Janus Pannonius összes munkái Jani Pannonii opera omnia Közrebocsátja: V. Kovács Sándor

A makedonok mondásai: Hatodik fejezet

Egy környezetébe tartozó, de nem éppen derék ember arany serleget kért iszogatás közben Arkhelaosztól, ő erre úgy intézkedett, hogy adjanak Euripidésznek egy fiúszolgát. Amaz cso­dálkozott, ő pedig azt mondta: “Neked jogod van kérni, neki azonban kapni, akkor is, ha nem kér.”

A fecsegő borbélynak, ki az iránt tudakozódott, hogyan borotválja meg, azt válaszolta: Csendben.

Egy lakomán, ahol Euripidész átölelte és megcsókolta a szép, de már férfiasodó Agathonészt, azt mondta barátainak: “Ne csodálkozzatok, hiszen az ősz is szépségesen szép.”

Timotheosz, a citerás, mivel kevesebb jutalomban részesült, mint várta, nyíltan elégedet­lenkedett; egyszer amikor éppen azt a sort énekelte, hogy “Te a föld nemzette ezüstöt becsben tartod”, Arkhelaosz intett neki, és hozzáénekelte: “Te pedig elkunyerálod.”

Mikor leöntötte valaki vízzel, és barátai az illető ellen tüzelték, azt mondta: “Ugyan már, nem is engem locsolt le, hanem azt, akivel összetévesztett.”

Theophrasztosz azt írja, hogy Philipposz, Alexandrosz atyja nemcsak királyi méltóságával, hanem szerencséjével és jellemével is kiemelkedett a királyok közül, lévén a legnagyobb s a legszerényebb.

Gyakorta boldognak nevezte az athéniakat, mert évenként találnak tíz olyan hadvezért, akit megválasszanak, míg ő több éven át nagy nehezen talált csak egyetlen olyan hadvezért, mint Parmenion.

Egyszer ugyanazon a napon több ragyogó sikerről értesült, és így szólt: “Ó, csélcsap szerencse, adj nekem valami rosszat e sok nagy jótétemény fejében.”

Amikor meghódította a görög földet, és egyesek azt tanácsolták, hogy a városokat megszálló katonasággal biztosítsa, így nyilatkozott: “Inkább mondjanak sokáig jónak, mintsem rövid ideig uruknak.”

Barátai arra biztatták, hogy száműzzön valakit, aki nyíltan becsmérelte őt, ezt azonban nem volt hajlandó megtenni, nehogy az illető sokak közt széjjeljárván mindenfelé rossz hírét költse Philipposznak.

Amikor Szmikithosz megrótta Nikanort, hogy szinte állandóan szembeszegül Philipposszal, és a király hívei úgy vélték, hogy ezt az embert vád alá kell helyezni, és meg kell büntetni, ő így szólt: “De hát miért? Nikanor semmi esetre sem a legrosszabb ember a makedonok között! Arra kell hát vigyáznunk, hogy ne találjon okot mibennünk a gáncsoskodásra.” - Ennélfogva amint tudomást szerzett róla, hogy Nikanor égető hiányt szenved, és el van hanyagolva, meghagyta, hogy adjanak neki valami ajándékot. Amikor Szmikithosz megint elmondta, hogy a polgártársak mindenfelé terjesztik a Nikanortól hallott csodás magasztalásokat, Philipposz azt válaszolta: “Látjátok éppúgy hatalmunkban áll meghallgatni a jót, mint a rosszat.”

Megvallotta, hogy hálás az athéni nép vezéreinek, amiért vádaskodásukkal jobbá teszik őt mind beszédében, mind jellemében. “Mert annál nagyobb gondot fordítok rá - mondta -, hogy szavaimmal éppúgy bizonyítsam, mint tetteimmel, mennyire nincs igazuk.”

Mikor mindazokat az athénieket, akik Khaironeiánál fogságba estek, váltságdíj nélkül szabadon engedte, s azok még ruháikat meg a takaróikat is visszakövetelték, és szemrehányást tettek a makedonoknak, Philipposz csak nevetett: “Nos, nem úgy tűnik, mintha azt hinnék az athéniek, hogy kockajátékban győztünk ellenük?”

Amikor eltörte testének azt a részét, amelyet kulcsnak neveznek, és az orvos gyógyítás közben többször is pénzt követelt, ráhagyta: “Vegyél el, amennyit csak akarsz, hiszen tiéd a kulcsom.”

Volt két testvér, Amphoterosz és Kraterosz. Philipposz észrevette, hogy közülük Kraterosz mind elméletben, mind gyakorlatban kiváló, Amphoterosz azonban együgyű és gyámoltalan, s ezért így szólt: “Kraterosz amfoter lény, azaz többoldalú, Amphoterosz viszont semleges.”

Azt mondta, balgák, akik azt tanácsolják neki, hogy bánjon keményen az athéniakkal, hiszen arra akarják rávenni az embert, hogy mindent a dicsőségért tegyen, és közben ne törődjék a színház dicsőségével.

Két semmirekellő ügyében döntve úgy intézkedett, hogy az egyikük meneküljön Makedó­niából, a másikuk pedig hadd kövesse.

Egy gyönyörű vidéken akarta egyszer kijelölni a táborhelyet, de amint értesült róla, hogy nincs a közelben takarmány az állatoknak, kifakadt: “Nos, milyen a mi életünk, ha még a szamarak érdekeihez is alkalmazkodnunk kell.”

Megkérdezte azt, aki egy igen jól felszerelt erődítményt igyekezett elfoglalni, miután a kémek hírül hozták, hogy a vár nagyon veszélyes és bevehetetlen: “Vajon annyira megközelíthetetlen, hogy egy aranyat cipelő szamár se fér hozzá?”

Mikor Laszthenész Olünthiosz övéivel együtt panaszkodva vádaskodott, hogy egyesek Philipposz környezetében árulónak mondták őket, azt válaszolta, hogy a makedonok együgyű természetűek és igen faragatlanok, akik a csónakot csónaknak is nevezik.

Figyelmeztette a fiát, hogy ha a legkellemesebben viszonyban áll is a makedonokkal annak érdekében, hogy hatalmat és befolyást szerezzen magának a nép között, amíg más uralkodik, neki csak a második embernek szabad lennie.

Tanácsát kérte továbbá mindazoknak, akik a közügyekben hangadók voltak, a tisztességes emberekét éppúgy, mint a becstelenekét, hogy magához édesgesse őket, s aztán emezeket föl-, amazokat kihasználhassa.

Így szólt a thébai Philonészhoz, ki jótevője és vendégbarátja volt, míg kezesként Thébában időzött, de aztán semmi ajándékot nem fogadott el tőle: “Ne fosszál meg a győzhetetlen névtől azáltal, hogy meg kell hódolnom a hála kötelezettségének.”

Miután sok foglyot ejtett, árverést rendezett, s letelepedvén, nem éppen illő módon húzta föl a tunikáját. Ekkor az odavezetettek egyike fölkiáltott: “Kegyelmezz nekem, Philipposz, atyai barátod vagyok.” Philipposz tudakolta: “Hogyhogy, jóember, és miként?” “Ha közelebb visztek - szólt - elárulom.” S amint ez valóban megtörtént, azt mondta: “Bocsásd egy kissé lejjebb hadi köpenyedet, mert ez az ülésmód nem válik becsületedre.” Erre Philipposz meg­hagyta: “Engedjétek elmenni ezt az embert, mert nem sejtettem, hogy valóban milyen jóakaróm és barátom.”

Meghívták ebédre, s mivel útközben sokan csatlakoztak hozzá, észrevette, hogy a házigazda igen nagy zavarban van, mert úgy gondolta, egyáltalán nem lesz elegendő, amit készített; ekkor ő mindegyik barátjához üzenetet küldve figyelmeztette őket, hogy hagyjanak helyet a süte­ménynek, azok meg elhitték, és várakozva mérsékletesebben eszegettek, s így mindenki­nek bőven jutott.

Mikor az euboeai Hipparkhosz elhunyt, nyilvánosan meggyászolta. De amikor valaki azt találta mondani, hogy előrehaladott korban halt meg, ő így szólt: “Az ő szempontjából talán igen, nekem mégis túl korán távozott az életből ahhoz, hogy barátságomat méltó módon kimutathassam iránta.”

Amikor megtudta, hogy Alexandrosz neheztel rá, mivel ő több feleségtől nemzett gyerme­keket, azt mondta neki: “Nos, minthogy sok vetélytársad van a trón megszerzésében, légy jó és törekvő, hogy az uralmat ne az én cselekedeteimre való tekintettel szerezd meg, hanem a te saját érdemedből.”

Meghagyta azt is, hogy hallgassa Arisztotelészt, és tanuljon filozófiát, mivel “Így kevésbé követsz majd el sok olyan dolgot, amiket én bánom, hogy elkövettem.”

A bírói rendbe választott valakit Antipatrosz családjából, aztán észrevette, hogy az festi az állát és a fejét; erre nyomban elmozdította, kijelentvén: aki szőrzetében megbízhatatlan, arról egyáltalán nem hiszi, hogy megbízható a hivatali szolgálatban.

Miközben valamelyik Makhetasz ügyét vizsgálta, elbóbiskolván nem figyelt eléggé a jogi eljárásra, aztán az embert mégis elítélte. Amikor amaz izgatottan kifakadt, hogy fellebbez, Philipposz megkérdezte: “Kihez?” Mire Makhetasz: “Saját magadhoz, ó király, ha éberebben és figyelmesebben hallgatsz meg.” Ekkor ő felocsúdott. S amint összeszedte magát, és meg­értette, hogy Makhetaszt igazságtalanság éri, éber fővel sem érvénytelenítette az ítéletet, hanem ő maga fizette ki azt az összeget, amennyire a vádlottat elítélték.

Mikor Harpalosz közbenjárt Krátészért, egy visszaélésekkel vádolt rokonáért és hívéért, hogy amennyiben kifizeti a bírságot, a törvényszék engedje szabadon, csak ne keveredjék szégyen­be, Philipposz azt mondta: “Inkább kerüljön rossz hírbe ő, mint mi őmiatta.”

Hívei méltatlankodtak, mivel az olümpiai versenyeken kifütyülték őt a peloponnészosziak, noha annyi jót tett értük. “És hátha ártalmukra voltam?” - szólt Philipposz.

Midőn egyszer egy hadjáraton hosszabb ideig szendergett, végül fölébresztették. “Nyugodtan aludtam - mondta -, mert Antipatrosz őrködött.”

Ezzel szemben amikor napközben nyugovóra tért, és a kapuhoz összegyülekező görögök ezt rossz néven vették, és zúgolódtak, Parmenion megszólalt: “Ne csodálkozzatok, ha Philipposz alszik most, hiszen ő virrasztott, míg ti aludtatok.”

Egyszer egy énekest ki akart javítani étkezés közben, és a zenei ritmusról kezdett beszélni, de megszólalt az énekes: “Sose legyen olyan rossz sorod, király, hogy jobban érts az ilyesmihez, mint én.”

Amikor nézeteltérés keletkezett közte és felesége, Olümpiadész, valamint a fia között, nála jár a korünthoszi Demaratosz. Midőn Philipposz arról érdeklődött nála, milyen viszonyban vannak egymással a görögök, Demaratosz azt válaszolta: “Minden bizonnyal értesültél a görögök egyetértéséről, hiszen így is illik a családtagok között.” Ő ezen okulva fölhagyott a nehézteléssel, és kiengesztelődött irántuk.

Amikor egy anyóka szelíden kérte, hogy ügyét ő maga vizsgálja meg, s aztán kérésével mind­egyre zaklatta, ő azzal hárította el, hogy nem ér rá; a másik azonban így tört ki: “Hát akkor ne is uralkodjál!” Meglepődve a megnyilatkozáson, nemcsak az anyókát, hanem mindenkit figyelmesen meghallgatott azontúl.

A még kisfiú Alexandrosz egyáltalán nem örül Philipposz szakadatlan sikereinek, és azt mond­ta vele együtt nevelkedő társainak: “Nekem semmit sem hagy az apám.” Mikor a többiek közbevetették: “De hiszen mindent tenéked szerez meg!” - így válaszolt: “Mit számít az, hogy minden az enyém, ha semmit sem tettem érte?!”

Mivel könnyed és gyors volt, apja rá akarta venni, hogy induljon Olümpiában a futóversenyen. “Csak akkor - felelte -, ha ellenfeleim is királyok lesznek.”

Egyszer késő este vezettek eléje egy leányt, hogy együtt háljon vele, ő pedig megkérdezte: “Miért jössz ilyen későn?” Mikor a leány bevallotta: “Megvártam, hogy a férjem elaludjék” -, ő igen keményen megrótta a szolgáit, mivel közreműködésükkel kis híján házasságtörést követett el.

Amikor Alexandrosz túl bőven és gyakran vetett tömjént a tűzre az isteneknek egy áldozat bemutatásakor, véletlenül ott volt a nevelője, Leonidész, és így szólt: “Akkor áldozz majd ilyen bőkezűen, fiam, ha elfoglalsz egy tömjéntermő vidéket!” Mikor ez valóra vált, Alekszandrosz ezt írta Leonidésznek: “Rengeteg tömjént és fahéjat küldök neked, hogy ne légy olyan szűkmarkú az istenekhez, hiszen tudod, hogy fűszertermő földek is vannak már birtokomban.”

A Granikosznál csatára készülődvén biztatta a makedonokat: vacsorázzanak meg alaposan, és mindenki adja tovább, hogy másnap az ellenséget falják föl reggelire.

Amikor a barátai közül valaki lányainak hozományául borostyánkövet kért tőle, ő meghagyta, hogy kapjon ötven talentumnyit. Az szabadkozott, hogy tíz is elég lesz, mire ez volt a válasz: “Neked elfogadni talán elég lesz, de nekem adni egyáltalán nem.”

Úgy intézkedett, hogy Anaxarkhosznak, a bölcselőnek bocsássanak rendelkezésére egy inté­zőt, bármennyit kér is. Mikor aztán az intéző azt mondta, hogy száz talentumot kér, Alexandrosz így szólt: “Helyesen teszi. Tudja, hogy a barátomról van szó, van is annyim, hogy megadjam, és hajlandó is vagyok, hogy megfizessem.”

Miletoszban megszemlélte néhány atlétának a szobrát, akik Olümpiában és Püthiában győzelmet arattak. Megszólalt: “Hol voltak az ilyen testű emberek akkor, amikor a barbárok elfoglalták földeteket?”

Karia királynője, Ada, nagyrabecsülésének kifejezéséül gyakran küldött neki ínyencségeket és édességeket, kiváló mesterek és szakácsok által remekül elkészítve; ő erre azt mondta, hogy jobb ínyencmesterei vannak: a reggelihez az éjszakai utazás, a vacsorához pedig a takarékos reggeli.

Amikor mindannyian csatára készülődtek, és a vezérek azt kérdezték, milyen egyéb rendel­kezése van még, így válaszolt: “Semmi más, mint hogy le kell borotválni a makedonok állát.” Parmenion csodálkozására hozzátette: “Vagy nem tudod, hogy a harcban semmi sincs annyira útjában az embernek, mint a szakáll?”

Dareiosz fölajánlott neki tízezer talentumot, és azt javasolta, hogy egyenlően osztozzanak meg Ázsián. Amikor Parmenion azt mondta: “Ha én Alexandrosz helyében lennék, elfogadnám” -, ő így szólt: “Istenemre, én is, ha nem Alekszandrosz lennék, hanem Parmenion.”

És azt válaszolta Dareiosznak, hogy se a földnek két napja, se Ázsiának két uralkodója nem lehet.

Mikor Arbelában milliónyi ellenséggel szemben éppen ki akarta puhatolni a dolgok állását, fölkeresték a barátai, és titkon vádaskodtak a katonákra, hogy a sátrakban összejönnek, és azt mondogatják, hogy semmi zsákmányt nem fognak átadni a parancsnokságnak, hanem meg­tartják saját maguknak. De ő csak felkacagott: “Jó hírt hoztatok, hiszen aki így beszél, mint ahogyan hallom, az nem menekülésre, hanem győzelemre készül!”

Sokan a katonák közül is elébe járultak, és azt mondták: “Csöppet se félj, király, s ne rettentsen meg a számtalan ellenség; mert még a szagunkat se fogják bírni elviselni.”

Már csatasorba rendeződtek, amikor meglátott egy katonát, amint ujjait a lándzsa hajítószíjába dugdosta; kirángatta a sorból mint hasznavehetetlent, ki csak most gyakorlatozik, amikor már használni kellene a fegyvert.

Anyja levelét olvasta, amely titkos panaszokat és vádaskodásokat tartalmazott Antipatrosszal szemben, s minthogy szokás szerint együtt olvasta vele Hephesztion, neki semmi ellenvetése nem volt, hanem amikor végére értek a levélnek, lehúzta a pecsétgyűrűjét, és a másiknak a szájára nyomta.

Mikor Hammon templomában a pap Juppiter fiának szólította, ő azt mondta: “Nincs ebben semmi különös. Juppiter ugyanis eleve mindennek az atyja; épp a legkiválóbbakat teszi tulajdon örököseivé.”

Midőn egyszer egy nyílvessző csapódott a lábszárába, és sokan, akik megszokták, hogy egyre csak istennek nevezzék, odafutottak hozzá, ő vidám arccal fordult feléjük: “Ez, mint látjátok, vér. - Nem az istenek ama szent nedve kering testemben.”

Néhányan elmarasztalták Antipatrosz szigorúságát, mert szinte mogorván és egyáltalán nem szívélyesen viselkedik. Alexandrosz így szólt: “Antipatrosz kívülről ünnepi fehér színt öltött, belül azonban bíborpiros.”

Egy barátja egyszer téli fagyos időben ünnepi lakomát rendezett a számára, de egy csöppnyi kis tűzhelyen csak egy kevéske tüzet gyújtott, mire ő meghagyta, hogy hozzanak be vagy fahasábokat, vagy tömjént.

Amikor Antipatridész egy csinos citeráslányt vezetett be a vacsorához, Alexandroszt rögtön elbűvölte, amint rápillantott, és érdeklődött Antipatridésztől, nem szeretője-e talán a nő; mikor az bevallotta, az uralkodó rászólt: “Miért nem viszed el őt tüstént a mulatságról, te gyalá­zatos?!”

Az uralkodó meg akarta csókolni Püthót, aki Eviosznak, a fuvolásnak a kedvese volt. Amikor Kasszandrosz figyelmeztette, hogy Eviosz neheztel ezért. Alexandrosz haragosan támadt rá Kasszandroszra: “Hát már szeretni se lehet valakit miattatok?!”

Amikor visszaküldte a tengerhez a gyengélkedő és sebesült makedonokat, valakiről bebizo­nyo­sodott, hogy csak föliratkozott a betegek közé, de nincs semmi baja. Az uralkodó elé vezették, és kérdezősködésére amaz bevallotta, hogy csak ürügyet keresett, mivel belészeretett Teleszippába, aki a tengerhez indul. Alekszandrosz megkérdezte, kihez kell fordulni Tele­szippa ügyében. S amint megtudta, hogy az illető szabad, így szólt: “Antigenész, rá­beszéljük hát Teleszippát, hogy maradjon velünk, mert erőszakkal nem áll módunkban kényszeríteni egy szabad embert.”

Az ellenség zsoldjában álló görögöket fogott el; úgy rendelkezett, hogy az athénieket őrizzék megbilincselve, és követeljenek értük váltságdíjat, mivelhogy állami ellátásban részesülnek; a thesszáliaiakkal ugyanúgy járjanak el, mert nem művelik meg gazdaságukat, noha a legjobb föld jutott nekik; a thébaiakat azonban szabadon bocsátotta, mondván: “Egyedül ezek itt, akik mimiattunk se várost, se szántóföldet nem hagytak el.”

Egyszer foglyul ejtett egy olyannyira híres indiai nyilas katonát, hogy azt beszélték róla, egy gyűrűn keresztül tud célozni a nyilával; parancsot adott hát, hogy mutassa be a tudományát, az azonban vonakodott, Alexandrosz pedig haragra gerjedt, és úgy rendelkezett, hogy öljék meg a foglyot. Mikor aztán ez az ember elvezetésekor bevallotta kísérőinek, hogy több napon át nem gyakorolta a nyílvetést, és félt, hogy rosszul fog célozni, Alexandrosz - hallván mindezt - elcsodálkozott, és megajándékozván az indiait, elbocsátotta, mivel inkább meghalt volna, hogysem hírnevére méltatlannak bizonyuljon.

Amikor Taxilész, India királyainak egyike Alexandrosz elébe menve felszólította őt, hogy ne ha­dakozzék, és ne indítson háborút ellenük, hanem ha ő a gyengébb, akkor fogadja el, ha pedig ő az erősebb, akkor gyakorolja a kegyes jóindulatot, Alexandrosz ezt válaszolta: “Azt is el kell dönteni, hogy melyikük győzze le jótéteménnyel a másikát.”

Hallván, hogy iszonyúan nehéz ugyan megközelíteni azt az erődöt, amelyet az indiaiak között Aornosznak (azaz Madár-se-járta erődnek) neveznek, de a parancsnoka gyáva, így szólt: “Nos, akkor az erőd könnyen elfoglalható.”

Volt egyszer különben más valaki, aki - bár olyan erődítményt birtokolt, amely a közhiedelem szerint ugyancsak megközelíthetetlen volt - várával egyetemben megadta magát Alexandrosz­nak; ő erre hatalommal ruházta föl, és egy körzetet bízott rá, mondván: “Ez az ember okosnak látszik, mert jobban bízott az emberi jóindulatban, mint a falak erejében.”

Egy erőd elfoglalása után, amikor a barátai azt kezdték mondogatni, hogy ő még Heraklész tetteit is túlszárnyalja, így szólt: “Én pedig egyáltalán nem hiszem, hogy akár a cselekedeteim, akár a képességeim vetekedhetnének Heraklész egyetlen szavával is.”

Megbírságolta néhány barátját, amikor észrevette, hogy a kockajátékban egyáltalán nem lelik örömüket.

Legjobb és hozzá legközelebb álló barátainak sorából mindenekelőtt Kratéroszt tisztelte, Hephaisztionészt szerette; mert Kratérosz - mint mondta - a királyt szereti, Hephaisztionész pedig Alexandroszt.

Ötven talentumot küldött Xenokratésznek, a bölcselőnek, s amikor az nem fogadta el, mivel azt állította, hogy nem szorul rá, megkérdezte Alexandrosz, nincs-e barátja Xenokratésznek, “Mert nekem Dareiosz kincse sem elég a barátaimra”.

Mikor csata után megkérdezte Porust: “Hogyan jutalmazzalak meg?” -, ő azt válaszolta: “Királyi módon.” S amikor Alexandrosz újra megkérdezte: “És mi egyebet kívánsz?” -, Porus így felelt: “Ebben, hogy királyi módon, minden benne van.” Ő csodálta e férfi okosságát és erényét, és megnövelte korábbi birtokait.

Értesülvén valakinek őrá szórt szidalmairól, azt mondta: “A királyok sorsa: rosszat hallani, miközben jót teszel.”

Amikor haldoklott, hívein járatva szemét így szólt: “Látom, milyen nagyszerű temetésem lesz.”

Halálakor pedig Demadész, a szónok a megvakított Küklopszhoz hasonlította a rengeteg makedont, mivel az uralkodó lehunyta szemét.

Ptolemaiosz Lagi meglehetősen gyakran étkezett és aludt a barátainál. Ha nagy ritkán ünnepi lakomát rendezett, az ő készletükből szedegette össze a poharakat és a terítéket, az asztalokat és a terítőt. Neki azonban a saját szükségletein felül semmije sem volt, mert úgy vélte, királyhoz illőbb dolog gazdagítani, mint meggazdagodni.

Antigonosz kérlelhetetlenül behajtotta a járandóságait. Amikor valaki megjegyezte, hogy Alexandrosz nem ilyen volt, ő azt felelte: “Megtehette, hiszen ő learatta Ázsia termését, míg én csak a tarlón böngészek.”

Labdázni látott néhány katonát mellvértben és sisakban; szívből megörült ennek, és hogy dicséretben részesítse őket, magához hívatta feljebbvalóikat; amint meghallotta azonban, hogy azok éppen isznak, parancsnoki beosztásukat a katonákra ruházta át.

Mindenki csodálkozott, hogy öreg korában szelídebben és nyájasabban viselkedik. Így indokolta: “Régebben erős hatalomra volt szükségem, most tiszteletre és jóindulatra.”

Így szólt fiához, Philipposzhoz, aki többek jelenlétében az iránt érdeklődött, mikor kelnek útra: “Félsz, hogy egyedül te nem hallod meg a kürtszót?”

Mikor serdülő fia azon mesterkedett, hogy meghívassa magát egy özvegyasszonnyal, akinek három csinos lánya volt, a király magához rendelte a szállásmestert, és így szólt hozzá: “Miért nem segíted ki a fiamat szorult helyzetében?”

Amikor hosszú, gyötrő betegségéből végre fölépült, azt mondta: “Így van ez rendjén. A betegség figyelmeztett rá: ne legyünk gőgösek, mivelhogy halandók vagyunk.”

Amikor Hermodotosz a nap fiának nevezte őt költeményében, ő így nyilatkozott: “Nem igaz, tudom, hogy csak egy szarzsák vagyok.”

Valaki azt állította, hogy a királyok számára minden illendő és igazságos. Azt válaszolta: “Valóban, a barbárok királyainak. Hozzánk azonban csak az illik, ami illendő, és nekünk csak az igazságos, ami valóban igaz.”

Testvére, Marsziasz, akit bepanaszoltak a bíróságnál, azt kívánta, hogy az ő ügyét otthon tárgyalják. “Ellenkezőleg - szólt a király -, a nyilvánosság előtt és mindenki füle hallatára bizonyosodjék be, hogy a legkisebb mértékben sem vagyunk igazságtalanok.”

Egyszer télen olyan vidéken üttetett tábort, amely alig-alig fedezte szükségleteiket, és egyes katonái zúgolódtak, nem tudván, hogy ő ott van a közelükben; ő pedig pálcájával megbök­döste sátrukat, és azt mondta: “Majd panaszkodnátok, ha távolabbra vonulva minket veszte­nétek el.”

Volt a hívei között egy bizonyos Arisztodémosz, akiről úgy tudták, hogy az apja szakács, és ez azt tanácsolta az uralkodónak, hogy mérsékelje kiadásait és adakozó kedvét. “Minek az - hangzott a válasz -, a te szavaid, Arisztodémosz, moslékszagúak.”

Mikor az athéniek az ő egyik szolgáját mint jeles honfitársukat polgárjoggal ajándékozták meg, az uralkodó így szólt: “Nem szeretnék egyetlen attikai polgárt sem megkorbácsolni.”

Amikor a fia fölmondott neki egy előre kidolgozott beszédet Anaximenész rétor példázatai közül, ő a tanítás kedvéért megkérdezett valamit, de mivel a fiatalember csak hallgatott, rászólt: “Ehhez mit szólsz? Ugye, ez már nincs leírva a szövegben?”

Hallván, hogy egy másik szónok azt állítja: az év bortermő időszaka csak azt hozta, hogy az egész vidék pusztasággá váljék, így szólt: “Úgy beszélsz, mintha én hasznot húznék a zűr­zavarból.”

Thraszillosz, a cinikus bölcselő egy drachmát kért tőle, mire ő: “Nem illik egy királynak ilyen keveset adni.” De amaz így válaszolt: “Akkor hát adj nekem egy talentumot!” “Olyan sokat meg egy cinikusnak nem illik elfogadnia!”

Fiát, Demetrioszt egyszer sok hajóval és nagyszámú csapattal görögök felszabadítására küldte, és azt mondta: “Göröghonból úgy árad szét a dicsőség az egész földkerekségre, mint a tükör gyújtotta láng.”

Amikor Antagorasz, a költő, angolnát főzött, és éppen az edényt rázogatta, a király hátulról odalépett hozzá, és megkérdezte: “Azt hiszed, Antagorasz, hogy Homérosz, amikor Agamem­non tetteit megénekelte, angolnát főzött?” Antagorasz így replikázott: “Te meg azt hiszed, ó király, hogy Agamemnon, amikor azokat a tetteket végrehajtotta, ilyen mohó kíváncsisággal firtatta, főz-e valaki a seregben angolnát?”

Álmában egyszer azt látta, hogy Mithridatész aranytermést takarít be, mire elhatározta, hogy el kell tenni láb alól ezt az embert; de elárulta a dolgot fiának, Demetriosznak, és megeskette, hogy hallgatni fog. Demetriosz azonban elhívta Mithridatészt a tengerhez, és ott a parton sétálgatás közben dárdájával a homokba rótta: “Menekülj, Mithridatész!” Az rögtön megér­tette, Pontoszba menekült, itt is maradt, és uralkodó lett belőle.

Amikor Demetriosz Rhodoszt ostromolta, valahol a városon kívül fölfedezte Protogenész festő Ialisszoszt ábrázoló festményét. A rhodosziak aztán közvetítő útján arra kérték, hogy kímélje meg a festményt, mire ő azt felelte, hogy inkább semmisíti meg apja képmásait, mint ezt a képet.

Megállapodásra jutván a rhodosziakkal náluk hagyta az ostromműveket saját nagylelkűsége és az ő erényeik jövendő emlékeként.

Midőn elfoglalta a pártütő athéniek államát, amely már a drágaság miatt nagy szükséget szenvedett, tüstént összehívta a lakosságot, és élelmet osztott nekik. De miközben előadta erről szóló mondanivalóját, nyelve megbotlott, és valaki az ott ülők közül bekiáltotta a szót úgy, amint mondani kellett. Ő pedig így szólt: “Nos, e miatt a helyreigazítás miatt még újabb ötezer vékát adok nektek.”

II. Antigonosz apja, Demetriosz fogságba került, de a barátai közül valakit elküldött a fiához, és figyelmeztette, nehogy komolyan vegye, bármit ír is Szeleukosz kényszerítésére, s az erődí­tett helyeket se engedje ki a kezéből. Antigonosz azonban ennek ellenére azt írta Szeleukosz­nak, hogy lemond javára egész birodalmáról, és fölajánlja, hogy a helytartója lesz, csak az apját, Demetrioszt bocsássa szabadon.

Ptolemaiosz vezérei ellen tengeri csatára készülődvén azt találta mondani Antigonosznak a kormányos, hogy sokkal több hajója van az ellenségnek. Mire ő: “S az hány hajóval ér föl te­szerinted, hogy én is itt vagyok?”

Egyszer az ellenségtől szorongattatva visszavonulás közben tagadta, hogy menekül, azt mondta, csak alkalmatos hadállást keres ott hátul.

Mikor a saját édes fia, aki erősnek látszott, de nem ígérkezett olyan kemény katonának, mint ő, atyai jussát követelte, Antigonosz így szólt: “Csakhogy én mindenkinek a saját, nem pedig az apja érdemei folytán adok zsoldot és adományt.”

Miután meghalt a Kitionból származó Zénon, kit legjobban csodáltak az összes bölcselő közül, azt mondta Antigonosz, hogy saját tetteinek nézőközönsége tette tönkre.

Dromokhaitasz Thrákiában legyőzte Lüszimakhoszt, mivel az gyötrő szomjúságában megadta magát seregével együtt. Miután már a fogságban inni kapott, így fakadt ki: “Szent ég, ilyen kis élvezetért királyból rabszolgává tettem magam!”

Philippidész komédiaírótól, barátjától és bizalmasától azt kérdezte Antigonosz: “Ugyan mit adjak neked abból, ami az enyém?” “Bármit - válaszolt amaz -, a titkaidat kivéve.”

Antipatrosz meghallván, hogy Parmeniont Alexandrosz ölte meg, így szólt: “Ha Alexandrosz cselt vetett Parmenionnak, kiben bízzunk? de ha nem bízunk, akkor mit tehetünk?”

Mikor a szónok Demadész már megvénült, azt mondta, hogy végül is nem maradt meg számára egyéb, mint a hasa meg a nyelve.

III. Antiokhosz megírta alattvalóinak, hogy ha írásban törvénytelenségre adna utasítást, éppúgy ne engedelmeskedjenek, mintha tudomásukra se jutott volna semmi.

Meglátva Diána papnőjét, kit fölöttébb csinosnak talált, rögtön eltávolította őt Epheszoszból, mert attól tartott, hogy akár szándéka ellenére bűnbe sodródik.

Antiokhosz, a Hierax, azaz Sólyom melléknevű, háborút viselt a királyi hatalomért bátyja, Szeleukosz ellen. Nos, miután Szeleukoszt a galaták legyőzték, őt magát sehol sem találták, így hát azt hitték, hogy halott, Antiokhosz pedig levetvén bíbor viseletét, gyászruhát öltött. Nem sokkal később, amikor hírt kapott róla, hogy fivére él, a jó hírért áldozatot mutatott be az isteneknek, és kiadta, hogy meghódított tartományai koszorút vigyenek neki.

Azt hitték, Eumenész - Perszeusz cselvetése folytán - odaveszett. Amikor ez a kósza hír eljutott Pergamonba, Eumenész fivére, Attalosz átvette a királyi hatalmat, és Eumenész feleségével házasságra lépve uralkodni kezdett. Amikor aztán meghallotta, hogy testvére él, és a városhoz közeledik, elébe ment, ahogy szokott, testőrökkel, ő maga dárdát tartva kezében. Eumenész azonban barátságosan köszöntötte fivérét, és a fülébe súgta: “Ne siess másnak az ágyába, míg meg nem győződsz a haláláról.” De semmi más jelét nem adta neheztelésének egész életében, sem szóban, sem cselekedetben. Sőt, mielőtt meghalt, Attaloszra hagyta felesé­gét és trónját. Ezért Attalosz nem is ismert el fiúörököst, bár sok fiút nemzett, hanem még életében átadta a hatalmat Eumenész serdülő fiának.