Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1895

Esztendőnél előbb fejezte be a gyászt György felesége halála után, vagy tovább tartotta, nem tudta környezete, mert a sötét öltönyt a nyári meleg ugyan lehántotta róla, de arcáról a mélázó szomorúság nem hárult el a fekete hónapokkal.

Kerek egy évig gyászolt Károly is, anélkül hogy a szokások vagy a társadalom kötelezték volna akármi tartós bánatra, lelki böjtre. Év múltán feloldozva érezte magát a holt múlt lelki köteléke alól, s házasságra határozta el magát. Szebenben egy olyan lányra lett figyelmes, aki Júliára, sógornőjére emlékeztette. Eleinte, mert megismerkedett vele a társaság szabályai szerint, eleinte csak haja színe, termete, ovális arca formája, szája íve, hangja zengése hasonlított, utóbb minden tulajdonsága harmonikus egységgé forrt - Júlia emlékezetének, képének elhomályosultán - Károly behunyott szemű képzeletében.

Spannagel Friderika, evangélikus papleány, szigorú vallásos nevelkedésben s kissé rátarti válo­gatósságban cseperedett - falusi mértékkel mérve - vénlánnyá. Carol Moldován udvar­lá­sának kevés esélye lett volna, ha Friderika húszon alul jár, s nem a huszonötödik évét tapossa. Szebeni szász körökben meghökkenés kísérte Károly közeledését a papcsaládhoz, s mondhatni, megrökönyödés a házasság, az esküvő hírére.

A “román” sebészorvosnak azonban volt oly szakmai tekintélye, hogy egy “vénlány” félig-meddig való elveszítésébe duzzogva, beletörődött a szebeni szász társaság.

A szebeni kisebbik evangélikus templomban tartották augusztus 18-án az esküvőt, termé­szetesen szászul. Egy rokon szász úr állt tanúként a koszorús-fátylas menyasszony mellett, Károly tanúja, a békülékenység jegyében, György volt.

Károly ragaszkodott hozzá, hogy a frigyet csak a következő éjjel konszumálják - Vízaknán, a szülői házban - a görög katolikus szertartás után.

Nehezen győzte le Károly a család ellenállását, nem is győzte le egészen, mert a vízaknai esküvőre egy szál magát eresztették el Friderikát, szülők, rokonok, tanú nélkül, elég desperált hangulatban, aminthogy a lakodalmi vacsora is féloldalasra sikerült, nem következvén utána a nászéjszaka Szebenben.

Vízaknán a görög egyesült templom zsúfolásig megtelt, a “mi fiunk” nászára kíváncsi asszonyokkal. A pap udvariasságból románul és németül tette fel a szertartás kérdezéseit. Friderikán ugyanúgy mirtuszkoszorú és slájér volt, mint tegnap Nagyszebenben.

Tanúként Aszpáziát fogadta el a menyasszony: ajándék arany ékszerekkel, testvérré fogadó csókokkal együtt.

György a Szaplonczay házat lakta mostanában, de Károly megkérte, feleségével az első éjet tölthesse ott. Erre az éjszakára György a Moldován házba vettetett magának ágyat a román szolgálóval, úgy gondolván, hogy Aszpázia, mint máskor is, szállodában tölti azt a néhány órát visszautazásáig. Ám az esküvői vacsora után a fürdőszállóban Aszja nem fogadta el a számára nyitott szobát - “haza” akart menni. Akadálya ennek nem volt, éjfélkor felköltötték a cselédet, tegyen lakhatóvá még egy szobát a Moldován házban. Hirtelenében csak egyetlen burás petróleum-lámpa került (a többi odaát a “fiataloknál”), ezt György átengedte “nénjének” - maga sötétben vetkezett, s bújt ágyba.

Negyedóra sem múlhatott, s mintha csak a világító sugárzó lámpa tette volna, nyílt az ajtó, s hosszú áttetsző selyemtüll hálóköntösében Aszpázia úszott a “legényszobába”, úszott öltözéke fényében s az ápolt nőiség illataiban. Közeli asztalkára helyezte a talpas lámpavilágot, s leült György ágya szélére.

- Felébresztettelek?

- Még nem aludtam.

- Én sem tudok aludni, s oly sok mondanivalóm van.

Oldaláról hanyatt fordult György, mélyet szippantott a szoba megújult levegőjéből.

- Jó szagod van. Jobb, mint a szegény... menyasszonynak.

- Nem ilyet képzeltem Karcsinak.

- A szebeni nagy sokaságból erre esett a választás.

- Csak tudnám, mit eszik rajta öcsénk.

- A férfiízlés megjósolhatatlan.

Erre Aszpázia egy mozdulattal felelt: jobb tenyerét György vállára emelte gyöngéden.

- Elszakadtál tőlünk, testvérkém. Ettől a háztól is. Azért nem találod helyed az éjszakában.

- Lehet, de ez nem akármilyen éjszaka.

- Nyári, meleg.

- Igen, de évfordulós is meg nászéjszaka is.

- Nehéz esztendő volt ez nekem, testvérkém.

- Nekem is.

- S neked miért?

Mielőtt felelt volna, keze öt ujjával belefésült György hajába.

- Nem vagyok többé nő, ötvenévesen.

- Beteg vagy?

Aszpázia anyásan felkacagott.

- Á! Elhagyott a bajom. S annyi.

- Eszerint nem lehet gyereked.

- Eszerint nem.

- S ez megváltoztatta életedet?

- Ez nem, csak Dan.

- Dániel?

- Felmentve érzi magát.

Aszpázia szemében kicsi könnycsepp. Bal kézzel éppen letörölhető.

- Egyik napról a másikra?

- Ó, nem. Utóbb már nagy kihagyásokkal, de ez most igazolta őt.

- Máshol kereskedik?

- Ő? Ismered, örül, ha nyugodtan alhatik otthon.

Tarkósimogatás, füljáratok körülkutatása mutatóujjal.

- Nagyon hiányzol nekem, György. Egyre többet gondolok rád.

- A sok mondanivalódból most törleszthetsz.

- Lehet, hogy félreértesz, de kérdezzél.

- Igen, igen. Nem tudjuk, legalábbis én nem tudom, odaát Bukarestben, hogyan vélekednek a mi gondjainkról. Például a Memorandum-pör foglyairól.

- Ne okozzon nekem, nektek gondot az ő sorsuk. Néhány hét múlva szabadulnak.

- Ezt te csak úgy mondod?

- Nem. Királyunk kérésére s a ti császár-királytok beleegyezésével, engedelmével titkos megállapodás alapján lesz szabadulásuk.

- Ez biztos?

Aszpázia ümgetett, s lebomló haját György fejére terítette s leheletével arcát permetezte. György feléje fordult szájával, s meglepett tiltakozást kísérelt meg:

- Aszja, Aszja...

- Igen, én vagyok, de tudnod kell, hogy legfeljebb féltestvérek vagyunk.

- Legfeljebb?

- Legfeljebb közös öcsénk által mostohatestvérek.

György reszketett.

- Ennyire megtartottad a gyászt?

Erre már nem is várt választ, felhajtotta a könnyű paplant, s a didergő férfi elé feküdt felcsúszó hálóinggel.

Érezte, s maga mögé nyúlva kézzel irányította az esztendős érintetlenség acélját. S lassú ringással a mozdulatlan férfitest forróságát néhány perc múlva magába fogadta. Ekkor megpihent, visszafojtva saját esztendős tevékenységvágyát, a másikra bízva, mi következzék összeforrott állapotukból. S most a másik kezdett ringani, időtlen időkig s csak a felszaporázó légvételek hörgő sóhajaiból számolták a félóránkint megismétlődő időt.

Csak hajnalban szólalt meg György:

- Szerettem volna arcodat látni.

Aszpázia válasza ez volt:

- Nem kell bűntudatot érezned. Maga a legtisztább természet történt velünk.

Lámpafénynél kezdtek beszélgetni, s a hajnali derengés még az odaát Bukarestben gyűrűző véleményekkel tűnődve találta őket.

Már felcihelődtek, és mosdótálból így-úgy megtisztálkodtak, mikor a szolgáló reggelihez hívta őket, riadtan, a Szaplonczay házba. Riadtan? Megértették, amint az étkezőasztal fehér abrosza fölött megpillantották a nászutas ifjú házaspárt.

Friderika vörösre sírt szemmel meredt maga elé, s kente vajas kenyerét. Nem figyelvén oda, már néhol ujjnyi vastagon feküdt a barna kenyéren a vaj. (A Moldován családban, de a Szaplonczayban is barna rozskenyér járta mindig.)

Aszpázia jókedve egy pillanatra megtorpant a komor reggelizők láttán, de társasági fölénye szavára hallgatva, csak semmi kérdezősködés! Itt vidám csevellyel kell észrevétlenné tenni a nászéj katasztrofális kudarcát. Mert az új pár hangulata nem kevesebbet mondott.

Míg Károly kitépte “felesége” ügyetlenkedő kezéből a vajjal púpozott kenyeret, Aszpázia halántékon csókolta Friderikát, kávét s tejet töltött csészéjébe, s a tört süvegcukorból felcsípett egy darabot.

- Még meg sem egyeztünk benne, hogyan szólítsalak, Rita, Erika? Mert a Friderika nagyon méltóságos a fülemnek.

- Mindegy. De talán mégis inkább a Friderika legyen. A muti kicsiny koromtól úgy szólít.

- Nagyszerű, remek! Te pedig engemet egyszerűen Aszjának szólíts.

- Pedig te igazi udvarhölgy vagy. Nemde?

- Neked igazi barátnőd leszek és: Aszja!

Az új asszony szeme ennyi kedvességtől felszikkadt, s hogy Károly eléje csúsztatta a vékonyra vajazott kenyérszeletet, már egy halk danke schön is odahullt a feléje nyúló kéz mellé.

Fél délelőttjét a vigasztalással töltötte Aszpázia, tudatlanul az éjszakai kudarc lényege felől, valami olyasmit sikerült elhitetnie a tapasztalatlan “vénlány-újasszonnyal”, hogy az ilyesmi minden házasélet kezdetének, tehát a nászéjnek szükséges, szinte elkerülhetetlen tartozéka.

Csak a kertbe félrehúzódva tudakolta a bajt s a haragos hallgatás okát György.

Károly tekintete újra felszikrázott.

- Vörhenyes! Érted? Vörhenyes!

- Mi vörhenyes, öcsém?

- Neki, ott! A szőr!

- Hol?

- Értsd meg, nem bronzvörös, hanem fakó, mosott-vörhenyes.

- Hol?

- Ott lenn! A fanszőrzete.

Györgynek erőfeszítésébe került, hogy el ne kacagja magát.

- És... és szerinted milyennek kellene lennie?

- Milyennek? Feketének, gesztenyésnek! Legfeljebb bronzvörösnek.

Csak egy elképedt kézmozdulat felelt.

- Mint egy rendes, hozzánk való nőnek!

Ez mégjobban meglepte Györgyöt.

- Rendes, hozzánk való nő? Milyen az?

- Mint anyánk s mint... Júlia - izzott a “becsapott” újházas férj.

- Te, te láttad, hogy nekik milyen volt?

Elcsodálkozott Karcsi ezen a durva szón.

- Nem láttam, hogy is láthattam volna, de elképzeltem!

Ebédig a kiengesztelődés következett. A testvérek a bukaresti politika kulisszái mögé szerettek volna bepillantani Aszja által, Friderika a királyi udvar s főként a királyné szokásait hallgatta volna szívesen. - Neked majd négyszemközt - biztatta sógornőjét Aszpázia. - De tudod, a fiúk politikára éhesek.

- Igen, igen! Hogyan pótolja Sturdza Demeter a liberális párt élén boldogult Brătianu Joant?

- Persze titeket Erdélyről alkotott véleménye érdekel. Nohát Sturdza azt mondja, hogy az erdélyi kérdés nemcsak egy idegen állam belpolitikai ügye, hanem a román nemzeti állam fennmaradásának is kérdése. Ő nem azt mondja, hogy a királyságbeli románság kormánya egyoldalúan és közvetlenül avatkozzék be az erdélyi románság javára, hanem hogy közvetítse a magyarokkal a békét. Sturdza azt állítja, hogy a konzervatív kormány nem teljesíti ezt a kötelességét. Sőt a konzervatívok most úgy gondolkoznak, hogy előnyösebb volna a román királyságra s a rumunizmus ügyére nézve is, ha az erdélyi kérdést nem feszegetnék.

- S ez megfelelne Joan Brătianu véleményének?

- Nem, mert idézni szokták az akkor a kormányelnök Brătianuhoz intézett Kogălniceanu-interpellációt s a liberális kormányelnök válaszát.

- Erről hallottam a pórlázadás után, de elmosódott fejemben - tűnődött Károly.

- Nos, mit felelt Brătianu: Mindig azt mondottam a Kárpátokon túl lakó románoknak, ne avatkozzanak a mi dolgainkba. Mi jobban ismerjük az országot, amelyet nemzedékről nemzedékre küzdve sikerült odáig vinnünk, ahol most van. Hagyjatok minket békében, hogy magunk intézhessük ügyeinket. Mi sem megyünk hozzátok, hogy nektek leckét adjunk. Mi nem avatkozunk a magyarokkal való küzdelmeitekbe. Nektek csak akkor lenne jogotok beleavatkozni a mi dolgainkba, ha mi is beleavatkoznánk a tietekbe.

- Utóbb Sturdza egészen mást mond - jegyezte meg György.

- Igen, de Brătianu akkor kormányon volt.

- Idézik is azokat a szavait, melyeket jegyzőkönyvön kívül felelt a konzervatív interpelláción: Kogălniceanu úr! Ön most az ellenzéken ül, ön nyilatkozhatik úgy, ahogy akar. Miért kényszerít engem, aki a kormány padjain ülök, hogy őszintén nyilatkozzam? Ha az ellenzék padjaira ülök, én is úgy fogok beszélni, mint ön. És ha ön a helyemre ül, ön is úgy szeretne hallgatni Erdély kérdésében, mint én.

- Emlékszel-e, a konzervatív kormányszónok mit felelt erre Sturdzának?

- Lahovary külügyminiszter? Azt mondta: a nemzeti kérdés olyan kényes természetű dolog, amelyet nemcsak óvatossággal kell kezelni, hanem komoly hazafias érzéssel, és vigyázni arra, nehogy azt a pártok egymás ellen politikai fegyver gyanánt használják. Sturdza szerint Erdélyben olyan hallatlan erőszakoskodások történnek a magyar kormány részéről a románokkal szemben, aminők minden civilizált államban lehetetlenek lennének. Az embereket tömegesen börtönbe zárják, a vad és erőszakos tömegek lerombolják a románok házait. Nem tudom megítélni, hogy a vádak mennyire igazak, de azt tudom, hogy Sturdza kormányzásának idejében, pártom, a konzervatív párt egyes tagjait, akiket előbb a vad és erőszakos tömeg véresre vert, börtönbe csukták! Milyen jogon lépjünk fel odaát való állítólagos atrocitások miatt, ha mi ugyanazt tesszük, tettük ellenzékünkkel.

- Igen - dünnyögte György -, Raţiu kollégám három ablakát beverte a tordai ifjúság. Ennyi történt, rombolásként.

Károly leintő mozdulattal hallgattatta el bátyját.

- Úgy értesültem, Carp földművelésügyi miniszter árnyaltabban szólt a kérdéshez.

- Ó, igen, Petre Carp okos ember, kijelentette a kormány padján: A nemzeti ideál nem lehet más, mint az összes románok egysége. S vajon a jövő nagy európai összeütközésében magunktartását illetően egyedül az erdélyi kérdés legyen-e a kalauzolónk. Az a nagy kérdés a leendő európai háborúban, hogy a Kárpátokon vagy a Pruton túli testvéreink követelései fognak-e kielégíttetni. Vajon egy európai konflagráció esetén lehetséges-e, hogy semlegesek maradjunk. Valamelyik félhez csatlakoznunk kell. Vagy a hármas szövetséghez, melyhez most szerződés köt, vagy a francia-oroszhoz.

- Ez világos beszéd.

- Igen, és Carp szerint az erdélyi kérdésben nem a románok engesztelhetetlensége vagy a magyar kormány vonakodása a bontó ok, hanem az, hogy a magyarok magukat ma is uralkodó népnek tartják.

- Kiről érdemes még tudnunk?

- Urechia szenátorról a Liga Culturălă elnökéről. Ő azt mondta: a román állam nemzetközi helyzete egyre erősödik. Ezt az állam földrajzi helyzete is okozza. A nagyhatalmak nem tudnak megegyezni felosztásán. Románia nem azzal teheti magát erősebbé, hogy a hármas szövetséghez, vagy a francia-oroszhoz csatlakozik, hanem ha létrehozza a balkáni államok szövetségét.

- S ki volna még?

- Például a konzervatív C. C. Arion. Szerinte a román állam feladata, hogy őrt álljon a Duna torkolatánál. Semlegesnek maradni a jövő háborújában? Ostobaság. Romániának kard van a kezében, nem maradhat semleges. Oroszországból testvéreinknek még jajkiáltását sem halljuk. Magyarországról igen. De Magyarországnak nincs akkora gyomra, hogy elnyelhesse Romániát.

- Hogy tudod mindezt megjegyezni, megtartani szép fejedben, drága Aszja - szólt bele a román társalgásba Friderika, melynek igazából nem is értette minden szavát.

Aszja egy orcacsókkal jutalmazta a sógornői csacska elismerést.

- Még Take Jonescuról kell tudnotok, testvérkéim. Ügyvéd és boszorkányos szónok. Most vallás és közoktatási miniszter, mint tudjátok. Azt mondta: Nincs a világ egyetlen parlamentjében precedens arra, hogy heteken át tárgyaltak volna olyan kérdést, amely valamely idegen államnak saját alattvalóit illető ügyeivel kapcsolatos. Az ember nem érti, miért e túlzó buzgalom. A románoknak a magyarokkal való küzdelme nem most kezdődik. A helyzet most az, hogy a román állam erősödik, s vele a rumunizmus eszméje is. Sturdzáék azt hajtogatják, a románság a Monarchiában elvész, de nekünk az Osztrák-Magyar Monarchiára szükségünk van. Ez kolosszális ellentmondás. Az erdélyi kérdést nem Bukarestben, hanem Nagyszebenben kell megoldani, tehát az Osztrák-Magyar Monarchia határain belül.

A délutáni vonattal utaztak el hárman. György felzaklatott lélekkel magára maradt.

Szeptember 14-én a Memorandum-pör elítéltjeit az uralkodói kegy kegyelemben részesítette. (Amint azt egy hónappal előbb Aszpázia bukaresti értesülései alapján megjósolta.) Szeptember 16.: valamennyien szabadultak. Raţiu János és társai ez alkalommal magyar-román nyelvű hálairattal fordultak őfelségéhez, a magyar igazságügyminiszter útján. A magyar miniszterelnök közölte, hogy az amnesztiát a román kormánynak az az ígérete előzte meg, hogy a magyarországi román lakosságnak Románia területéről való izgatását megszüntetik, s a román irredentisztikus aspirációkat visszaszorítják.

December második felében Moldován György vidám tartalmú levelet kapott a királyi udvarból, Bukarestből:

“Drága Gheorghe! Fohászaimat meghallgatta az ég. Minden emberi számítás dacára áldott állapotba kerültem négy hónapja. Daniel minden vonatkozásban részt vesz örömünkben. Trajánka is boldog izgalommal várja kishúgát. Mert leánykára számítok. Smarandának fogjuk nevezni. Sok s mondhatom - rokoni szeretettel gondolunk rád, ki bizonnyal lélekben is velünk vagy - Aszjátok.”