Janus Pannonius összes munkái Jani Pannonii opera omnia Közrebocsátja: V. Kovács Sándor

Pürrhosz, az epeirosziak királya

Pürrhosztól a fiai már gyerekkorukban gyakran tudakozódtak, kire akarja hagyni birodalmát. Pürrhosz így válaszolt nekik: “Arra, akinek közületek élesebb lesz a kardja.”

Amikor azt kérdezték tőle, melyik fuvolás a jobbik, Pünthon-e vagy Szkaphiziosz, ő azt felelte: “Polüperkhon, a fővezér.”

A rómaiakkal vívott ütközet elején kétszer felülkerekedett, bár sok barátját és vezérét elvesz­tette, s ekkor kijelentette: “Ha legyőzzük is egyetlen csatában a rómaiakat, elvesztünk.”

Amikor meghiúsult Szicília elfoglalásának reménye, és ő visszafelé hajózott, odafordult barátaihoz: “Micsoda küzdőteret hagytunk hátra a rómaiaknak és a punoknak!”

Néhány katona sasnak szólította őt, ő pedig így szólt hozzájuk: “Miért habozom hát, hogy fegyvereitek röptető szárnyán a magasba emelkedjem?”

Meghallotta, hogy egyes fiatalok éjszakai ivászat közben sok gyalázatos rágalmat össze­fecsegtek egymás között, meghagyta hát, hogy nappal nyilvánosan vonják őket felelősségre; amikor elővezették az említetteket, a főkolomposuktól az iránt érdeklődött, vajon maguk találták-e ki mindazt, amit mondtak. Az pedig így nyilatkozott: “Ó, király, talán még többet is mondtunk volna, ha több borunk lett volna.”

Az az Antiokhosz, aki ismételten hadjáratot vezetett a parthusok ellen, miközben egy vadászaton egy vadnak a nyomát követi, barátaitól és híveitől távol csatangolva, ismeretlenül szegény emberek udvarába téved, és vacsora közben elejt néhány szót a királyról; azt hallotta erre, hogy a király máskülönben derék ember, de rossz környezetétől félrevezetve maga szinte semmit sem törődik az ügyek intézésével, és mértéktelen vadászszenvedélye kedvéért gyakran még azt is elhanyagolja, ami fontos. Ekkor hát mélyen hallgatott, majd virradatkor úgy jelent meg az udvarban, hogy előbb gyorsan odarendelte kíséretét, és elhozatta velük bíbor ruháját és királyi koronáját, és azt mondta: “Én mindenesetre abból, amit tőletek megtudtam, tegnap hallottam első ízben magamról igazat.”

Amikor Jeruzsálemet ostromolta, és a zsidók a legnagyobb ünnepük előtt hét napos fegy­verszünetet kértek, nemcsak ehhez járult hozzá, hanem egészen a kapukig kísért egy aranyo­zott szarvú és tömjénnel illatosított bikát, az ünnepre fölkészült néptömeggel. Itt átadva pap­jaik­nak az áldozati adományt, ő maga visszatért a táborba. De a zsidók úgy meg voltak döb­ben­ve, hogy tüstént, amint elvégezték az ünnepi szertartást, elismerték Antiokhoszt uruknak.

Az athéniek mondásai: Hetedik fejezet

Themisztoklész már serdülő korában is borban és szajhálkodásban tobzódott. De azután, hogy Miltiadész hadvezér Marathonnál szétverte a barbárokat, soha többé nem látták Themisztok­lészt dőzsölni. Egyesek csodálkoztak változásán, ő pedig azt mondta: “Miltiadész győzelme nem engedi, hogy aludjak és henyéljek.”

Megkérdezték tőle, mi szeretne lenni inkább, Akhillész vagy Homérosz. “És te? - vágott vissza. - Győztes az olümpiai versenyeken, vagy a győztesek dicsőítője?”

Midőn Xerxész hatalmas sereggel fenyegette a görög földet, Themisztoklész pénzen vissza­vonulásra bírta Epiküdészt, aki akkor alacsony származású és ismeretlen ember létére a nép vezére volt, minthogy Themisztoklész attól félt, hogy ha Epiküdészt vezérré választják, veszélybe sodorja majd az államot.

Ademantosz nem mert megütközni a hajókkal, hanem azt mondta a görögöket buzdító és tüzelő Themisztoklésznek: “Themisztoklész, gyalázat vár azokra, akik a csatában fejjel men­nek a falnak.” “Igaz, Ademantosz - válaszolt ő -, de a vonakodóknak sem terem babér!”

Amikor Eurübiadész úgy tartotta pálcáját, mintha rá akarna húzni vele egyet, ő így szólt: “Üss meg bátran, csak hallgass rám!”

Hiába próbálta rábeszélni ezt az Eurübiadészt, hogy egy szűk tengerszorosban bocsátkozzék harcba hajóhadával, ezért titkon hírül adta a barbár ellenségnek: félő, hogy a görögök meg­szök­nek; s miután hiszékenységüket kihasználva félrevezette a perzsákat, megütköztek a görögök számára kedvező helyen; majd újra odaküldött egy követet, azt tanácsolva, hogy amilyen gyorsan csak lehet, igyekezzék Xerxész a Helleszpontoszhoz, mert állítólag a görögök le akarják rombolni a hidat. Ezt azért tette, hogy a görög ügy szolgálata közben úgy tűnjék, mintha Xerxészt szolgálná.

Azt mondta Themisztoklésznek Szeriphiosz, hogy dicsőségét nemcsak saját érdemeinek köszönheti, hanem hazája tekintélyének is. Mire ő: “Igazat beszélsz. Egyébiránt se én nem lennék híres, ha Szeriphiosz lennék, se te, ha athéni lennél.”

A szép Antiphanész előbb kikosarazta és visszautasította az őt szerető Themisztoklészt, később azonban, amikor Themisztoklész nagy dicsőséget és hatalmat szerzett, ő hízelegve közeledett feléje; Themisztoklész azonban így szólt hozzá: “Drágám, bár mindketten elkéstünk, de legalább jobb belátásra tértünk.”

Azt mondta egyszer Szimonidésznek, aki jogellenesen enyhe ítéletet követelt: “Se az nem jó költő, aki énekében figyelmen kívül hagyja a mértéket, se az nem tisztességes bíró, aki ítéletében figyelmen kívül hagyja a törvényt.”

Kijelentette, hogy fia, az ő anyjának a kedvence a legbefolyásosabb az összes görögök között; a görögökön ugyanis uralkodnak az athéniek, az athénieken ő, rajta az anyja, az anyján pedig a gyerek.

Két leányát ketten kérték feleségül, ő meg a gazdaggal szemben a derekabbikat részesítette előnyben; azt mondta: inkább választja a férfit, aki vagyontalan, mint a vagyont, amely férfiatlan.

Amikor eladni készült birtokát, azt is kihirdettette, hogy derék szomszédai vannak.

Azokhoz az athéniekhez, akik szidalmakat zúdítottak rá, így szólt: “Minek gyötritek folyton azokat, akikből pedig csak hasznotok származik?”

Magát is a platánokhoz hasonlította, minthogy alája menekülnek az emberek a vihar elől, de amint kiderül az ég, ezeket a fákat is megtépázzák és tönkreteszik az arra járók.

Úgy vélekedett, hogy Eritrea lakói fondorkodásuk miatt olyanok, mint egyes puhatestűek: szúrni tudnak, de szívük nincsen.

Amikor azonban kitiltották előbb Athénből, majd Göröghonból is, a perzsa király elé járult, és mivel az úgy kívánta, hogy tartson előtte beszédet, azt mondta, a szónoklat szerfölött hasonlatos a hímzett kárpitokhoz. Mert miként a kelmék, úgy az is csak szétterítve bontja ki mintázatát, ám amint összehúzzák, a mintázat megtörik és kifakul.

Egy kis időt is kért, míg megtanulja a perzsa nyelvet, hogy tudniillik közvetlenül is, ne csak máson keresztül érintkezhessenek a királlyal.

Minthogy egyébiránt sok ajándékkal halmozták el, és rövidesen meggazdagodott, így szólt: “Bizonyára elvesztünk volna, fiaim, ha nem vesztünk volna el.”

Myronidész hadra készülődvén a boiotiak ellen, bejelentette az athénieknek, hogy mikor vonulnak ki a városból. Amikor épp indulás előtt a parancsnokok jelezték, hogy még nem ér­kezett meg mindenki, Myronidész azt mondta: “Itt vannak azok, akik készek a harcra. S ha ők elszántak, megszorongatják és felőrlik az ellenséget.”

Az igazságos Ariszteidész mindig egyedül végezte az állami szolgálatot, és került minden szövetkezést, minthogy a barátok révén elért befolyás igazságtalansághoz vezet.

Amikor az athéniek őt újra választották, odalépett hozzá a szavazócseréppel egy írástudatlan falusi ember, és azt kívánta, hogy írja rá Ariszteidész nevét. “Ismered-e Ariszteidészt?” kérdezte ő. Mivel azonban amaz bevallotta, hogy egyáltalán nem ismeri, de az Igaz melléknév miatt neheztel rá, ő szó nélkül bekarcolta a nevet a cserépbe, és visszaadta.

Minthogy Themisztoklésznek ellensége volt, és vele együtt küldték követségbe, így fordult hozzá: “Akarod-e, Themisztoklész, hogy az ellenségeskedést itt hagyjuk a határon? Aztán ha úgy tetszik, visszatérve itt újra megtaláljuk.”

Amikor szerte Göröghonban fölbecsülte az adók mértékét, annyival szegényebben tért haza, amennyit az utazásra költött.

Midőn Aiszkhülosz így énekelt Amphiaraosznak: “Ő jó embernek nem látszani, hanem lenni akar, Ki ésszel hasznot gyűjt a mély barázdákból, Tőle származnak a fennkölt gondolatok” -, s e dalt előadták, minden szem Ariszteidész felé fordult.

Periklész, elfoglalván a hadvezéri tisztet, miközben magára öltötte a hivatalát megillető vise­letet, így szólt önmagához: “Vigyázz, Periklész, honfitársaidnak fogsz parancsolni, görö­gök­nek és athénieknek.”

Azt javasolta az athénieknek, hogy Aiginét úgy semmisítsék meg, mintha Peiraieosz csipája lenne.

Egy barátjának, aki az esküvel járó hamis tanúvallomásról kérdezte, azt mondta, hogy ő barátja egészen az oltárig.

Amikor haldoklott, boldognak nevezte önmagát, mivel egyetlen athéni sem öltött miatta gyászruhát.

Alkibiadészt gyerekkorában birkózás közben társa egy fogással átkarolta. Ő pedig, mivel nem tudott kiszabadulni, megharapta a felülkerekedő fiú kezét. Mikor az a szemére vetette: “Harapsz, mint az asszonyok” -, ő rávágta: “Dehogyis! Mint az oroszlánok!”

Volt egy hétezer drachmáért vásárolt gyönyörű kutyája, de megcsonkította a farkát, mondván: “Hogy ezt meséljék rólam az athéniek, és ne mást szimatoljanak körülöttem.”

Mivel a játéknál jobban megkedvelte az olvasást, Iliász-tekercset követelt. Amikor oktatója azt válaszolta, hogy neki nincs Homérosza, fittyet hányt rá és otthagyta.

Periklész kapuja elé érkezve, amint megtudta, hogy ez az ember nem tétlenkedik, hanem azon töpreng, miként adjon számot az athénieknek, azt kérdezte: “Nem volna-e jobb azon töpren­geni, miként ne adjon számot?”

Az athéniek visszahívták Szicíliából, hogy fejével feleljen, ő azonban megszökött, mondván, ostoba az, aki habozik titkon elillanni a felelősségrevonás elől, mikor pedig megteheti.

Valaki egyszer ezalatt megkérdezte: “Nem bízod ügyedet a hazádra?” Mire ő: “Még az anyám­ra se! Nehogy mit sem sejtve sötét kockát dobjon be a fehér helyett.”

Amint aztán meghallotta, hogy őt s azokat, akik vele együtt voltak, halálra ítélték, azt mondta: “Mutassuk meg nekik, hogy mégiscsak élünk.” S azon nyomban a spártaiakhoz pártolva Dékeleiát háborúba keverte az athéniekkel.

Lamakhosz megrótt valamiért egy századost; amikor az megígérte, hogy többé nem fogja elkövetni ugyanazt, ő így szólt hozzá: “A háborúban nem szabad kétszer hibázni.”

Iphikratészt lenézték, mert úgy tudták, hogy egy sarukészítőnek fia. Először akkor szerzett ma­gának hírnevet, amikor sebesülten is foglyul ejtett és saját hajójára vitt át egy ép és fegy­veres ellenséges katonát.

Baráti és szövetséges vidéken ütöttek tábort, mégis sáncot emeltek és árkot ástak szorgosan; azt válaszolta valakinek arra a kérdésre, hogy “mitől félünk?”: “A vezér legszerencsétlenebb nyilatkozata, hogy nem is számítottam rá.”

Miután csatasorba álltak a barbárok ellen, azt mondta, attól fél, hátha tudják, hogy mivel szokott más ellenségeket szétzúzni Iphikratész.

Főbenjáró ügy vádlottjaként így szólt a vádlóhoz: “Mit művelsz, ember, hogy ráveszed az államot, amelyet háború szorongat, hogy ne hozzám forduljon, hanem ellenem!”

Így vágott vissza Harmodionnak, aki ama régi Harmodion leszármazottja volt, és pocs­kon­diázta Iphikratészt kétes származása miatt: “Az én nemességem velem kezdődik. A tiéd veled ér véget.”

Egy szónok kérdezgetni kezdte a népgyűlés előtt: “Ki vagy te, hogy olyan nagyra tartod magad? Lovag, nyilas katona, gyalogos vagy pajzshordozó?” “Egyik sem - válaszolt -, de olyan, aki mindegyiknek tud parancsolni.”

Timotheoszt szerencsés hadvezérnek tartották. Ezért egyesek irigységből lerajzolták, hogy amíg ő alszik, az erődítmények önként besétálnak egy kelepcébe. Azt mondta hát Timotheosz: “Ha ilyen várakat foglalok el alvás közben, mit gondoltok, mit teszek, ha magamhoz térek?”

Egyes elbizakodott vezérecskék sebüket mutogatták az athénieknek. Ő így szólt: “Én meg szégyenkeztem, hogy mikor Számosznál vezérként a sereg élén álltam, egy hajítógépből kilőtt nyílvessző épp mellettem hullott le.”

Timotheosz odavetette azoknak a szónokoknak, akik Kharészt pártfogolták, és egyre azt mondogatták, hogy ilyennek kell lennie az athéniek vezérének: “Nem a vezérnek, hanem annak, aki szalmát szállít a vezér részére.”

Khabriasz azt állította, hogy az a legjobb hadvezér, aki a legjáratosabb az ellenség dolgaiban.

Amikor Iphikratésszel együtt árulással vádolták, és társa szemrehányást tett neki, hogy ilyen veszedelmes helyzetben testápolásra jár, és a megszokott órában reggelizik, ő így válaszolt: “Nos, bármit határoznak is rólunk az athéniek, téged piszkosan és éhgyomorral, engem pedig jóllakva és ápolt testtel fognak kivégezni.”

Azt is szokta mondani, hogy félelmetesebb a szarvasok serege, ha oroszlán a vezérük, mint az oroszlánok hada, ha egy szarvas áll az élükön.

Amikor Hegeszipposz, akinek Krobülosz volt a mellékneve (ez hajfürtöt jelent,) Philipposz ellen hangolta az athénieket, valaki a népgyűlés résztvevői közül így kiáltott közbe: “Háborút hozol ránk!” “Valóban - felelte ő -, és gyászruhákat és közös temetéseket és búcsúztató beszédeket, ha szabadon akarunk élni, és nem akarunk a makedonok jármába kerülni.”

Pütheász már serdülő korában ellentmondva közbeszólt, ha Alexandroszról nyilatkoztak előtte. Valaki egyszer azt mondta neki: “Honnan veszed a bátorságot, hogy ilyen fiatal létedre ezekről a dolgokról véleményt nyilváníts?” Mire ő: “De hiszen Alexandrosz, akit az istenek közé emeltek, fiatalabb nálam!”

Az athéni Phókiont senki sem látta még nevetni vagy sírni. Mikor összejött a népgyűlés és valaki megjegyezte: “Töprengőnek látszol, Phókion!” - ő így szólt: “Jól látod, mivel azon gondol­kozom, hogyan szabhatnám rövidebbre azt, amit az athénieknek elő akarok adni.”

Amikor úgy nyilatkozott valaki, hogy a városban egyetlen egy ember akad, aki szembeszegül a közvéleménnyel, azoknak a polgároknak, akik tudni óhajtották, ki az, meg azoknak is, akik így kiáltoztak: “Phókion!”, kijelentette: valóban ő maga az, csakugyan egyedül neki nem tetszik semmi, amit a tömeg tesz vagy beszél.

Mikor egyszer véleményt nyilvánított, és az tetszett a népnek, ő pedig látta, hogy mindenki egyetért a javaslataival, barátaihoz fordult: “Vajon rosszul szóltam, és észre se vettem?”

Az athéniek hozzájárulást gyűjtöttek valamilyen áldozathoz, s miután sokan engedtek a kérés­nek, többször fordultak Phókionhoz is, de ő azt mondta: “Szégyelleném, ha nektek adnék, amannak pedig nem adnám vissza” - és mindjárt rá is mutatott az uzsorásra.

Amikor Demoszthenész, a szónok azt mondta: “Megölnek téged az athéniek, ha egyszer megbolondulnak”, ő azt válaszolta: “Lehet, téged pedig akkor, ha megokosodnak.”

Az áruló Arisztogiton törvényes ítélet folytán bilincsbe verve készült befejezni életét, és könyörgött Phókionnak, hogy keresse föl; Phókion barátai azonban mindent elkövettek, hogy ne menjen el ahhoz a gazemberhez a börtönbe. Ő így szólt: “És ugyan hol találkoznék valaki szívesebben Arisztogitonnal?”

Méltatlankodtak az athéniek a bizánciak miatt, mert nem engedték be a városba Kharészt, akit sereggel küldtek az ő megsegítésükre Philipposz ellen. Amikor Phókion úgy érvelt, hogy nem a bizalmatlan szövetségesekre, hanem a bizalomra méltatlan vezérekre kell haragudni, őt vá­lasztották meg hadvezérnek, s mivel őbenne bíztak, be is bocsátották a bizánciak, Philipposzt pedig rábírták, hogy dolgavégezetlen távozzék.

Alexandrosz király száz talentumot küldött neki ajándékba, s ekkor ő megkérdezte azokat, akik átadták, miért éppen őt részesíti ajándékban Alexandrosz, mikor pedig oly sokan vannak az athéniek; azt felelték, mivel egyedül őt tartja derék embernek. “Akkor - szólt Phókion - engedje meg, hogy be is bizonyítsam, hogy az vagyok.”

Amikor Alexandrosz gályákat követelt, és a nép úgy kívánta, hogy Phókion okvetlenül vegyen részt a tanácskozáson, és a közjó érdekében nyilvánítson véleményt, ő szólásra emelkedvén azt mondta: “Azt tanácsolom hát nektek, hogy vagy fegyverrel kerekedjünk fölül, vagy legyünk a barátai azoknak, akik fölényben vannak.”

Ismeretlen forrásból származó értesülés futott be Alexandrosz haláláról, a szónokok pedig azonnyomban fölrohantak az emelvényre, és arra bujtogattak, hogy haladéktalanul indítsanak háborút. Phókion kérte, várjanak, és bizonyosodjanak meg a hír valódiságáról, s így érvelt: “Hogyha ma meghalt, holnap is halott lesz még!”

De midőn Leoszthenész háborúba szólította az athéni államot, és Phókion látta, hogy mindenkiben szép remény ébred a szabadság és függetlenség nevében elhangzó fölhívásra, Leoszthenész szavait a ciprusfákhoz hasonlította: “Mert pompásak és magasztosak, de gyümölcsöt nem hoznak.”

Amikor pedig kezdetben szerencse kísérte erőfeszítésüket, és az állam a kedvező hír hatására nyilvános hálaadást rendezett, megkérdezték őt, vajon mit szól ezekhez az eseményekhez. Phókion így válaszolt: “Örülök nekik, de nem bánom, hogy mást tanácsoltam.”

Miután a makedonok rátörtek Attikára, és elpusztították a tengerparti vidéket, az ő vezetésével kivonult az ifjúság, de amikor sokan tódultak oda hozzá, és mindenfélére biztatták, hogy ti. foglalja el azt a dombot, itt állítsa csatarendbe a sereget, így szólt: “Herkules, mennyi vezért látok, s mily kevés katonát!” Mindazonáltal az összecsapásban győzött, és megölte a makedo­nok parancsnokát, Nikiont.

Kevéssel azután a háborúban legyőzött athéniek Antipatrosz felügyelete alá kerültek. Amikor azonban Menüllosz, ki a megszálló sereg élén állt, pénzt ajánlott fel Phókionnak, ő felhábo­rodottan azt mondta, hogy Menüllosz sem nagyobb ember Alexandrosznál, s az ügy is csekélyebb jelentőségű, hogysem most elfogadja azt, amit annak idején nem fogadott el.

Antipatrosz pedig gyakran mondogatta, hogy jóllehet két barátja van Athénban, sem Phókiont nem sikerült semmilyen ajánlattal megvesztegetnie, sem Demadészt adományaival kielégíte­nie.

Amikor Antipatrosz arra kérte, hogy tegyen meg valami törvénybe ütköző dolgot, azt vála­szolta: “Antipatrosz, Phókion nem lehet egyszerre a barátod és a talpnyalód.”

Antipatrosz kivonulása és az athéni önkormányzat visszaállítása után a népgyűlés halálra ítéli Phókiont és a barátait; s egyesek sírtak, amint elvezették őket, de Phókiont a beálló csöndben szemen köpte valaki az ellenségei közül; ő pedig tekintetét a tisztségviselőkre emelve azt kérdezte: “Hát nincs, aki megzabolázza ezt, hogy ne legyen ilyen ocsmány?”

Egyikük azok közül, kiknek vele együtt kellett elpusztulnia, jajveszékelt és föl volt hábo­rodva; ő meg e szavakkal fordult hozzá: “Nem elég megtiszteltetés neked, Euipposz, hogy Phókionnal együtt halsz meg?”

Mikor már elébe rakták a kelyhet, és megkérdezték, mit akar utolsó kívánságként fiára hagyni, azt felelte: “Azt kívánom, s arra kérlek, hogy ne kárhoztasd az athénieket semmiféle igazság­ta­lanságért.”

Peiszisztrátosz, az athéniek türannosza, mikor némely barátai elpártoltak tőle, és megszállták a phülét, ő elment közéjük egy pamlagot cipelve. Megkérdezték tőle, mi a szándéka. Így válaszolt: “Vagy jobb belátásra bírni titeket, ha sikerül, vagy veletek maradni, ha az előbbi nem sikerül. Ezért érkeztem ilyen fölkészülten.”

Bevádolták nála az anyját, hogy beleszeretett egy fiatalemberbe, és titkon kapcsolatba lépett vele, többnyire félénken és rimánkodva neki. Peiszisztrátosz meghívta hát az ifjút, és vacsora után megkérdezte, hogy érezte magát nála. Amikor amaz azt felelte, hogy kellemesen, Peiszisztratosz így biztatta: “Mindez még ma a tiéd lehet, ha kedvében jársz anyámnak.”

Peiszisztratoszt a felesége Thraszübulosz ellen tüzelte, mivelhogy szerette a leányukat, és megcsókolta, amikor találkoztak. Ő erre azt mondta: “Ha nem szeretjük azokat, akik szeretnek bennünket, mit tegyünk a rosszakaróinkkal?” És tüstént hozzáadta a lányát Tharszübuloszhoz.

Egyes tivornyázók véletlenül találkoztak a feleségével, és sok mocskos dolgot tettek és mondtak, reggel azonban könyörögtek és sírtak Peiszisztratosznak; mire így szólt hozzájuk: “Ezután ügyeljetek a mértékletességre. Az én feleségem pedig egyáltalán nem is járt arra tegnap.”

Amikor második feleségét el akarta venni, megkérdezték a gyermekei, hogy őket vajon vádolja-e valamivel. “A legkevésbé sem. Sőt büszke vagyok rátok, és azt szeretném, ha újra ilyen fiaim lennének.”

Demetriosz Phalereosz azt tanácsolta Ptolemaiosz királynak, hogy kutassák föl és gyűjtsék össze az uralkodásról és kormányzásról szóló könyveket. Mert amit a barátok a királyok előtt nem mernek szóvá tenni, az a könyvekben mind meg van írva.