Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

1. sz. grafikon

Marosszék lakosságának társadalmi megoszlása 1831-ben
A felmérés alapján

Az adózók kiegészített nyilvántartása alapján

2. sz. grafikon

Marosszék lakosságának nemzetiségi megoszlása

3. sz. grafikon

Marosszék lakosságának vallási megoszlása

Palkó Attila

Adatok a Felső-Maros mente etnikai változásaihoz

A Felső-Maros mente Erdély területéhez képest aránylag kis tájegység, a jelenlegi Maros megye egyharmadát sem teszi ki. Ennek ellenére, sajátos történelmi körülményeinek köszön­hetően megérdemli, hogy szélesebb körben is ismertté váljék mindaz, ami itt közel két évezredes fejlődés során végbement. Elsősorban azokra a döntő jelentőségű történelmi eseményekre gondolunk, amelyek meghatározó szerepet játszottak a vidék arculatának alaku­lásában: nevezetesen a nyomukban keletkezett népmozgásra s az ennek következtében fellépő etnikai változásokra.^*

A Felső-Maros mente középkori településtörténetét illetően arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy Erdély más területeihez hasonlóan a magyarság ezt a területet mikor és hogyan telepítette be. A Képes Krónika szerint az Etelközből menekülő magyarság a Keleti-Kárpátok szorosain keresztül jutott el Erdélybe, ahol ellenségtől nem űzve megpihenhetett, majd az Alföld felé folytatták útjukat, ahol letelepedtek. Anonymus ennek ellenkezőjét állítja: szerinte Erdély elfoglalása Nyugat felől indult a Meszesi-kapun keresztül. Azóta a történeti, helytörténeti és régészeti adatokra támaszkodva e kérdésben is sok minden tisztázódott.¹²⁸⁷ Elsősorban az, hogy maguk mögött nem hagyhattak teljesen védtelen területet, amit esetleg nyári szállásnak használhattak volna. Gondoskodniuk kellett Erdély középső és déli részének védelméről is. Ezért valószínűnek tűnik, hogy Erdély középső részét az előkelő Zsombor nemzetség vezetésével a Borsa, Agmánd, Szilkalocsa és Mikola nemzetségre bízták, Dél-Erdélyt pedig a Gyula törzsre. Az előbbiek a Kis- és Nagy-Szamos közti területet szállták meg. A Mezőség keleti felét, a havasok felé eső részt és a Felső-Maros mente dombos és folyóvölgyi területét csak az államalapítás és a vármegyerendszer kiépítése után népesítették be. Ezt a részt mint védelmi gyepűrendszert királyi birtoknak tekintették. Megszervezése a dobokai, kolozsi, tordai várispánság feladatai körébe tartozott. Egyes jelentős telepek már a XI. században kialakulhattak. Ezek közé tartozott Széplak, Régen, Vajdaszentivány, Görgény, Vécs, Lövér. Gazdasági szempontból a Luc mellékén fekvő termékeny vidéken alapított Széplak vált jelentőssé. Neve, Györffy István megállapítása szerint jellegzetes XI. századi településre vall: itt alakult meg a királyi birtok udvarháza. Királyi, uradalmi birtokközponttá vált a vécsi és görgényi vár. A XI. századi megtelepülésre vall a vajdaszentiványi két földvár. Az egyik a Beng nevű határrészben, 5 ha-ra kiterjedő Hallstatt kori földvár, amelyet a magyarok is felhasználtak védelmi rendszerükben. Vajdaszentivány faluban pedig a Luc patak teraszán a román temetőben egy kisebb négyszögű földvár nyomai vehetők ki. Ugyancsak a két királyi birtok védelmét szolgálták a görgényi és vécsi, kőből épült várak.

II. Endre király – a királyi birtokok bőkezű eladományozója – a Felső-Maros mentét a XII. század végén vagy a XIII. század elején a Kácsics nembeli Simon bánnak adományozta.

A vidék történetében 1228-ban¹²⁸⁸ nyílott új fejezet – ez az első okleveles említés –, amikor a II. Endre a Gertrud királyné megöletésében vétkes Kácsics nembeli Simon bántól elveszi a gyekei és széplaki uradalmat, s a Tomaj nembeli Dénes fia (II.) Dénes tárnokmesternek, a későbbi Losonczi, illetve a Bánffy és a Dezsőfi család közös ősének adományozza. Ekkor kerül a Felső-Maros-völgye és a Luc mente a vécsi vártól délre és nyugatra, egészen a Kelemen-havasok gerincéig a Bánffy-nemzetség birtokába. Ugyancsak (II.) Dénes, a későbbi nádor, ehhez még megszerzi Szászrégent és közvetlen környékét, amelyet a Bánffyaknak az egész középkoron és újkoron át sikerült megtartaniuk.

1228-tól a XIV. század elejéig Régen környéki településre vonatkozóan mindössze egyetlen közvetlen adatunk van. Ez III. Endre király Erdélyben tett utazásával függ össze, aki ez alkalomból hű párthívét, Dénes nádor fiát, (III.) Dénes ispánt, a régeni uradalom birtokosát meglátogatta Philpuson (a jelenlegi Nagyfülpös), és őt az osztrákok ellen tanúsított vitézségéért Lápos birtok adományozásával jutalmazta.¹²⁸⁹

A vidék népesedése további alakulásában Dénes nádor fia, Losonczi (III.) Dénes ispán, valamint ennek fia, (I.) Tamás játszottak szerepet. Mindezt könnyen megtehették. (II.) Dénes korának egyik leghatalmasabb főura volt. A szolnoki ispánság tisztsége mellé megszerezte a tárnokmesteri tisztet, majd az erdélyi vajdaságot, végül pedig a nádori székbe emelkedett. Fia (III.) Dénes nemcsak megszilárdítja apja örökségét, hanem páratlan ügyességgel még gyarapítja is azt. Ez utóbbi fiai pedig az Anjouk – Róbert Károly és Nagy Lajos király – szolgálatába szegődve az akkori idők legnagyobb kiterjedésű nemesi birtokállományát hozták létre. Ezáltal szervezettebb keretek között mehetett végbe a jobbágyok munkája.¹²⁹⁰

A telepítésben szerepet játszott a kolozsmonostori apátság is. Abafája délnyugati rásze az apátságé volt, s ezért a falu elnevezésében a párhuzamos helynévmegjelölés: Abafája/Apáti. A XIII. század eleji és a tatárjárás előtti telepítésben szerepe volt még Bana ispánnak is – az ő nevét viseli Banyi (a jelenlegi Mezőbanyica) –, Kökényes-Radnót nembeli Kökényes ispánnak, Kácsik nembeli Mihálynak (erdélyi vajda 1201–1212) és öccsének, Simon bánnak (erdélyi vajda 1215-ben), a tatárjárás előtt Tomaj nembeli Dénes tárnokmesternek. Valószínűleg az ő nevét viselte Dénesteleke (a tatárjárás után a két Szakál elnevezésű falu).

Az 1241–1242-es tatárjárás a Felső-Maros mentére, sőt délebbre is kiterjedt, s borzalmas pusztítással járt: egyes falvak elpusztultak (Rados, Dedrád, Monor, Alsó- és Felsőidecs, Régen, Petele), mások lakossága meggyérült (Felfalu, Banyi, Beresztelke). Ezek pótlására Losonczi (III.) Dénes telepít magyarokat, szászokat és oroszokat. A telepítés a XIV. század közepétől a XVI. század elejéig tart. Ekkor került sor a románok betelepítésére is. A betelepítés következtében Régen környékén, a korábban meglévő magyar települések helyén számos szász lakosságú falu keletkezett. A Maros völgyében: Alsó- és Felsőidecs, Szász­disznajó (Alsórépa), Szászszakál, Szász- és Magyarrégen, Petele, Körtvélyfája. Felfaluba szászokat is telepítettek. A Luc patak völgyében keletkezett szász falvak: Felsőrépa, Monor, Alsó- és Felsőgléden, Bátos, Dedrád, Vajola, Ludvég, Szászfülpös, Banyi, Harasztos: összesen 20 falu. Szászrégentől északkeletre két orosz (rutén) falut telepítettek: Felső­oroszfalut (Marosoroszfalu) és Oroszidecset. A XIV. század végén még egy harmadik orosz falut, Felsőidecspatakát. A fentiekből kiderül, milyen jelentős vérveszteség érte a magyarságot. Ezzel együtt, a szászok javára, jelentős területveszteség is.

Az okleveles adatok tükrében nyomon követhetjük a románok megtelepedését is. Ez esetben a telepítők nevét is ismerjük. 1385-ben Losonczi Tamás fia: Dénes arra szólítja fel a régeni uradalomban lakó magyarokat, románokat és oroszokat vagy Erdély más birtokain lakókat, hogy hozzájuk küldött emberének, Veres Jánosnak mindenben engedelmeskedjenek.¹²⁹¹ Az oklevelekben először a következő falvak fordulnak elő: 1364¹²⁹²: Kövesd, Mónosfalu. 1393¹²⁹³: Alsó- és Középsőidecspatak, Déda, Liget. Ez derül ki 1393-ban Dénes bán halála után, amikor fivéreinek fiai között osztozkodásra került sor. 1461-ben említik Hodákot¹²⁹⁴ (Maroshodák), 1509-ben¹²⁹⁵ Füleházát és 1580-ban¹²⁹⁶ Taplocát. Ez utóbbi telepítéstől az is kiderül, hogy a birtokos Bánffyak és Losoncziak elődei igyekeztek a település szempontjából megfelelő erdős hegyvidéket bevonni a településbe, s ezáltal növelni a birtokosok jövedelmét. Ilyen helyen keletkezett Oroszidecs, a három Idecspataka, Toplica, Liget. Ezt a helyzetet jól mutatja a Kelemen-havasok alján, törgyerdőben létesült Liget, amelynek a román neve is Dumbrava: tölgyerdőt jelent.

Megoldatlan maradt számunkra az 1285-ös erdélyi tatár betörés kérdése. Tudjuk, hogy Erdély-szerte nagy pusztítást végeztek, s portyázó csapataik a Felső-Maros mentére is eljutottak, viszont nem okozhattak olyan nagy kárt, mint elődeik 1241-ben. Hogy a lakosság nem pusztult el – sőt a szász telepes falvak is tovább gyarapodtak –, erre bizonyíték az abafáji és a felfalusi templom építése. Továbbá, mind a Luc patak mellékén, mind a Maros völgyében a pápai tizedjegyzék – 1332–37 – tanúsága szerint nem elpusztult, hanem ellenkezőleg, népes falvakkal találkozunk.

A települések sokkal korábban létesültek, mint ahogyan az oklevelekben először feltűnnek. Feltűnésük mindig valamilyen hivatalos ténykedéshez, eljáráshoz kapcsolódik: birtokadományozás, elkobzás, öröklés, csere, pereskedés, s ennek köszönhetően maradt reánk.¹²⁹⁷

XII. század: 1228: Mogorreuu (Magyaró)

Wecheu (Marosvécs)

Dienus Telke (Dénesteleke, eltűnt falu a mai Erdőszakál határában)

Luer (Lövér)

Regun (Szászrégen)

Sceplok (Széplak, ma Dedrádszéplak)

Radus (eltűnt falu, Ludvég határában lehetett. Ott ma is élő helynév

a la Roadaşă román és zu Ruadesch szász elnevezésű határrész)

1268: Toldalagh (Toldalag)

Vanakateleke, Unkateleke (Unoka)

1291: Philbus (Fülpös, a későbbi Magyarfülpös, ma Nagyfülpös); 1319:

Nagfilpus; 1439: Magyarphilpes, Zaszhpilpes; 1319: Kysephilpus,
Szászfülpös

XIV. század: 1315: Bany (Banyi; 1332: Gindusdorf, Szászbanyica, ma Mezőbanyica)

Scentushaza (Szentösháza; 1358: Zenthandryas, ma Szentandrás)

1319: Berycteluke-Berech(k)telke (ma Beresztelke)

Batus (Bátos)

Dedrad (Dedrád)

Felfalu (1333–1335: Villa Principis, szászul Pränzdorf)

Felydech (Felidecs, Felsőidecs)

Gledin-Gledény, 1332: Gledino = Felsőgledény; 1332: Kledyn =
Alsógledény

Gyznoyo (Gyisznojó, Disznajó)

Kisepfilpus (Kisebbfülpös, Szászfülpös, ma Kisfülpös)

Magiarzakaal (Magyarszakál, eltűnt falu Erdőszakál határában)

Monor (Monor)

Monorou (Monyoró, Magyaró)

Olydech (Alidecs, Alsóidecs)

Rosk (eltűnt falu Disznajó, Erdőszakál, Gléden határában)

Zaazgyznoyo (Szászdisznajó, Alsórépával azonos; egészen a XVII.
század közepéig így említik)

Zaazzakal (Szászszakál, a XVI–XVII. században Pusztaszakál,

Erdőszakál nyugati határában fekhetett)

Uruzfalu circa Monorou (Oroszfalu, Marosoroszfalu)

Uruzfalu superior (Felsőoroszfalu, Oroszidecs)

Veylla (Veyla, Vajola)

Vereszech (Veresszék, a XVII. század elején Marosvécsbe olvadt
be)

1319: Haraztus (Harasztos)

Kurtuelkopu (Körtvélykapu, Körtekapu)

1322: Ludvégfalva (Ludvégfalva, Ludvég)

1323: Poukateluke (Pókatelke, Póka)

Abbafaya (Abafája, 1359: Apáthy; Abafája délnyugati része a

kolozsmonostori apátságé volt, s ettől kezdve a két nevet párhuza-
mosan használják; a XV. századtól beleolvad Abafájába)

de Sancto Johanne (Szentivány, 1366: Mortunzentyana, Zenthyan,

Marosszentivány, Szentivány; 1451: Waydazenthyuza, Vajda-
szentivány)

Villa Rapularum (Répafalva, a pápai tizedszedők Répafalvához

vették Szászdisznajót is. A XVII. sz. közepétől kezdve a két telepü-
lés Alsó- és Felsőrépa néven szerepel)

1340: Benk (Benktelke lakói által elhagyott puszta föld; Szászrégen déli

részén a Beng nevű határrész)

1340: Tanch, Tanchaza (Tancs, Toncsháza, Tancs)

1357: Farago (Faragó)

1358: Magiar Regun (Magyarrégen)

1364: Kuesd (Kövesd, Maroskövesd)

Vyfalu in capite Kuesd (Újfalu = Mónosfalu)

Molnasfalw (Molnasfalu, Mónosfalu)

1367: Bala (Bala)

1381: Zarwasmezeu (Szarvasmező: csupán egyszer említik, Disznajó hatá-
rában fekhetett)

1391: Idechpatak (Idecspatak: az oklevél két más román falut: Alsó- és

Középidecspatakát és egy orosz falut – Felsőidecspataka – említ

Deda (Déda)

Lyget (Liget, Marosliget)

XV. század: 1461: Hadak (Hadák, Maroshodák)

1492: Hodor (Hodor nevét egyszer említi az oklevél, Alsórépa, Gléden
határában kereshetjük)

XVI. század: 1509: Filehaza (Füleháza)

1580: Taplocza

Összefoglalva a fentieket: a telepítések befejeztével kialakult a népesség (magyar, román, szász – az oroszok kevésbé jönnek számításba) hármas tagolódása. Ennek következtében bontakozott ki az évszázados békés együttélés, kölcsönhatás eredményeként a Felső-Maros mente sajátos arculata, jöttek létre azok a kultúrtörténeti értékek, amelyek különös színt kölcsönöztek a vidéknek.

Egyházi téren a Felső-Maros mente az Ózdi (jelenleg Uzdiszentpéter) Főesperességhez tartozott,¹²⁹⁸ amely magába foglalta még a Mezőség középső és keleti részét is. Ebbe egységesen beletartoztak mind a magyar, mind a szász katolikus egyházközösségek.

Igen fontos adatokat őrzött meg számunkra az 1332–1337-es években a XXII. János pápa által keresztes háború céljára elrendelt tizedgyűjtés. Ennek értelmében minden egyházi javadalmasnak évi jövedelme huszadrészét kellett a pápai követeknek lefizetnie évente kétszer, az Úr Mennybemenetele és Mindszentek ünnepén. A követség hat esztendő alatt nagy munkát végzett, s a begyűjtött összegekről készített számadást benyújtotta a Szentszékhez. A fennmaradt számadási jegyzéknek számunkra különös fontossága az, hogy 1. biztos kulcsot ad a XIV. század egyházi jövedelméről; 2. híven feltüntették a folyó pénznemek nevét, amiből egyúttal következtetni tudunk a pénznek a gazdasági életben megnövekedett szerepére (Károly Róbert uralkodása idején, 1307–1342), valamint a népesség számarányára is; 3. ugyancsak megtartották a régi községeknek és azok papjainak nevét; 4. az egyházmegyéknek kerületekbe osztását és szervezését. A települések zöme a Maros és a Luc patak mentén tömörült. A legnépesebb települések Szászrégen, Ózd, Bátos, Dedrád és Teke. Az össze­írásból következtethetünk a népesség etnikai összetételére is. A tizedfizetésre – mint tudjuk – csak a római katolikus lakosság volt kötelezhető. Így a feltüntetett falvakban a lakosság is magyar és szász volt. A magyarok a Maros jobb és bal partján, a szászok pedig a Luc patak és a Mezőség keleti részén voltak számosabbak.

A Felső-Maros mente történetében a XIV. század elejétől az 1600-ig terjedő időszakig számos említésre méltó esemény történt. Ilyen jelentős esemény a Tomaj nemzetségbeliek osztoz­kodása.¹²⁹⁹ 1319-ben Losonczi (III.) Dénes fiai, Tamás, István és Dezső az atyjuktól örökölt régeni uradalomhoz tartozó birtokon osztozkodtak.

Tamás mesternek jutott: Régen, Beresztelke, Sajó, Monor, Rosk, Magyar­szakál, Szász­disznajó, Monyoró (Mogyoró), Oroszfalu (Marosorosz­falu).

István mesternek jutott: Dedrád, Széplak, Gledény, Vécs, Felidecs, Alidecs, Holtmaros, Felsőoroszfalu (Oroszidecs).

Dezső mesternek: Bátos, Vajola, Szászszakál, Disznajó, Veresszék, Felfalu, Lövér. Az oklevélnek etnikai összetétel szempontjából különleges jelentősége van. Az egyszerű falvakban három nemzetiséget tüntettek fel: magyarokat, szászokat és oroszokat (ruténeket). Régen vegyes, fele magyar, fele szász.

Magyar falvak – Beresztelke, Sajó, Magyarszakál, Magyaró, Széplak, Vécs, Holtmaros, Disznajó, Veresszék, Felfalu, Lövér.

Szász falvak – Régennek fele, Monor, Szászdisznajó, Dedrád, Gledény, Felidecs, Alidecs, Bátos, Vajola, Szászszakál, Rosk.

Orosz falvak – (Maros)oroszfalu, Oroszidecs, Felsőidecspataka (1393-ból)

Ennek a birtokmegszállásnak nemcsak a XIV., hanem a későbbi századokban is fontos szerep jut a Felső-Maros mente gazdasági-társadalmi, etnikai viszonyainak alakulásában. A várak, udvarházak építésével, birtokközpontok létesítésével szervezett keretbe fogták a vidék falvait, és hozzájárultak az új feudális körülmények között kialakult életformához. A megosztással kialakultak a Tomaj nemzetség ágai. Tamás a Losonczi és Losonczy-Bánffy család közös őse; testvére, Dezső a Losonczi Dezső vagy Dezsőfi családé; István időközben elhunyt.

A XIV. század első felét illetően – a pápai tizedjegyzék alapján – örömmel állapíthattuk meg a Maros- és Luc-völgyi telepek gazdasági és számbéli gyarapodását. Ezzel ellentétben megindul egy ellentétes folyamat, amelyet az 1349-es pestisjárvány, az ún. fekete halál okozott, másrészt ehhez hozzájárultak a XV. század első felének török betörései és az 1437-es parasztfelkelés kiváltotta zavaros állapotok. Ez perspektivikusan nézve kihat a magyar és a szász lakosság helyzetére: egyes helyeken megindul az asszimilációs és felmorzsolódási folyamat: egyes magyar és szász falvak véglegesen eltűnnek és helyükbe a Bánffyak, Dezsőfiek és Losoncziak románokat telepítenek, egyelőre a Mezőségről, a XVI. század végé­től kezdve főképp Fogarasból.

Az 1349-es pestist a Nagy Lajos nápolyi hadjáratában részt vett itteni katonák hurcolták be. Ekkor pusztulhatott el Magyaró keleti határában Borostelke, a későbbi Középidecspataka helyén Újfalu. (Ezt a határrészt ma is románul Ifalăunak, Újfalunak hívják.) A század végén telepít helyükbe Losonczi István bán és Losonczi Dénes bán románokat. A XV. században ez a folyamat nagyobb méreteket ölt. 1426-ban Harasztoson a szászok helyett kenézt említenek. Az 1451-ben elnéptelenedett Faragót 1456-ban népesítették be. 1461-ben a juhötvenedet a románok Toldalagi Andrásnak, a somkereki Erdélyieknek és Vizaknai Miklósnak fizették. 1461-ben ugyancsak ötvenedet fizető románokat említenek Balán. A XV. század második felében két magyar falu: Lövér és Magyarszakál és négy szász falu: Alsó- és Felsőrépa, Monor, Alsógledény és Szászszakál néptelenednek el és telepednek helyükbe románok. Alsórépát egészen a XVII. század 20-as éveiig Szászdisznajóként említik. Az itteni szászokra az 1490-es években egyedül a Schiller nevű család emlékeztetett.

A XVI. század tragikus, katasztrofális és sorsdöntő eseményei: az 1514-es, Dózsa György vezette parasztháború és a mohácsi vész (1526), Buda eleste, az ország három részre szakadása, az önálló Erdélyi Fejedelemség megalakulása a Felső-Maros mentét csak közvetve érintették, hatásaik inkább társadalmi, gazdasági, vallási és kulturális téren nyilvánultak meg.

A szellemi élet tekintetében a reformáció és a könyvnyomtatás révén az anyanyelvi kultúra megteremtése idéz elő mélyreható változást. Elsőként a lutheri, majd az 1560-as évektől kezdve a kálvini irányzat, végül az unitarizmus. A reformáció korában az egyházszervezet terén is változás következett be. A középkori Ózdi Főesperesség felbomlott. A kálvinista hitre tért magyar falvak egyházközösségei püspöki rendelkezés nyomán a Marosi Református Egyházmegyéhez kerültek, s oda is tartoztak mindaddig, amíg a XVII. század elején megalakulhatott a Görgényi Egyházmegye. A román és orosz falvak lakói a görögkeleti egyház hívei maradtak.

A reformáció egyik legjelentősebb művelődéstörténeti eredménye az anyanyelvű írásbeliség, a szervezett keretekben megindult népoktatás, a műveltség erőteljes fejlődése, amelynek következtében már a kifejezetten jogi vonatkozású megállapodásokat sem latin, hanem magyar nyelven rögzítik.¹³⁰⁰

A XVI. század második felének viszonylag békés fejlődését törte meg az új, a XVII. század első éveire is átterjedő háborús korszak (a tizenöt éves háború, 1593–1606). 1593-ban az ingatag jellemű Báthory Zsigmond is csatlakozott a biztatónak ígérkező kezdeti sikerek után végül is vereséget szenvedett Keresztény Ligához. A hatalmáról négy alkalommal lemondó és háromszor visszatérő Zsigmond fejedelem török, tatár és vallon csapatokat szabadított rá országára. Amikor Erdélyt a császári csapatok szállják meg, a tényleges hatalmat főpa­rancsnokként Basta generális gyakorolta, aki azt tartotta, hogy „vesszővel kell kormányozni”.

A XVII. század eleji siralmas időkre, azaz Basta császári generális rémuralmára és az ezt követő tatár pusztításra vonatkozólag a marosvásárhelyi Nagy Szabó Ferenc Memorialé­jában¹³⁰¹ találunk szomorú feljegyzéseket. A zavaros politikai helyzet tág teret nyitott a zsoldos sereg minden képzeletet felülmúló kegyetlenkedésének: az egyik oldalon Basta prédára éhes vallon és magyar hajdúi, a másikon Székely Mózes seregében harcoló tatár martalócok dúlják, rabolják, égetik a falvakat és hurcolják rabságba ezrével az elfogott szerencsétlen áldozatokat. 1602 tavaszán Konkoly Péter hajdúkapitány csapatai Szászrégent gyújtják fel, míg 1604-ben egy másik hajdúcsapat a Teke közelében levő Nagyida lakosságát és más falvak menekültjeit mészárolja le. Ekkor pusztult el három magyar falu: Kozmatelke, Pusztaalmás és Körtvélykapu, valamint két gazdag szász falu: Szászbanyica és Szászfülpös. Pusztaalmást illetően egy 1602-ből való feljegyzésben ez áll: „Templa Calvinas desalat” (a református templom romokban). A XVI. században Szászbanyica még virágzó szász falu volt. Itt halt meg 1566-ban Johannes Lebel evangélikus pap, latin nyelvű erdélyi szász humanista költő. A Basta-rémuralom idején a lakosság elpusztult vagy elmenekült. Helyükbe románokat telepítettek. Ugyanaz a sors érte Szászfülpöst, ahol a szászok helyébe magyarok és románok települtek. Valamivel többet tudunk Kozmatelkéről és Körtvélykapuról. Kozmatelke magyarsága Basta korában (1600–1603) elpusztult, s az új földesúr, a felsőoroszi (Görgény tartomány) román származású Krajnik László telepíti újjá. 1610-ben írja Bethlen Gábor: „Kolozs vármegyében levő Kozmatelke nevű falunk a vitézlő Krajnik László jószága, melyben ennek előtte magyarok laktanak, de az elmúlt esztendőkbeli disturbiumokban elpusztulván, minthogy annak utána sok helyekről idegen oláh népeket reá hozván, úgy telepítette volna meg.” Utasítja a fődézsmaszedőket: „Hadjuk azért és parancsoljuk kegyelmeteknek az mi levelünk látván, ennek utána az megnevezett Kozmatelke nevű falut dézsmaadásra ne kényszerítse, hanem az feljebb megírt immunitással szabadon élni engedje.” Körtvélykapu (jelenleg Körtekapu), 1602: „Combusta et desolata” (felégetve és feldúlva). Azt is megtudjuk egy 1642-es adatból, hogy kikkel népesítették be. A szökött jobbágyokat illetően a feljegyzésben az áll: „Miólta mi idetelepedtünk, azolta innen senki el nem ment, sőt inkább szállíttatott az szegény úr: új jövevény embereket, s most épülnek, sokan jöttek Fogaras Földjéből. Ezenkívül jöttek Görgényvidékről is.”

1613-ban, amikor Bethlen Gábor a fejedelmi székbe került, ugyancsak a tatárok pusztítják Erdély népét. „Ez meglévén – írja Nagy Szabó Ferenc – Skender basa és Bethlen Gábor Fejérvárhoz szállának ugyan, de a tatárság Báthory Gábor űzése ürügyével az egész mezőséget mind elrablá és felnyalábolá, égeté s hazamene az rabbal.” A hadak nyomában bekövetkezett borzalmas pusztítás, elnéptelenedés méreteire egyes későbbi adatok engednek következtetni. Az 1648–1652¹³⁰² között készült összeírások alkalmával Szászrégenben, Bátoson, Felsőidecsen, Felsőrépán, Kissajón és Paszmoson több mint 140 pusztatelket írtak össze. Ezek közül feltűnően sok szerepel Felsőidecsen (35), Felsőrépán (36). A vallatásból az is kiderül, hogy egyes pusztatelkek lakói a XVII. század elején „holtak el az emberek sokak, s azólta mind pusztában állottanak”. A súlyos emberveszteséget még fél század múlva sem sikerült kiheverni.

Még súlyosabb tragédiák, megpróbáltatások következtek be II. Rákóczi György szerencsétlen kimenetelű lengyelországi hadjárata után. A szultán parancsára a trónjáról lemondani nem akaró II. Rákóczi György ellenkezése miatt majdnem négy éven át török és tatár csapatok dúlták, pusztították Erdély különböző vidékeit, s ezrével fűzték rabszíjra a háború idején amúgy is megfogyatkozott lakosságot. A dúlást nem kerülte el a Felső-Maros mente sem, amely 1660 végétől 1662 elejéig mozgalmas politikai és katonai események színterévé vált. 1660 decemberében Erdély leghatalmasabb főúra, a tatár fogságból szabadult Kemény János lépett a török által kinevezett Barcsay Ákos helyébe. (II. Rákóczi György a szászfenesi csatában 1660 májusában szerzett sebeibe Váradon belehalt.)

Kemény a Habsburg-támogatásban bízva szállt szembe a törökkel. Montecuccoli generális seregével Kolozsvárig nyomult, de ekkor Bécsbe visszarendelték, mert a Habsburgok a törökkel való összeütközéstől féltek legjobban. Kemény János ellen a Nyírség felől Ali budai pasa vonult fel hatalmas sereggel. Kemény kénytelen volt előle a Felső-Tisza vidékére visszavonulni. Ali 1661 augusztusában Dés és a bethleni vár között ütött tábort. A tatárok és saját lovasserege innen kiindulva dúlta fel a Mezőséget, Beszterce vidékét, a Felső-Maros és Marosvásárhely környékét. Erről a szörnyű pusztításról a kortárs Georg Kraus szász krónikás a következőket írta: „Ezek a katonák útjukban mindent felperzseltek, úgyhogy néha 300 falu égett. Valamennyi öreg embert kardélre hánytak, a fiatalokat pedig, akár a férfi, akár a női nemhez tartoztak, magukkal hurcolták.”¹³⁰³ Maga Ali pasa e dúlás után érkezett hadaival Besztercén és Szászrégenen át Vásárhelyre, ahol az erdélyi nemességgel fejedelemmé választatta Apafi Mihályt. A háborúnak 1662 januárjában lett vége, amikor a kisszőllősi csatában Kemény is elesett.

A török–tatár dúlásról a szemtanú Sárpataki Márton ítélőmester számolt be: ő tudósít arról, hogy a török–tatár csapatok a kicsépelt kész gabonát elvitték, az asztagban levőket meggyújtották. Minderre ráadásul bekövetkezett a pestis, hogy újabb áldozatokat követeljen.

Apafi Mihály uralkodásának érdeme, hogy a földre tiport Erdélyi Fejedelemséget talpra tudta állítani, de az elszenvedett emberveszteséget semmivel sem lehetett pótolni.

1687-ben a százötven éves török uralmat a német fennhatóság váltotta fel, amelyet végül 1691-ben a Lipót-féle Diploma (Diploma Leopoldinum) szentesített. Ez a politikai változás gazdasági téren Erdély egész lakosságát súlyos megpróbáltatás elé állította. A helyzet a XVII. század végén és a XVIII. század elején sokkal súlyosabbá vált, mint a török fennhatóság idején: a városokban és falvakban elszállásolt császári katonaság önkényeskedése, az állam­nak járó többszörösen felemelt adó (porció) könyörtelen behajtása, a katonák élelmezése, beszállásolása, továbbá a katonaság részére történő ingyenes szállítás, forspont, vektúrázás, valamint a földesuraknak való, továbbá is változatlan, kíméletlen robotolás jellemezte ezt az időszakot.

Tömören fogalmazza meg ezt az elviselhetetlen állapotot a krónikaíró Cserei Mihály Históriájában, rávilágítva ugyanakkor a Rákóczi-szabadságharc valódi okaira: „Rettenetes porciózás vala a szegény országban e tájban. A regimentek pedig quartélyban szállván, a szegénységen élőstenek, kivált az officiálisok, s a porciójukat pénzül extorqeálák [csikarták ki] a szegénységen. Az executor németek a szegénységet kínozták, kötözték, verték, sós vízzel itatták a pénzért.”¹³⁰⁴

Ezzel magyarázható, hogy a végsőkig elkeseredett jobbágyok nemes uraikkal együtt a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharchoz csatlakoztak nemzetiségre való tekintet nélkül. A harcok az elején (1704) és a végén (1707–1708) Görgény vára körül dúltak. A szabadságharc idején a császári hadsereg katonáitól elkövetett sérelmeket Wesselényi István örökítette meg Naplójában.¹³⁰⁵

Etnikai szempontból egyik legértékesebb statisztikai adatunk az 1580-ban¹³⁰⁶ Bánffy Pál halála után készült osztálylevél a négy Bánffy testvér (Boldizsár, Gábor, László és Péter) között. A telek nagyságából és a családfők számából (5-tel szorozzuk meg) megkapjuk a településen élők számát. A nevekből következtethetünk a nemzetiségi összetételre. Sajnos csak a Maros-völgyi falvak szerepelnek. Kimaradtak olyan népes falvak, mint Bátos, Dedrád, Vajda, Magyarfülpös, Faragó, Vajdaszentivány.