Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Magyar falvak – Beresztelke, Sajó, Magyarszakál, Magyaró, Széplak, Vécs, Holtmaros, Disznajó, Veresszék, Felfalu, Lövér.

Szász falvak – Régennek fele, Monor, Szászdisznajó, Dedrád, Gledény, Felidecs, Alidecs, Bátos, Vajola, Szászszakál, Rosk.

Orosz falvak – (Maros)oroszfalu, Oroszidecs, Felsőidecspataka (1393-ból)

Ennek a birtokmegszállásnak nemcsak a XIV., hanem a későbbi századokban is fontos szerep jut a Felső-Maros mente gazdasági-társadalmi, etnikai viszonyainak alakulásában. A várak, udvarházak építésével, birtokközpontok létesítésével szervezett keretbe fogták a vidék falvait, és hozzájárultak az új feudális körülmények között kialakult életformához. A megosztással kialakultak a Tomaj nemzetség ágai. Tamás a Losonczi és Losonczy-Bánffy család közös őse; testvére, Dezső a Losonczi Dezső vagy Dezsőfi családé; István időközben elhunyt.

A XIV. század első felét illetően – a pápai tizedjegyzék alapján – örömmel állapíthattuk meg a Maros- és Luc-völgyi telepek gazdasági és számbéli gyarapodását. Ezzel ellentétben megindul egy ellentétes folyamat, amelyet az 1349-es pestisjárvány, az ún. fekete halál okozott, másrészt ehhez hozzájárultak a XV. század első felének török betörései és az 1437-es parasztfelkelés kiváltotta zavaros állapotok. Ez perspektivikusan nézve kihat a magyar és a szász lakosság helyzetére: egyes helyeken megindul az asszimilációs és felmorzsolódási folyamat: egyes magyar és szász falvak véglegesen eltűnnek és helyükbe a Bánffyak, Dezsőfiek és Losoncziak románokat telepítenek, egyelőre a Mezőségről, a XVI. század végé­től kezdve főképp Fogarasból.

Az 1349-es pestist a Nagy Lajos nápolyi hadjáratában részt vett itteni katonák hurcolták be. Ekkor pusztulhatott el Magyaró keleti határában Borostelke, a későbbi Középidecspataka helyén Újfalu. (Ezt a határrészt ma is románul Ifalăunak, Újfalunak hívják.) A század végén telepít helyükbe Losonczi István bán és Losonczi Dénes bán románokat. A XV. században ez a folyamat nagyobb méreteket ölt. 1426-ban Harasztoson a szászok helyett kenézt említenek. Az 1451-ben elnéptelenedett Faragót 1456-ban népesítették be. 1461-ben a juhötvenedet a románok Toldalagi Andrásnak, a somkereki Erdélyieknek és Vizaknai Miklósnak fizették. 1461-ben ugyancsak ötvenedet fizető románokat említenek Balán. A XV. század második felében két magyar falu: Lövér és Magyarszakál és négy szász falu: Alsó- és Felsőrépa, Monor, Alsógledény és Szászszakál néptelenednek el és telepednek helyükbe románok. Alsórépát egészen a XVII. század 20-as éveiig Szászdisznajóként említik. Az itteni szászokra az 1490-es években egyedül a Schiller nevű család emlékeztetett.

A XVI. század tragikus, katasztrofális és sorsdöntő eseményei: az 1514-es, Dózsa György vezette parasztháború és a mohácsi vész (1526), Buda eleste, az ország három részre szakadása, az önálló Erdélyi Fejedelemség megalakulása a Felső-Maros mentét csak közvetve érintették, hatásaik inkább társadalmi, gazdasági, vallási és kulturális téren nyilvánultak meg.

A szellemi élet tekintetében a reformáció és a könyvnyomtatás révén az anyanyelvi kultúra megteremtése idéz elő mélyreható változást. Elsőként a lutheri, majd az 1560-as évektől kezdve a kálvini irányzat, végül az unitarizmus. A reformáció korában az egyházszervezet terén is változás következett be. A középkori Ózdi Főesperesség felbomlott. A kálvinista hitre tért magyar falvak egyházközösségei püspöki rendelkezés nyomán a Marosi Református Egyházmegyéhez kerültek, s oda is tartoztak mindaddig, amíg a XVII. század elején megalakulhatott a Görgényi Egyházmegye. A román és orosz falvak lakói a görögkeleti egyház hívei maradtak.

A reformáció egyik legjelentősebb művelődéstörténeti eredménye az anyanyelvű írásbeliség, a szervezett keretekben megindult népoktatás, a műveltség erőteljes fejlődése, amelynek következtében már a kifejezetten jogi vonatkozású megállapodásokat sem latin, hanem magyar nyelven rögzítik.¹³⁰⁰

A XVI. század második felének viszonylag békés fejlődését törte meg az új, a XVII. század első éveire is átterjedő háborús korszak (a tizenöt éves háború, 1593–1606). 1593-ban az ingatag jellemű Báthory Zsigmond is csatlakozott a biztatónak ígérkező kezdeti sikerek után végül is vereséget szenvedett Keresztény Ligához. A hatalmáról négy alkalommal lemondó és háromszor visszatérő Zsigmond fejedelem török, tatár és vallon csapatokat szabadított rá országára. Amikor Erdélyt a császári csapatok szállják meg, a tényleges hatalmat főpa­rancsnokként Basta generális gyakorolta, aki azt tartotta, hogy „vesszővel kell kormányozni”.

A XVII. század eleji siralmas időkre, azaz Basta császári generális rémuralmára és az ezt követő tatár pusztításra vonatkozólag a marosvásárhelyi Nagy Szabó Ferenc Memorialé­jában¹³⁰¹ találunk szomorú feljegyzéseket. A zavaros politikai helyzet tág teret nyitott a zsoldos sereg minden képzeletet felülmúló kegyetlenkedésének: az egyik oldalon Basta prédára éhes vallon és magyar hajdúi, a másikon Székely Mózes seregében harcoló tatár martalócok dúlják, rabolják, égetik a falvakat és hurcolják rabságba ezrével az elfogott szerencsétlen áldozatokat. 1602 tavaszán Konkoly Péter hajdúkapitány csapatai Szászrégent gyújtják fel, míg 1604-ben egy másik hajdúcsapat a Teke közelében levő Nagyida lakosságát és más falvak menekültjeit mészárolja le. Ekkor pusztult el három magyar falu: Kozmatelke, Pusztaalmás és Körtvélykapu, valamint két gazdag szász falu: Szászbanyica és Szászfülpös. Pusztaalmást illetően egy 1602-ből való feljegyzésben ez áll: „Templa Calvinas desalat” (a református templom romokban). A XVI. században Szászbanyica még virágzó szász falu volt. Itt halt meg 1566-ban Johannes Lebel evangélikus pap, latin nyelvű erdélyi szász humanista költő. A Basta-rémuralom idején a lakosság elpusztult vagy elmenekült. Helyükbe románokat telepítettek. Ugyanaz a sors érte Szászfülpöst, ahol a szászok helyébe magyarok és románok települtek. Valamivel többet tudunk Kozmatelkéről és Körtvélykapuról. Kozmatelke magyarsága Basta korában (1600–1603) elpusztult, s az új földesúr, a felsőoroszi (Görgény tartomány) román származású Krajnik László telepíti újjá. 1610-ben írja Bethlen Gábor: „Kolozs vármegyében levő Kozmatelke nevű falunk a vitézlő Krajnik László jószága, melyben ennek előtte magyarok laktanak, de az elmúlt esztendőkbeli disturbiumokban elpusztulván, minthogy annak utána sok helyekről idegen oláh népeket reá hozván, úgy telepítette volna meg.” Utasítja a fődézsmaszedőket: „Hadjuk azért és parancsoljuk kegyelmeteknek az mi levelünk látván, ennek utána az megnevezett Kozmatelke nevű falut dézsmaadásra ne kényszerítse, hanem az feljebb megírt immunitással szabadon élni engedje.” Körtvélykapu (jelenleg Körtekapu), 1602: „Combusta et desolata” (felégetve és feldúlva). Azt is megtudjuk egy 1642-es adatból, hogy kikkel népesítették be. A szökött jobbágyokat illetően a feljegyzésben az áll: „Miólta mi idetelepedtünk, azolta innen senki el nem ment, sőt inkább szállíttatott az szegény úr: új jövevény embereket, s most épülnek, sokan jöttek Fogaras Földjéből. Ezenkívül jöttek Görgényvidékről is.”

1613-ban, amikor Bethlen Gábor a fejedelmi székbe került, ugyancsak a tatárok pusztítják Erdély népét. „Ez meglévén – írja Nagy Szabó Ferenc – Skender basa és Bethlen Gábor Fejérvárhoz szállának ugyan, de a tatárság Báthory Gábor űzése ürügyével az egész mezőséget mind elrablá és felnyalábolá, égeté s hazamene az rabbal.” A hadak nyomában bekövetkezett borzalmas pusztítás, elnéptelenedés méreteire egyes későbbi adatok engednek következtetni. Az 1648–1652¹³⁰² között készült összeírások alkalmával Szászrégenben, Bátoson, Felsőidecsen, Felsőrépán, Kissajón és Paszmoson több mint 140 pusztatelket írtak össze. Ezek közül feltűnően sok szerepel Felsőidecsen (35), Felsőrépán (36). A vallatásból az is kiderül, hogy egyes pusztatelkek lakói a XVII. század elején „holtak el az emberek sokak, s azólta mind pusztában állottanak”. A súlyos emberveszteséget még fél század múlva sem sikerült kiheverni.

Még súlyosabb tragédiák, megpróbáltatások következtek be II. Rákóczi György szerencsétlen kimenetelű lengyelországi hadjárata után. A szultán parancsára a trónjáról lemondani nem akaró II. Rákóczi György ellenkezése miatt majdnem négy éven át török és tatár csapatok dúlták, pusztították Erdély különböző vidékeit, s ezrével fűzték rabszíjra a háború idején amúgy is megfogyatkozott lakosságot. A dúlást nem kerülte el a Felső-Maros mente sem, amely 1660 végétől 1662 elejéig mozgalmas politikai és katonai események színterévé vált. 1660 decemberében Erdély leghatalmasabb főúra, a tatár fogságból szabadult Kemény János lépett a török által kinevezett Barcsay Ákos helyébe. (II. Rákóczi György a szászfenesi csatában 1660 májusában szerzett sebeibe Váradon belehalt.)

Kemény a Habsburg-támogatásban bízva szállt szembe a törökkel. Montecuccoli generális seregével Kolozsvárig nyomult, de ekkor Bécsbe visszarendelték, mert a Habsburgok a törökkel való összeütközéstől féltek legjobban. Kemény János ellen a Nyírség felől Ali budai pasa vonult fel hatalmas sereggel. Kemény kénytelen volt előle a Felső-Tisza vidékére visszavonulni. Ali 1661 augusztusában Dés és a bethleni vár között ütött tábort. A tatárok és saját lovasserege innen kiindulva dúlta fel a Mezőséget, Beszterce vidékét, a Felső-Maros és Marosvásárhely környékét. Erről a szörnyű pusztításról a kortárs Georg Kraus szász krónikás a következőket írta: „Ezek a katonák útjukban mindent felperzseltek, úgyhogy néha 300 falu égett. Valamennyi öreg embert kardélre hánytak, a fiatalokat pedig, akár a férfi, akár a női nemhez tartoztak, magukkal hurcolták.”¹³⁰³ Maga Ali pasa e dúlás után érkezett hadaival Besztercén és Szászrégenen át Vásárhelyre, ahol az erdélyi nemességgel fejedelemmé választatta Apafi Mihályt. A háborúnak 1662 januárjában lett vége, amikor a kisszőllősi csatában Kemény is elesett.

A török–tatár dúlásról a szemtanú Sárpataki Márton ítélőmester számolt be: ő tudósít arról, hogy a török–tatár csapatok a kicsépelt kész gabonát elvitték, az asztagban levőket meggyújtották. Minderre ráadásul bekövetkezett a pestis, hogy újabb áldozatokat követeljen.

Apafi Mihály uralkodásának érdeme, hogy a földre tiport Erdélyi Fejedelemséget talpra tudta állítani, de az elszenvedett emberveszteséget semmivel sem lehetett pótolni.

1687-ben a százötven éves török uralmat a német fennhatóság váltotta fel, amelyet végül 1691-ben a Lipót-féle Diploma (Diploma Leopoldinum) szentesített. Ez a politikai változás gazdasági téren Erdély egész lakosságát súlyos megpróbáltatás elé állította. A helyzet a XVII. század végén és a XVIII. század elején sokkal súlyosabbá vált, mint a török fennhatóság idején: a városokban és falvakban elszállásolt császári katonaság önkényeskedése, az állam­nak járó többszörösen felemelt adó (porció) könyörtelen behajtása, a katonák élelmezése, beszállásolása, továbbá a katonaság részére történő ingyenes szállítás, forspont, vektúrázás, valamint a földesuraknak való, továbbá is változatlan, kíméletlen robotolás jellemezte ezt az időszakot.

Tömören fogalmazza meg ezt az elviselhetetlen állapotot a krónikaíró Cserei Mihály Históriájában, rávilágítva ugyanakkor a Rákóczi-szabadságharc valódi okaira: „Rettenetes porciózás vala a szegény országban e tájban. A regimentek pedig quartélyban szállván, a szegénységen élőstenek, kivált az officiálisok, s a porciójukat pénzül extorqeálák [csikarták ki] a szegénységen. Az executor németek a szegénységet kínozták, kötözték, verték, sós vízzel itatták a pénzért.”¹³⁰⁴

Ezzel magyarázható, hogy a végsőkig elkeseredett jobbágyok nemes uraikkal együtt a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharchoz csatlakoztak nemzetiségre való tekintet nélkül. A harcok az elején (1704) és a végén (1707–1708) Görgény vára körül dúltak. A szabadságharc idején a császári hadsereg katonáitól elkövetett sérelmeket Wesselényi István örökítette meg Naplójában.¹³⁰⁵

Etnikai szempontból egyik legértékesebb statisztikai adatunk az 1580-ban¹³⁰⁶ Bánffy Pál halála után készült osztálylevél a négy Bánffy testvér (Boldizsár, Gábor, László és Péter) között. A telek nagyságából és a családfők számából (5-tel szorozzuk meg) megkapjuk a településen élők számát. A nevekből következtethetünk a nemzetiségi összetételre. Sajnos csak a Maros-völgyi falvak szerepelnek. Kimaradtak olyan népes falvak, mint Bátos, Dedrád, Vajda, Magyarfülpös, Faragó, Vajdaszentivány.

A magyarói Bánffy-uradalomhoz tartozó telkek
és jobbágyok megoszlása

Sor-szám	A falu neve	Telkek száma	Jobbágyok lélekszáma	Megjegyzések
1.	Szászrégen mezőváros	160	800 v. 1000	hozzávetőleges
2.	Gléden	56	280
3.	Monor	53	265
4.	Déda	52	260	Bisztrával együtt
5.	Liget	52	260
6.	Magyaró	32	160	hozzávetőleges
7.	Beresztelke	23	105
8.	Mónosfalva	19	95
9.	Holtmaros	15	75
10.	Magyarrégen	12	60
11.	Taploca	8	40
12.	Füleháza	8	40

A táblázatban szereplő két utolsó faluról kitűnik, hogy mindkettő új település: ami pedig Magyarrégent és Holtmarost illeti, mindkettőt valósággal beszorították más, nagyobb települések közé: Magyarrégent Szászrégen – amelytől csak egy patak választotta el – és Felfalu közé. Holtmarost a kelet felől határoló hegy valósággal falként választotta el az Idecs pataka felé való terjeszkedésben. A megoldás csak az lehetett, hogy az Idecs patak a hegyek közé mélyen benyúló völgyébe és a lankás hegyoldalakon telepítenek falut, ami az 1300-as évek második felében be is következett.

A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcnak a szatmári békével (1711) történt befejezése rendezettebb viszonyokat tett lehetővé az egész XVIII. századon át. A továbbiakban eltekintünk a politikai események érintésétől, ehelyett a nemességnek a XVII. század második és a XVIII. század első felében végrehajtott jobbágytelepítési kérdésével foglalkozunk: e téren kizárólag román jobbágytelepítésről van szó. A telepítés jó része indokolt volt, pótolni kellett az elveszett munkaerőt. Másrészt a XVII. század közepétől tért hódító nemesi, ún. majorsági gazdálkodás a jövedelem érdekében csökkenti a jobbágyföldeket és csatolja az urasági földekhez. Ezenkívül erdőkből irtatott földekkel gyarapítja a birtokot, vagy telepítenek ritkán lakott helyekre, mint pl. a Toplicai-medencében, ahol fenyőerdők irtásával lehetett a telepet szélesíteni, lakóit gyarapítani. Evégből a Bánffyak már az 1660-as években¹³⁰⁷ Fogaras vidékéről telepítenek jobbágyokat Dédára, s onnét, amint a Béldi-levéltárból előkerült lista tanúsítja, Taplocára, azaz Toplicára. Ugyancsak egy másik kimutatás: 1665 körül „Dédáról ezrek mentek Taplocára, Bánffy Boldizsár rész jószágára.” Tehát 1661–1665 között 391 fogarasi román jobbágyot telepítettek a Bánffyak Toplicára. A XVIII. században ezekből alakultak ki saját körzetében Platonest, Kelemenpatak, Magyarós, Zenkány és Csubatány nevű települések. Továbbá a Maros völgyében Göde és Mesterháza kivételével, Nyákra Ilva, Ratosnya. (Ezekre alább térünk ki.) A XVII. századra vonatkozóan birtokviszonylatban nem maradt fenn olyan kimutatás, amelyet e terület vonatkozásában használni tudnánk. A XVIII. században az állam részére számos összeírás történt: ezek közül gazdasági-társadalmi szempontból igen értékes az 1723-as, 1750-es és 1784-es összeírás. A lakosság nemek szerinti és társadalmi megoszlása, valamint a települések összlétszáma tekintetében jól használható adatokat tartalmaz a II. József-féle, 1784–1787-es népszámlálás, amely számunkra is nagy segítséget jelent.

A Felső-Maros mente benépesüléséhez részben a mostoha természeti feltételek, a mezőgazdasági termelésre alig alkalmas terület, másrészt elszigeteltsége is közrejátszott. Országút hiányában a Maros völgyében, a hegyek gerincén folyt a közlekedés. A bátrak tavasszal tutajon vagy télen a befagyott jégen közlekedtek. A benépesítés felgyorsulása a „zöld arany” kitermelésével és a tutajozással kezdődött el. Gomba módra jelennek meg a 40 km hosszú part mentén a fűrészmalmok, s mellettük kialakulnak a Maros-parton vagy a hegyoldalakon szétszórt telepek.

Ami Toplicát illeti, bár a XVII. század 60-as éveiben Dédáról 331 fogarasi románt telepítenek oda, természetesen családostól, mégis 1787-ben a lakosság létszáma alig éri el az 500-at. Ennek valószínűleg számos oka lehetett: a) a Bánffy birtokosok innen telepíthettek távolabbi birtokaikra. Adatunk van rá, hogy 1720 körül innen Beresztelkére 10, Magyaróra pedig 17 családot telepítettek; b) egy része még a telepítés után egyszerűen továbbállt, ami máshol is megtörtént; c) a gyermekhalandóság igen magas számarányt ért el; d) az évtizedenként megismétlődő pestisnek is része lehetett benne.

A XVIII. század 70-es éveitől kezdve a gyergyói székelyek is igyekeznek Toplicán vagy talán Gödén, Mesterházán megtelepedni. 1803-ban „valami 20 esztendőnél nem igen régebb időtől fogva kezdenek a remeteiek és gyitróiak Toplica felé beljebb harapózni”. Továbbá, 1804-ben a székelyek 50 házhelyet foglaltak el.

A faipar, fakitermelés-, szállítás gyors fellendülését mutatja a lakosság rohamos fejlődése.

Toplica 1850-ben: 2343, 1880-ban: 4276, 1910-ben: 7378.

Göde és Mesterháza, Nyágra 1769–1773-ban a térképen Wacht Haus (Erdészházak) néven van jelölve.

1850-ben Gödemesterházán 972 az összlétszám, ebből 882 román, magyar 75, német vagy zsidó 15.

Palotailván: 146, ebből román 232, magyar 14.

Ratosnyán: 363, román 345, magyar 18.

Dédán: román 942, magyar 127, idegen 25.

Füleházán: 636, román 530, magyar 48, idegen 58.

1910-ben Toplicán: 7378, román 4134, magyar 2417, német 651, idegen 126.

Gödemesterházán: 2197, román 1297, magyar 736, német 73, idegen 29.

Palotailván: 1552, román 735, magyar 650, német 119, idegen 48.

Ratosnyán: 907, román 350, magyar 464, német 30, idegen 23.

Déda: 2491, román 1586, magyar 361, német 88, idegen 56.¹³⁰⁸ (Dédához tartozott még Bisztra és Füleháza.)

Akárcsak a román lakosság rohamos fejlődése tekintetében, ugyanez mondható el a magyar lakosságról Toplicán, Palotailván, Ratosnyán, Gödemesterházán, kevesebbet változott Dédán a román lakossághoz viszonyítva.

Az 1850-es adatok további alakulására jó összehasonlítható adatokat szolgáltat az 1930-as népszámlálást követő évek népességvizsgálatának kiadott összegezése.¹³⁰⁹ Ha az idézett munka táblázatait vizsgáljuk, a következőket tapasztaljuk: 1930-hoz viszonyítva jelentős változást találunk az ipari központokban, Szászrégenben, ahol a lakosok száma 12 384-ről 39 240-re emelkedett, vagyis 216,86%-kal nőtt. Az 1992-es adatok szerinti összlakosságból 12 471 magyar és mindössze 346 német nemzetiségű az 1930-as 2251-hez viszonyítva. Ugyanez vonatkozik Maroshévízre is, Gödemester­házára, Palotailvára és Ratosnyára. Ezek közül Maroshévíz érte el a legnagyobb lélekszámot: 8214-ről (1930-ban) 17 212-re (1992-ben) emelkedett összlakossága. Keveset változott a lakosság száma Marosfelfalun, Bátoson, Dédán, Alsóidecsen, Balán, Magyarón¹³¹⁰, Marosoroszfaluban, Vajda­szent­ivá­nyon. Jelentő­sen csökkent Beresztelkén, Faragón, Felsőrépán, Kozmatelkén. A legnagyobb népesség­csök­kenés színhelye Kozmatelke, ahol az 1930-as 1918 lélekszám 1992-re 759-re apadt. Ezen „apadások” oka az 1980-as évekig a városokra való eltávozás, de főképp a nagy méreteket öltött „egykézés”. Egészen más a helyzet a németek és a más nemzetiségűek (túlnyomórészt zsidók) esetében. A szászok esetében a mostoha történelmi körülmények folytán katasztrofális helyzet állt elő. Míg 1930-ban közel 8000 lélekre tehető a hét szász településen (Szászrégen, Bátos, Dedrád, Ludvég, Vajola, Alsó- és Felsőidecs) élő németek száma,1992-ben még a 600-at sem éri el.

Sajnálatos módon kell megállapítanunk, hogy 700 évvel ezelőtti letelepedésük után a Maros menti szászok eltűnőfélben vannak.

Ugyanez a sors érte a deportálások és a tömeges kivándorlások következtében a Felső-Maros menti zsidóságot is, akiknek létszáma napjainkban még a százat is alig közelíti meg.

Jelentősen növekedett azonban a cigányok száma, akik a lakosság 8,6%-át teszik ki Bátoson, 5,31%-át Dédán, 26,41%-át Faragón, 10,8%-át Alsóidecsen, 10,87%-át Magyarón, 9,05%-át Marosfelfalun és 5,19%-át Marosvécsen. Faragó nagyszámú cigány lakossága annak a ténynek a következménye, hogy a községhez tartozó Tancs lakosságának 60%-a cigány.

Ami a jövőt illeti, minden attól függ, hogy az ipari létesítmények mennyiben állják meg a helyüket. Megindult egy ellentétes folyamat is: városról falura telepednek vissza, és igyekeznek valamilyen vállalkozásba fogni, pl. Beresztelkén és Mónosfaluban svájci tőke felhasználásával modern tejfeldolgozó üzem létesült, más falvakban pedig földművesszövetkezetek vagy fafeldolgozó műhelyek létesültek. De ez csak a szerény kezdet, a jövőt illetően tennivaló van még bőven...

Pap Ferenc

A kolozsváriak marhakereskedése a XVI. század

végén és a XVII. század első felében
(a harmincadkönyvek alapján)