Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

VI.
Mikes Vízaknán - Mikos Bukarestben

1892

A gyász, hogy Ágota-mamát, a család összetartóját és erjesztő kovászát elveszítették, nem gátolta meg a családot abban, hogy az augusztusi hőség néhány hetét együtt töltse Vízaknán.

Károly csak egy-egy délutánt időzött a nagy család körében, Thuróczy Ödön, immár (még?) tüzér őrnagy már évek óta elkerülte, hogy Kassáról az “oláh” rokonsággal együtt töltendő hetekre leutazzék. Ám Erzsébet a két Thuróczy gyermekkel, Piroskával (nyolcéves) és Dezső­vel (négyéves) már júliustól Júlia ellátásában vendégeskedett. A Moldován ikrek Dezsőkét ajnározták, s ez féltékennyé tette a hatéves Mikeskét, akinek Zágon második keresztnevét lassacskán csak ünnepnapokon használták. Az ikrek leányrésze, Tünde tizenkét évesen máris kebles és vétkes Dezsőke elkapatásában. A férfirész Csongor a két ház között kallódott, míg augusztus első napjaiban az udvarhölgy Aszpázia vonaton meg nem érkezett egyenest Bukarestből Trajánnal. Traján szelíd figyelemmel nyomban észbe vette Csongor méltatlan elárvulását, és szárnyai alá vette az öt évvel fiatalabb, szerfölött tanulékony, okos kis nagyfiút. Erzsébet, helyrebillentendő a család megsértett erkölcsi világrendjét a kis Mikest kezdte becézni. Így aztán a “háziasszonynak”, Júliának csak a vendéglátás gondja maradt. Igaz, segítséget fogadott ezekre a hetekre, a román szolgáló mellé a magyar varrónő tizenhat esztendős leánykáját, Buzás Zsófiát - ingyen, hogy Júlia keze alatt megtanulja az úri háztartást s egyebek mellett az úri főzést is. Ez lesz férjhezmenetele előtt az utolsó alkalom.

Ebéd előtti sétákra Aszpázia vezette, kotlósként a gyermeksereglést a tavak megtekintésére, a források megkóstolására (a meleg vizű Zöld-tó és Vörös-tó után). A hideg Thököly-tó táján Dessewffy fürdőigazgató rendszerint értesülést szerzett a jeles vendég sétájáról, s hódoló tisztelettel szerény délelőtti traktamentumot ajánlott fel Aszpáziának s természetesen az őt közrefogó gyermekeknek. S az ő megnyilvánuló csalódásuk közepette Aszpázia mindig s szívélyes kézmozdulattal elbocsátotta a fürdőigazgatót, ezt a kezét egyúttal fenséges kézcsókra nyújtva át.

Ezután Mikes megkapta ismét a csókkal illetett jobb kezet, mely úti biztonsága volt, míg a bal kézen Dezsőke függött, s az ő kezét Piroska fogta. A nagyok előttük haladtak, középütt Traján, jobbján-balján az ikrek: Tünde és Csongor.

E bájos sétáló csoportban egyedül Traján volt az, aki napról napra kelletlenebbül rótta a sétányokat, bár az ikrek magyar csacsogásából nagyon sokat tanult, de úgy tetszett, más tudnivalókra volt éhes és szomjas. Bágyadtságáról panaszkodva egyre otthon akart maradni. Csak anyja rábeszélése mozgatta meg minden délelőtt, hogy útra keljen a gyermekcsapattal, legszívesebben könyvei s még inkább a konyha környékén szerette volna tölteni drága vakációs idejét. Az ételszag - gyanakodtak az asszonyok - kamaszos falánkság, mely az asztal mellett is megnyilvánul. Egyébre nem gondoltak.

A három asszony között a család s a gyermekek örök beszélnivalóján túl, ezek a nyári hetek a bukaresti királyi udvar pletykáinak szentelődtek. S főképpen a trónörökös személyének, ki fiatalemberként (valamennyiöknél ifjabb) egy távoli világ s egy új ifjúság egzotikumával mozgatta meg a két magyarországi asszony képzeletét. És Aszpázia beszélt-beszélt, egyre színesebben mesélte el a tavaly, tavalyelőtt már elmondott értesüléseket.

Szánni való és megbotránkozásra késztető tények, körülmények, cselekedetek, amifélék a Habsburg császár-király udvarában a maguk idejében és mostanában egészen másként fordultak, fordulnak elő.

A részletekre kíváncsi kérdések megújuló firtatásait, az ismétlődő borongásra alkalmas vála­szokat Erzsébet és Júlia a megközelítőleg teljes beavatottság birtokában már maguk egészítették ki, ha Aszja valamit el-elpróbált hagyni.

A sajnálkozással vegyes iszonyodás tért vissza újra és újra. Ők, kik mindhárman egészséges, ép gyermekeket szültek, s ha kell, még fognak is szülni (ez volt a hozadéka erről való tűnődésüknek) - szánták a román királynét, Erzsébetet, hogy egyetlen hülye leánykát tudott csak világra szenvedni. Wied Erzsébet ezt a gyermeket tízéves koráig szeretve-szenvedve rejtegette az emberek szeme elől, a megváltó halál elől. A kis vízfejű hercegnő, mindenki megnyugvására, végül úgy halt meg, hogy tüdőgyulladás-szerű, köhögéses fertőzetére a király orvosa halálba enyhítő, csendesítő gyógyszert fecskendezett a hörgő leánykába.

Ennek a tragédiának minden mozzanatát ismételni kellett a megtanulásig. S a tanulságig: nincs trónörökös a román trónon a Hohenzollern-Sigmaringen első Carol után. Azazhogy nem volt, mert egyetlen s törvényerejű rendelettel teremtettek utódot három esztendővel ezelőtt: trónörökösnek nyilvánították Ferdinánd herceget, a király bátyjának Leopold von Hohenzollern Sigmaringennek második fiát.

Na, most aztán az immár huszonhét éves trónörökös részletes ábrázolása. Hogy porosz minden porcikájában, az a magyarországi nőknek keveset mond. Ők a fiatal legényember férfi minőségére kíváncsiak, nem arra, hogy szorgalmasan tanulja, gyakorolja a román nyelvet 1886 óta, amikor nagybátyja Romániába hozatta, anyanyelve a német s a gyermekkorban belévert francia mellé.

Aszpázia csak arca és termete leírására vállalkozik eleinte. De már a második héten el­kottyant­ja a cigánylányokat. Az ifjú hercegnek, Ferdinánd Viktor Albert Maingrád immár romániai hercegnek, nem egyszerűen nőkre van szüksége. Kereskedőlányok, de még bojár­lányok is vállalkoznának rá, hogy a trónörökös nőigényét (ezt az udvari környezet termé­szetesnek tartaná) kielégítse. Aszpázia azt gyanítja, Ferdinánd még akadozva képes kifejteni gondolatait románul, különösen tán a szeretkezés óráiban, perceiben, s ezért a nép egyszerűbb leányaival jobban boldogul. Ismerni kellene, hogyan akadt össze Nandó (nagybátyja így hívja) először cigánylánnyal. Erről azonban nincsen pontos értesülése Aszjának. Annyi bizonyos, mostanában a trónörökös sétáinak, legényvacsoráinak színhelyeire, menetvonalára már a királyi egészségügyi hatóságok által megvizsgált, kiválogatott, megmosdatott fiatal cigány­lányokkal találkozik “véletlenül” estenden. Ezek a felbérelt leányok természetesen hópénzt és szanatóriumi külön ápolást kapnak, s a kiválasztottságuk gyakorisága okán még külön jutalmakat is. Azt nem lehet persze megakadályozni, hogy az így nyert illetményüket ezek a szerencsés lányok ne osszák szét, szórják el népes családjuk körében. Ezt megtehetik, mert táplálásukról, ruházatukról az Udvar gondoskodik. Az Udvar! Egy külön szárnysegéd a fürtösen jelentkező újabb cigánylányokkal foglalkozik. Azt kell hinnie a trónörökösnek, s ez férfiméltóságának része kell maradjon, hogy az útjába sereglő cigánylányok közül ő maga, saját ízlése és vágyai szerint választ alkalomról alkalomra, férfivarázsa szerint. Ezek a furcsa szokások, e különös, tulajdonképpen megbotránkoztató nemi gyakorlat, mely taszító, s csak pletykaanyagként vonzó minőségében, de mégiscsak új meg új kérdésekre, kiegészítésekre serkentve délutánról délutánra visszatolakodtak a három tiszta életű, szelíd asszony képzeletébe. S mindig azzal a végződéssel, hogyan fog az Udvar kilábolni ebből a fertőből, mely (Júlia tréfás intim szava) mégiscsak a fartő tájékáról eredeztethető.

Az vált a tájékoztatás második etapjává, hogyan próbált Erzsébet királyné (Wied Erzsébet hercegnő) állandó és udvarképes szerelmi társat szerezni, szervezni a trónörökösnek. Ez a társ és nyugvópont a Văcărescu lány lett volna, Văcărescu Elena. A királyné beleegyezésével, sőt biztatására, a szép és fiatal “udvarhölgy” társnőnket tavalyelőtt eljegyezte a trónörökös. Erzsébet azt képzelte, ezzel a gazdag s középkori fejedelmek udvarában már magas polcokon szereplő bojár ősöktől származó leánnyal romanizálja, románosítja az uralkodó házat s valóságosan begyökerezteti Románia talajába.

Az iskolázott, bájos tizenhét éves leányt csak néhány hétre vonták be a királyné udvarkörébe, hogy Ferdinánd szeme megakadjon rajta: szépségén, fiatalságán - s a cigányleányok adakozó, odaadó magatartásának ellentéteként, tartózkodó viselkedésével diadalmaskodjék a mindennapos (azt remélték) csömörletes kicsapongások fölött.

A huszonhét éves fiatalember belehajtotta volna fejét könnyen az Elena kezében feléje nyúj­tott igába. Még csak azt sem kérték tőle akkor még, hogy a barna bőrű szeretőkről mondjon le. De az urak, a bojárok, a miniszterek, a pártok mást akartak. Nem akarták, hogy közülük egy család (leánya által) fölibök kerekedjék, majdan királynét s trónutódlót adva az országnak, népnek. S maga a király is a házasságot ellenzők pártjára állt, nyilvánosan megtagadta a királyné “mesterkedését”, amelyről pedig ő királyi felségének is tudomása kellett legyen, eleinte. A királyné az eljegyzés felbontása után néhány hónapra külföldre távozott. (Haza­ment.) A suttogó pletyka szerint száműzte őt férje. Ez azonban nem volt igaz.

Idegen uralkodóházak körül kerestek, keresgéltek olyan főhercegnőket ezután, akik a saját trónjuk körül, másod-, harmadíziglen aláhulltak a hatalom asztaláról. A királynéság esélyeiből kiesve - ott. Az uralkodók harmad-, negyedszülötteinek gyermekei.

Korban Ferdinándhoz illőt többet is találván, egy temperamentumos, tizennyolc éves angol hercegnőre esett a közválasztás, Máriára. (Ez a választás a tavaly elhunyt Joan Brătianunak, a liberális párt vezérének talán utolsó és sikeres politikai ténykedése volt.)

Viktória angol királynő unokája, második fiának, Alfréd edinburghi hercegnek leánya. Életének fele idejét Málta szigetén töltötte Mária, ahol apja kormányzó és flottaparancsnok. Anyja? II. Sándor orosz cár egyetlen leánya, Mária unokabátyja Miklós trónörökös, aki ha trónra lép, II. Miklós cár lesz. Annyit talán még Alfrédról, az edinburghi hercegről, hogy tizennyolc éves korában görög királlyá választották, de ő anyja, Viktória királynő kívánsága szerint, nem fogadta el a balkáni trónt.

Erzsébet királynénak nem nyílt módja igazán tiltakozni Mária Bukarestbe hozatala ellen. Megalázottan, hogy választottját mellőzik, Văcărescu Elenát Párizsba bocsátotta, egyetemre, hogy ott műveltebb nővé faragódjék, minősüljön, mint bárki a bukaresti udvarban. De megalázottságát később sem tehette szóvá Erzsébet, csak a legintimusabb beszélgetésekben: a Wied hercegek rangja mind az angol királyi családhoz képest, mind a Romanovok mellett csak szerény s alacsony értékrendű, nem is országló tekintély. Az uralkodóházak házaso­dásainál a Wied fiúk-lányok után nemigen szokás kapkodni, s ha Károlyunk a Hohenzollern-Sigmaringen fiúról tudták volna, hogy trónvárományos, könnyen lehet, hogy különb párt szereztek volna számára. Azt, hogy különb, Erzsébet mindig könnyezve ejtette ki, hibás leánykájára gondolva, s a maga épet szülni képtelen voltára utalva.

A királynénak a trónörökösnével szemben tekintélyül, fölényül életkora maradt és az uralkodó mellett töltött közel harminc esztendő udvari tapasztalata. S az a nem híresztelhető mende-monda, hogy Mária hercegnő serdülő éveit a tengerészkadetek társaságát élvezvén, s az edinburghi kastély parkjában szabados játékokkal töltvén - már nem éppen szűzen került Ferdinánd ágyába.

Minthogy az esküvő már megtörtént, s a trónörökös nem tett észrevételt az új asszony intakt­sága dolgában, az udvari élet nyugalma látszólag helyreállt. Sok szó esett a díszes esküvő külsőségeiről, a fenséges vendégek részvételéről, a fiatal pár magatartásáról. Ám erről vagy máskor (vagy soha).

Egy-egy délelőtti séta elmaradása esetén a gyermekek délután szereztek maguknak kárpótlást: csatangolásra kértek s kaptak engedélyt anyáiktól. Ezek az alkalmak a városka magyar és román gyerkőceinek ámuló csatlakozását jelentették. Nadrágos emberek csemetéi is akadtak köztük, de Tündét éppúgy csodálták, mint a leggyermetegebb sóvárgó lánykák. Az egyik meg­simogatva köntösét, így sóhajtott: “Be szép ruhája van Tündikének!” Traján régi, hét év előtti játszópajtásait már nem találhatta a délutáni utcán: ők már dolgoztak valahol - vagy a földeken, vagy a sóvágatokban.

Zsófi délutánonkint, élvezettel végzett “úri” tevékenysége fogytán, hazatért. Aszpázia egyszer megkérdezte indulóban a takarosan útra kész leányt: “Mondd csak, te Buzás Zsófi, miért van az, hogy a fonatod egyik ága a hátadon, a másik ága a kebleden?”

Csodálkozva, majd némi daccal felelt a lány: “Hogy azt ne gondolja valaki, hogy kevély vagyok!”

- Kevély - csodálkozott Aszpázia -, tehát ha mindkét fonatod hátravetnéd?

Zsófi biccentett. E beszélgetésnél jelen volt Traján is. Nyelte tekintetével a lányt. Aszpázia ezt észrevette.

Másnap Zsófi azzal dicsekedett, hogy a Meleg oldalon, a szederindásban nagyon megérett a fekete gyümölcs.

Aszpázia ebéd után megkérte Zsófit, vezesse oda csemegézésre a gyermekeket, biztatta Trajánt is, ezúttal tartson ő is a kicsinyekkel.

Jó kis kalandnak ígérkezett: a gyermekek repestek, s Traján sem ellenkezett, ott ballagott átal a városkán Zsófi nyomában. A Meleg oldal egyik lankája csakugyan feketéllett a szedertől. A kicsinyek, még Tünde is, mohón belelábaltak az indás szövevények közé, de a legkisebbek a szúrós indák között csakhamar sírva fakadtak. A tüskékkel, sörteszőrökkel és mirigyszőrökkel borított kúszó szárak a gyönge s bántáshoz nem szokott gyermeklábszárakat felhólyagozták. A fanyarédes gyümölcs nem adta magát könnyen. Egyedül Csongornak volt Zsófin kívül gyakorlata a szedrezésben. Traján is néhány kékesfekete szem szájba tétele után, megszúrt ujját szopta gyermekként.

Zsófi fél marokra szemelgette fürgén a szedret, s a tisztáson szepegő kicsik között osztotta szét, kilépve az indák sűrűjéből - a maradékot szabad kezével Traján szájába adta, egyenkint, szemenkint. A többiek természetes közönnyel fordultak el a nagyfiú etetésétől, egyedül a kis Mikes állt oda melléjük, tátott szájjal s megrökönyödött csodálkozással. Aztán visszalépett a szedresbe, s magától megtagadva a fekete szájú csemegézés élvezetét, Zsófi púpozott marok­kal tért vissza hamarost a kicsinyek s Traján táplálására.

A fanyar gyümölcstől azonban csakhamar elvásott a gyermekek ínye, s több szederhez elfo­gyott a kedvük, ám tétlenül nem volt türelmük álldogálni. A lejtős játékot a legkisebbek kezd­ték a szedermentes lankán: lefeküdt Dezsőke, és saját súlya által néhányat hengeredett lefelé. Nagy kacagás lett ebből, s amint abbahagyták a szedrezést, még Csongor is beállt a lefelé guruló játékba. Sőt, szoknyácskáját térde közé fogva még Tünde is tett egy nevetni való próbát.

Zsófi csak nézte őket jókedvűen, de látva, hogy önsúlyától egyik sem tesz többet lefelé három-négy hengeredésnél, azt mondta: ide figyeljetek! S ő is magára szorítva köntösét, lefeküdt haránt, és elkezdett gurulni, de nem állt ám meg a harmadik-negyedik gördülés után, hanem magát kézzel segítve tovább lendült lefelé, irigykedő nézői ámulatára.

Csongor nyomban átlátta a hosszú gördülés módját, s maga is nyomban Zsófi után eredt, s még túl is jutott a lány teljesítményén. No, erre a kisebbek is próbálkoztak újfent, s több-kevesebb sikerrel. Traján csak nézte őket, gyermekes időtöltésnek minősítvén magában s tekintetével a társaság viselkedését.

Zsófi lassan felkapaszkodott a füves oldalon, s egyenest Traján felé.

- Próbálja meg, Trajánka!

- Gyerekes dolog ez - mondta a fiú.

- Tudom, hogy gyerekes dolog, de nagyon jó érzés.

- És milyen érzés?

- Mintha repülne az ember.

- A gyerekek is?

- Ők is emberek.

Traján tagadólag ingatta fejét, de tett két karjával egy repülő, ölelő mozdulatot, s (vesztére) lábujjhegyre állt cipős lábával egy pillanatra. Ezt a pillanatot nem mulasztotta el Zsófi, hóna alatt a fiút átnyalábolva lelökte, s reázuhanván már gördültek is lefelé - egyszer ez, másszor az volt fölül. Nem kis erőfeszítésbe került a lánynak az aljig legurulni így kettesben, nem is tudva igazán, hogy mit tesz. S Traján sem tudta igazán, mi történik vele. Lány még így nem szorította magához s nem ily hosszú hengeredésben.

Szerencse, hogy bokáig érő pantallóban indult el hazulról a tapasztalatlan gyermekekkel.

Olyan borzongás vonaglott végig gerincén a végtelen rövid és végtelen soká tartó lefelé zuhanó összefonódottságban, hogy amikor mégis véget ért az örökkévalóság, mozdulni sem tudott. Pedig éppen ő volt fejjül, amikor befejeződött a gördülés.

Kicsi ideig még úgy, vagyis így maradtak, majd Zsófi kissé durcásan letolta magáról terhét.

Zsófi nem értette a dolgot, s odafent a gyerekek meg azt hitték néhány percig, hogy Traján megsebesült vagy meghalt. Aztán Zsófiban felsejlett, hogy nem történt sem sebesülés, sem halál. Lassan megindult felfelé, valahogy a gyermekek elé, s hogy időt engedjen Trajánnak az ébredésre.

Csongor kiáltására Traján csakugyan felébredt, pantallójára nézett, vajon látszik-e a sűrű kis patak, melynek lefelé indulását érezte-tudta. Hazafelé indult. Kabátját levetette, s maga elé tartva, egyre gyorsabb léptekkel haladt, hogy a kisebbek ne érhessék utól.

A hatéves Mikes azonban futva elhagyta a többieket, s valahol félúton beérte Trajánt. Szabad kezébe kapaszkodott, s lihegve magyarul kérlelte, csimpaszkodva a megbántott nagyfiút. - Fájt, Traján? Mongyad nekem, Trajánka, nagyon fájt? Majdnem meghaltál, ugye?