Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

El, tanyára!

A szűk, kissé lepusztult képet nyújtó gyárudvaron derekasan összezsúfolódtak a kancafarú, szép személykocsik, soruk egészen az udvar végében dicstelenkedő ecetfáig nyúlt, amelyről az udvaros az őszi lombhullás iránt érzett gyűlöletében még zölden leszedegette a leveleket, s így a szerencsétlen növény most meglehetősen idétlenül meresztgette csupasz gallyait a fölötte magasodó gyárkémény felé. A kéményt már jó pár éve halálra ítélték, de akkoriban túl nagy árat kértek az alpinisták; az évszázados, szétégett kéménytégla pedig tudvalevőleg semmire se jó, úgyhogy lebontását azóta se sürgette senki; állt a helyén mementóként, a műselyem vándorzászlók és kapu felett himbálózó félmázsás kitüntetések szemétdombra kerülése után is jelezve, hogy itt valaha egy nagy iparvállalat folytatta áldásos működését.

– Hangyás vagy te, tündérem – törölte le a kezéről az olajat Gatya bácsi. – Tudod te, mibe kerül egy zsák csirketáp? Valagra fogsz ülni, ha meghallod.

– Valami mindig akad majd nekik – mosolygott az ablaknál álló Rabovics. – Egy vidéki ház körül rengeteg a hasznosítható hulladék, aztán meg ott a rét, a szántás, azt csipegetnek, amit csak akarnak.

– Na, attól szép zöldeket tojnak majd neked; kipingálhatod vele a tanyát – dobta le a kócot Gatya bácsi, aztán odaállt az ablakhoz Rabovics mellé, s nézték az autókiállítást. Csak ketten voltak a hatalmas műhelyben.

– Azért van ott egy Trabant is – szögezte le Rabovics.

– Ó, az a legveszélyesebb! Az is olyat akar majd, mint a többi – világosította fel Gatya bácsi.

– Télen tizenöt forint lesz egy tojás – fejtette ki Rabovics. – Ha, mondjuk, húsz házbelivel meg tudok állapodni, hogy száz-száz darabot házhoz szállítok, az havi kétezer darab, á tizen­két forint, vagyis huszonnégy rongy adómentesen.

Ujjával rárajzolta a számot a homályos ablaküvegre.

– Na, pittyegnek már – vigyorodott el az öreg.

Valóban, az irodaépület felől többen is közeledtek, s távirányítóval nyitották a kocsikat. Gond­terhelt, komoly üzletemberek, az látszott. Vastag diplomatatáskákat cipeltek, némelyi­ken megcsillant az aranyozott zár.

Nem túl tág körből toborzott szürkeállomány az övék. Régi ismerősök, akik nem is egy tönkre­ment vállalat szénáját hozták már rendbe éjjel-nappal tartó, megfeszített munkával. A padlóra küldött és elkótyavetyélt cégekről keringő pletykák személyükkel kapcsolatban értékel­hetetlenek, hiszen nyilván szubjektív megítélésen alapszanak. Mindenből annyit lehet kihozni, amennyi benne van.

– Legalább nekik legyen jó, rohadjanak meg – fordult el az ablaktól Gatya bácsi.

* * *

– Nézd, én nagyon is megértelek – bólogatott Rabovics közvetlen főnöke. – Mindannyiunk­ban él ez a menekülési vágy, de a dolog nem olyan egyszerű. Ez egy olyan mókuskerék, amiből nem lehet kiszállni. Én is rég eladtam volna azt a kurva lakást, ha az asszony nem ragaszkodik annyira a belvároshoz. Csak szombat este meg vasárnap reggel lehet szellőztetni, és a bútorokon úgy telepszik meg a por, mintha otthon lenne. Minden vendégnek szólni kell, hogy ne nézzen az ágy alá, ahol a pormacskák keringőznek, hiszen ideje az asszonynak sincs, azt meg ne tudd meg, hogy én mikor vetődöm haza. Így élünk, drága kolléga; itt élünk. Ábrándozni jó, de nehogy elhidd magadnak, hogy ebben az országban létezik egy kis sziget, ahová te el tudsz bújni.

– Akkor én hétfőn már nem jövök – rögzítette Rabovics.

– Figyelj – mondta a főnöke –, biztosan átgondoltad az egészet, megbeszélted az asszonnyal, értesítetted a gyereket, hogy ezentúl csak répán él, de azért gondolj bele, hogy most már vidéken se olyan könnyű az élet, ráadásul az Alföld se ugyanaz, mint a Dunántúl, és minden, de minden pénzbe kerül; ha most lépsz ki, tavaszig csak herdálod a megtakarított pénzed. Már ha van ilyen egyáltalán.

– Nemcsak a pénzről van szó – legyintett Rabovics. – Az anyósom túl idős ahhoz, hogy egyedül legyen, lassan el sem tudja látni magát. Jobb, ha ott leszünk a közelében. Nagy ház, szép kerttel, de mi másikat vennénk, ki van nézve. Faluvégi, kicsit roggyant, de helyrehoz­ható.

– Értem – mondta a főnöke. – Erőszakkal nem tudlak visszatartani, de ha valami olyan probléma van a döntésed mögött, ami a munkával vagy a munkatársakkal kapcsolatos, azt meg tudjuk oldani, azért nem kell világgá menned.

– Ugyan már – méltatlankodott Rabovics –, tudod nagyon jól, hogy kijövök én mindenkivel, amin meg rágom magam, azon te sem tudsz segíteni. Olyan reménytelen ez az egész. Hót reménytelen. Munka nincs, a pénz meg az ablakban. Úgy hidd el, hogy az én fizetésem csak a rezsire megy. Jól átvágtak ezzel a lakással. El kell adnunk, amíg lehet. Az autóbusz-vég­állomásra nyílik az ablak. De nem ám úgy, hogy valamit felfogjon, hanem pont ellenkezőleg, hogy telibe kapjuk a bűzt. Lehet, hogy héjában főtt krumpli lesz a vacsora, de fogadok, hogy tíz évvel tovább élek. Biztos van, aki félvállról tudja venni azt, ami itt megy, de én nem az a típus vagyok. Már be se kapcsolom a tévét, csak a Híradó után. Sőt el is adom a tévét.

* * *

Rabovics a vécén ült, s az ajtóra szögezett nyomtatvány szövegét olvasta: A villanyégőt fegyelmi terhe mellett tilos eltulajdonítani.

Igaz, gondolta, semmi értelme elaprózni a dolgot. Egyben kell lenyúlni az egészet.

* * *

– Hajrá MTK; hallom, megint kilépsz – fogadta a műhelyben Kolbász névre hallgató kollégája, becsületes nevén Kiss. Egyszer, amikor még tizenketten voltak a műhelyben, óvatlanul elárulta, hogy Kolbász nevű kutyája megharapta, s a név egyből ráragadt, sőt hosszú ideig minden hajnalban éktelen csaholással és ugatással fogadták érkezését a játékos kedvű munkatársak.

– Most tényleg. Hiányozni fogsz, de egy bolond minden rendesebb faluban szokott lenni.

– Baró! És pont téged vettek fel! Ezt hogy tudtad megbundázni? Biztos sokan pályáztak.

– Úgy értem, majd az pótol téged.

– Öreg, a Rabó elszerződött bohócnak Röcsögére – veregette meg Kolbász a gépe fölé hajló Gatya bácsi fenekét.

– Ne kopogj, bújj be – szólt hátra az öreg.

– Figyelj má’, hallottátok, hogy kell kiirtani a Horn Gyulát? – váltott témát Kolbász.

– Lenne egy-két ötletem – fordult meg Gatya bácsi.

– Bokrostul, te hülye. És azt hallottátok, hogy két paradicsom megy az úton...

– Mit mondott a Blazsej doktor? – kérdezte Rabovicsot az öreg.

– Marasztalt, de megmondtam neki, hogy ezt a melót befejezem, aztán télak. Múltkor is megdumált, hogy maradjak még egy hónapot, elindulunk fölfelé, nőni fog a megrendelés, nőni fog az értékesítés, nőni fog a lóvé...

– ...de csak az ecetfa nő – egészítette ki Gatya bácsi, és kinézett az ablakon. Magas, elegánsan öltözött nő közeledett, óvatosan lépkedve a sáros gyárudvaron.

– Kolbász, gombold be a slicced, jön a menyasszonyod – szólt hátra.

Kolbász is az ablakhoz ment, aztán színpadiasan a fejéhez kapott. – Álmomban ne jöjjön elő, te vén hülye. Akkora a heftije, hogy a Dagályon cápariadót rendeltek el, amikor háton úszott. Na... jó, egyszer azért felborítanám.

A nő benyitott az ajtón, aztán kezeit fázósan összefonta a melle alatt.

– Stumf úr nem járt erre? – kérdezte, miután körülnézett a nagyrészt üresen kongó gép­műhelyben.

– Jó napot kívánok – mondta tagoltan Gatya bácsi.

– Jó napot – felelt a nő. – Szóval nem volt itt.

– A rendszerváltás óta – bólintott Kolbász. – Előtte még csak-csak bejött, hogy lejmoljon egy kis pálinkát.

– Köszi, viszlát.

A nő kiment.

– Nagyon kuka csajod van, Kolbász – jegyezte meg Gatya bácsi. – Köszönni se tud, csak néz, mint a birka.

* * *

Kolbász és az öreg munkához látott, csak Rabovics maradt az ablaknál. Azon tűnődött, hogy mi a fenébe fogja csomagolni a könyveit költözködéskor, hogy bajuk ne essen, aztán meg azon, hogy az állandó jelzők (epitheton ornans) pár év alatt jelentősen megváltoztak a cégnél. A Vezérből Púpos Geci lett, a Szép Szabónéból Faszszopó Ribanc, a gondnoknőből Vén Bőrtányér, és így tovább.

Minden őt igazolja; innen már jóval előbb el kellett volna lépni. Az csak természetes, hogy a többiek ragaszkodnak a helyhez; az öregnek legalább félmilliót kellene, hogy fizessenek végkielégítésként; magától nem megy el, még ha fát vágnak is a hátán, akkor se, s a Kolbász is itt van már vagy húsz éve, talán azért is nem küldte el a fölszámoló, pedig nála jóval szor­gal­masabb melósokat is lapátra tett.

Már az előző igazgató alatt összecsomagolta egyszer a holmiját, mert miközben a gyár min­den egységénél szigorú takarékosságot hirdettek meg, felfüggesztették a Kollektív Szerződést, megnyirbálták a műszakpótlékokat, nem cserélték a koszos munkaruhát és megvonták az addig havonta járó szappant és vécépapírt, aközben az irodákban új bútorokat vettek (csak az üres kartondobozokból és csomagolópapírból egy teli IFA-val vittek a MÉH-be), s év végén, amikor Rabovics egy régi cimborájával akadt össze az irodaházban, az felháborodottan mesélte, hogy épp most szállított le az év végi banketthez egy fuvar szendvicset, hidegtálat meg süteményt, de a 250 ezer forintos számlával ide-oda küldözgetik a házban, mert nincs, aki aláírja. – Marha jól mehet a cégeteknek – tette még hozzá. – A töltött bélszín a legfran­kóbb, majd arra startolj rá, ha vályúhoz csöngetnek.

Rabovicsnak természetesen nem volt alkalma megközelíteni a bélszínt, s valószínűleg akkor sem ismert volna rá, ha már rágja.

Akkor még leállította az asszony, mondván, hogy várják meg, amíg a gyerek elvégzi az egyetemet, de most már teljes egyetértésben döntöttek.

El, vidékre!

– Én azért még meggondolnám magam – kiabálta túl Gatya bácsi a gépek zaját. – Nézd meg, milyen korán sötétedik. Mi a fenét lehet csinálni egy tanyán, ha már délután ötkor se látsz el a gémeskútig? Jó, egy héten egyszer megugrod a mamát, de mi van a többi napon?

– Tücsökcirpelés, madárfütty, csillagos ég – sorolta Rabovics, és beindította a gépét.

– Én direkt irigyellek, haver – kiabálta Kolbász. – Ha tyúkleveshez támad kedved, csak hozzá­vágod a gereblyét a kendermagoshoz, és kész, mehet a fazékba!

Mindhárman nevettek: Kolbász és az öreg némi irigységgel, hogy van valaki, aki kellő bátorsággal bír a szökéshez, Rabovics pedig régóta nem érzett felszabadultsággal, a fejét rázva: dehogy, dehogyis, a kendermagosnak előbb tojnia kell, sokat, sokat tojna.

Befogta az utolsó munkadarabot a gépbe.