartás mellett elmondta, hogy a király június 20-án, mikor a mozgósítást ajánlotta neki, bólintott: “igen, most szükséges”. Ő, aki 48 órával ezelőtt még azt mondta: “nevetséges lenne mozgósítani, hogy leszereljünk”. (A bolgár hadsereg málladozásáról kapott jelentéseket.) A miniszterelnök közölte, hogy Berlinben oly hírek szállonganak, miszerint Ausztria közvetíti a bolgár javaslatokat a mi határigényeinkre nézve, s amit Bulgária felajánl, azt fogadjuk el.

A magyar sajtóban Románia ellen nyilvánított minden aggodalom alaptalan. A román közvélemény zaklatottsága érthető. Kísérlet történt Nagy-Bulgária létrehozására, s Románia érdeke ellenkezik ezzel. Ha Bulgária és Románia között konfliktus van, azt nem kell a bolgár s magyar-osztrák kapcsolatokban keresni

Szilisztra zsidó lakossága tiltakozott Romániához csatolása ellen, mivel az jogaik fosztásával járna. A dobrudzsai zsidók állampolgárságát a románok csak harminckét év múltán ismerték el, akkor is csak azoknak, akik szüleik török állampolgárságát igazolni tudták, jóllehet annyi idő múltán s a török irattárak közismert állapota miatt is, ez szinte lehetetlen volt. S mindez annak ellenére, hogy egy 1880-ból származó törvényerejű rendelet minden dobrudzsait román­nak ismer el.

Nemcsak Szilisztra, de a Turtacaia-Balcsik vonal? Egyetértés egy katonai szövetségben, de Maiorescu szerint az idő még nem érkezett el a macedo-románok számára. Azt mondják, Románia akciója nemzeti célkitűzéseinek megvalósulásában kitűnően alakul, s elérte esélyeinek maximumát.

Június 26. Take Maiorescunál: fel van háborodva, hogy két lap azt állítja, hogy ő a nemzeti kormány ellen van. Ebből krízis lesz! A nemzeti kormányt nem Brătianu kezdeményezte, hanem ő. Mondom neki: azokat a lapokat nem én inspiráltam. A király: sajnálom, hogy nem működik a bolgárok híres harci készsége. Most volna kedvem háborúhoz! Mire törekszik Románia a Balkánon? Hogy semmit se döntsenek el nélküle.

A király proklamációja a nagyhatalmakhoz:

“Hadseregének behatolásával Bulgáriába Románia nem hódítani akar és nem célja a bolgár hadsereg megsemmisítése sem. Katonai akciójának oka, hogy a Dunán túli területeinek határát biztosítsa. A Balkán-államok közötti mostani konfliktus megerősítette a román kormány ama meggyőződését, hogy Bulgária felé eső részén biztos stratégiai határra van szüksége, hogy a jövőben a két állam között lehetővé váljon a békés viszony. Ez a határ a Turtukaia (Tutrakan)-Dobrics-Balcsik vonal.

Románia érdekei a Balkánon nem engedik meg, hogy csupán nézői legyünk Bulgária hegemón törekvéseinek, mint ahogyan az a többi állam kárára, már a közösen viselt felszabadító háború befejezésének másnapján részéről megnyilvánul. Románia úgy véli, nemcsak pusztán a felek érdekeinek biztosításához járul hozzá, de az európai nagyhatalmak békére irányuló erő­feszítéseiből is kiveszi részét.”

Július 4. Románia aspirációit elfogadja egész Európa. Maiorescu felolvasta a hatalmaknak küldött jegyzéket. Állítólag Take fogalmazta. A Kamara ülésén Take felolvas egy táviratot, melyet Ferdinánd bolgár király küldött a mi királyunknak. A király elutazott Corabiába. Sokan kétségbe vannak esve: marsunk nehogy a bolgár dinasztia bukását jelentse, mert az Európát elidegenítené tőlünk. A bolgár cár Ausztriához fordult trónja érdekében. A császár - a kémek sze­rint - azt mondta, a hiba a bolgároké, már régen oda kellett volna adni a románoknak, amit kértek.

Vacsoránál a király a királynénak: “már 78-ban meg kellett volna kapnunk egész Dobrudzsát. Akkor török többségű volt. Most egymillió lakójából 600 ezer bolgár és csupán 20 ezer román. Nem lesz könnyű dolgunk velük.”

Július 8. Az olasz követet megbízzuk, nyugtassa meg a bolgárokat, nem vonulunk be Szófiába.

Július 9. Az olasz követ táviratot kapott Szófiából, hogy a szerb és görög csapatok a fegyver­nyug­vás ellenére tovább támadnak. Kérik királyunkat, interveniáljon Szerbiánál, Görög­országnál, Montenegrónál.

Vacsoránál a király az asztal fölött: “a bolgárok üldözési mániában szenvednek.”

Július 10. Bolgár távirat: Kijelentem a bolgár kormány nevében, hogy a fontosabb pontokat illetően beleegyezünk, ami a mellékkérdéseket illeti, bizonyosak vagyunk, nem merülnek fel nézetkülönbségek a végleges megegyezés szövegével. Elfogadjuk, hogy az előzetes tárgya­lások Bukarestben folyjanak le. A katonai tárgyalásokat pedig Nisben javasoljuk.

A görög külügyminisztérium elképzelése nem egyezik a bolgár javaslattal, miszerint az előtárgyalásokat a harctéren tartsák. Görögország elfogadja őfelsége a román király javaslatát, és beleegyezik a bukaresti tárgyalásokba.

Július 11. A görög király távirata: egyetért abban, hogy Bulgária területét jelentősen csök­kenteni kell, s tudva azt, hogy Bulgária rosszhiszemű, a békekötést csak azután szabad aláírni, miután minden részletkérdés tisztázódott.

Take idegrohamokban. Maiorescu próbálja megnyugtatni.

Július 12. Megérkezik a bolgár delegáció. Hírek a szerb frontról, a bolgárok állítólag újra támadnak. A delegáció erről mit sem tud.

Július 17. Konferencia. Maiorescu jobbján a bolgár, balján a görög küldött. Én szemben, mellettem Take és Coanda tábornok, balomon a szerb küldöttség. A legnagyobb vita Kavala miatt lesz, az Égei-tengeren. A görögök nem akarnak lemondani róla.

Július 18. Osztrák javaslat. Ott a Ball-Platzon halvány sejtelmük sincs, mi történt mostanában a Vardar mentén. Úgy látom, a bolgároknak az Égei-tengerparton csak Dodeagacs és egy keskeny földnyelv marad meg.

Július 20. Erős vita Kavala körül. A mi követeléseinket a bolgárok elfogadták. Maiorescu visszavonult a bolgárokkal. Engem is odakért. Súgta: Take nehogy idejöjjön, mert elrontja a dolgunkat. Ezt mondta a bolgároknak: “Sajnálom önöket, szenvedek önökkel, de gondoljanak bele helyzetünkbe. Én minden szimpátiám mellett, ha nem egyeztünk volna meg, ismét háborút volnék kénytelen viselni önökkel szemben.” Aztán elővettük a térképeket.

Mikor Venizelosszal tárgyaltam, erősködött, hogy királya utasítására nem hagyhatja el a Meste bal partját. De ha Coanda tábornok beleegyezik egy másik határba, az ő autoritása mögött engedményt tehetne. Coanda mellett ültem, és állandóan a lábát rugdosva rávettem, húzza meg azt a bolgárok számára kedvező vonalat.

A bolgárok megegyeztek a szerbekkel, akik lemondtak Strumicáról.

Július 24-én este 7 óra 30-kor lényegében kimondtuk a békét. Vacsoraasztal fölött:

A német trónörökös Martha Bibescun keresztül táviratot küldött: “Faites à votre guise et fichez-vous des grandes puissances”=tegyetek gusztusotok szerint, s fütyüljetek a nagyhatalmakra. A király jót mulatva ismétli a táviratot.

Ebédnél:

A király Vilmostól is kapott egy táviratot, melyben gratulál neki politikai sikereihez, és kéri, tegyen meg mindent a görög uralkodóért, Konstantinért. Királyunk csevegve meséli, hogy vigasztaló levelet fog írni “arme” Ferdinándnak, akinek csapatai immár hosszú ideig nem lesznek képesek semmilyen hadjáratra.

Július 27. A szerbek és görögök között titkos szerződés a bolgárok ellen. Este vacsora: dísz­ban­kett 52 terítékkel. Miniszterek, diplomaták, békeküldöttek feleségestül. Eliza Brătianu asszony beszélgetés közben hangosan: “Take aljas és hazug, tudom a módját, hogy meg­gátol­jam férjemet, hogy kapcsolatot tartson fenn vele.”

Maiorescu ünnepi beszéde: “Románia elnyerte a balkáni népek elismerését, egyrészt nagy­lelkű közreműködése által, másrészt azért a történelmi feladatért, amellyel a békét létrehozta. Románia a balkáni országok élén marad, megmutatva a rend és a béke útját.” S ezzel fejezte be: “új nagyhatalom született”. A szerb küldött, Pasics szerint, Románia elnyerte a balkáni népek elismerését, egyrészt nagyszerű közreműködése által, másrészt azért a történelmi teljesítményért, amivel a békét létrehozta a balkáni egyensúly érdekében, mely új prosperitási területet jelent Európának. “Remélem - mondta -, hogy Románia az itt képviselt országok élén marad, megmutatva a rend s a béke útját.”

Július 28. Maiorescut a palotába hívják. A király kitünteti a Carol I. renddel. A Tedeumon ott a király, a királyné, a hercegnők, a trónörökös leányai. Miután a keresztet megcsókolta, az uralkodó kezet fog a balkáni küldöttekkel. A bolgárok kezét hosszan rázza, szorongatja. Pasics és Venizelosz kissé meg is bántódnak. Délután minisztertanács. Take kirohanása az albán korrupció ellen.

Július 30. Vacsora fölött:

A királyné napok óta Take Ionescu magatartása, intrikái miatt háborog. Ilyen embert nem volna szabad megtűrni a kormányban. Hogy Wied herceg albán királlyá tételét s az oda jutta­tandó 300 ezer lejes testvéri kölcsönt korrupciónak meri nevezni! Testvéri a kölcsön, mert a testvér albán népnek adjuk s a jövendő királynak, ki Wied Erzsébet királynénknak unokaöccse.

Augusztus 5. Nicolae herceg születésnapja Sinaján. Ebéd a Peles kastélyban. Az egész királyi család együtt, kivéve Ferdinánd trónörököst és Carol herceget. Nicolae herceg nagyon szívélyes, az asztal körül mindenkivel koccintott.

Az asztal mellett a király: nagyon elégedett a Neue Freie Presse cikkével, melyben elismerést nyert, hogy a császárkirály és ő Károly között teljes az egyetértés: Ausztria nehéz helyzetében nem hagyta el Romániát a bolgárok kedvéért.

A királyné Maiorescu panaszát idézi:

Takeval már nem lehet folytatni. Már elveszítette valamennyiünk megbecsülését. Hogyan tehette meg, hogy szabadságra menjen a dühöngő kolera napjaiban, amikor Eliza Brătianu asszony táviratilag jelentette a királynak, hogy Turnu-Măgurelenél beteg és éhségtől elgyötört emberek torlódtak fel, és pusztulnak.

P. S. Alexandru unokaöcsénk a napokban Karlsbadba utazik májbántalmaival. Egyedül megy, boldoggá tennéd, ha őt ezekben a hetekben (akár részideig is) társaságoddal szerencséltetnéd. E hó 9-én a budapesti Vadászkürtben csatlakozhatnál hozzá. Csókol rokonod Aszpázia.

Sinaja, 1913. aug. 6.

*

Semmi oka nem volt Györgynek, hogy a kedves hívást elhárítsa. Augusztus közepén érkeztek meg, szüntelen egymást informálás közepett Karlsbadba.

A kurszalonokban, a szállodában, a sétányokon a két román férfiú homlokát szüntelen elismerés övezi. Mindenki udvarol, mindenki gratulál: németek, franciák, angolok. Üzleteket ajánlanak nekik. Útjuk nyílik Rotschildhoz, a nagy pénzemberhez.

De a legnevezetesebb találkozásuk Georges Clemenceau-val, a négy év előtti francia minisz­ter­elnökkel történik az egyik ivócsarnokban. Nagy elismerését nyilatkoztatta, szinte túlságo­san is mély reverenciával a román urak s a románság iránt. Azt ajánlotta, hogy a jövőben a szerbekkel és a görögökkel kössenek szorosabb barátságot, annak ellenére, hogy ő személy szerint nem hisz hűségükben. Némi töprengés után megjegyezte: “három hónapja írtam egy cikket önök ellen a romániai zsidóság érdekében. De az már régen volt.”

Moldován György még aznap elkérte azt az írást Clemenceau titkárától, minthogy egyikük sem olvasta a L’homme Libre ama májusi számát. A titkár azt hívén, megbeszélt dologról van szó, gyanútlanul átadta a lapot szállodai szobájukból.

Este Marghilomannal összebújva mohón olvasták a francia szöveget a romániai zsidók különös helyzetéről. Miután kifejti Clemenceau, hogy a románok az antiszemitizmust a legnagyobb tökélyre emelték, rámutat arra, hogy a berlini kongresszuson 1878-ban Francia­ország javasolta, Románia függetlenségének megadását ugyanolyan feltételekhez kössék, mint amilyeneket Szerbiának is megszabtak. “Ez a javaslat, mint a kongresszus jegyzőkönyveiből is kiderül, a romániai zsidóságot tartotta szem előtt...” Az akkor francia részről elhangzott deklaráció még azt is leszögezte: “a francia megbízottak nem tekinthetnek el a jogegyenlőség és vallásszabadság érvényesítésétől, és Románia egy szituációnak, amelynek hasznát élvezi, kötelességeit, még kellemetlenségeit is el kell fogadja.” A francia nyilatkozatot, akkor a konferencián részt vevő nagyhatalmak minden képviselője elfogadta.

Clemenceau ezután a berlini szerződés 44. paragrafusának előírásaira, valamint arra a harcra hivatkozik, ami a régi román alkotmány 7. paragrafusa és a módosított alkotmány ugyancsak 7. pontja körül 1872-ben lezajlott: amikor Anglia, Franciaország, Németország és Ausztria-Magyarország végül is elismerték Románia függetlenségét, a leghatározottabban fenntartással éltek Románia elégtelen alkotmányos intézkedéseivel szemben, ami a vallásszabadságot illeti. “Ma, amikor - folytatja a L’Homme Libre cikke - sorsának már ura Románia, meg kell mutassa, hogy megtartja vállalt kötelezettségeit. Ítélje meg bárki! Negyven év alatt legfeljebb kétszáz zsidónak adott állampolgárságot... A román zsidók ma idegenek abban az országban, ahol születtek, idegenek annak ellenére, hogy letelepedésük a dunai fejedelemségekben - ez történészek által megállapított tény - a XIII. és XIV. században ment végbe. Idegenek annak a népnek körében, amellyel sorsközösségben élnek. Idegenek, noha a közterheket viselik, köztük a legsúlyosabbat is: a katonai szolgálatot. Idegenek, holott semmilyen más nemzethez nem tartoznak, nem mondható rájuk, hogy más állam védnöksége alatt állnának. Mindez nemzetközi szempontból monstruózus.”

Romániában egész sor érvényes törvény nyomja el a zsidókat: A zsidó katona, aki vérét ontja a harctéren, abba a helyzetbe kerülhet, hogy nem alkalmazzák műhelyben, vagy gyerekeit nem veszik fel iskolába, mert idegenek. Dobrudzsában, amelyet Románia 1878-ban annektált, akárcsak Szilisztrán, amit a bolgárok most engednek át, a zsidók szerződés folytán állam­polgárok lettek, míg Romániában, bár évszázadok óta lakosai az országnak, a román kormány idegeneknek nyilvánítja őket, jóllehet minden lehető alkalommal lojalitásukról tesznek tanúságot, jóllehet az az ország fejlődése részben az ő tevékenységüknek is köszönhető. Előttem fekszik minden törvényszöveg, ami ezeket a monstruozitásokat életre hívta. Kész vagyok bármelyiket idézni, ha valaki a fentieket sajtóban cáfolni akarná. Kitűnő kollégám, Luigi Luzzati, volt olasz miniszterelnök a Corriera delta Sera március 3-i számában azt írja: “A román zsidók az utolsó rabszolgák, akik még Európában megmaradtak!”

Amikor a L’Homme Libre-t visszaadta Moldován dr., Clemenceau, kissé röstelkedve mondta: “- Az utóbbi hetekben természetesen sokat változott véleményem Romániáról. Viszont titká­ro­mat szigorú megrovásban részesítem, hogy rossz éjszakát, talán rossz napokat szerzett önöknek.”