Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1913

Tisztelt Moldován doktor!

Önnek igaza volt, Mihályi Tivadar elnökön kívül csakugyan Maniu Gyulát küldte hozzám tárgyalásra a nemzeti komité. S harmadikul valami Branistét. (Ki az? Tudna bővebbet róla?) De ami szintén igaz, nem sok vizet zavart. Tizenegy pontból álló jegyzéket nyújtottak át, tárgyalási alapul, s azokban megismétlődött a régi nóta, egyetlen sokszor emlegetett követelés, Erdély autonómiája nélkül, tehát az elszakadás első közjogi lépését tekintették a jelenkori jogállapot kímélésének. De azt követelték e pontokban, hogy “a tanszabadság elvének megfelelőleg ismertessék el a jog, és adassék meg intézményileg a lehetőség arra, hogy a román nép a közoktatás minden fokán a maga nyelvén művelődhessék, úgy az állami és községi, mint a felekezeti tanintézetekben”. Ez a követelés a magyar nyelv, az állam nyelve teljes kiszorítása minden iskolából, holott az egyházi tanintézetekben s a falusi tanodákban még alapfokon sem férkőzött be az állam nyelve! “A vallásszabadság és felekezeti egyenjogúság megvalósítása céljából biztosíttassék és tartassék tiszteletben úgy egyházi és iskolai, mint alapítványi és belső ügykezelési téren a görögkeleti román egyház autonómiája, és létesíttessék a görög-katolikus egyház autonómiája”. Mármost kérdezze meg ön Meţianu őszinteségét, milyen autonómiával fokozhatnánk egyházuk mostani önállóságát. Ami pedig a görög-katolikusok külső állását illeti, az századok óta a római pápa hierarchiájába tartozik, s hazánkban a római katolikus egyházzal létezik egyforma megítélésben. Ami a hajdúdorogi egyházmegyéhez csatolt román községek hovatartozását illeti, ígéretet tettem a körülmények megvizsgálására. “Biztosíttassék a sajtószabadság és szüntettessék be a román sajtótermékek politikai okból való üldözése.” Biztosítottam az urakat, hogy a román sajtót semmivel sem érinti szigorúbb megítélés a hivatalos közegek részéről, mint a magyar nyelvű hírlapírást. A sajtó ügyén túl, azzal egyidejűleg a szabad egyesülési és gyülekezési jogot követelték ők hárman a komité nevében, s természetesen a Román Nemzeti Párt szervezkedési szabadságát kívánták. Nos - mondtam nekik -, vet-e valaki gátat kulturális vagy gazdasági szervezkedésük ellen? Ugye, hogy nem! S ami a gyülekezési jog korlátozásának félelmét illeti, emlékezzenek az ASTRA balázsfalvi jubileumára! Egyetlen csendőrpuskatus sem lendült ütésre, pedig a harmincezer “vendég” magyarellenes tüntetésével szemben lett volna alkalma százával. S a Párt? Hisz tárgyalok önökkel - mondám -, de/és a legutóbbi országgyűlési választáson nyíltan, hallgatólagos jóváhagyásunkkal léptették fel a Román Nemzeti Párt jelöltjeit román többségű kerületekben, s népük rendre kibuktatták őket, míg az országos pártokba illeszkedett képviselőjelölteket, Mangra Vazult és társait, nagyrészt megválasztották. Az urak erre felhördültek, ők tudják, miért. S végül, hogy a románlakta vidékeken a közigazgatás intéz­ményesen román nyelvű legyen, és mindenütt született románok alkalmaztassanak. De hiszen e tekintetben igen sokat tettünk s különösen afelé, hogy a nép nyelvét beszélő tisztviselők kerüljenek a falvakba, de mivel a legtöbb helyen vegyesen él a lakosság, abszolutizálni a viszonyuk követelményeit képtelenség.

Mint látja, s ezt, kérem, jelentse a metropolita őszentségének, az eszélyesség határain belül teljesíthetőnek minősülő kívánságok elé nem gördítünk akadályokat, de az állam jogrendjét megbontani nem engedhetjük.

Egyidejűleg közölnöm kell, hogy a tárgyalások folytatását gátolja, hogy mindkét oldalról árulásról pusmognak, s eleve sikertelenné jósolják megbeszéléseink jövőjét, ezért nyilat­kozatot szándékozom közzétenni, hogy a szélsőséges vélekedések mérgét közömbösítsem.

Szükségesnek látom konstatálni, hogy tudomásom szerint a kormány és a román képviselők közt nem folynak tárgyalások, s a felmerült híresztelésekből csak az felel meg a tényeknek, hogy nekem volt s talán lesz is alkalmam, tisztán magánjellegű eszmecseréket folytatni a román nacionalisták bizalmát bíró férfiakkal, a magyarok és a románok közötti teljes politikai harmónia megvalósítása és ennek módozatai felől. E beszélgetések feladata csak annak a nagy célnak előkészítése lehet, melynek elérésén több mint húsz esztendeje fáradunk, és a részletek nyilvánosságra hozatalát fölöslegessé teszi az a körülmény, hogy számos esetben volt alkalmam nyilvánosan kifejteni e kérdésben elfoglalt álláspontomat. A közügy iránt való kötelességet mulasztottam volna, ha fel nem használom az alkalmat, hogy eszmék tisztázása és a félreértések eloszlatása útján olyan körökben is szolgálatot tegyek az ügynek, amelyek mindeddig elzárkóztak a magyar közélet tényezőivel való bizalmas érintkezés elől. És őszintén örülök, hogy alkalmam nyílt olyan férfiakkal is folytathatni eszmecserét e kérdésben, akik a hazánkban élő románok egy részének irányítására nagy befolyással bírnak. De ez természetesen a nacionalista irányzattól távol álló románok elejtését nem jelentheti.

Mindezeket természetesen nem úgy nyilatkoztatom ki, mint a parlament elnöke, s nem is úgy, mint a Nemzeti Munkapárt vezetője, hanem hazájáért híven cselekvő magánember, aki a két nép megbékéléséből részt kíván magának. Az ügy sikerének tartozom fentiek kijelentésével.

Kérem levelem tartalmáról tájékoztatni az érsek-metropolita őszentségét, s önt üdvözlöm: Tisza István

Budapest, 1913. január 26-án.

*

A levelezés évről évre megismétlődött Aszpázia és Tünde között - mindig Traján érdekében -, de évről évre sikertelenül, mert Tündét népgondozói hivatása augusztus hónapban mindig a megyéhez kötötte, Udvarhely megyéhez, s nem volt semmi álság vagy magakelletés elzárkózó válaszaiban. Hiszen nem is zárkózott el a rokoni kapcsolatok ápolásától, csupán ideje nem jutott nyaranta olyféle örömökre, mint hajdan.

Egy levelében aztán röstellvén a sok nemleges előbbi feleletét a sok kedves invitálásra, elkottyan­totta, hogy a karácsonyi szünetet ez idén Vízaknán tölti, s hogy milyen szép a tél a soha be nem fagyó sós tavak partján.

Traján elméjében eddig a nyár volt a boldog lehetőségek évada, s hogy ezen most talán változtatnia kell, meglepte, s meg is akasztotta jövőt tervező gondolkodásában. S nemcsak a régi vízaknai nyarak emlékén esett nehezére változtatnia, hanem a közelebbi, az udvarhelyi nyár s az ugyancsak sós tavacskában történt fürdőzés felhőtlen örömét sem tudta hirtelenében odébb tolni valami havas táj kedvéért, még akkor is, ha az a hó vízaknai hó lesz.

Aszpázia sokkal gyakorlatiasabban és gyors elhatározással fogta fel Tünde levelének talán könnyelmű, talán át nem gondolt téli ajánlatát. A királyné melletti udvarhölgyi teendőiből éppen karácsonytájt (mikor őfelségéék Sinajában időznek) fölmentést szokott kapni, s leányát csak imént adva férjhez, még ki sem hevert anyai bánatával menekülési vágyat érzett Bukarestből.

Moldován György nem szerette a telet, könyvtárszobájában, amelynek kemenceszerű kályhá­ját kívülről fűthették, visszahúzódva, könyvei között várta a karácsonyt s hazaszállingózó gyermekeit. Bár évtizedek óta a görögkeleti felekezet ügyeivel foglalkozott, a szentestét mindig december huszonnegyedikén ülte meg övéi körében - a Szaplonczay ház anyja, nagyanyja hagyatékában. Anyja utolsó éveiből még azt a színezett fotográfiát is falon hagyta, mely őt magát ábrázolta huszonnégy esztendős korában bajuszkásan, egy szebeni fényképész jóvoltából, galambszürke huszár főhadnagyi uniformisban.

Átellenben az utca túlfelén a Moldován ház Károly öccse örökségeként várta készenlétben a tulajdonost családostul, vagy a rokonság férfitagjait. Amint idén is, az ápolt, lakatlan ház a férfirokonság szállása lett: Traján és Mikes Zágon legénytanyája ismét.

Károlyt a szász asszony Szebenben tartóztatta karácsonyt ünnepelni, mert egy szál fiacskáját féltette a vízaknai magyar-román hatásoktól.

Minden úgy történt, amint Aszpázia eltervezte, együtt várták a Szaplonczay házba Tünde érkezését. A szándék azonban az érkezésen túl is terjedt, s ezt György elől nem titkolta el Aszpázia: - Meg akarom házasítani harmincnyolc éves fiamat, s Tündét akarom hozzáadni.

György elcsodálkozott: Diszpenzáció? Csak ennyi ellenvetése volt, mert hogy esztendők óta aggódott a harminchárom éves Tünde lánysága miatt. Szégyellni valónak érezte a pártában maradt vénlányságot, de Tündének - ritkuló találkozásaik alkalmával - hiába próbált lelkére beszélni: sem a vénlány megjelölést, sem a párta szót nem vette szívére s komolyan, apját régimódinak sajnálta, ki már édesmamát is (Júliát!) gátolta képességei kibontakoztatásában. - Mit tudhattál te serdülő korodban elveszített anyádról!

Mindezekről azonban nem tudott Tündével vitatkozni apja. S minthogy effélékben kevés előítélet lakott Györgyben, azért válaszolt mindössze egyetlen kérdő szóval: Diszpenzáció?

Négyen fogadták a vasútállomáson a lányt: mindnyájan érezték, ünnep az a pillanat, amikor az első osztályú kocsi lépcsőjéről lesegíti a két “fiú”.

Hogy szép-e? Egyikük fejében sem fordult meg ilyen botor kérdés. Tünde kucsmás, muffos téli öltözékében havat váró piros nyári virág volt, s erre a rövid útra is, mely hazáig vitte őket, szánba ültek: Mikes a hátsó ülésen, György és Traján velük szemben fészkelték magukat rövidke úti kényelembe.

Mindnyájan örültek egymásnak, s Tünde valamennyiüket rokoni csókokkal illette. Ezekbe egyedül Traján pirult bele, valahányszor sor került rá.

György két gyermeke együtt látásában lelte nagy örömét, de hasonló derű melegítette vérütéseit, ha Aszpáziára nézett, vagy éppen szembeálltak egymással, s mindkettőjükben azok az órák lüktettek elő, amikor Szmaranda-Agathát nemzették.

Aszpázia minden azóta volt találkozásukkor késznek bizonyult az egymásba olvadás folytatására, de Györgynek tizenhét évbe tellett, míg (most) úgy tekintett egykori félnővérére, mint nőre. Hatvankét esztendősen asszonyul szépnek s virítónak látta őt, s talán azért is oly őszintén-bátran befelé is, mert Tünde állandó jelenléte biztosítékot ígért: a következő ünnepi napokban nem kell érett vonzalmát próbára tennie s teljesítenie.

Aszpázia kezdettől fogva azon igyekezett, hogy egyedül hagyja a két “fiatalt”, s eleinte még azzal, hogy Trajánnak, a diplomatának jobban, tökéletesebben meg kell tanulnia magyarul. Majd felismerve a megközelítés bajos voltát, bár Tünde a román hódolat szavait tűrhető pontosan fogta fel, éppen a nyomban magyarra fordított válaszban távolságot teremtett a vallomás és fogadása között.

Teljes anyai és asszonyi őszinteséggel Aszpázia tárta fel szándékaikat: - Tudom, hogy nem vagy szerelmes Trajánba, de ő fülig beléd van pistulva - magyarázkodott nyíltan -, számodra sem ellenszenves ő, s emiatt könnyen szimpátiába fordulhatsz iránta.

De mindezt csak akkor tárta Tünde elé, miután kivallatta, hogy harminchárom évesen nincs oly kapcsolata, mely útját állhatná Traján életre szóló vágyakozásának.

- Semmi olyat nem kívánok tőled, ami nehezedre esik, vagy kedved ellen volna, csak arra kérlek, azt ne mondd, hogy rútnak, visszataszítónak találsz, és irtózol tőlem - félórás vallomásában így summázta elhatározása igényeit Traján. Tünde meghatódott, s cirógatással jutalmazta a fiú felhevült arcát.

Úgy érezte Aszpázia, Györgyöt is meg kell nyerniök a két nemzet közötti frigy megkötéséhez. György előtt már nem volt egészen új a bukaresti vonzalom, de nem tartotta megvalósulóan közelinek Tünde számára.

- Ha Dan meghal, a vagyon ránk száll, s ha én is átlépem a küszöböt, Traján és Agatha osztozik mindenen.

- Ha ilyesmivel közeledtek hozzá, örökre elvadítjátok Tündét.

Erre ígéretet adott Aszpázia, hogy nem.

- Nem lesz könnyű a diszpenzáció, minthogy unokatestvéreknek minősülnek - ragadta meg György a házassági akadály okát-fokát.

Aszpázia diadalmasan felkacagott: - Arra majd találunk kellő mentséget.

Az orcacirógatás alatt Traján elhomályló szemmel felpillantott:

- Dă-mi voe să te ating!

Tünde keze elrebbent az égő arcról:

- Hol szeretnél megérinteni?

- Pe genunchi...

- A térdemen? Nem bánom.

Traján két tenyerét óvatos könnyedén rábocsátotta a lány szoknya alatt feszülő térdére, mely nem volt csontos, és vonzotta a tenyerek után a meghódoló arcot is. S mert Traján nem szegte meg érintő kívánságát továbbhaladással, Tünde hosszan tűrte az imádat tüzét s még az sem riasztotta meg, hogy a téli szoknya feszülésében a térdeket csók illette.

Még az újévet is együtt érték meg, enyhe ünnepi mámorban, de aztán felocsúdva a családi fészek melegéből, Budapestre, Bukarestbe és Székelyudvarhelyre szárnyaltak szét - halogató ígéretekkel, semmi boldogságlehetőséget meg nem szüntetve.

- Nem kívánunk gyermeket, ha nem akarsz - csókolta homlokon jövendőbeli menyét Aszpázia.

- Ha így van, még egy kicsi ideig gondolkozhatunk rajta - felelt Tünde.

- Addig is Bukarestben bármikor otthon vagy nálunk.