Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

*

A letűnt idők iránt érdeklődő egyszerű olvasók, visszatekintvén az 1848–49-es forradalom- és szabadságharcról szóló tudományos munkák és népszerűsítő kiadványok immár másfél évszázada tartó, olykor-olykor elapadó, de aztán ismét hullámmá dagadó áradatán, könnyen azt hihetik, hogy múltunknak erről a viszonylag rövid, de annál viharosabb szakaszáról a historiográfia már mindent elmondott, ami csak elmondható. Ám a szakemberek, akik egyébként is tudják, „mélységesen mély a múltnak kútja”, tisztában vannak vele, hogy akárcsak Klió birodalmának más, sokszor és sokaktól bejárt tartományairól, a „népek tavaszának szép magyar verőfényéről” is jó néhány vonatkozásban még eléggé hézagosak az ismereteink. Számos olyan mozzanata van még ma is a 150 esztendővel ezelőtt lezajlott eseményeknek – köztük lényegbevágó mozzanatok is –, amelyek fölött eleddig valamiképpen átsiklott a kutató tekintet. A forradalom évadjának erdélyi egyetemalapító törekvései is azok közé a 48-as fejlemények közé tartoznak, amelyek valahogy mostanáig kívül rekedtek a históriai vizsgálódások látókörén. Márki Sándor, aki – mint ismeretes – az erdélyi felsőfokú tanintézetek régi történetével tán mindenki másnál többet foglalkozott¹⁰⁸⁴, állítólag az egyetemi gondolat 1848-as új szárba szökkenéséről is írni akart, forrásanyagot is gyűjtött hozzá, de aztán a tervezett munkája végül mégis elmaradt.¹⁰⁸⁵ A jeles történész idestova már száz esztendeje elejtett szándékát kíséreljük meg a következőkben ismét fölvenni, s a magunk szerény képességei szerint legalább részben megvalósítani.

Olykor a történelmi események és folyamatok, amelyek első megközelítésben még egyértelműeknek és könnyen rekonstruálhatóknak látszanak, mihelyt elkezdünk behatóbban foglalkozni velük, meglepően összetetteknek és nehezen átvilágíthatóknak bizonyulnak. Valahogy úgy vagyunk az 1848-as forradalom idején jelentkező, annak históriai össze­függésrendszerébe ágyazódó egyetemteremtő törekvésekkel is. Ezeknek elsősorban az köl­csönzött egykor bonyolult és némileg ellentmondásos jelleget, ma pedig az teszi kissé nehézzé az értelmezésüket, hogy többféle vetülékszálból szövődik egybe, s a különböző vetülékszálak eltérő aspirációkból sodródtak össze. Nézetünk szerint – amit a továbbiakban természetesen megpróbálunk majd dokumentálni is – az egyetemalapítás gondolatát 1848-ban voltaképpen két, egymástól elég jól elhatárolható társadalmi csoport tűzte Erdélyben napirendre, s a kétféle kezdeményezés mögött egymástól ugyancsak elég világosan elkülönülő indítékok állottak. Elsőként az egykori tanügyi értelmiség prominens képviselői léptek ki a közéleti porondra azzal a javaslattal, hogy a kor követelményeit és a forradalmi átalakulás kívánalmait szem előtt tartva, mielőbb tudományegyetemet kellene Kolozsváron fölállítani. A megfelelő szintű felsőfokú képzés biztosítását, mint majd látni fogjuk, ők alapvetően a nemzeti élet fundamentumának tekintett oktatásügy szerves részeként kezelték, s döntően művelődés- és tudománypolitikai feladatot láttak benne. A tanügyi értelmiség kezdeményezésétől nyilván nem egészen függetlenül, de annak motivációitól és célképzeteitől mégis jócskán elütő módon, az unió kimondását követő hetekben-hónapokban a kolozsvári polgárság és az erdélyi hivatalnokrétegek körében is mindinkább teret hódított egy helyi tudományegyetem létrehozásának az igénye. Ez igény mögött lényegében az a regionális és civis aggodalom húzódott meg, hogy az unió folytán előállt új közjogi helyzet következtében Erdély nemcsak közigazgatási, de kulturális központ nélkül is marad, s Kolozsvár, amely eleddig a provinciában kiemelkedő szerepet játszott, elveszíti régi fényét és ragyogását. Úgy tetszik, hogy a létrehozandó tudományegyetemet még a Szamos-parti város törvényhatósági testületei is olyan „kompenzációs intézménynek” tekintették, amely – más „kompenzációs intéz­ményekkel” együtt – a guberniumi rendszer fölszámolásából származó társadalmi gondok és közösségi frusztrációk ellensúlyozását hivatott biztosítani.

A tanügyi értelmiség a korábbi évek hasonló oktatásügyi aspirációit megújító kezde­ményezése, valamint a Kolozsvár esetleges lehanyatlásától életfeltételeiben is fenyegetett polgári és tisztviselői rétegek óhaja-bizakodása mellett 1848 nyarán mintha még egy har­madik, közvetlenül a politikum szférájából kiinduló törekvés is körvonalazódott volna az erdélyi egyetemalapítást illetően. Ám nézetünk szerint ez a törekvés, melynek nyomait az ún. unió-bizottság tevékenységében és Eötvös József miniszteri működésében egyaránt fölfe­dezhetjük, voltaképpen csak a politikai gyakorlatnak az előbbi kétfajta társadalmi föllépésre adott válaszát jelentette, és így a jelentősége is csak azokkal összefüggésben világítható meg.

Az 1848-as erdélyi egyetemteremtő tervek és törekvések közül kétségkívül az egykori tanügyi értelmiség elképzelései érdemlik meg leginkább az utókor figyelmét. Kolozsvár tanárai, az egész további nemzeti fejlődés szemszögéből kulcsfontosságúnak tartván egy erdélyi felsőfokú tanintézet megszervezését, részletes plánumot tettek le ezzel kapcsolatban a forrongásban levő magyar oktatásügy asztalára. De mielőtt rátérnénk e plánum közelebbi bemutatására, szükségesnek tartjuk vázolni röviden azokat a meglehetősen mélyreható változásokat, amelyek a forradalom hangulati közegében a protestáns felekezeti iskolák tanárainak-tanítóinak oktatásügyi szemléletében végbementek. Enélkül ugyanis nemigen értenők meg az universitas scientiarium létrehozásának általuk szorgalmazott módozatát sem, s még kevésbé értenők meg azt a – mély pedagógiai elkötelezettségtől áthatott – radikális szellemiséget, amely egyetemteremtő kezdeményezésüket egészében jellemezte. Lényegében arról van itt szó, hogy a protestáns tanárság, amely a két Ratio Educationis közreadása idején még oly elszántan védelmezte a felekezeti iskolák autonómiáját, s oly hevesen tiltakozott az országos érvényű tantervek gondolata ellen, most határozottan egy egységes, minden felekezeti megosztottságtól mentes oktatási rendszer létrehozása mellett szállt síkra.

Lássunk egy-két beszédesebb históriai tényt, történeti bizonyítékot ezzel kapcsolatban.

Például azt, hogy már „a magyar tanítók első egyetemes és közös gyűlésén”, amelyre 1848. július 20–24-én került sor a fővárosban, s amelynek egyik alelnökévé a résztvevők Brassai Sámuelt választották meg, egyértelműen az a nézet kerekedett felül – ámbár ellentétes álláspontok is elhangzottak – hogy az állam által felügyelt egységes köznevelést kell megteremteni az országban.¹⁰⁸⁶ A felekezeti megosztottságtól mentes és az egyházak szervezeti rendjétől, valamint társadalmi küldetésétől független iskolahálózat létrehozásának a gondolata különösen határozott formában jelentkezett a protestáns tanárság képviselőinek 1848. szeptember első napjaiban tartott pesti tanárkonferenciáján. Eötvös József hívta ekkor a fővárosba a protestáns egyházak vezetőit, s velük együtt a protestáns tanintézetek küldötteit, megtárgyalandó közösen a kormányzat által tervezett „egyházi és iskolai reform” kérdéseit. Ám a tanárok, nem tudván szót érteni saját egyházi elöljáróikkal, Péczeli Józsefnek, a debreceni református főiskola jónevű történettanárának az elnökletével, valamint Berde Áronnak, a kolozsvári unitárius kollégium fiatal, de már sokaktól ismert természet- és vegytantanárának a „jegyzősége” mellett külön tanácskozásra ültek össze. Tanácskozásuk befejezéseképpen terjedelmes Emlékiratot intéztek a vallás- és közoktatásügyi minisz­tériumhoz, amit aztán nyilatkozat formájában a sajtóban is közreadtak.¹⁰⁸⁷ A Kossuth Hírlapja 1848. szeptember 17-i számában megjelent „nyilt vélemény”, melynek kolozsvári aláírói között Berde Áron mellett Brassai Sámuelt, valamint Nagy Pétert, a református főtanoda helyettes természettantanárát, szolgáló lelkészt, Erdély későbbi református püspökét is ott találjuk, egész szellemiségével, sőt úgyszólván minden mondatával azt sugallja a kései olvasónak, hogy forradalomban született. Célszerűnek tartjuk kissé hosszabban idézni belőle:

„A protestáns tanítók, bízván a kor szülte és nemzet biztosította szabadságban, a szorosb értelemben vett egyháztól mint önálló és vallási hitegyesülettől különváltnak és önállónak kívánják a tanügyet is.

A hittudomány az egyházé [...]; de a tudomány általában, mint közös nevelési és tanítási ügy, úgy tartjuk, hogy az nem lehet többé csak egy felekezeté, az az összes hazáé egyfelől, és másfelől az összes emberiségé. Annak fölvirágozása az összes nemzet érdekében van. De ami a nemzetet egészben érdekli, ami életét minden irányban fejleszti, jövendőjét biztosítja, azt az egész nemzetnek kell elrendelnie, az egész nemzetnek kell kezelnie. És így a tanügynek, a tanszabadság elvének tökéletes fönntartása mellett, az álladalomtól kell függenie, a tanítónak a haza hivatalnokának kell lennie.”

„Oly, annyi és akképpen felszerelt iskolákra van máris szükség e hazában, minőket, mennyit és amint felszerelhetőket sem egyes polgárok, sem egyes felekezetek felszerelni nem képesek. De ha az érdekek összesülnek, létesülni fognak ily iskolák. Bátran ki lehet mondani, miszerint a haza jelen veszedelmes bomladozásának egyik és alighanem fő oka az eddig hazaszerte uralkodott szeparatisztikus nevelési és oktatási rendszerben véglik. Ki ne kívánna szebb jövendőt, ki ne kívánna dicsőbbet e nemzetnek a szabadság, egyenlőség s testvériség elveire fektetendő nevelés által?”¹⁰⁸⁸

A protestáns tanárok pesti tanácskozásán elfogadott nyilatkozat az iskolahálózat és az oktatási rendszer nemzeti szempontok alapján történő átépítésével kapcsolatosan nem szorítkozott pusztán csak a szem előtt tartandó általános elvek megfogalmazására, hanem pontokba szedve a konkrét teendőket is fölvázolta. A javasolt gyakorlati lépések sorában mindjárt a legelső helyen azt emelte ki, hogy az egymáshoz közel levő felekezeti főtanodák összevonása révén „legalább két” tudományegyetemet és három „szakegyetemet” kellene létrehozni az ország­ban. A nyilatkozatnak ezzel a részével egyelőre nem kívánunk foglalkozni, mert nemigen lenne jó – tanulmányunk diszkurzív logikájának semmiképpen sem használna –, ha a minket érdeklő 1848-as oktatásügyi fejlemények tárgyalása során elébe vágnánk bizonyos dolgoknak. Mindaz, amit a protestáns tanügyi értelmiségi szemlélet változásáról, illetve – azt érzé­keltetendő – a szeptember eleji pesti tanácskozásról s annak oktatásstratégiai állás­foglalásáról elmondottunk, tökéletesen elégséges ahhoz, hogy most már az egykori szellemi-hangulati háttér ismeretében térhessünk rá a kolozsvári egyetemalapító kezde­ményezés bemutatására.

Egy hónappal az unió május 30-i kimondása után s mintegy két hónappal a protestáns tanárok „különutas” pesti értekezlete előtt, egészen pontosan 1848. június 29-én a Méhes Sámuel alapította Erdélyi Híradó utódlapja, az ekkor már Ocsvai Ferenc által szerkesztett Kolozsvári Híradó Szabó József „orvostudor” tollából rendkívül érdekes vezércikket jelentetett meg.¹⁰⁸⁹ A vezércikkben, melynek címe így hangzott: Tudományos egyetem (universitas) Kolozsvárott, az állott, hogy a Szamos-parti város „tudományokkal foglalkozó több feltűnő fiai” néhány nappal korábban tanácskozást tartottak, megvitatván egy helyi egyetem létrehozásának az ügyét és annak gyakorlati módozatait. Nem kétséges, hogy e vezércikket az 1848-as erdélyi egyetemteremtő törekvések egyik alapvető jelentőségű dokumentumának kell tekintenünk. Ám mielőtt bármit is mondanánk a tartalmáról, nézzük meg, ki is volt a szerzője, ki volt az az „orvostudor” Szabó József.

A história múltbéli szereplőit illetően a történeti köztudat általában megelégszik azzal, hogy néhány egyébként is ragyogó nevet időről időre újra fényesre csiszol. Részben még a történettudomány is hajlik arra, hogy csak Klió kiválasztottjaival foglalkozzon. A letűnt idők szerény epizodistáival nemigen törődik senki, noha az események alakulásába kisebb-nagyobb mértékben mindig beleszóltak ők is. Szabó Józsefről nem tud a historiográfia semmit, pedig 1872-ben, amikor meghalt, Felvinczi Takács Lajos a Vasárnapi Újság hasábjain még így búcsúzott tőle: „Ha Kolozsvárott egyetemünk lesz, ha ebből a tudo­mányosságnak jótevő forrása fog fakadni, ha a nemes verseny hazai művelődésünk hatalmas előmozdítására szolgáland, ha ki fog kelni a mag, mely most vettetett, s az utód hálával fog emlékezni a férfiakra, kik a tudománynak e szentélyét építék, ezek nevei közt első helyen fog állani dr. Szabó Józsefé is.”¹⁰⁹⁰

Szabó József 1805-ben született az udvarhelyszéki Véckén.¹⁰⁹¹ Felvinczi Takács Lajos így jellemezte őt: „Székely volt tetőtől talpig – egyszerűségében, őszinteségében, gondol­kodásmódjában, egész eredetiségében; megtartotta e jelleget minden körülmények közt, ott és akkor is, mikor a tulajdonságok nemigen szolgáltak arra, hogy valakit grata personavá tegyenek.”¹⁰⁹² Gimnáziumi tanulmányait Székelyudvarhelyen és Kolozsváron végezte, majd mintegy három évig a gyulafehérvári római katolikus papneveldében tanul. Egyházi pályára kívánt eredetileg lépni, de aztán hamarosan rájött, hogy a világi tudományok és profán élet dolgai közelebb állnak intellektuális alkatához. Odahagyván a gyulafehérvári papneveldét, 1829-ben beiratkozott a pesti egyetem orvostudományi karára, majd a következő évtől kezdve a bécsi egyetemen folytatta orvosi tanulmányait. Itt szerzett 1834-ben orvos- és sebésztudori címet, valamint szemész- és szülészmesteri oklevelet. Ezt követően egy ideig a peregrinatio academica európai útjait járta: Göttingában, Berlinben és Párizsban igyekezett tovább gyarapítani orvostudományi ismereteit.

Miután hazatért Erdélybe, Kolozsvárott telepedett le, s aztán egész élete, szakmai pályájá és közéleti működése ehhez a városhoz kötődött. Az orvosi praxis mellett, amelynek révén rövid idő alatt komoly tekintélyre tett szert a Szamos-parti városban, tanári munkát is vállalt: 1838-tól kezdve az Orvos-sebészi Intézetben először bonctant és szülészetet oktatott, majd az ún. különös gyógy- és kórtan tanára lett. 1858-ban kinevezték a kolozsvári országos kórház igazgatójává, két év múlva pedig, 1860-ban, az Institutum medico-chirurgicum igazgatását is átvette.¹⁰⁹³

Mindeközben széles körű társadalmi-közügyi tevékenységet is folytatott, ámbár a politikának militáns hevülete, úgy tetszik, mindig idegen volt tőle. Emberi és szakmai tekintélyének, valamint a város életében játszott kiemelkedő szerepének köszönhetően 1869-ben Kolozsvár őt választotta egyik képviselőjévé a magyar országgyűlésbe. Amit Felvinczi Takács Lajos Szabó Józsefnek a kolozsvári egyetem létrehozása érdekében tett állhatatos erőfeszítéseiről, illetve az e téren szerzett múlhatatlan érdemeiről írt, az az 1869 és 1872 közötti képviselői tevékenységéhez kapcsolódott. Felvinczi Takács megállapításaival tökéletesen egybe­hangzóan írt erről Finály Henrik is. Kifejtette, hogy Szabó József nem tartott nagy szónoklatokat az országházban az egyetem fölállítása érdekében, nem hallatta szinte soha a hangját az egyetem ügyében, de az okosság csendjében annál határozottabban dolgozott a cél elérése végett. Idézzük Finály Henriket: „Nem ívekre, hanem egész [...] kötetekre terjednek azok a feljegyzések [!], felvilágosítások, javaslatok, emlékiratok és figyelmeztetések, amelyekkel folytonosan ostromolta a közoktatási minisztert és hivatalnokait [...] fényesebben, mint bárkit a legremekebb számadó beszéd, igazolja Szabót képviselői működésében a ma már ténnyé és kétségbevonhatatlan bizonyossággá vált kolozsvári egyetem.”¹⁰⁹⁴

Visszatérve Szabó Józsefnek a Kolozsvári Híradó 1848. június 19-i számában megjelent vezércikkére, először arra a kérdésre kíséreljük meg válaszolni, hogy kik voltak vagy lehettek a Szamos-parti városnak azok a „Tudományokkal foglalkozó több feltűnő fiai”, akik néhány nappal korábban tanácskozást tartván, meghányták-vetették egy helyi egyetem fölállításának a lehetőségét. Nem az egykori kezdeményezők pontos névsorát akarjuk itt összeállítani – egyik bemutatandó történelmi dokumentumunkban egyébként is lesz majd egy hasonló névsorunk –, hanem egy sok mindenre fényt derítő föltételezést szeretnénk a szóban forgó tanácskozás kapcsán megkockáztatni. Azt gyanítjuk, hogy a tanácskozás a Kolozsvári Nevelői Kör néven működő iskolapedagógiai és oktatásmódszertani egyesület keretében vagy legalábbis annak közreműködésével zajlott le. Ha elfogadjuk ezt a hipotézist, annak asszociációs erőterében könnyen kitapinthatókká válnak azok az összefüggések, amelyek az 1848-as kolozsvári egyetemteremtő törekvéseket félig-meddig az öt-hat évvel korábbi hasonló törekvések folytatásává tették [...]^**