Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Benkő Elek

A bardóci harang

A középkori Székelyföld átfogó históriájának megírását történeti forrásaink hallgatásán túl­menően ma még számtalan régészeti-művészettörténeti kérdés megoldatlansága is akadá­lyozza. Ez utóbbiak közül most egy kisebb, de tanulságait tekintve távolról sem jelentéktelen probléma megoldására teszünk kísérletet.

A kísérlet tárgya egy csaknem teljes épségben ránk maradt középkori harang, melynek feliratát a legutóbbi évekig olvashatatlannak tudta az erdélyi kutatás. A természetes kíván­csiságon túlmenően, amivel a kibetűzhetetlen feliratok „megfejtését” általában firtatni szok­ták, e harang vizsgálatára tágabb, elvi természetű kérdések felvetése is sarkallt. Vajon helyi készítésű emlékről, „székely harang”-ról van-e szó, avagy épp ellenkezőleg, olyan idegen darabról, mely a székelység középkori kapcsolataira vet fényt? Netán a régi Udvarhelyszék félreeső Bardóc fiúszékének dombjai között szerencsésen ránk maradt fontos leletről, melynek tanulságait nemcsak helytörténeti vonatkozásban, hanem szélesebb körben is kamatoztatni lehet? E kérdéseket, melyek a Székelyföld tárgyi emlékanyaga kapcsán gyakorta felmerülnek, a régész szerző most egy különleges emlékcsoport, Erdély középkori harangjai bevonásával, illetve az európai harangirodalom segítségével próbálja megválaszolni.

Orbán Balázs jegyezte fel az erdővidéki Bardócról, hogy az nemcsak a polihisztor Benkő József szülőhelyeként nevezetes, hanem középkori harangja miatt is, „melyen még szakértők által is olvashatlan és észlelhetlen jegyek jönnek elő”.²² Orbán közlése ismeretében a Mű­emlékek Országos Bizottsága sikeresen közbenjárt azért, hogy a titokzatos feliratú harangot végül is ne nyeljék el az első világháború egyre szigorodó rekvirálási hullámai.²³ A Bardócra szerencsésen visszajuttatott harangot a két világháború között többen is megte­kintették. Egy 1929-ből származó satírozott ceruzarajz id. László Gyula hagyatékából²⁴ került elő „Kúfikus felírás” címmel. Az 1930-as években Debreczeni László készített levonatot a harang­feliratról.²⁵

Eltekintve a vizsgálatról vizsgálatra gyarapodó számú feliratmásolatoktól, a rejtélyes emlékkel később sem boldogult a kutatás. Dávid László szerint a 21 betűs felirat teljességgel olvashatatlan, „a betűk alakját, jellegét felismerhetetlenné teszi a durva, »borzos« öntés, formájuk részben a majuszkulás, részben az antikva írás betűire emlékeztet”. Az egyetlen felismerhető jel a szöveg kezdetét jelölő kereszt.²⁶ A legújabb értékelés – több tanulmány lapjain is csaknem azonos szövegezésben – Kisgyörgy Zoltán tollából származik.²⁷ Ez utóbbiból három, további elemzésre és vitára sarkalló megállapítást emelhetünk ki:

a) A harang a XV. század elején keletkezett, így a rajta lévő nagybetűs felirat a gótikus majuszkulás írásmód XV. század eleji helyi használatát bizonyítja. Ezt alátámasztja, „hogy a stílusirányzatok különösen a Székelyföld keleti vidékeire, érthető módon, »késve« érkeztek”.

b) A fenti állítás egyik részlete – „... hogy a gótikus majuszkulák használata itt a XV. század elején is mennyire divatozott ...” – azt sejteti, hogy írója a harangot helyi, székelyföldi munkának tekintette.

c) A felirat 21 betűje a leggyakoribb középkori harangfelirat, az O REX GLORIE VENI CUM PACE betűszámával egyezik, ezért „ez a szöveg áll a bardóci kisharangon is”.²⁸

Mielőtt még bármit is fűznénk mindehhez, lássuk magát a bardóci harangot, leírása ugyanis hasznunkra lesz majd a továbbiak során.

Az enyhén cukorsüveg alakú, jellegzetes középkori formájú harangot ma²⁹ – fa sisakjával együtt – a református templom hajójában őrzik. Terült peremének csak a felsőrésze hajlított, a perem fölött erőteljes borda húzódik. Vállán 3–3,5 cm széles, egyenetlen bordakeretben a szóban forgó gótikus majuszkulás felirat fut körbe. Erre alább még visszatérünk. Vállának íve megtört, teteje domború, koronája alacsony, durván öntött platnin áll. Sarkosan megtört füleinek keresztmetszete kívül leszelt sarkú téglalap, belül ovális. Hat füle közül kettő hiányzik. A 60 kg-os harangot az első világháború idején hadi célokra lefoglalták és el­szállí­tották – valószínűleg ekkor törött le két füle is a függesztőkoronának –, a rekvirálás tényét a harangtetőbe beütött, más emlékekről jól ismert tagolású sorszám is bizonyítja. Magassága a koronáig 39 cm, alsó átmérője 49,5 cm, felső átmérője (a harangvállnál) 24,5 cm (1. kép).

Ami a kibetűzhetetlennek mondott feliratot illeti, elöljáróban szükségesnek tartjuk megemlíteni, hogy az olvashatatlan harangfeliratok az európai kutatásnak is sok fejtörést o­koztak. Olvashatatlan feliraton most természetesen nem olyan emléket értünk, amely csak a középkori epigráfiában járatlan, a latin nyelvet nem ismerő látogató számára érthetetlen (ilyen harang is sok van Erdélyben), hanem olyat, amelynek esetében az egyenként többé-kevésbé jól olvasható betűk a kutatónak sem állnak össze értelmes szöveggé.

A múlt század végi német harangkutatás Türingiában és a vele közvetlenül szomszédos terü­leteken figyelt fel olyan középkori harangokra, melyek feliratának értelmét ismételt pró­bálkozások nyomán sem sikerült megfejteni. Az akkori kutatók többsége arra gondolt, hogy írástudatlan harangöntők munkáiról van szó, akik abbéli naiv igyekezetükben, hogy a szo­kásos feliratos sávval lássák el öntvényeiket, találomra választott viaszbetűk sorát ragasztották az öntés mintájául szolgáló agyag álharangra.³⁰ Heinrich Otte nyomán³¹ kriptogrammának (Kryptogramm) nevezi a (német) kutatás ezeket az értelmetlen betűhalmaznak vagy legalábbis rejtett értelműnek tekintett harangfeliratokat.

Kezdetben kevesen voltak, akik a talányos feliratokban együgyű írásutánzatnál vagy díszítőelemnél többet láttak. Utóbb szaporodtak az értelmezési kísérletek; ezek száma a Die Deutschen Inschriften és a Deutscher Glockenatlas sorozat előmunkálatai nyomán az 1970-es évektől jelentősen gyarapodott. A közzétett feloldások többsége két csoportba sorolható. Az egyik – számunkra kevéssé meggyőző – sorozatba azokat a javaslatokat gyűjthetjük, melyek rendkívül erősen rövidített szövegekkel számolnak, ahol az egyes szavakból csupán a kezdő­betűket írták volna le.³² Jóllehet ilyen típusú harangfeliratok valóban készültek a középkorban – Erdélyből is ismerünk rá példát (Kalotaszentkirály, ref. templom, harang, 1481)³³ –, a szélsőséges találgatásra épülő módszer és a nagy fantáziával kikövetkeztetett szövegek szokatlan, példa nélküli volta jogos kételyeket ébresztett.³⁴ Ennél jóval messzebb vezetett az a másik megfigyelés, amelyik az „olvashatatlan” szövegek egyikében-másikában latin ábécét, nemritkán csonkult formában, hibásan vagy éppen jobbról balra haladó, netán fejjel lefelé álló betűkből kialakult ábécérészletet ismert fel.³⁵ Az olvashatatlan kripto­grammák közül ily mó­don kiválogatott ábécéfeliratok előzményére, illetve liturgikus ma­gyarázatára is rátalált a kutatás, először Krisztus szavában (Én vagyok az Alfa és az Ómega, Jelenések 1,8.), majd a görög ábécé első és utolsó betűjét teljes betűsorrá bővítő középkori templomszentelési szer­tartásban.³⁶

Jóllehet Kurt Köster idevágó kutatásai, illetve az ábécéfeliratos harangokról írott tanulmánya után is maradtak olvashatatlan feliratok, melyek makacsul megőrizték kriptogramma jelle­güket,³⁷ az újabb kutatás feltételezi, hogy még ezek sem függetleníthetők teljesen az ábécé­feliratoktól, melyeknek a középkorban mágikus-bajelhárító erőt is tulajdonítottak.³⁸

Ezzel a tanulsággal térjünk vissza a bardóci haranghoz.

A harangfelirat (2. kép) olvasásához már felületes szemlélődés esetén is két fontos fogódzót találhatunk: a) a felirat betűi kivétel nélkül gótikus majuszkulák, melyek között könnyen felismerhető formákat is találunk, b) a felirat kezdetét kereszt jelöli. A kereszttől kiindulva, balról jobbra haladva így akár meg is kísérelhetjük a kibetűzést. A bordázott szárú máltai kereszttől jobbra eső első jel rögtön próbára is tesz bennünket: a rendelkezésünkre álló harangfeliratok nyomán (pl. Lichtel/Baden-Württemberg, XIV. sz. első fele;³⁹ Battenfeld/ Hessen, XIV. sz.⁴⁰) Z-re kell gondolnunk. Utána egy fordított állású Q, majd V, Y (vö. Nenndorf/Jena, XIII. sz. 2. fele⁴¹), X, U, S, C, B, A következik. Ezután egy fejtetőre állított T betűt találunk, utána könnyen kiolvasható egy P tükörképe, majd – ugyancsak tükörképként – egy N, utána egy klasszikus M majuszkula, majd újabb két tükörkép: L és K, végül I, F[?], [D?], C és B következik. Egybeolvasva látszólag tökéletesen értelmetlen kriptogramma-feliratot nyertünk: