Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1891

Ion Slavici nem egyedül érkezett, hanem Bukarestben rávette Carol Moldovánt, kérjen a kolozsvári egyetemi klinikán féléves tanulmányi szabadságot, s utazzék vele. Volt alkalma együttes szebeni szerepléseik során megismerni a fiatal orvos átlagon felül való szervezési készségét, s tudomására jutott nővére jelentős szerepe az Udvarnál.

Az erdélyi memorandumok kudarcát vitték magukkal, s hamarosan megtudták, a bukaresti hivatalos világ segítségére nem számíthatnak, bár széltében-hosszában ismertették és elevenné tették az erdélyi román ellenzék panaszait. Egyedül az egyetemi ifjúság körében értek el harsány felháborodást. Ezért határozták el, hogy Liga Culturală néven, olyan “közművelődési” egyesülést szerveznek, mely minden irányú politikai tevékenység keretéül is szolgálhat. Az alakuló gyűlést már január 24-én megtartották. A kormányzat annyira tartózkodóan visel­kedett az ügy iránt, nem engedélyezték, hogy az ifjúság a Liga alakuló gyűlését az egyetem épületében tartsa meg. Egy, a kormány hatókörébe tartozó gazdasági szervezet adta bérbe tánctermét a hazafias célra.

A liga pontos címe így alakult: Liga pentru unitalea Culturală a Romînilor. Célja: ápolni a román faj összetartozandóságának érzetét, és fenntartani egy olyan mozgalmat, amely igazolja a románság keleten való kulturális küldetését.

A csatlakozó iaşi egyetem ifjúsága nem helyeselte a bukarestiek kezdeti transilvanomániáját. Véleményük szerint a Liga három központtal dolgozzék: Bukarestben, Iaşiban és Krajován. A központok mindegyike a leigázott románok egy-egy csoportjával külön foglalkoznék. Az iaşiak a bukovinai és besszarábiai románsággal, a bukaresti a magyarországi és a macedóniai, a krajovai pedig a bulgáriai, szerbiai és az isztriai románokkal.

Slavici és Moldován érvelés után úgy döntöttek, nem szabad szétforgácsolni az erőket, egyelőre csak a magyarországi románok ügyeivel szabad foglalkoznia a Ligának.

Így is történt. Mindenütt, ahol román ifjak tanultak a külföldi egyetemeken, erős magyar­ellenes agitációba kezdtek, s e hadakozásukban a Liga által májusban kiadott Memorandum volt, mely a magyarországi és erdélyi románok sanyarú kulturális helyzetét taglalta. A szöve­gezés, megfogalmazás oroszlánrészét erdélyiek végezték, bizonyos Ion és Carol. Az összes eddig Magyarországon elhatározott memorandumokat helyettesítő bukaresti Memo­ran­dum elsősorban a nyugati államok rokonszenvére számított. A kiadványt ezres példány­számban olasz-német-francia-angol nyelven is kinyomtatták - immár a liberális párt titkos pénz­alap­jából - s a felsorolt nyelvek sajtója mindenütt nyilvánosságot adott a Monarchia s különösen a magyarság befeketítésére. A bukaresti emlékirat külországi hatására felfigyelt a Szapáry-kormány s már júliusban a budapesti egyetemi ifjúság vezetőit válasziratra inspirálta. Az uralmi politika szólamait és tételeit hangoztató iratnak A magyar románok és a magyar nemzet címet adták, s értelmező alcímül: A magyar főiskolák ifjúságának válasza Románia egyetemi ifjúságának emlékiratára.

A budapesti kezdeményezés külföldi hatása eleve korlátozott volt, éppen a bukarestivel egyező soviniszta hangja miatt, s mert a magyaron és románon kívül más nyelven nem adták ki.

Vízaknán (s a szebeni ügyvédi-tanári lakásban) született meg az a válasz, amely méltán felelt a bukarestiek állításaira.

A házaspár legszebb hetei voltak a válasz közös megfogalmazása. Versengve illesztették össze az eszükbe villanó adatokat, s a végleges megfogalmazás gyakran Júliától származott, de a felelősséget természetesen György vállalta, hiszen ő hitelesítette nevével és “románsá­gával” a kiáltványszerű közlést:

Nekünk itt, a magyar állam földén, akik jó románok és jó és hűséges alattvalók vagyunk s akarunk maradni, tiltakoznunk kell az ily rágalmak s visszaélések ellen. Isten és ember előtt ki kell nyilvánítanunk, hogy a hűtlenséget szító elemekkel semmiféle egyetértésünk nincsen.

A memorandum készítői oly egyénektől kaptak elfogult és valótlan információkat, akik innen vándoroltak ki Romániába, s tárgyilagosan nem nyilatkozhatnak állapotainkról. Nem akarunk Európában hazudozások árán jutni kétes értékű elismertetéshez. Mi, erdélyi románok, nem vagyunk maffia, erkölcstelen titkos társaság. Mi, magyarországiak, örülünk, hogy ti már tizen­három évi függetlenség után otthon oly kemény lábon álltok, hogy nem marad más teendőtök, mint beleavatkozni egy szomszédos baráti állam belügyeibe. S annál is inkább örvendünk, mert úgy látszik, ti már testvéreinket szabadnak és boldognak tudjátok Bukovinában, Besszarábiában, Macedóniában és Epiruszban. Más rendezett szénájának felforgatásához fogtok, mikor a ti szénátok otthon igen rosszul áll. Tizenhárom éves függetlenség után, alig huszonöt éves alkotmánnyal, fejletlen intézményekkel, kezdetleges kultúrátokkal nincs jogotok megbírálni minket, kik ezeréves alkotmánnyal élünk. Mi saját román kútforrásainkat fogjuk használni érvelésünknél, nehogy az a vád érhessen bennünket, hogy elfogult magyar kútfők után indulunk... A rómaiak dáciai uralma a memorandum szerint sehol nem végződik, hanem folytatódik a románok uralmában. Kelták, gótok, hunok, avarok, magyarok uralma mind semmi, a román nép mindég csak itt van Erdélyben... Úgy vagyunk mi ezzel a római folytonossággal, mint Afrika négerei a színes üveggyöngyökkel, miket az utazóktól kapnak... A franciában, olaszban, spanyolban összesen nincs annyi dölyf, amennyi a memorandum egyetlen aláírójában származása okán... és ezerszer szégyen, a román-római nevet bemocs­koltátok a rabszolgaság értelmével, a rabot, a jobbágyot rumánnak neveztétek el a dicső római ősök dicsőségére... Adjatok egy darabka földet a »római« utódnak, és örök időkre lemond a származás csillogó színes üveggyöngyeiről... A román történészek összekutatták eddig a világ könyvtárait, a görög írók hagyatékát fenekestül felforgatták, de nem kaptak egyetlen emléket sem, amely a dáciai eredetűség mellett szólna. A román nyelv alakulási, fejlődési menete, processusa ismeretes, minden törvényét és szavát ismerjük, minden szó eredete világos előttünk, és a nyelvben nem kapunk egyetlen emléket sem, amely dáciai eredetűségünket bizonyíthatná... A harmadik század végével megszűnnek Erdélyben a római emlékek, egyetlen kődarab sem mutatja, hogy ez a föld a románok kezében lett volna. Vajon, lehetséges-e, hogy Erdély=Dácia román népe több mint hatszáz éven át úgy éljen itt, hogy egyetlen életjelt ne adjon magáról, s egyetlen szót ne kölcsönözzön az itt lakó s itt átvonuló népek nyelvéből s még az »előd« dák nép nyelvéből sem. Annál többet a magyarból. A román nép a történelem tanúsága szerint a Balkánon bukkan fel. A legelső nyelvemlékünk (580 körül) balkáni ese­ményre vonatkozik - a nyelv maga kétségtelen balkáni előzményekre megy vissza... Én és velem együtt a józan románság holmi taktikából a dáciai származásra nem adunk semmit. Mi elfogadjuk a kutató tudomány eredményeit, s ez a tudomány azt állapította meg, hogy a román néptől a római elemet megtagadni nem lehet, de sem a nyelv, sem a nép nem dáciai eredetű, hanem balkáni fejlemény... Mi érdekünk tekintetében fenntartunk egy falsumot, s e téveszmé­ben neveljük ifjúságunkat... Mikor ti önalkotta fejedelemségeitekben szlávul imádkoztatok és énekeltetek, mi Erdélyben románra fordítottuk egyházi könyveinket. Mi adtuk 1544-ben a román irodalomnak az első nyomtatott munkát. Mikor ti azt sem tudtátok, mi fán terem a nép nyelve a templomban, Rákóczi György erdélyi fejedelem 1643-ban a románt rendeli egyházi nyelvvé a szertartásban. És ez a magyar fejedelem Gyula-Fehérvárott 1638-ban román nyomdát állít fel, s ezzel a román könyvek kiadását indítja meg. S ti még olvasni sem tudtatok latin betűkkel, nemhogy írni. Azidőtt öt püspökötök közül a glagolitában négy írástudatlan volt, bár közölök három silabizálta a szentkönyveket... és most ti álltok az erdő felől? (Az efféle ízes szólások többnyire Júliától származtak, s György kapva kapott rajtok.)

Tény az, hogy a magyar, a magyar kultúra többet tett érettünk, mint mi magunkért mindösszesen.

Ti Európa színe előtt, szemtől szemben az igazsággal, a tettenéréssel, úgy csináltok, mint a cigány, kit lopásért kergettek, s ki, hogy a világ figyelmét másfelé terelje, maga kezd tolvajt kiáltozni.

Iskoláink a jobbágyok gyermekei előtt is nyitva voltak. A magyar jobbágynak egy sorsa volt a románnal: 1848-ban mindkettejük rabláncai, rabigái lehulltak. A román fejedelemségekben a jobbágy nem volt ember, hanem portéka, áru, adták-vették az embert, mint a barmot. Efféle adásvételi ügyek még a legutóbbi években is folytak nálatok, alkotmányos független királyságtok idején is... Ti azt hirdetitek, hogy mi erdélyi románok, a magyar király alattvalói, csak Károly román királynak tartozunk engedelmeskedni, a magyar király iránt semmi kötelességünk... Nagyon furcsa, hogy a magyar állam földén »a mostoha viszonyok« között a román egyház és tanügy virágzóbb, mint nálatok, a szabad Romániában... S hogy a vallási üldözés régebbi példáját ne idézzük fel: Európába is eljutott a romániai zsidóüldözés híre. Mikor ti Európához intézitek memorandumotokat a vallás szabad gyakorlása érdekében, a zsidóitokat ezerszám üldözitek ki országotokból. S ti csúfondáros módon jó utat kívántok nekik. Sainean Lázár tudóst mostanában dobtátok ki az egyetem katedrájából, mert zsidó... Kinek háza fedele s oldala üvegből van, ne dobálódjék kővel... Mi üldöztetést vallásunkért nem szenvedtünk soha. Hány román elemi iskolát vett át 1867-ben a magyar kormány az osztráktól? Kétezerötszázat. És most háromezerhétszáz román tannyelvű elemi iskolánk van. ...Önérzetünkben vagyunk megsértve, ha felteszitek rólunk, hogy a magyar nyelv megtanulása elégséges ok arra, hogy magyarrá legyünk. Ti voltatok szlávok és görögök, mi mindig románok voltunk... Ti romanizáltok tűzzel-vassal. Dobrudzsában a nemzetiségek mellett a román elem elenyésző. Lapjaitokban nemrég nyíltan kimondták, a dobrudzsai török-bolgár népességet mindenáron románná kell tenni...

A kiegyezés óta Erdélyben tizenhárom román újságírót ítéltek el az esküdtszékek sajtóvét­ségért. Bukarestben ez idő alatt harmincnégyet! ...Magyarországi korrupciót emlegettek? Hát már elfelejtettétek a közkórházak, egyik miniszteretek, tábornokaitok botrányos ügyét? Ahol a közvádló így kiáltott fel: »Európa még levantei államnak tekint minket, ahol pénzzel bármit el lehet intézni!«...

Kérdezitek tőlem, ki bízott meg, hogy az erdélyi románok nevében beszéljek? Senki. Én szívemből beszélek... De titeket ki biztatott fel? Tudjuk, titeket felültetett egy férfiú, ki ágensetek volt, s ki a Tribuná-ban nálunk Szebenben, összevissza hazudott mindent, hogy megbízásotoknak megfelelhessen. Felhasznált titeket, hogy undok bosszút állhasson egy főpapon, ki ellen személyes gyűlölségnél fogva irtóháborút viselt, és ti felhasználtattátok magatokat egy piszkos magánbosszúra, s ez megbélyegez titeket s őt is, ki undokul visszaélt bizalmatokkal. Ti rút bogár után eredtetek, s ő bevitt a hazugságok piszkos vermébe.

Júlia György legszebb ügyvédi teljesítményének minősítette a válasziratot. De örömeik nászából, nászaikból már nem születtek gyermekek. Vigyáztak, Júlia próbálkozott anyósa tanácsaival.

György az érsek-metropolita elé terjesztette vitairatát. Roman Miron egy-két helyen módo­sítást ajánlott a szövegen. Az feltétlen kívánsága volt, hogy se ő, se a Tribuna egykori, múltkori szerkesztője, Ion Slavici név szerint ne kerüljenek bele a nyomtatványba.