Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1892

Február 10-én temették Moldován Jánosnét született Szaplonczay Ágotát.

A testvérek, gyermekeik nélkül (talán a tél miatt) ott álltak igaz gyásszal a nyitott ravatal mellett. Júlia, kit anyósa édes kis Csutakomnak becézett, közelebb lépett, s kézzel meg­érintette a fiatalos szépre kisimult arcot, s megsimította az alig őszülő barna hajat a ránctalan homlok mögött. S elkezdte mondani a halott fülének soha ki nem ejtett hódoló verset:

- Szép Erdély barna fürtű
leánya, hű anyám...

S férjére nézett, kérdően. György megértette, hogy elérkezett az alkalom, folytatta:

- Tekints az égi lakból
Még egyszer vissza rám.
Ím elhagyott hazádon
Pusztulat átka leng:
Erdély ledőlt, s fölötte
Fiad keserve zeng.

Erzsébet, Károly nem sokat értettek a kettős szavalatból, s Aszpázia éppen nem. Háttal fordulva a mozdulatlannak, férje arcába súgta Júlia:

- Ez a vers reám is illik. Gyermekeimet tanítsd meg reá, hogy ravatalomnál elmondhassák ők is.

György átölelte, magához szorította, nem tartott egyikük közeli halálától sem.

A plébános ellenkezés nélkül vállalta a természetes halállal holtnak járó temetést, noha az orvos fiú (maguk közt) kimondta: - Drága anyánk mérget vett be, csak tudnám, miért.

Nyílt papíron gyermekei és unokái között szétosztotta kedves tárgyait Ágota, világos elmével, józanul, szeretettel.

György egy pecsétes borítékot kapott, a többiek oda sem figyeltek, a maguk szomorú ajándékaival voltak elfoglalva, s elhatározták, a szülőház (s főként) az édesanya bútorainak rendjén semmit sem változtatnak.

György a pecsétes levelet csak később törte fel, s a hagyatkozás első sora bűntudatot ébresztett elméjében, de nem tudta, miképp tehetné jóvá saját létét.

“Fogantatásod napjának s órájának évfordulóján halok meg.”

A levél többi sorait szinte föl sem fogta - akkor.

Ám hetek múlva, mikor anyja szép Erdély barna fürtű leánya utolsó betűit Júlia kezébe adta, nem tudta felfogni, miért melegebbek az ő estéli, hajnali hozzábúvásai.

S amikor szeptember végén, midőn a Replikára írták a választ, furcsa volt hallani - Nem neked, nem nekünk kellene ezt írnunk.

- Hát kinek?

Júlia beletörődött, de félteni kezdte férjét, önmagától is talán.

A bukaresti egyetemi hallgatók mozgalma s mögöttük Ion Slavicinak és névtelen segítő társai­nak, köztük főként Carol Moldovannak igyekezete nemcsak a nyugati sajtót mozgatta meg s a magyarországi románság érdeklődését erősítette meg saját ügye iránt, de a szebeni Komité huszonöt tagú vezetőségének lelkiismeretét is felborzolta. Carol Moldovan, megszakítva bukaresti “tanulmányútját”, már tanácsadóként, informátorként ott van Nagyszebenben a január 20-án, 21-én tartott értekezleten.

A Román Nemzeti Párt vezető emberei a sikertelen Memorandum-tervek nyomán türelmüket vesztve most már gyors és végleges-végletes döntést hoztak. A sorozatosan csüggesztő tapasztalatok meggyőzték a románság vezetőit, hogy sem a bukaresti parlamentben, sem a magyar kormányban nem lehet bizalmuk, ezért lemondva az állampolgár legértékesebb jogainak gyakorlásáról, magukat olyan elemnek voltak kénytelenek tekinteni, amely nincsen képviselve az ország törvényhozásában. Ezért a március 26-i konferencia megbízásából, amelyen a Lajtán inneni románság összessége képviselve volt, hódolatteljes tisztelettel járulnak Felséged trónjainak lépcsői elé, hogy felhívjuk a figyelmet azokra a veszélyekre, melyek a közös hazára a jelenlegi kormánypolitikából származnak, s hogy Felséged tudo­mására hozzuk azokat a tényeket, melyek a románokat, a Monarchia egyik leghűségesebb és türelmesebb népét arra kényszerítették, hogy egyelőre lemondjon legfontosabb jogai gya­korlásáról, melyeket Felséged kegyelméből nyert, jutalmul a vagyon- és véráldozatért, melyet az uralkodóház dicsőségéért és a Monarchiáért hoztak negyvenhárom évvel ezelőtt.

Panaszolta a Memorandum, többek között, hogy Erdélyben külön és sokkal szigorúbb sajtótörvényeket tart fenn a kormány, csakhogy lehetetlenné tegye a románok vélemény- és gondolatszabadságát. A nagyszebeni esküdtszéket megszüntette, mivel a város nem magyar nemzetiségű polgárai, mint esküdtszéki tagok nem voltak hajlandók a vádat képviselő királyi ügyész szája íze szerint ítélkezni. A sajtóbíróságul szolgáló esküdtszékeket két színmagyar lakosságú városba, Marosvásárhelyre és Kolozsvárra helyezte át a kormány, ahol a román vádlottak fölött magyar esküdtek, tehát politikai ellenfeleik hoznak ítéletet.

A Memorandum végleges szövege csak a következő évben került széles körű nyilvánosságra, de a zárószavak már előbb szétsugároztak:

Látva az általános elégedetlenséget, mely a társadalom minden rétegét áthatja, és látva a nehéz korviszonyokat, a románok úgy vélték, hogy Felségednél kell vigaszt és bátorítást keresniök, teljesítve kötelességüket, mint lojális és őszinte alattvalók... a románok kitartanak a kívánság mellett, hogy törvényes formában és az erre hivatott tényezők közreműködésével megváltoz­tassák kormányzati rendszerét, oly módon, hogy az egyszer megszerzett jogok és a soknyelvű magyar államot alkotó valamennyi nép törvényes érdekei megőriztessenek és biztosíttas­sanak... Sem száma, sem kultúrája, sem politikai bölcsessége nem emelte a magyar népet arra a magaslatra, mely szükséges ahhoz, hogy a közös haza ügyeit, a többi nép segítsége nélkül, sőt ezekkel ellentétben vezetni tudja. Az az eszme, hogy alkotó elemeinek nemzeti egységesítése által a soknyelvű magyar államot magyar nemzetállammá alakítsák át, vesze­delmes utópiának bizonyult. A jelenlegi magyar állam oly képződménynek látszik, melynek csak az a hivatása, hogy a magyar uralmat mindenáron fenntartsa, a magyarokat segítse, többi állampolgáraitól pedig megvonja jogaikat... Áthatva a béke vágyától, melyet oly mélyen nélkülözünk, aggódva a haza sorsáért, teljes bizalommal Felséged bölcsessége és atyai gondoskodása iránt, a románok remélik, hogy mint korábban oly gyakran, ma is beigazolódik hagyományos hitük, mely szerint a bajok megszüntetése és a szívek békéje mindig ismét a Tróntól ered, mert az uralkodóért dobognak a szívek, és a szívek adják a hatalom teljességét.

Öten írták alá a Memorandum-ot, első helyen s elnökként Raţiu (azaz Rácz) János, tordai ügyvéd, a Komité megbízásából. Néhai Moldován János barátja, Carol Moldován bizalmasa a Memorandum elkészítésekor.

A végre-végre megszületett felterjesztéstől nemcsak az Udvarnál számítottak atyailag pártoló meghallgatásra a bizottmány tagjai (s velük a mögöttük felsorakozó forrongó értelmiségi románok, a közelmúlt s a jelenlegi felvilágosított, felrázott egyetemi hallgatók Kolozsvárt, Budapesten és Bécsben).

Forradalmi vívmánynak tudták saját bátorságukat, hogy a magyar kormány megkerülésével egyenest a császárhoz fordulnak panaszaikkal - s tőle egy újabb hatalmas ugrással a művelt világ közvéleményéhez, a bukaresti egyetemi ifjúság nyugati visszhangjánál hangosabb echót remélve az erdélyi kiáltásra.

Mintegy háromszáz fontos (vagyis magát fontosnak tartó) személyiség érkezett május 28-án Bécsbe, a vezér Raţiuon kívül olyan később csakugyan jelentékennyé öregedett férfiak, mint Mangra Vazul, Maniu Gyula, Bécsből Vajda-Voevod Sándor s a szebeni főszervező, Carol Moldovan.

Elsőbben a Reichsrat bukovinai román képviselői által próbálták hivatalos külsőbe öltöztetni az érkező küldöttséget, ám a bukovinaiak jövendő szerepük hitelét féltve, elzárkóztak. Akkor hirtelen eszméléssel Bécs polgármesteréhez fordultak, az osztrák antiszemita és klerikális párt exponenséhez (kit mellesleg magyargyűlölőként is számon tartottak), Luegerhez, ki a városházán kitüntető lelkesedéssel fogadta az erdélyi háromszázakat. Hogy ő segítse a románok ügyét. Tudták vagy nem tudták Raţiuék, Lueger most megmondta nyíltan, ő a császár akarata ellenére ül Bécs polgármesteri székében, mert bátor és antikonstitucionális szókimondása miatt népszerű ugyan a városban, de nem a Burgban. A városháza körül bozsgó román s egyéb kíváncsi tömeget eközben a rendőrség szétoszlatta, mert hogy a felvonulást egy nappal előbb be kellett volna jelenteni. De ez csak egy kicsi lecke volt, a nagyja csak másnap következett. Tanulságképpen szolgált a rendőri beavatkozás, őfelsége kabinetirodájában még aznap bejelentkeztek.

Maga dr. Raţiu így számolt be később a történtekről.

“Folyó évi május 29-én fogadtak őfelsége kabinetirodájában bennünket, ahol a legjobb indulattal közölték velem, hogy mivel ügyünk politikai természetű, az audienciát csak a magyar minisztérium engedélyével kaphatjuk meg. Ezután jelentkeztem Szőgyén-Marich László, őfelsége személye körüli miniszternél, aki az ügyben illetéktelennek mondta magát, és azt tanácsolta, forduljunk egyenesen Budapestre, a belügyminiszterhez. Ezt nyomban őfelsége kabinetirodájának tudomására hoztam, ahol felszólítottak, hogy miután a Memorandum-ot audiencián nem mutathatjuk be őfelségének, ragaszkodjunk ahhoz, hogy a Memorandum-ot az őfelsége személye körüli miniszter nyújtsa be. - A felszólítás következtében május 30-án meg akartuk kérni őfelsége személye körüli miniszter őexcellenciáját, hogy szíveskedjék a Memorandum-ot tőlünk átvenni és őfelsége elé terjeszteni. Ebben az ügyben a kegyelmes úr május 31-én délelőtt 9-11 között magához kéretett. - Mikor ebben az időben jelentkeztem, megtudtam, hogy őkegyelmessége eltávozott Bécsből. - Ezt a körülményt őfelsége kabinet­irodájá­nak tudomására hoztam, és újból kértem, hogy szíveskedjenek a Memorandum-ot átvenni, és ezen az úton rendeltetési helyére juttatni. Így június 1-jén délben egy órakor lepecsételt borítékban a Memorandum-ot őfelsége kabinetirodája főnöke őexcellenciája címére benyújtottam.”

Minden közös aláírású politikai irat egy-két elméből származik rendszerint. A tordai magyar ifjúság joggal vélte, hogy a Memorandum nagyrészt Raţiu dr. elmeszüleménye. Hazaérkezvén (mint ki dolgát jól végezte) egy tüntető csoport jelent meg lakása előtt, macskazenével “ünnepelte” a hőst, majd lakása három utcai ablakát betörte.

Efféle akkoriban minden választási korteskedésben szokásos volt, az ellenfél jelöltjével szemben, lett légyen az magyar vagy akármi más.

A román sajtó ebből nagy ügyet fújt, s jutott a szörnyülködésből nyugatra is.

A kabinetirodából a Memorandum-ot átküldték Budapestre a miniszterelnökhöz, onnan (felbontatlan borítékban) dr. Raţiu János tordai címére kézbesítették. Éppen idejében még, mert átköltözőben volt az incidensek) miatt Nagyszebenbe, ügyvédi irodástul, családostul.

Nem törődve a Bécsbe sereglett küldöttség kudarcával, vagy talán éppen azért, a romániai egyetemi ifjúság válaszra határozta el magát a tavalyi magyar főiskolások szenvedélyes, de adatokkal bőven bizonyító reflexiójára. S hogy hitelesebb legyen a vitairat, nem a maguk, hanem a magyarországi román egyetemi hallgatók nevében kívánták megszerkeszteni vála­szukat, mely Replika címen vált híressé, hírhedtté. A Replika a román nemzeti komité őfelsége elé szánt Memorandum szenvedélyesebb hangon megfogalmazott változata. S bár kiadóként a Bécsben, Grázban, Budapesten s Kolozsvárt tanuló román egyetemi hallgatókat tünteti fel a kiadvány, annak retorikája egyetlen kútfőre megy vissza. S ez a kútfő, illetve fő egy bécsi orvostanhallgató, Popovici C. Aurél feje. Az ő vesszőparipája a pánmagyarizmus elleni küzdelem. Újabb bizonyítékokat tár fel a magyarországi elnyomatásra. A magyarság semmi által feljogosítva nincs arra, hogy a nálánál különb románságon uralkodjék... Passautól a Fekete-tengerig és Oderbergtől és Égei-tengerig fekvő területen a legszámosabb és legnagyobb nép a román... A románok szilárdul meg vannak győződve, hogy az osztrák-magyar monarchia a jövőben csak úgy állhat fenn, ha átalakul egy föderatív monarchiává... A román nép jól tudja, hogy a magyarokkal való antagonizmus több század óta tart, s hogy ez nem egy ízben tört ki vérontásban... a küzdelem önmagától az összeesküvések sötétségében helyeződik át, és nem kételkedünk, hogy a keserűség és a gyűlölet annyira össze fog sűrűsödni a lelkekben, mint idáig soha, és a magyar uralkodás épületét alapjaiban le fogja rombolni. Mi hiszünk ebben a végben, és ez minket örömmel tölt el, bármennyi áldozatba és könnyhullásba kerülne.

Moldován György vállára, lelkére vette, hogy válaszoljon Popovici C. Aurél féktelen s lázító szókimondására:

Az ifjúság, mely igazság nélkül dolgozik, olyan, mint a földbe szúrt fenyőgally, amelynek gyökere nincs, egy ideig csal, zölden marad, aztán elszárad, elpusztul... A kérdéses Replika megírásában egyetlen kolozsvári vagy budapesti román egyetemistának semmi része nincs... Nekünk a magyar nemes ifjúsággal szemben gyűlölködésre nincs okunk: mindnyájan bocs­korból lettünk urak. A magyarság türelme révén lett intelligenciánk... A magyar állam nem elegyedik a román állam belügyeibe... Pedig idézhetne zavart, megbolygathatná Dobrudzsa elnyomott nemzetiségeit, s a moldvai s havasalföldi zsidóság rabszolgaláncait Európa előtt megcsörgethetné.

Magyarország Európa szíve, minden oldalról megközelíthető. Megszűnt barbár ország lenni. A mócot kényelmesen meg lehet látogatni havasaiban. Jöjjenek az európaiak, nézzék meg ezt az “elnyomott” román népet, és aztán saját szemükkel győződjenek meg róla, hogyan él a román parasztjobbágy Romániában: szinte rabszolga módon. Ne egy röpirat rosszindulatú kancsal szemüvegén át nézzék országainkat.

A Repliká-ban két vád látszik indokoltnak. Az egyik: az Erdélyre hozott külön választási törvény, mert ezáltal csak az unióellenes szélső politikát követő elemek malmára hajtotta a vizet... A másik, alappal bíró sérelem, hogy a kormány és törvényhozás elnézte, hogy az 1868-as nemzetiségi törvény rendelkezései mellett külön szokás honosuljon meg. Alkottak egy törvényt, amelynek érvényt szerezni mindenben nem tudtak. Ez a szokás azonban nem jelenti azt, hogy a románság nyelve használatától el lenne ütve.

A többi sérelem a Repliká-ban hangosan van kikürtölve, de mesterkélt, erőszakolt mind... Alá van aknázva az egyházi autonómia. Tehát van, csak alá van aknázva... A társulati jog meg van tagadva. A Replika kilenc visszautasított társulati alapszabályról tesz említést. Huszonöt év alatt a kormány kilenc alakulni akaró román egylettől vonta meg az engedélyt. Ez idő alatt legalább húsz magyar alapító szándékkal is ugyanez történt. De nem említi, hogy hány román alapszabály kapott megerősítést... Nem alkalmaznak románokat a hivatalokban. Mutassa ki a Replika egyenkint azokat, akik állami hivatalért folyamodtak, és nem kapták meg!

A tanügy magyarizáló! A román iskolában román a tannyelv, román a felügyelet és az igazgatás. Heti kettő-négy órában az állam nyelve is köteles tantárgy. Ez magyarizálás? Nevetséges vád, mely figyelmet sem érdemel... Az államhatalom őrizze meg higgadtságát. S a mérsékelt románok programját igyekezzék megvalósítani.

- Nekünk kell ezt megfogalmazni a világ számára? - kétségeskedett Júlia, amint némelyik mondatszerkezeten változtatni próbált.

- Igen - mondta György. - Igen.

- Sok ellenséget szerzel magadnak.

- Ezer varjú ellen elég egy kő.

- Ezt találtad ki?

- Nem, hanem a nép: Ajunge un ciomag la un car de oale.

- A te ellenségeid olyanok, mint az ár, elöntenek mindent körülötted.

- A víz lefut, a kövek maradnak - felelt György halkan, s nem magyarázkodott.