Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

...és aztán legyen a tiétek minden

Mindig is így volt. Az újonnan jöttek rendre szemtelenebbek, mint a régiek, tolakodók és hangosak, követelődzők és pimaszak; utóbb már a rendőrrel is feleselnek. Folyton csak a bajt keresik, a bonyodalmat. Igaz, hogy azzal a szókinccsel, ami nekik van, még az is kínos helyzetbe kerülhet, aki csak egy pohár vizet akar kérni.

Ülünk a padkán; rendezem foltos zsákomban a holmit, és körülöttünk csendben folyik a szokott, esti üzletmenet: beszaladnak vizelni, akik elfelejtettek a vonaton ingyér’, kiguberálják a ragadós ötösöket, s közben nyíltan vagy suttyomban megbámulnak bennünket is, akik ott kuksolunk a meleg előtérben. Van, aki menten el is fordul riadtan, álszemérmesen, még talán ingerülten is: ó, hát persze, csak húgyhólyagjának rakoncátlansága hozhatta ilyen bosszantó helyzetbe, hogy ezeket az emberi roncsokat el kell tűrnie fertőzésveszélyes közelségben. Van azért, aki nem ilyen finnyás és öntelt, ha nem is sok, de van: például az a szecsői munkaruhás, az mindig köszön. Szevasz, papa, jó büdös vagy! És ad egy cigit. Az egy úr, még ha ugyan­abban a bőrtáskában hordja is a zsíros kenyeret az esztergapad mellé, amelyikben az apja valamikor.

A hétórai vonat után menetrend szerint jönnek a Jagellók. Szerencsére az idősebbik intéz­kedik, aki ismer – szomszédok voltunk, amikor utoljára lakásban laktam –, a másik meg csak valami slapaj, de elég rosszul áll a szeme, látom előre, hogy sanyarú világ lesz, ha egyszer kezébe kerül a gyeplő.

A személyim ronggyá ázott a délutáni havas esőben, és bár a Hallóban ücsörögve laponként belesimogattam a “Szép magyar szó”-ba, amelyet az antikvárium kukájában leltem, még nem szikkadt meg teljesen. Óvatosan lapozgatom tehát a könyvet, összegyűjtöm az igazolvá­nyomat, és közben furdal a lelkiismeret, hogy az őrmestert nevetséges helyzetbe hozom a próbarendőr előtt. Most nyilván erélyesen kell majd föllépnie velem szemben, mert a mundér becsülete nem bír el ilyen packázást, ez tiszta sor, még ha számomra kellemetlen is. Mégsem ez történik; az őrmester két ujjal megfogja gyűjteményes kötetemet, és másik kezének hüvelyk- és mutatóujját kocogtatja vele – miközben alkarján ütemesen leng a gumibot –, aztán visszaadja anélkül, hogy belenézne.

– Tata – mondja –, sürgősen szerezzen magának valami kérót, mert ezen a télen száz fok hideg lesz, s a karácsonyt már nem éri meg.

– Úgy lesz, fiam, ahogy mondod – helyeselek én, s amikor végre helyreáll az egyensúly, mindenki elégedett és boldog azzal, amiben maradtunk, akkor a hátam mögül belekarattyol az a pökhendi pacák, aki még csak egy hete csöppent közénk, de tegnap már elcsaklizta a vastag, narancsos kartonomat. Először csak röhög, aztán meg üvölt. – Háthogyegyebugyagugyi?! Szarpicsagecikurvafasz?! – ennyit lehet érteni belőle.

– Nem pofázol, igaz? – inti le az őrmester. – Ültesd be – szól a társának, s amikor azok ketten kimennek, rátesz egy húszast a sapkámra. – Reggel szálljon fel a hetesre és menjen el a gőzbe, fater.

Ó, aranyom, kicsit tájékozatlan vagy: a fürdőkbe már mindenütt nyolcvan forint körül mozog a beugró, s nagyon rühellik, ha valaki magán hordja az egész ruhatárát. Haladéktalanul rájön a viszketés a pénztárosra meg a kabinosokra, ha a kizsírosodott galléromra pillantanak. Pedig a gőzt, azt mindig szerettem; az egész városban az volt a legdemokratikusabb hely, mert mindenki egyforma, kopott vászonkötényben díszelgett, ha lehányta magáról a saját gönceit; a pihenőben valódi takaró alatt szundikálhattam pár órát, s ha utána a büfében bekanalaztam egy műanyag tál kocsonyát, hát elvoltam vele egész nap. Ennek már vége: a kupolából lassan kifogynak a színes prizmák, helyükre egyszerű ablaküveg kerül, a medencék töredező már­ványtábláit rozsdaszínű malterral tapasztják össze, a vendégektől megvonták a takarót és a gumipapucsot, a nedves gőzben gátlástalanul beretválkoznak a surmók, aztán pedig hangosan idétlenkednek a pihenőben, a lazítás és meditáció helyén, s nincs, aki rájuk merjen szólni. Oda az egész.

A zsákomban van egy majdnem egész zsömle és kis adag mustár zsírpapírban; délután szereztem a hentesnél. Hál’ istennek a mustárt mindig bőven mérik, a műanyag szemetes bödönbe pedig csak a papírtálcákat meg a maradék kenyeret hajigálja mindenki, így néha egy egész vacsorát ki tudok kapkodni belőle. A mustár az jó ízű, de sokat kell inni rá. A múltkori ramazuri után már nem merek bemenni reggelente, mert akkor még ott garázdálkodik az a dagadt sertéstenyésztő, aki moslékba gyűjti a száraz kenyeret, meg ez az új jöttment, aki oda­támaszkodik az ingázók mellé a pultra, fogatlan szájával nyakukba liheg, fekete holdvilágos körmű mancsát leteszi a páros debreceni mellé, és megkérdezi: – Megeszi még, vagy elvihe­tem? Néha kidobják a hentesek, de legtöbbször csak röhögnek rajta, pedig az ő üzletüket rontja, arról nem is szólva, hogy szégyent hoz mindannyiunkra.

Visszarakosgatom személyim lapjait a “Szép magyar szó”-ba. Szánalmas, szürke tankönyv-féle, hátsó borítójához sárga káposztalevél tapadt. Igazán siralmas jószág azokhoz a régi szép könyveimhez képest, amelyeket öröm volt kézbe venni, s amelyekkel úgy kezdett barátkozni az ember, hogy végigfuttatta ujjait az arany nyomású bordás gerincen, aztán úgy hajtotta fel az első cirádás szegélyű lapot, mintha ezüst cukorkásdobozt nyitna ki, hogy kókuszos, mandulás és nugátos bonbonokat kínáljon fel egy csillogó szemű szépasszonynak.

Nevetséges, hogy mostanában minden butaságra könnybe lábad a szemem, s ez az ismerős, hívat­lanul vissza-visszatérő gyöngeség egy szempillantás alatt úgy kiszívja az erőt karjaim­ból, hogy le kell engedjem az ölembe a könyvet: “Ó, sötétség! érzed? zűrös árja / Átömlik rajtad: minden pórusodba / Beletódul, hűsen, selymesen, suhogva, / S szíved átfonja fekete hínárja...”, pedig olvasnám tovább, hisz nem lehet, hogy itt érjen véget a vers, egy ilyen helyen, ahol egyformán ammóniaszagú öröm és bánat, ahol ilyen hideg a fal, ilyen sima és részvétlen a mennyezetig sorakozó csempe, és letolt gatyában didereg az egész gyászos gyüle­kezet, és amikor még el sem döntöttem, hogy létrát kérjek vagy több fényt... itt nem... ez ugye... de ha most az egyszer mégis, akkor... hát akkor: legyen a tiétek minden...