Kölcsönsorok /2
Yüklə 1,74 Mb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- Csodával határos (Ca prin minune)
- Labirintus gyanánt (În chip de labirint)
- Valami akárha gomolyag (Ceva ca un ghem)
- Lábnyomok (Urme de paşi)
- Örök küszöbök (Eterne praguri)
- Chalaos Hazug nóta Fuendetodosból / Cântec de mincinos din Fuendetodos
- Maja vestida, Maja desnuda
- Az utolsó arckép / Ultimul portret
- Kérdezlek... / Te intreb...
- Itatós-világ (Civilizaţia de sugativă)
- Saját szakállamra (Pe cont propriu)
- Rezesbanda (Alămuri)
- Anna verseiből (Din Poemele Anei) I. 1.
- (Varázs)ige a haldoklókért (Des)cîntec pentru muribunzi
- Fölötte fontos dolgokról (Despre lucrurile cu adevărat importante)
- Legimádottabb ellenségem (Cel mai iubit duşman al meu)
- Holtak rőt levele (A ruginit frunza din morţi)
- Imádság (Rugăciune)
- A postás mindig kettőt köpik (Poştaşul scuipă intotdeauna de două ori)
IOAN MUŞLEA 1940-ben született Kolozsvárott. Korai irodalmi hajlamai dacára műegyetemre iratkozik (1956), majd mérnökként éveken át az Unirea gépgyárban dolgozik. 1970-1990 között a kolozsvári Területi Számítóközpont munkatársa. 1990-1996 között a Tribuna hetilap szerkesztője. 1997-2003 között a Kolozsvári területi Televízió igazgatója. Intenzív műfordító, előszeretettel tolmácsolja a fiatal romániai német költőket. Dan Culcer, aki cselekvően egyengeti Muşlea későn nyilvánosság elé lépő költői munkásságát, ezt írja az În către pierdere (Veszendőben, Eikon, 2009) margójára: „Költészetének ereje van, egyfajta belső légárama, amely nyomás alatt tartja a szavakat.” (A fordítások a hozzánk eljuttatott kötet nyomán készültek.) Csodával határos (Ca prin minune) Így gondolták el, ekként teremtve, magabiztos a rejtett zug; a többségben pedig megvolt a tisztesség; úgyhogy az a szándékos kép- rombolás már egyáltalán nem volt véletlen, hanem egyféle jel, arcuk pedig (szintén) akár valami pép. És tudni se lehetett, hogy abban az egész vásári teljesedésben hazudtak-e igazából vagy csak időközönként besegítettek az álarcok vagy a varázsszavak. És akkor lassan, alaposan megfontolva cselekedtem. Az álarcok tekintetét, legelőször is, kioltottam... Csodával határosan, kábán, végképp megzavarodva, egy egész képzeletvilág kelt lüktető életre teljesen elanyátlanodva; fülsértő kecske- mekegésben; ugatás volt-e? nyivákolás? török sípok sivalkodása? betlehemeseket láttam mindent lerohantak gólyalábaikon topogva; bárhogyan is, tobzódásuknak nem volt hogy véget vetni, útját állni... Igazából azok a szinte önkéntelen emlékezések voltak, ahogyan megálmodta őket: egy rejtett zug, amit szándékosan, páratlan ügyességgel teremtettek, s hol minden terméketlen, kifosztott pusztaság. Akárha illesztették volna, szándékkal: és eleve, könnyedén minden jel szerint, az összes volt s leendő pusztítás; mintha szándékkal, oly tiszta volt, hogy semmiképp nem tudod már befogni, észre sem veszed a befalazott ajtót; benned rekedt mélyen, miként egy gondolatban a végnélküliség, talán a megjelenésben, amitől majdhogynem rettegni kezdtél, te nem vágytál rá és nem is szólítottad meg, ezért ama töredezett kép távolról sem véletlenül, éppen az arcuk vala; és valóban, oly erősnek tűntek, olyan minden- hatónak, hogy csak suttogva lehetett őket emlegetni, az arcok pedig, az egész mintha csak mázolmány, akár a pép. Labirintus gyanánt (În chip de labirint) Mindenkit szólít majd a nemhasonló a nemhol felől mindenkit várva vár, mindünknek meg van írva örökké ugyanaz, egy út a távol és a távol között tán még azon is túl miként egy megszusszanás a hallgatás és hallgatás között... Véges végül viszont labirintus gyanánt s másféleként mutatkozik a nem képes iránt, egyfajta elmerülés a nemhol felől Való felé és újra fordított módon távol és hallgatás közt megkerülhetetlenül énáltalam és énbelőlem. egyfajta mászhatnék vagy lassú lesiklás egyre jobban a távol felé vagy tán a kálvária a kapaszkodás felől még inkább vonszolódás Való felé Pedig csak megtévesztés volt egy zsibvásár, némi zűr, holmi káosz... ami bennünket elcsigázott Valami akárha gomolyag (Ceva ca un ghem) Már sehogy sem tudtunk hinni szemünknek, amikor egészen közelről, két lépésről világosan kitetszett: gránátalma helyett, kezükben ott volt a gyümölcs helyett ajkukhoz emelték (színlelés nélkül!) hersegve beléharaptak, a leve zablaként csurdogált ajkuk sarkában, lefelé, az állukra, és rágtak, jóízűen, nehézkes csámcsogással, valamin, akárha gombolyag, egyfajta golyóbis, holmi cukormázba vont vásári almához hasonló sátoros asztalokról. Igazából hallottam, tudtam: egyenletesen, a mag körül, kívülről egészen a belsejéig, ugyanúgy furcsa csillogásba vonva, egy gombolyag volt az egész, férgektől s lárváktól hemzsegő, s a váladékkal, a nyirokkal és a tajtékkal, kérgesedőben ami egy idő után megszilárdul – máris ezüstös alvadásban, egészen zavaros vizekben úszkálva, egyfajta golyóbis – egy gombolyag? holmi cukormázba vont vásári almákhoz hasonló vásári asztalokról. Eltöprengtünk, biztatom magunkat de nem mertük elkérni, elragadni hogy megmutathassuk erőnket s amit tudunk, a csutkát még-még a szánkban tartjuk áhítoztunk, ólálkodtunk, lestük minden szögletből, megkívántuk, éreztük, miként önt el a kicseppenő nyál, részt követeltünk mi is – még ha sejtettük is a tudás keserű, émelyítő ízét... Később, egy csutkát, egy torzsát majszolva amire véletlenül még szert tehettünk, később, nehezen, megértettük, látván galagyolásuk, hogyan próbálták a szót, miként makogtak, versengve fűztek egymáshoz három-négy szót. Későn értettük meg, s nehézkesen és roppant körülményesen, jobbára kínunkban egy maradék, egy megrágott csutka, mit a földről szedtünk fel és hogyan hihettünk volna szemünknek hiszen nem azt találtuk, amiben hittünk, és nincs szó a tudás keserű (émelyítő) gyümölcsének történetéről sem; csakhogy egy rakás tehetetlen, az ostoba és aljas csőcselék verhetetlen odaadással és hozzáértéssel készen állt megtanulni e keserű és mindennél émelyítőbb mesterséget: a testvérárulás keserédes, tiltott/áhított gyümölcsét. Lábnyomok (Urme de paşi) Egy értelem volna mindenekben? A megtérés dacára nem kevés és nagybani forgalmazása (csak az utolsó sorok) életkorok, lábnyomok a homokban idők, évszakok, mennyit viszünk át a szavakba? és (vajon) mennyi mutatkozik meg annyi másnak vajon hányra bukkannak majd a sírokban? Ahogy a táncban, az életek is így-úgy rángatóznak maguktól és belereng a hő levegő a pusztító benne/általa bőszülten lángol remegőn zavaros értelemben annyi minden, Uram... És megszólít a hang odaátról, az árnyékból hogy még beszélgessünk most, mikor ő megtért a szigetországból, hátrahagyva mindent aminek történnie kellett táncot, örömöt & dalt. HORIA-ROMAN PATAPIEVICI Született 1957-ben, Bukarestben. A fiatal fizikus 1981-ben diplomázik a Bukaresti Tudományegyetemen, később filozófiai mesterképzésen vesz részt. 1989-ben letartóztatják. 2005-től a Román Kulturális Intézet igazgatója. Főbb írói művei: Cerul văzut prin lentilă (Távcsövön át az ég, 1995, Nemira), Zbor în bătaia săgeţii (Repülés a nyílvessző elől, 1995, Humanitas), Cine crede într-un popor fără valoare (Ki hisz egy értéktelen népben, 2000, Central European University Press), Omul recent (Jelenkori ember, 2001, Humanitas), Ochii Beatricei sau cum arată cu adevărat lumea lui Dante (Beatrice szemei avagy hogyan mutat Dante valódi világa, 2004, Humanitas) Én, én (Eu, eu) Az éjjel a fényben markosan begyűjti amit az elgyötört nap elveszít. A holdat választom hogy lelkem betöltsék az utcasarkok kiáltások suttogások emlékeimben szunnyadó pillanatok Az esttel együtt alászálltak bennem ringó körökben elragadni arcaim közül a titkosat a kincses örvénybe zártat Örök küszöbök (Eterne praguri) És nézd csak, kezedben reszketés vagyok, amely majd elcsitul Egy szakadatlan út idegeim és a világ nem létező idegpályái között És nézd, egykor kimondott szavaim Fényárba vonja bennük, mint levél közt, a gyümölcsöt elnézzük őket, örök küszöbök mosolyognak egy általunk megélt jövőből. Chalaos Hazug nóta Fuendetodosból / Cântec de mincinos din Fuendetodos Teremtőm, amikor kebleivel teljesen nekem dőlt véges végig lélegzetem a torkomba szorult merev lettem mint a cövek s beleremegtem amint gyömöszölt és felcsigázott és elringatott és túlságosan lenyűgözött, jókora teste volt s szeretett úgy bizony, majd belehaltam de fölébredtem de fölébredtem mert álmodoztam. Dona Maria És azt állítod hogy még sose láttad a Cayetanának mondott Maria del Pilart a tizenharmadik Alba hercegnőt? – He, he feleségem, Pepa éppen fiúcskát szült nekem amikor Moncloába szöktem tőlük nem is láttam őket elszólítottak makrancos volt és rosszféle megkínzott és én veszettül kívántam pedig mit sem adott valamennyi férfi odavolt érte kérte hogy talpait nyalogassam s csak azután nyögdécselt felajzva ő maga mondta, néha „senki sincs, aki feloldozna minket?” de csak akkor, majd újra gonoszul mulatott rajtam de én hittem benne vakon egyszer azonban rám parancsolt
Aztán megfestettem mindkét arcképét mert elhagyott a józan eszem nem tudtam betelni vele mindegyre megkívántam a lelkem utálkozva összerándult valahányszor megláttam magam hogyan festek mindenféleképp szétzilált szétszaggatott, meggyötört, eltaszított nem éreztem mást, egyre őt szomjúhoztam égtem csak égtem csak égtem mint bűzös mocsarakban a foszfor a folyóban szeretkezve erősen odalett s a fény is sértette a szemem a benne lakozó sötéttől s bármivel is festettem csak a cink, csak az ólom és a higany ami felkenődött s minden érintésétől dobhártyám robbanásig feszült egy metszet alá odaírtam „ők még nem távoznak” és ugyanezt éreztem kétségbeesetten ezt éreztem hogy bármit tennék és akármit tennék ők többé nem térnek vissza Az utolsó arckép / Ultimul portret harminchat évesen is még ragyogóan szép volt és akkor, apró kezeit retusálva, hófehéren kesztyű nélkül, tőle tudtam meg hogy ez volt az utolsó alkalom... Kiegyenesedve ült áthatóan rám nézett mosolytalanul Teremtőm, mennyire szeretlek szerelemmel amihez nem elég az élet a lélek pedig véletlen csupán Goya Bármily zabolátlan is, egyetlen szerelem sem hasonlít a prédikáló papok említette bujálkodásra akkor se, ha ereje a túlhajtásban rejlik miként a filozófusok tartják nem szégyentelenségünk volt eltévelyedés hanem hogy túl kevés volt a tett és mily kevéssé merészeltünk élni a lángokkal melyekben kínunkban összeégtünk. Elégtem s halálom odaadtam volna bármelyik öleléséért egy nyögdécseléséért, akkor akár szégyent is hoztam volna családomra, férfiakat gyilkoltam volna le, eladtam volna a királyt is. Ma viszont azt kérdem: vajon a művészetemet is elárultam volna? Kérdezlek... / Te intreb... Természetesen, ez nem az... Ha csekélységért halunk is meg, a Semmiségek pedig sose a Minden No es eso – motyogom gügyén nagyítón át nézve a Medusa Tutaját no es eso no es... ADRIAN PĂUNESCU Született 1943-ban, Copăceni-ben (Bălţi megye, Besszarábia), mh. 2010, Bukarestben. Apja Olténiából származó tanító, Szilágy megyéből települtek ki a Bécsi Döntéskor. 1968-ban A.P. elvégzi a bukaresti bölcsészkart, 1970-71 között az Iowa-i egyetem ösztöndíjasa. Újságíró, írószövetségi vezető, különböző politikai megbízatásokat vállal. 1990 után szenátor volt a román parlamentben, önálló kiadót, s vele együtt lapokat működtetett, amely műveit adta ki. Itatós-világ (Civilizaţia de sugativă) Az itatós világa itatós-világ királyunk is itatós-trónra hág. Itatós-koronája fénye a távolságon tompán villan át, családostól, gyerekkel járulunk eléje s bárki meghajtja itatós-önmagát, diákirkákon át visz az utunk, és így – ételhez is jutunk, az itatós világa itatós-világ magának való élet, szemben velünk egy kollektív világ a tapper szemben áll a jellegtelenséggel, lehettünk volna papír vagy gyémánt ékszer, lehettünk volna valami mellett, vagy épp a túloldali gát, mindebből semmi nem lett, az itatós világa itatós-világ. Üzleti számlák tintáját leszívjuk, s az ábécét rovó gyermek rettenetét, szívunk az állomáson, a postán, irodákban, fényképbe zárva a világ életét. Nézd csak a város itatós-szobrait, nézd az itatós-termést ott künn az asztagon, a hozzánk csurranó tinta öngyilkos kínjait, mert képtelen kimúlni az asztallapon. Minden mi a tiétek rajtunk nyomtatva áll, igaz – javítva, törölve vagy betoldva és felbukkantak már a láthatáron az itatós-galacsinok is lovagolva. Másodrangú világ ez a miénk és mi vagyunk a legvégső közöny, a leselkedő intés, mely fenyeget, itatósból vagyunk halotti maszkok e lelkes, reszkető sorok felett. Saját szakállamra (Pe cont propriu) Egy világban, hol mindig kockázat előtt áll az ember, sokszor feledjük: van és létezik kockázat, saját szakállunkra is. Kockázat, saját kontónkra – ilyen a vers. Éjszaka. A hold, ahogy mondják, fölöttünk fénylik. Öklömre támasztom fejem s mint aranycsibékkel totyogó kotlót simogatom halántékom – rátaláltam, és forgolódom a piac közepén és kérdem, hölgyeim, uraim, no és kisasszonyok „ezen az estén ki kockáztat velem?” mintha csak annyit kérdenék: ki táncolna velem? Rezesbanda (Alămuri) Lelkesek vagyunk s derűlátók, ahogy egy rezesbanda szárnyal. Lelkesültek és optimisták, büszkélkedünk mi is a mával. Bízunk a mézben is, hogy édes s tudjuk, hogy előttünk a cél, lelkesek vagyunk s optimisták, mint egy harctérről jött levél. Ejnye-bejnye – szólunk csevegve a szőke bálvány térdinél, lelkesültek és derűlátók, mint egy harctérről jött levél, akár egy derék rezesbanda, amely a harctérről zenél. MIRCEA PETEAN 1952. február 2-án született Kolozs megyében. A kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett román-francia szakos tanári diplomát 1976-ban. A Dacia Kiadó szerkesztője volt, jelenleg a kolozsvári Lines Kiadó igazgatója és a Renaşterea rádió szerkesztője. Tagja a Román Írószövetségnek. 16 verses- és prózakötete jelent meg. Anna verseiből (Din Poemele Anei) I. 1. kiáltani akarlak neveden miként egy mag lehull a messzeség a szót nem ejtik ki létre kel a szélről szólítanak onnan két lépésre innen beletúrok a legközelebbi és a legközelebbi hús- és vérbozótjába kézzel vakon aki átlépkedhet a halálon miként a vízen övé lesz a név országa 2. azt mondta követi egy rózsa árnyékát a falon kérdeztem tőle – milyen volt akár a tiéd – válaszolta nekem. 3. ütött az órád kitelt az időd a te időd jön és megy halántékom gyökereket présel homokba érzem a szavak hamuját nyelvemen és ha követed a vers következményeinek alakulását az nem a boldogság 4. ami látszik egy harmatcsepp közepe nincs sehol csak a külseje a dolgok néha felszínek csupán melyek odalesznek egy apró láthatatlan megadott központból kifutnak a sugarak marad a szél nem tudom mit mondtam volna Anna amikor megérintett akár egy sugallat jeleként hogy nem vagy többé akkor meg hiányodnak dőltem mintha csak kolostor falának 5. egy roppant madár (nem is tudom, hogy egészen az-e csak egy szárnyát és a tollal borított fél testét látom jócskán megnyúlt csőrével) bordáim közé döfi szárnyhajlatát akár egy váll gömbölyű a te vállad Anna tenyerembe fogom mintha gesztenyét már tudom a madár belül lakozik, ki akar jönni. Szárnyhajlatával bököd én föléd hajolok mintha első találkozásunk fölé – a folyóhoz igyekeztünk kézenfogva egy deszkahíd mellett ha még emlékszel – és az út szélén egy autóbusz vezetője sakkozott egy ványadt merev zárkózott asszonnyal – és lopva csókkal illettelek DANIEL SILVIAN PETRE 1968-ban született Temesváron. Költő, prózaíró. Daniel-Silvian Petre ugyanakkor a temesvári Survolaj sikeres rockegyüttes vezetője. Nem túl bonyolult, filozofikumba hajló szövegei, még a szabad vers formájában is sajátos ütemességükkel, zeneiségükkel tűnnek ki. A LiterNet honlapjáról letölthető Overdose c. verskötete. Személyes honlapjának címe: www.dspetre.ro Golgota A kétségbeesés szögei mélyen a csontba verve A remény virágba borult tövis- koszorúja valakire várva ki nem jön el Mert a szerelem azt jelenti hogy légy egyszerre két helyen Mert az élet egy elrontott film: bármennyire is ellenkeznél végül mindenki lehunyja szemét. (Varázs)ige a haldoklókért (Des)cîntec pentru muribunzi Ha szeretsz, ha szeretni fogsz s hogyha szerettél, telefonálj minden ismerősnek, s mondd el, hogy meghaltál. Szeretnék ma beléd hatolni egészen a markolatig hogy meg ne tudjam nyakadat szorongatom avagy becézlek, hogy magad legyek de el se veszítselek... A tenger könnyedén sóba von fejünk alá a hegyek gondosan köveket raknak míg a nap s a hold kegyesen gyertyát tartanak, mikor a sötétség, csak azért is a szekrényre kúszik, az ajtókra, majd a falakra és boldogan halunk meg amíg csak élünk Fölötte fontos dolgokról (Despre lucrurile cu adevărat importante) Csütörtökönként iskolába menet jött egy kalapos úr s szerszámát mutogatta Akkoriban még nem tudtam hogy az élet lassú halál, mintha valaki arcon simítana míg ki nem serken a vér Fogalmam sem volt hogy a szerelem úgyszintén lassú halál, mintha valaki átdöfné a szívedet egy rózsával Nem értettem miért viselkedik az Úristen néha úgy mintha majmoktól eredne Nem értettem miért akkora a nők fara Nem értettem miért van annyi ember a földön mintha egy nem is lett volna elég Legimádottabb ellenségem (Cel mai iubit duşman al meu) Hogyha tudnád hogy milyen szép valál És milyen szép volt Temesvár valamikor Mennyei otthonunkban nincs aki ránktalál És a tízparancsolat sem volt még sehol Úgy tűnt nekünk a Béga kéken csordogál Mint megannyi sirály röpködtek a hófehér varjak Mit se törődve hogy életünk fölött más dirigál Amcsik és oroszok, tehát a nagyhatalmak Nem volt akkor szükségünk semmi másra A kilencedik menny takarója jól beborított S ahányszor másutt szeretkeztünk egyre másra Rajtunk a csalfaság virága kivirított Mily ifjonti, gondtalan és vagány Volt akkoriban az Isten Honnan sejthette volna a nagy talányt: Nálad imádottabb ellenségem nincsen? Holtak rőt levele (A ruginit frunza din morţi) Reggelente üt a biológiai órám. Fölébredek Szorgosan munkába megyek Útközben eszembe jut hogy tulajdonképpen nincs állásom (hová az ember kávézni járna) rokonok szomszédok és anyám bánatára. Hajdanán az volt a munkám hogy felébredjek és rögtön visszafeküdjek úgy szeresselek akár az első napon akár ama furcsa időben amikor nem volt szükségünk semmi másra úgy éltünk szabadon. Imádság (Rugăciune) Hajad színében ott a haldokló nap Hajad ami egy idő óta nyíratlanul marad Hajad mely cinkosa Nyugtalan mosolyomnak hajad mely áldozata az isteni tilalomnak, Hosszúra nőtt hajad Megannyi várakozástól (nélküle őszünk téli közönybe gázol) Hajad mely csöndesen hozzám beszél – Nézni a hajad, kedves, egy imával felér. Sandwich blues Fehér fogakként száll a hó, roppant fogak marcangolják megrendült beteg testemet Szívemből, szememből, a számból áporodott ételszag ered A föld romlott sült két kéklő égszelet között én vagyok az együgyű féreg a sültbeli nyű belsejében s még reménykedem hogy szabadulok e roppant szendvicsből e mustáros-szószos ingoványból Salátalevél szárnyakat fabrikálok titokban S mártásos borsból lövedéket mely robban A postás mindig kettőt köpik (Poştaşul scuipă intotdeauna de două ori) Azt hiszem, Isten vagyok s nem tudom hogyan rejtőzhetnék el minél jobban előletek – mint amikor bújócskát játszottunk az iskola udvarán és olyan jól elbújtam hogy magam sem tudtam hol vagyok, ti pedig tovább játszottatok mintha én nem is lettem volna ott IOAN ES. POP 1958. március 27-én született a Máramaros megyei Kőváralján. Román-angol szakot végez a nagybányai egyetemen. Hat évig a máramarosi Jódon tanít. 1989-től Bukarestben él. Évekig a Luceafărulnál dolgozik, majd a Ziarul Financiar vasárnapi mellékletét (Ziarul de Duminică) szerkeszti. Kötetei: Ieudul fără ieşire (Jódból nincs kiút – 1994), Porcec (1996), Pantelimon 113 bis (1999), Podul (A híd – Cartea Românească, 2000), Rugăciunea de antracit (Antracit imádság – Dacia, 2002), Petrecere de pietoni (Gyalogmuri, Paralela 45, 2003). 1994-ben megkapta a Román Írószövetség és a Moldovai Írószövetség debütdíjait, a máramarosszigeti Országos Versfesztivál díját, 1996-ban Bukarest város részesítette irodalmi kitüntetésben. koncentrációs mámor (şlagăre de concentrare) miközben pop ledugta ujját a torkán s nagyot rókázott a küblibe, a másik pop tükör előtt csodálja magát, új zakójával elégedetten és hogy milyen remekül megberetválkozott. félóra múlva már a hivatalba ér, a számítógép elé telepszik, és mindenek előtt nem lepi meg, ha hízelegnek neki. ettől kezdve egyre ritkább esemény pop és pop találkozása. mégpedig nem azért, mivel pop napról napra leépül, hanem mert a másik popnak mind sűrűbb a dolga és későn vetődik haza, amikor már képtelenség szót érteni poppal és az idejéből se futja erre, szüksége van a nyugalmas álomra és a jól vasalt ingekre, hiszen reggel nagyon korán indul munkába. nézzük el hát, mindkettőjüknek kisded gyöngéiket, ugye pop az önpusztítás útján halad, miközben a másik pop, bár volna keletje, sokkal pop-abb a világ szemében popnál, s rájött, hogy ha pénze van, a barátai nem kerülik el. gyermekkorában így okították a szülei is, s hát nem nekik lett igazuk?! Yüklə 1,74 Mb. Dostları ilə paylaş:
|