Rácz István
A hajdúszabadság társadalomtörténeti összefüggései
A Magyar- és Erdélyország történetében egykoron kiemelkedő fontosságú hajdúság a rendi társadalom kései terméke. Közismert, hogy nálunk a rendi társadalom az alappilléreit, a nemességet és a jobbágyságot, már a XIII. századtól kezdte megformálni és 1848-ig ez maradt a szerkezeti váza. Az időben széles ívű rendi világban a XVI–XVII. században egy nagyobb arányú társadalmi átrendeződés következett be. Korántsem arról volt szó, hogy már ekkor megrendült volna a fennálló társadalmi építmény, sőt tovább erősödött és egyszersmind új vonásokkal gyarapodott. Ennek a jelei mindenekelőtt az akkor már komoly történelmi múlttal rendelkező alaposztályoknál figyelhetők meg.
A jobbágytársadalomban az örökös röghöz kötés rendszere vert gyökeret, amit azonban semmiképpen sem szabad az iskolai tankönyvekben akaratlanul is sugalmazott társadalmi megmerevedéssel azonosítanunk. Bár ellentmondásnak tűnik, mégis azt állapíthatjuk meg, hogy a paraszti migráció a korábbiakhoz képest megnövekedett, s ezzel párhuzamosan a társadalom belső mozgása is erősödött. Az osztályok és rétegek közé a jog nem tudott áthághatatlan falakat emelni, amiből az is következett, hogy a jobbágyok elől sem lehetett a társadalmi emelkedés útját teljesen elzárni. Igaz, hogy a jobbágyi kötöttségekből legtöbbször csak törvénytelen úton sikerült kiszabadulni. Jellegzetes kortünetként állapította meg a történetírás, hogy ezekben a századokban egyes vármegyék parasztnépessége jórészt kicserélődött.
A nemességen belül a változás elsősorban abban mutatkozott, hogy a fő- és a köznemesség egyre határozottabban elkülönült egymástól, ami a kéttáblás országgyűlés kialakulásával a közjog gyakorlásában is kifejezésre jutott. A nemességnél megkülönböztetett figyelmet érdemel még az a jelenség is, hogy a régiek mellett egy újabb típus tűnt fel, az ún. armalista vagy címeres nemes néven ismert réteg, amelyet az egyik török forrás igen találóan „írt nemesek”-nek nevezett. Ez azt jelentette, hogy birtok nélkül nyertek nemességet, nobilitásuknak az írás adott nyomatékot és csupán kiváltságokat biztosított. Így Magyarországon a szállásbirtokos és donációs nemesek mellett a birtoktalan nemesek is a társadalom színterére léptek. Abból következően pedig, hogy ezeknek a kiváltsága is öröklődött, a természetes szaporodás révén létszámuk folyton gyarapodott. A többféle eredetű nemesség végül is olyan méretűre növekedett, hogy elérte az ország össznépességének az 5%-át, s emiatt a kortársak hazánkat joggal nevezték a „sok nemes országá”-nak.
A XVI–XVII. században azonban az egykorúak annak is tanúi lehettek, hogy a rendi társadalom meghatározó osztályai – a jobbágyság és a nemesség – között átmenetinek tekintett rétegek is kialakultak. Az átmeneti fogalmat a tudományos rendszerezés utólag alkotta, és a szakirodalom olyan értelemben használja, hogy a jobbágyság és a nemesség között képezett átmenetiséget, illetve közbülső társadalmi státust. Ide lehet sorolni a hajdúságot és a végvári katonaságot. A terminológia vitathatóságára ezúttal nem kívánok kitérni. Arra a tényre azonban mindenképpen utalnom kell, hogy ún. átmeneti rétegek már korábban is éltek az országban. Ilyennek tekinthetjük mindenekelőtt a honfoglalás korától számon tartott székelységet és a XIII. században betelepült jászkunokat. A XVI–XVII. században tehát a hajdúság és a végvári katonaság kialakulásával bővült az átmeneti rétegek köre.
E két utólag említett réteg életre hívásában döntően katonapolitikai érdekek ok és okozati összefüggései ismerhetők fel. A török hódítás és az ország három részre való tagolódása szinte parancsolóan teremtette meg a szükségszerűségét új katonarétegek kialakulásának. A feltételeit azonban a hazai társadalmi meghatározókban kereshetjük, amelyek lehetővé tették, hogy a különböző jogállású társadalmi osztályok és rétegek pereméről letöredezett elemek közös táborban egymásra találjanak.
A hajdúságra szűkítve a nézőpontunkat, mindenekelőtt a közgondolkodásban elterjedt téves nézetet kell eloszlatnunk, amelyik a magyarországi hajdúságot speciális magyarországi társadalomtörténeti jellegzetességnek tartja. Ezzel a felfogással szemben ma már kétségtelenül bizonyítani tudjuk, hogy a török hódítás vagy a török veszély hatására a többi kelet-európai és balkáni országban is feltűntek a magyar hajdúság társadalmi megfelelői. Gondoljunk a lengyel- és oroszországi kozákokra, a szerb hajdukokra, a román fejedelemségek haiduc csoportjaira vagy a görögországi kleft népességre, valamennyiben felismerhetjük a magyarországi hajdúság párhuzamait. Ez természetes is, hiszen a hasonló társadalmi fejlődés és az egyező történelmi veszélyhelyzet, a társadalom mozgásirányát is – főbb tendenciában – azonos vagy közel azonos módon formálta.
A hajdúság kialakulásának talán a legszembetűnőbb jellemzője, hogy etnikai és társadalmi integráció eredménye. Nemzetiségi összetételénél hangsúlyoznunk kell, hogy a hajdúk közé – a magyarok mellett – délszláv származású, a korabeliek szerint rácnak nevezett etnikumok szép számmal sodródtak, sőt a XVI. század első felében az utóbbiak még túlsúlyban is lehettek. Ezt természetesnek kell tartani, hiszen a török elől Magyarországra menekült hadra fogható népesség egyetlen kenyérkereseti lehetősége a kardforgatás volt. Az a Takáts Sándor által képviselt felfogás azonban nem állja meg a helyét, amelyik a magyarországi hajdúság kialakulását egészében a rácokban véli felfedezni.
Ami viszont a társadalmi összetételét illeti, nem csupán egyszerűen a sokszínűségéről beszélhetünk, hanem a társadalmi szintetizálás funkciójáról is. Zömmel parasztokból kerültek ki, de nemesek, polgárok, székelyek, jászkunok és végbeliek is közéjük elegyedtek. Társadalomjogi vonatkozásban ez azt eredményezte, hogy a hajdúvá vált jobbágy státusa emelkedett, a nemesé viszont süllyedt, míg a székelyek, jászkunok és végváriak hasonló szintű közösséget cseréltek.
Ebben a korban persze nemcsak a hajdúság volt társadalmi szintetizáló közeg, lényegében ilyen vagy ehhez hasonló törvényszerűség érvényesült a végváriaknál vagy a városi polgárok esetében is. Az külön tanulmányt igényel, hogy az egyes rétegek hajdú sorba való szegődésének indokait részletesen megvilágítsuk. Legtermészetesebbnek mindenesetre a parasztok eljárását tekintjük, mert számukra egyértelműen a társadalmi hierarchia lépcsőfokán való feljebb lépést jelentette. Náluk a végső eredmény szempontjából annak semmi jelentősége nem volt, hogy a külső ellenség fegyvere vagy a földesúr elnyomása elől menekültek a hajdúkhoz. De az országos nemeseknél és részben a szóban forgó átmeneti rétegeknél már kizárólag, vagy legalábbis elsősorban, a török pusztítás hatását jelölhetjük meg mozgatórugóként. A birtokaikat vesztett nemesek és a lakóhelyükről elűzött polgárok, végváriak és jászkunok útja vezetett a megélhetés reményében a hajdúk közé. Közös törvényszerűségként fogalmazható meg viszont a nemes és nemtelen származású hajdúknál, hogy valamennyien lakóhelyet változtattak, és ez egyben társadalmi állapotukban is változást eredményezett.
Ezek után nem tűnhet meglepőnek, hogy a hajdúság szinte kezdeti időszakától fogva differenciálódott. Ez már azért is törvényszerűen jelentkezett, mert egyetlen olyan társadalmi osztály sem volt az országban, amelyik ne rétegeződött volna. A hajdúk esetében fel kell figyelnünk arra a jelenségre, hogy őket nem a korábbi társadalomjog vagy a vagyoni állapot hierarchizálta, hanem a hajdúszabadság milyensége.
Áttekintve a hajdúk társadalomtörténeti fejlődésmenetét, azt állapíthatjuk meg, hogy a XVI. században három, a következőkben négy rétegét különböztethetjük meg, míg az ezt követő XVIII. század elejétől a hajdúság egyetlen csoportra szűkült. A XVI. században az ún. szabad hajdúk kerültek előtérbe, akik mindenfajta földesúri és államhatalmi függést leráztak magukról, s ténylegesen társadalmon kívüli státust vívtak ki maguknak. Mellettük a végvári hajdúk kaptak fontos szerepet, akik zsold fejében a király végváraiba szegődtek. Valójában a Kassától Szentgyörgyváráig (Zala m.) húzódó végvárvonal valamennyi erődítményében szolgáltak. De már ebben az évszázadban megjelent a magánföldesúri hajdú-típus is. Ők a földesurak magánhadseregének lettek a tagjai, zsold fejében szolgáltatás nélküli paraszttelkekre ülhettek. Korábbi számbavétel során száznál több ilyen helységet találtam, zömmel a Partiumhoz közel eső vidékeken, a Sajó-Hernád völgyében, de Zimányi Vera és Dankó Imre tájékoztatása szerint Körmend környékén (Vas m.) és Baranyában a Dunántúlra is jutott belőlük.
A XVII. század elejétől tovább bővült a hajdúság fogalma. Bocskai István és az őt követő erdélyi fejedelmek a hajdúk egy részét fejedelmi kiváltságokkal ruházták fel. Itt elsősorban a ma ismert hét hajdúvárosról – Nánás, Dorog, Vámospércs, Polgár, Hadház, Szoboszló és Böszörmény – volt szó, de ezeket 1660 tájáig a kevésbé emlegetett „kishajdúnak” is nevezett 20 bihari hajdúváros (Szalonta, Ürögd, Szentmárton, Tamási, Harsány, Körösszeg, Komádi, Vekerd, Sas, Régeny, Félegyháza, Bagamér, Mikepércs, Bagos, Konyár, Derecske, Berettyóújfalu, Kaba, Sáránd, Tépe) jelentősen kiegészítette. Az ún. Szegedi járás az utóbbiakat szabadságjogaitól megfosztotta.
A Bocskai-féle szabadságolás kettős pillérre épült: a fejedelemtől „a haza szabadságáért végzett fáradságos munkájukért” – így fogalmaz a nagy kiváltságlevél – szabad földet kaptak tulajdonul és ezt nemesi jogok szerint élhették. Ez a kiváltságolás és annak oklevélbe való foglalása páratlannak tekinthető a magyar oklevelezési gyakorlatban. Az egyedisége elsősorban abban mutatkozott, hogy nem csupán az érdem (meritas) fejében adományozott földtulajdonról rendelkezett, hanem a nemesi jog gyakorlásáról is. A korábbi évszázadokban a donációkat tartalmazó oklevelekben nemigen fordul elő a nemesség adományozásának a formulája, csak a földbirtok (rajta élő népekkel együtt) adományozásáról szóltak. A korfelfogás szerint a föld (feudum) nemesítette meg a személyt, és ezt az oklevelekben nem kellett külön feltüntetni. Aki földadományban részesült, egyszersmind nemessé is vált. Bocskai azonban eltért ettől az oklevelezési gyakorlattól, mert szükségesnek vélte a hajdúk nemességre való jogosultságát külön is az adományt tartalmazó oklevélbe foglaltatni.
Bocskai a hajdúkat olyan korszakban nobilitálta az ősi szokás szerint való birtokadományozással, amikor Magyarországon már a donációval egybekötött nemesítés gyakorlata erősen beszűkült. Az egykorú oklevelek tanúsága szerint a fejedelem az új típusú nemesi armálist is osztogatta, ezek közül Benda Kálmán százharmincötöt gyűjtött össze. Az egyes személyeknek szóló nemesítéstől merőben eltért a hajdúk privilegizálása. Igaz, hogy a saját birtokait adta a hajdúk tulajdonába, ez azonban semmit sem változtat a tényeken. Az 1605. évi Korponán kelt kiváltságlevél szerint a hajdúk szabadsága mindkét ágon örökölhetővé vált. Látszólag tehát ilyen tekintetben is teljes nemesi szabadságot tartalmazott. Szó szerint úgy is fogalmazott, hogy a privilegizálással a hajdúk „Magyar- és Erdélyországnak igaz nemesei sorába” kerültek. Mégsem mondható ez azonosnak a már régen kialakult országos nemesítés gyakorlatával. A hajdúk ugyanis Bocskaitól közös és nem személy szerinti nemesítést nyertek és ennek az érvényessége nem terjedt ki az egész országra, csak a hajdúvárosi közösségeken belül érvényesült. Az országos nemesi jogállástól abban is eltért, hogy a hajdúknak 1790-ig nem volt állandó országgyűlési képviseletük. Utólagos hivatkozásuk szerint ugyan egy ideig, így 1620-ban is, meghívást nyertek oda, de később már ilyenre nem került sor. Kívül rekedtek a megyei közgyűléseken is, ami a kisnemesség egyik legfontosabb jogi intézménye volt. Egyértelmű tehát, hogy korlátozott nemesi szabadság ez, s ha így tekintjük a dolgot, akkor tényleg indokolt a hajdúkról átmeneti rétegként beszélni. Annál is inkább, mert az országos nemesek igyekeztek magukat a hajdúktól elhatárolni, beleértve a megyei nemeseket is, s mindent elkövettek annak érdekében, hogy még ezt a korlátozott kiváltságukat se tarthassák meg. Másik oldalról viszont ezzel a hajdúellenességgel magyarázható, hogy folytonosan védelmi alapállásba kényszerültek, s ebből a szorító helyzetből a kivezető utakat keresve, arra az eredményre jutottak, hogy vármegyei rangot kellene kivívniuk maguknak. Igaz, hogy ez a gondolat csak a reformkorban vetődött fel, de ebbéli törekvésükben ekkor sem találtak politikai támogatóra.
Bocskai kiváltságlevele ugyan nem beszél erről, de a hajdúk úgy értelmezték, hogy városi keretekben telepednek le. A korabeli iratok településeiket – amelyek korábban possessiók, villák, azaz falvak voltak – oppidumként, vagyis mezővárosként emlegették. A rendi korszakban – mint az közismert – két főbb várostípus keletkezett, az oppidum és a civitas. Az előbbi mezőváros és földesúri joghatóság alá tartozott. Az utóbbi szabad királyi város és királyi fennhatóság alatt élt. A hajdúvárossal tehát új oppidum (mezőváros) fogalom jelent meg a magyar várostörténetben, mégpedig azért, mert ez nem ismert földesúri fennhatóságot maga fölött és önigazgatásra rendezkedett be. Az önigazgatási forma ebben a korban nem csupán közigazgatási, hanem igazságszolgáltatási önállóságot is jelentett. Az ún. jurisdictiót maga gyakorolta, s ezzel kizárta jogi síkon is a maga területéről a magánföldesúri bíráskodási formát.
Azt nehéz lenne eldönteni, hogy a hajdúszabadságolásnak eme formája kizárólag Bocskai elgondolása volt, avagy a környezetében élő tanácsurak segítségével született. Az azonban bizonyos, hogy Bocskai társadalmi és katonapolitikai felfogásával összhangban állott. És ami különösen fontos: a szükség kényszerítette ki Bocskaitól, mert a hajdúkérdés megoldásának akkor ez volt a legmegfelelőbb formája, de semmiképpen sem mondható esetlegesnek, nagyon is tudatos elgondolást tartalmazott. Az állandóan készenlétben lévő, gyorsan mozgósítható katonai erejét kívánta velük növelni, s ilyen vonatkozásban a székelyeket tekintette példaképnek. A kiváltságlevélben ezt világosan meg is mondja, amikor letelepítésüket indokolja: az erdélyi hűséges székelyek szokását követi, amikor egy bizonyos állandó helyre letelepíti őket, hogy számára minél hasznosabb, sikeresebb szolgálatot teljesíthessenek, s mindenkor készen találja őket. A célkitűzés mellett a kiváltságolás módjánál is a székely szabadságot tartotta szem előtt, amennyiben a hajdúknak a székelyekéhez hasonló helyi jellegű, közös kiváltságot biztosított.
Arról nincs tudomásunk, hogy a XVII. században Bocskai után a politikai közvélemény a hajdúszabadság alapjául szolgáló földtulajdon jogosultságát megkérdőjelezte volna. Belül a hajdúvárosokban azonban – a népesség szaporodásával párhuzamosan – a földtulajdon birtoklásáért már növekvő küzdelem alakult ki. A belső feszültség alapoka tulajdonképpen a kiváltságlevél általános megfogalmazásából származott, amennyiben a földtulajdon birtoklásának a módjáról nem rendelkezett, s így tulajdonképpen annak szabályozását rábízta az önkormányzatokra. A szabadságlevél kibocsátása után, a birtokbavétel és a letelepedés során többféle ellentmondás került felszínre, s ezeket a gyakorlatban valahogyan át kellett hidalni. Bocskai – mint ismeretes – mintegy tízezer hajdúkatonáját ruházta fel közös szabadsággal és nem bizonyos helységeket. A fejedelem kiváltságlevelében csak megnevezte azokat a helyeket – amelyeket mindig határaikkal értelmeztek –, ahova a hajdúk tulajdonosként letelepedhettek. Halála után azonban a hajdúkatonáknak adott privilégium az egyes helységek, hajdúvárosok kiváltságává vált. Mindazok, akik az ún. törzsökös hajdúkon (azaz a fejedelem által kiváltságoltak és azok utódain) kívül a hajdúvárosok lakói lettek (az egyes helységekben megmaradt és továbbélő jobbágyok, valamint a privilegizálás után betelepülők) valamilyen formában és mértékben részesülni kívántak a hajdúszabadság előnyeiből, és ténylegesen részesültek is. Ez a magyarázata annak, hogy olyan sok jobbágy igyekezett a hajdúvárosokba betelepedni. De így válik érthetővé számunkra az a nagy társadalmi feszültség is, amely a törzsökös hajdúk és a beköltözöttek között kialakult már a XVIII. században is, de különösen azt követően. Közöttük tulajdonképpen a szabad hajdúföld birtoklásáért folyt a küzdelem. A törzsökösök és a beköltözöttek között emiatt többször került sor komolyabb zendülésszerű összecsapásokra is.
Az uralkodó politikai felfogás – tudomásom szerint – a hajdúknak a városszervezetét sem vitatta. Erre a nemességnek nem is volt indoka, hiszen nem a szervezeti kereteikkel volt gondjuk, hanem a kiváltságolásukkal. A szabadságolásuknak is inkább az őket érintő vonzata, összefüggése keltett izgalmat köreikben. Különösen azt sérelmezték, hogy jobbágyaik közül sokan szöktek a hajdúvárosokba, ahonnan kevés módjuk volt azokat visszaperelni. Ezúttal csak jelezni szeretném, hogy ami a történetírást illeti, a hajdúvárosok mezővárosi jellegének, azoknak az általános fejlődéshez igazodó és eltérő vonásait a kutatás még korántsem tisztázta kellőképpen. Azt azonban világosan látjuk, hogy egyes hajdúvárosoknak a kiváltságolás a rendi korszakban is komoly fogódzókat nyújtott, s ezeket az előnyöket a polgári világba is tovább vitték magukkal. Gyimesi Sándor kutatásaiból az derül ki, hogy 1828-ban városiassági érték szempontjából Böszörmény az előkelő 37., Szoboszló pedig a 49. helyet foglalta el az ország akkori szabad királyi és mezővárosai között. E két hajdúváros tehát még néhány szabad királyi várost is maga mögé utasított a rangsorban.
Joggal vetődik fel a kérdés: mi lehet a magyarázata annak, hogy a Bocskai által telepített hajdúvárosok a török kiűzése után is megtarthatták a szabadságukat, amikor az egész ország Habsburg-fennhatóság alá került, hiszen kiváltságukat e dinasztiával szemben tanúsított vitézségükért kapták. Itt is sok irányba futtathatnánk a válaszadás szálait. Ezúttal azonban csak négy – általam legfontosabbnak vélt – szempontra szeretném a figyelmet ráirányítani. Először is: Bocskainak nem volt olyan egyenes ági leszármazottja, aki visszakövetelhette volna az egykori donációját a hajdúktól. Kivételt Polgár képezett, ami a kiváltságolás időszakában elvileg egyházi tulajdon volt, a bizonytalan birtoklási viszonyok közepette került a hajdúk kezére, s ezt az egri káptalan a XVIII. század elején vissza is perelte magának. Másodszor: arra utalhatunk, hogy a hajdúk a török világ után hadkötelezettségük ellenére állami adót fizettek, ugyanúgy, mintha jobbágyok lettek volna. Az állam bevételi forrását a jogi állapotuk nem csökkentette, anyagilag tehát szabadságuk elvonását kincstári érdek nem indokolta. Harmadszor: a hajdúvárosok lélekszáma az ország összlakosságához mérten már nem számottevő. A szabadságjogait tovább éltető hat hajdúvárosban II. József korában mindössze 28 ezer lelket írtak össze, s ez a népességszám 1846-ban 69 ezerre növekedett, miközben az ország lélekszáma 9, illetve 12 millióra emelkedett. Statisztikailag alig érzékelhető módon 3%-ban képviseltették magukat az ország népességében. Semmiféle katonai veszélyt nem jelentettek a bécsi udvar számára, annál kevésbé, mert a hajdúság ekkorra már – s ezt tekinthetjük a negyedik kiemelt gondolatkörnek – életformájában is nagyon távol került a katonáskodástól.
A hajdúknál történetük folyamán – nagyobb léptékkel haladva is – három lényegesebb életformaváltást ismerhetünk fel, ami természetesen katonai értéküket is meghatározta. Az első a XVI. század első felében regisztrálható. Szabó István kutatásaiból ismert, hogy a hajdúság ebben az időszakban vált pásztor-hajtó népből katonáskodó elemmé. A változást az ország gazdasági-politikai életében bekövetkezett események idézték elő. A marhakivitel, ami döntően a hajdúk (hajtók) közreműködésével történt, nagyon lecsökkent, s a keresetüktől elesett hajdúk katonának szegődtek, s ehhez a török–magyar háborúk korában kedvezett az idő. A második nagy életformaváltozás Bocskai korában, a fejedelmi kiváltságolások és telepítések nyomán következett be. Ez tízezer hajdúkatonát érintett, családtagjaikkal együtt. A hajdúk ettől fogva a katonai foglalkozást földműveléssel egészítették ki, s a generációváltásokkal egyre inkább az utóbbit tekintették főfoglalkozásuknak. A hajdúk harmadik életformaváltozása 1848-tól mutatható ki. Ez a forradalom valamilyen formában az egész magyar társadalmat érintette, veszteséget eredményezett vagy előnyöket biztosított. Természetesen vetődik fel tehát a hajdúknál is a kérdés: nyertek vagy veszteségeket szenvedtek az átalakulás során? Ez is olyan felvetés, amelyikről külön lehetne értekezni. Az bizonyos, hogy a hajdúk ekkor véglegesen elveszítették az 1605-ben szerzett előjogaikat, de ugyanakkor véglegesen leoldozták magukról a katonai kötelezettséget is. Ismeretes ugyanis, hogy az általános védkötelezettség bevezetésével a rendi hadszervezeti formákat is felszámolták. A nagy társadalmi átrendeződés nyomán az előjogokat élvező szabad parasztokból polgári értelemben vett szabad parasztok lettek, ugyanúgy kitéve a kapitalizmus szabadversenyének, mint a volt úrbéres jobbágyok. Az egykori parasztokkal szemben mégis nagy előnnyel indulhattak az új rendszerben: régi földtulajdonukat teljes egészében megtarthatták, és azon nem kellett nagybirtokos földesurakkal osztozniuk, s náluk így a társadalom vagyoni eloszlása később is kiegyenlítettebb maradt, mint a parasztfalvakban. A hajdúvárosok lakóinak az uradalmi föld nyomasztó súlyával sohasem kellett megismerkedniük.
Az évszázadok során jogállásuknak a tudati elemeit is tovább örökítették. Ennek vizsgálati módszertana ma még nem nyugszik szilárd alapokon. A néprajzi megfigyelések és a részleges szociológiai kutatások alapján azonban megfogalmazható az a következtetés, hogy az ősök szabadságharcos emléke egészen máig táplálja a független gondolkodásmódot, az önirányítás igényét és a szabad hajdúföldhöz való ragaszkodás hagyományát. Ahogyan az minden más, hasonló típusú közösségnél lenni szokott, ez a fajta hagyományőrzés a városlakók egészének tudati elemeivé vált. Statisztikailag ma már nemigen lenne lehetséges kimutatni, hogy az egyes városok lakosságának mennyi a törzsökös hajdú leszármazottja és mennyi a beköltözöttek aránya. Azt azonban külön számvetés nélkül is bizonyossággal állíthatjuk, hogy a hajdúutódok törpe kisebbségben élnek közöttük. Így volt az már egy-két évszázaddal ezelőtt is. A nagy többség tehát a hajdúszabadság eszméjének éltetésével pszeudotudatot hordoz régtől fogva. Mégis egészséges gondolkodásmód ez, amiben a történeti hagyomány és a szülőföld szeretete összekapcsolódik, s amely a történetíró számára is tiszteletet parancsol.
Fejtegetéseink remélhetőleg megerősítik azt a felfogást, hogy a hajdúság a magyar társadalomszerkezetben valóban átmeneti rétegnek tekinthető. A jobbágyság és a nemesség között jelölhető ki a helye, miként a székelyek és a jászkunok esetében is hasonló következtetésekre juthatunk. Egységes hajdúszabadság fogalomról azonban nem beszélhetünk. Ám arról igen, hogy Bocskai kiváltságolása után – s ide értendő Böszörmény esetében Báthory Gábor privilegizálása is – a hajdúszabadság értelmezésében az általa megfogalmazott jogok és kötelezettségek váltak irányadóvá, a felemelkedés útját kereső parasztok célkitűzésévé, s a török kiűzése után egyedül ez a hét hajdúvárosban élő réteg maradt életképes. A többi – a végvári katonákhoz hasonlóan – kipergett az idő rostáján. A XVII. század végétől a magánföldesúri és a végvári hajdúk kora lejárt. A Bocskai-féle kiváltságolás meghatározó jellegéből következett, hogy rövid összegező-rendszerező írásomban is ez került középpontba.
Dostları ilə paylaş: |