Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára
Yüklə 5,19 Mb.
|
1601–1602-ben átmenetileg Fehérvár is felszabadult. A tizenöt éves háború harcai nagy pusztítást okoztak a vármegyében. Hasonló pusztulással járt a török végleges kiverése. Fehérvár 1688. május 19-i felszabadulásával a vármegye szabad lett. A bécsi udvar Fehérvárt és a vármegyét mint fegyverrel visszaszerzett, volt hódoltsági területet a bécsi haditanács és az udvari kamara fennhatósága alá rendelte. Ezzel a vármegyei és a városi közigazgatás önállóságát felfüggesztette. A megyei közigazgatás 1692. július 12-én állt helyre. Ekkor iktatták be ötvenkét nemes jelenlétében gróf Esterházy Ferenc főispánt. A jelen lévő nemeseknek Fejér vármegyében voltak birtokaik, de más megyében laktak (Győrben, Komáromban vagy Veszprém megyében). Fejér megyéhez akkor háromszázhúsz nemescsaládot számítottak. Fehérvár visszavétele nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában nagy visszhangot váltott ki. A külföldi államok követei jelentették, hogy: „Magyarország régi fővárosa felszabadult”. Bél Mátyás szerint a koronázási szertartások olyan hírnevet szereztek Fehérvárnak, miként a németek Frankfurtja, a franciák Reimse, az angolok Londonja, a svédek Uppsalája, a hollandok Hágája, a lengyelek Krakkója, a csehek Prágája. A török uralom alatt bosnyák és rác lakosok jöttek a városba. A megszállás idején megfogyatkozott a város magyar lakossága. A betelepülőkből a város keleti részén új városrészt hoztak létre: a Rácvárost. A közigazgatás visszaállításakor Fejér vármegyének két szolgabírája és két járása volt: Alsójárás (északi rész) és Felsőjárás (déli rész). Röviddel ezután az Alsójárást Vértesaljának, a Felsőjárást pedig Sármellékinek nevezték el. A XVIII. század első felére vonatkozóan még mindig csak pénzügyi és gazdasági céllal végrehajtott összeírások alapján tudunk a török megszállás évtizedeinek pusztítására és a népesség számára következtetni. A török uralom után, részben már a török előrenyomulása következtében térségünkben nagy demográfiai változások következtek be. Az elvándorlók még életben maradt része visszatért lakóhelyére, mások az üres lakatlan tájakra a jobb megélhetés reményében vándoroltak, a harmadik népcsoport pedig – ők voltak szám szerint a legtöbben – idegen etnikumúak, külföldről, más országokból érkeztek. 1543-tól a török lett az úr a városban. A százötven éves török megszállás alatt kicserélődött a város lakossága. Már a török megszállás éveiben a törökökkel együtt érkező bosnyákok és rácok telepedtek le a külvárosban és a környező településeken. A török megszállást követő évtizedekben német és magyar lakosok érkeztek a városba. Az egyes etnikumok elkülönülését jelzi, hogy a rácok és a magyarok a Rácvárosban, illetve a Palotavárosban telepedtek le, míg a Belvárosban főleg az egyházi szervezetek, ferencesek, pálosok, bencések, karmeliták és német telepesek voltak zömmel találhatók. Fehérvárcsurgóra Sobieski János 1696-ban törököket telepített. Sóskút, Tárnok, Törökbálint, Érd, Százhalombatta, Ercsi, Adony, Rácalmás, Pentele és Perkáta ekkor szerb lakosú volt. A török utáni, valamint a nagybirtok telepítési akciói nyomán a lakosság nemzetiségi összetétele módosult. A Duna mellett rácok jöttek fel, Tárnokra, Tordasra szlovákok. Németek települtek Etyekre, Acsára, Mórra, Isztimérre és Szárra. Az 1715–1720-as években magyar telepesek is érkeztek: Cecére, Csákvárra, Csórra, Igarra, Kajászószentpéterre, Tordasra, Vajtára, Ráckeresztúrra, Pentelére és Velegre. Az 1715–20. évi adóösszeírás, melyet Acsády Ignác a Millennium alkalmával statisztikai módszerrel is feldolgozott,924 ezen adatokat részben megerősíti, részben módosítja; szerinte (Százhalom)Batta, Érd, Ercsi, Pentele, Rácalmás, Ráckeresztúr, Sóskút és Tárnok volt ekkor rác település. A török megszállás alatt a rác népesség egy része mint a török csapatok élelmiszerszállítója érkezett az ország területére, közülük kerültek ki a százötven éves megszállás balkáni bevándorlói és letelepülői. Az 1723. évi 18.t.c. rendelkezett az elpusztult falvak benépesítéséről. A németek egy része is 1723 után került Fejér megyébe, így Bodajk, Gút, Mór, Lovasberény, Korma, Isztimér, Kuti, Boglár, Ondód, Bicske, Acsa, Szár falvakba. A falvak említett népességi összetétele mellett viszonylag jelentős volt már a XVIII. század közepén a cigány népesség. Számbavételük azonban életmódjuk miatt csak a század végén sikerült, az 1784/85-ös összeírás során.925 A török idők után vármegye és Székesfehérvár nem elégedett meg az újszerzemény (neoacquistica) státussal, hanem a többi újszerzeményi területtel és várossal (Buda, Pest, Esztergom, Szeged) együtt harcba indult a kiváltságok visszaszerzéséért. Végül az említett városokkal együtt Fehérvár is 1703-ban nyerte vissza régi privilégiumát. A benne foglalt szabadságjogokat három csoportra oszthatjuk: jogi, önkormányzati jogok és gazdasági kiváltságok. A polgárok és lakosok a régi jogi helyzetbe kerültek, vagyis kikerültek az újszerzeményi bizottság hatásköréből és visszakebelezték őket Magyarországba. Ezzel a megye székhelye újból az ország negyedik rendjének tagja lett. Az országgyűlésre királyi levéllel hívták meg, ott a negyedik renddel közösen szavazhatott. A Szent Korona részének tekintették, zálogba adni nem lehetett. A városi tanácsot és polgárait együttesen valódi és kétségtelen királyi nemeseknek tekintették. A gazdagabb polgárokat azonban ez nem elégítette ki, maguk is a nemesi cím megszerzésére törekedtek. A Rákóczi-szabadságharc hadjárataiban a felkeléshez húzó nemesség részt vett, mint pl. Szekeres István kuruc ezredes. Fehérvárt 1704-ben a Dunántúl elfoglalásakor Károlyi Sándor generális vette be. Ugyanebben az évben kivonult a városból és a megyéből. A következő években a kurucok visszatértek és a vármegye székhelyét hosszú ideig blokád alatt tartották. A Sár-vizen túli terület ölelte fel a kuruc Fejér vármegyét. A felkelésnek a sok áldozatot követelő pestisjárvány vetett véget. A vármegye portáinak száma ekkor 521, évi adója 22 316 forint volt. A XVIII. század második évtizedében jelent meg Bonbardus Mihály munkája, mely külön említi a comitatus Albensist, Pilisiensis után és kilencedikként a Soltiensist.926 A Mária Terézia-kori háborúk hozták magukkal, hogy a vármegyének sok gondja volt a katonaállítással és katonatartással, beszállásolással, ellátással, valamint – ahogy az más korokban is volt – az adóztatással. A vármegye követelte, hogy a királynő Budán lakjék, és a magyar ezredeknél magyar tiszteket alkalmazzanak. Részt vett a nemesi felkelésben a vármegye és Székesfehérvár szabad királyi város mint kollektív nemes, Liptay Ferenc parancsnoksága alatt. Növelte a megye jelentőségét az 1777-ben Székesfehérvárott felállított püspökség, ezzel az 1703-ban szabad királyi városi rangot kapott megyeszékhely nemcsak közigazgatási, katonai, pénzügyi, kulturális, hanem vallási központ is lett. A kötődést nagymértékben növelte, hogy az első püspök Nagy János fehérvári városbíró fia: Sélyei Nagy Ignác lett. A XVIII–XIX. században a vármegye és a megyeszékhely kulturális eredményei kimagaslóak: kiváló tanárokat és tanítványokat adott a hazának. Felkarolta a vármegye a színjátszást is. A város polgársága élen járt a reformkor törekvéseinek a megvalósításában is: 1814-től a városi tanács üléseinek jegyzőkönyveit az eddigi latin és német nyelv helyett magyarul vezették. Az 1825. évi pozsonyi országgyűlésen követelték, hogy a koronázás a régi hagyományoknak megfelelően Székesfehérváron legyen. A vármegye a francia háborúk alatt is megőrizte dinasztikus hűségét: részt vett a megyeszékhellyel együtt a nemesi felkelésben. Bár csak közvetve van jelentősége település- és népességtörténeti szempontból az úrbérrendezésnek, nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy ebben az időszakban a legfejlettebb majorsági gazdálkodás a nagybirtokokon folyt. A megye birtokosai közül a Batthyány, az Esterházy, a Zichy, az Illésházy, a Lamberg és a Rudnyánszky család kezén volt a megye úrbéres lakosságának a 70%-a. 73 helységre terjedt ki az úrbérrendezés, melynek keretében 6993 úrbéres családfőt írtak össze. Fehérvárnak 1720-ban Acsády Ignác becslése szerint 3137 lakosa volt, köztük 6 pap, illetve tanító, 1720-ban 434 mezővárosi polgár háztartást írtak össze, közülük 138 volt iparos, kereskedő. Acsády a családnevek alapján megkísérelte a nemzetiségi megoszlás megbecslését, 394 háztartásvezetőből 225 volt magyar, 162 német, 37 szerb-horvát nevű. A XVIII. század a város második újjáépítésének az időszaka. Templomok, barokk és rokokó stílusú házak, paloták épülnek. A város gazdasági szerepköre is egyre jelentősebb lett. 1777-ben Mária Terézia római katolikus püspökséget alapított Székesfehérváron. Székesfehérvár szabad királyi város jogi népessége 1785-ben: 11 307 fő, tényleges népessége 11 814 fő volt. A házak száma 1231 (Thirring Gusztáv szerint 1473), a családok száma 2834 volt. A népszámlálás a város övezeteire is közöl adatokat az alábbiak szerint: Yüklə 5,19 Mb. Dostları ilə paylaş:
|