Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1894

Éjféltájt történt. A diakonisszát kiküldte a szobából: - Feküdjék le, s a két gyermeket fel ne ébressze. A halottmosó asszonyért hajnalban elég küldenie, a táviratokkal ráérünk posta­nyitásig. Ilyen józanul.

- Itt óhajt maradni - kérdezte a diakonissza -, vele? - s vitte az utolsó éjjeliedényt.

Itt - vele.

Az elkormosodott lámpa pislogásánál Júlia arcát nézte, beszélni már nem tudott hozzá. Gondolatait megállította. Eszébe sem jutott, hogy homlokon csókolja, vagy az imént még kezében tartott kezét visszavegye. Tudta, már kihűlt, az utolsó napokban már nem vágták le körmeit - a végső szorításnál érezte. Szemhéját nem kellett lecsukni testmelegen. Behunyott szemmel, fájdalom nélkül, lemondva a világról, utódairól is megfeledkezve haldoklott. De hát minden szerető éberségét mi vettük el tőle a mértéktelen ópiummal. Arcán a kihűlt nyugalom. Lehetséges, hogy ez mégis természetes. (Anya feldúlt vonásai, kapaszkodón maradt kezei a világban vívott évtizedes elégedetlenségét mutatták két éve.) A kilencéves kisfiú maradjon nagyanyjánál - üzenjen a távirat - őt ne hozzák. Még soha ilyen sovány nem volt Júlia, és a váratlan betegség miért lett volna természetes. S ha a betegség, a kora halál is természet ellen való. Könnyek nélkül érezte az élve maradás szégyenét. A lámpa már alig világított, s odakünn szürkült, s a gyér hajnal előtti fény belengett az ablakon. Gyávaságból veszni engedni az utolsó vonások redőit. Redő, mert ránc nincsen az arcán. Két keze használatlan, érzékeny középső ujjával végigjárta homloktól a füleken s az állon, szájszéleken keresztül az egész arcot. Ujjbegyei adták vissza a megfeszült bőrnek az életmeleget. Boldog volt, hogy ezt megteszi, s végül két tenyerével befödte a két arc horpadásait. Ettől a boldogságtól két könny­csepp hullt csuklójára, keze fejére. Nem volt miért felnyúlnia saját arcához, már fel is szá­radtak szemei. Az ágy két szélén nem maradt hely. Mint aki megtett mindent, s csak őrködnie kell, a leszálló lábaknak ágy elé vetett szőnyegecskére heveredett, háttal az “aluvónak” dőlt, ha még el akar távozni, a búcsúvétel után büntetlen megtehesse. Tenyerével most saját két arcát takarva, a harmadnapi virrasztás után, kútmély, sírmély álomba temetkezett.

Világos reggel a diakonissza ébresztette: - Már megjött a halottmosó. Nehéz napunk lesz a mai meg a holnapi - mondta. S ezután mindennap - gondolta György -, ki tudja, meddig.

Az ikrek más-más szobában nyolc előtt keltek. Csongor sírt egy keveset, de Tünde, hogy nem mehettek még be a halotthoz, dacosan ült le reggelizni.

Halottkém jött, meg kíváncsiak - magyarok, románok, levett kalappal, olvasófüzérrel.

A két gyermek engedélyt kért, hogy elmehessen fürödni. Apjuk megtiltotta. Aztán vagy félóra múlva, mégis azt mondta: mehettek. Fürdőkészségeikkel ők elindultak, de a fürdőház előtt elszállt a kedvük. Az úton annyi néma köszöntés, sajnálkozó megtorpanás súrolta andalgó gyaloglásukat, a lány is elsírta magát. Úgy tértek haza, egymás kezét szorítva, zokogva.

Délben már átérkezett Szebenből Károly, dúlt lélekkel, meghazudtolva sokat látott orvos voltát. A gyász felét magára vette, a méltatlan többiekre hagyta a maradékot. A megtörtént intézkedések útját újra végigszenvedte a halottkémtől a sírásókig. Szinte megsértődött, hogy a diakonissza már református papról is gondoskodott, holott neki illett volna hoznia, keresnie egyet Szebenből.

Az esti vonat Csutakékat hozta Székelyudvarhelyről, hozták a tiltó távirat ellenére Mikes-Zágonkát is, aki alig értette, mi történt, anyja betegsége óta elidegenült Vízaknától. Csutakné, erős, szikár asszony, elájult a ravatal előtt. Testes, ősz bajszú férje, a pap, csak megállt a küszöbön, és azt hajtogatta: - És mi még abban reménykedtünk, hogy ő fog eltemetni minket.

Vacsoránál is, másnap a temetésnél is: - Ki áll majd a mi koporsónk mögött.

Harmadnap, a temetés reggelén Thuróczy Ödön őrnagy hozta Erzsébetet Kassáról, már feketében, az őrnagy is, zubbonya bal karján fekete karszalagot viselt.

Kérdéses volt, hogy Bukarestből megvárhatják-e (rekkenő nyári melegben) a temetéssel Aszpáziát, s egyáltalán jöhet-e ily váratlanul puszta táviratra. Délre azonban fekete csipke­ruhában, fekete selyemkalapban megérkezett Aszpázia is. Éppen gyászebédnél ültek a többiek - a felnőttek eléggé étvágytalanul. Aszpázia elhárította magától a felkínált falatokat.

Az utcát, fel a temetőoldalig ellepte a nép - nem volt ellensége Júliának. Koporsójának katolikus cinterem adott helyet. A református pap hozott magával énekes híveket, ne legyen néma, se a beszentelés, se a gyászmenet. Zúgtak a harangok is, a görög egyesült s a nem egyesült egyházak harangjai is.

Ki legközelebb állt hozzá, a menetben már legtávolabbra jutott a Testtől: az járt fejében, ha nem hagyott végső rendelkezést (mert nem hagyott), mire vonatkozhat szívbéli utolsó kívánsága. Tárgyaival keveset törődhetett. De a gyermekek sorsa bizonyára belenyilallt lelkébe, ha éjten az ópium enyésztén a testi kín öntudatra ébresztette.

A gyermekek! Persze a gyermekek jövője gyötörhette, ha maradott még hely a fájdalmak fölött.

Együtt, Vele együtt kell most határoznia a három gyermek felől.

A halotti torra számított a város. A Moldován házban Károly két berbécset vágatott, s kenyér­rel és borral is bőven ellátta a kíváncsian bekukkantó vagy a lócákon hosszan megülő férfiakat. Nők nemigen jöttek, de így is tele volt éjfélig a Moldován porta.

Odaát a Szaplonczay házban alig ettek a felnőttek, a gyermekeken való osztozkodás foglalta le estéjüket.

Aszpázia mindhárom Moldován gyermeket vállalta: anyjuk helyett anyjuk lesz - ígérte. Amikor kiderült, hogy Csongornak Kassán már helye van a katonai reálban - még lelkesebben igényelte Tündét, az ikrek felét, ha már egyszer úgyis elválasztódnak egymástól. Hogy a lány református? Van Bukarestben magyar református pap is meg hitoktatás is. Bejáratos lesz az Udvarba, elmondhatatlan szép jövő néz reá.

Csutakné makacsul ragaszkodott Tündéhez: Lányom helyett lányomul van szükségem és igényem őrá.

- Hát akkor Mikes-Zágon! - próbálkozott Aszpázia. Ő úgyis görög-katolikus, apja eredeti vallása után...

- Van görög-katolikus pap Udvarhelyt is - mondta Csutak, még mindig vigasztalhatatlanul -, s már otthon érzi magát nálunk.

A gyermekek apjára várt a döntés. György hosszan hallgatva, együtt gondolkodott a halottal.

Júlia szerette volna egyenruhában látni nagyobbik fiát. Ez hát lehetséges lesz, “odafentről”.

Amikor egyszer Aszpázia mondta a táncoló kislány láttán “az udvari színpadon, be szép lennél”. - Júlia elkomorulva szólt:

- Nem, ilyesmi ne legyen.

S a kisfiú? Anya-nagyanya kell annak még.

- Női gondoskodásra van szüksége Mikes-Zágonkának - rendelkezett György.

- Hát én nem vagyok nő? - csattant egészen váratlanul s az esethez nem illően Aszpázia. Lassan higgadt le dühös indulata, s bár szorítottak volna a házban hálóhelyet neki is, emelt fővel, a kései óra dacára szállodába ment. S az esti heveny haragos búcsúzást nem számítva, búcsúvétlen utazott vissza Bukarestbe.

Györgynek csak az álmatlan éjszaka hozta eszébe: Júliának volt, mégis volt egy határozott végrendelkező akarata: Két esztendeje, egy másik temetésen.

Mielőtt a család Udvarhelyre és Kassára útnak indult volna, két szép ügyvédi papírra másolta az áldást, amit a sír fölött kellett volna legalább az ikreknek elszavalniok, elimádkozniok: “Szép Erdély barna fürtű Leánya, hű anyám, Tekints az égi lakból Még egyszer vissza rám...”