Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Esküvés, hitlés

A házasságkötés szertartására a vallomástevők az esküvés és a hitlés szavakat használták. Mindkét szó tükrözi a nagy múltú magyar házassági eskütétel fontos szerepét a házastársi kapcsolat templomi szentesítésében.

A per tanúi mise utáni esküvésről beszéltek. Szavaik azt sejtetik, mintha a mise nem függött volna össze a házasságkötési szertartással. A misét valószínűleg nem a házasulandók megren­delésére, az esküvőhöz kapcsolva mondta a pap, miként az a XX. században szokás, hanem az esküvő időpontját igazította az egyébként is bemutatandó mise végéhez. Az oroszhegyi harangozó visszaemlékezése szerint a vőlegény „...idejében elő állott, mise után meggyónt, amint szokás, de Anna mise előtt jött elő”. A leány valószínűleg föl sem öltözött úgy, ahogy az alkalomhoz illett volna. Erre utal egy fiatal menyecske vallomása: „...mikor az esküvés ideje eljött, alig tudták reávenni, hogy készüljön, de csak ugyan nagy erővel feltették a pártát a fejére, s úgy el sem készült, amint másszor szokott a templomba menni, s amikor megindult, úgy sírt, hogy a kezeit a fejére kapcsolta”. A vallomástevő menyecske a kapuban figyel­mez­tette: „...ne menny, mert örökké hallottam, hogy nem szerencsés, aki olyan erőssen sír...” Egy szentkirályi menyecske, aki ugyan nem volt ott az oroszhegyi esküvőn, „oroszhegyi Sán­dor Martzitól hallotta”, „...hogy az hitlésre is erővel hajtották elő Bálint Annát...mikor az hit­lésre elé kellett volna állani, akkor sem jött elé Anna, hanem otthon a ládára le borult, úgy sírt, mégis reávették. Mise után a templomba ment, meggyónt, s úgy állott elő az oltárhoz, de ő akkor sem szerette, a más emberek javaslásából s az annya erőltetéséből mondotta el a hitet.”

Az eskető oroszhegyi esperes, Dimény Sámuel különösnek találhatta az esetet, illetve a falu­beli szóbeszédből vagy a lány gyónásából tudhatott a házasság erőltetéséről. A harangozó vallomásából tudhatjuk, hogy Bálint Annát „...az Esperes Úr a segrestyébe béhítta, s megfaggatván azt mondá: menny el, mert látom, nincs szándékod.” A lány azonban anyja fenyegetésétől félve nem fogadta meg a tanácsot, „...az oltárra elő állván a hitet bátran el mondta.” Az oltár előtt sem választotta a számára kedvesebb utat: „...A Tisztelendő Úr előtt... az oltáron azt mondotta, hogy szereti...A Tisztelendő Úr háromszor is mondotta néki: No most az ideje, ha szereted, menny hozzá, ha nem, menny haza, s gondolkodgyál.”

Az esküvő és az újasszony Szentkirályra vitele közti időt nem töltötte együtt az ifjú pár. Ez a tény valószínűleg csak részben magyarázható a szeretet nélküli házassággal. A vallomásokból fölöttébb hétköznapinak tűnik a lakodalom napja. Az egyik tanú úgy értesült, hogy a fiatalok „...mihelyt a templomból kijöttek, a lány egyfelé, a legény másfelé ment, semmit egymásnak nem szólottak”. Az asszonyok közül néhányan biztatták Annát, hívja el a házukhoz az urát, de ő kijelentette, hogy nem hívja. Különös módon az újasszonynak a saját esküvője utáni órákban volt ideje arra, hogy pletykázó asszonyok társaságában üljön az egyik diafalvi háznál. Barabás Péterné szavaival élve: „...Hogy a hitlésről haza érkezett, meg sem állott oda haza, tüstént hozzánk jött”. Ugyanígy nyilatkozott az asszony 21 éves lánya, Barabás Erzsébet is: „...mintegy óra mulva a templomból kijövetele után hozzánk jöve, kezét fejére kap­csolva...jajgatott...Én mondám néki: Immár ne sírj. De ő azt felelé: jaj, hogy ne sírnék, mert a lelkemet elvesztém.”