Móricz Zsigmond Válogatott elbeszélések tartalom

ISTEN BÁRÁNYKÁI

(Házfelajánlás a Kisedőn)

Ha az ember a Ferencvárosi pályaudvar előtt, éspedig a pálya­udvar területét körülvevő három méter magas deszkakerítés város felőli oldala előtt megáll, csodálatos látvány tárul fel előtte, amihez semmit sem lehet hasonlítani.

Óriási bódétábor az ezüstfehér ég alatt, a szelíd őszi napfényben ezernyi bódé, egy-egy falat kerttel.

Harminchat katasztrális holdon ma 2260 ember lakik itt.

Történelem

A háború alatt történt, hogy valamelyik ügyosztály vezetőjének humanitásából utcaseprők, tűzoltók, rendőrök s más, legkisebb java­dalmazású fővárosi szolgák a Nagyvásártér déli részén lévő homok­mezőn, amiből a fővárosnak soha semmi haszna nem volt, kertpar­cellákat kaptak.

Felásták a földet, bevetették, akkor azt kérték, hogy hadd legyen nekik szabad egy kis bódét építeniök, ahol a kerti szerszámokat hagy­hassák, ne kelljen nagy távolságra naponta cipelni azokat. Megen­gedte valaki, s megépült a bódé. Egyszer csak, munka után, lefeküd­tek benne, aztán kihordták a bútoraikat: tanyatelepülés szabályos módjára szállást vertek maguknak.

1922 táján a szegény emberek felfedezték ezt a paradicsomot, ahol nem kell lakbért fizetni, s erre megindult a szegénység hódító nép­vándorlása. 1922-től 1928-ig ötezer lélek telepedett itt meg.

Építkezés

Két nap alatt épültek a házak.

Miből?... Egy lebontott bódé ottmaradt anyagát megvizsgáltam. Fundamentum egyáltalán semmi. A homokföld színére leraktak né­hány követ. Hatszögletű utcaburkoló bazaltkövet, amit az út mellett találtak. Néhány darab betontörmeléket. Felbontott konyhabeton­ darabokat, egy­pár téglát és mindenféle kőtörmeléket, amit sár és vályog közé raktak. Erre ócska deszkából két méter magas falat, amit sárral betapasztottak. Padlásos teteje egyetlen háznak sincs, csak lapos tető, ringy-rongy deszkából, behúzva az eső ellen kátránypa­pírral.

A kispesti szeméttelepen szedték össze, amit csak lehetett: fát, vasat, abroncsot, lécdarabokat, rongyot, s abból épültek a bódék.

Volt egy csaposlegény, aki sörösládákat, sőt söröshordókat csem­pészett haza, s abból építette a vityillóját.

Boldogság

Ez mind a legnagyobb boldogság volt számukra. Családok helyez­kedtek el gyermekekkel, sok-sok gyermekkel, és boldogok voltak, hogy fedél van a fejük fölött, Budapesten laknak, az ország főváro­sában, ahol a verébnek is akad ennivaló, hát még az okos embernek.

Boldogság, boldogság: nem kellett házbérről gondoskodni.

A nagy csapás

1928-ban elhatároztatott, hogy a Tattersallból a lóvásárt ki kell telepíteni, mert az ügetőpályát ott rendezik be.

A főváros, amely a legnagyobb zavarban volt a Kiserdő telepesei­vel szemben, most kitűnő alkalmat kapott, hogy egy részüktől meg­szabaduljon. Ide mérték ki az új lóvásár területét.

Most mindazokat, akik a lóvásár számára kiszabott területen lak­tak, felszólították, hogy záros határidőn belül költözzenek el. Még költözési költséget is adtak nekik. A telep lakói szerint 30-40 pengőt kaptak. Legtöbb volt 120 pengő, a legnagyobb családoknak. Állító­lag a főváros 17000 pengőt osztott szét, amit azonban a telepesek vallomásából nem lehet összeadni.

Jött egy vállalkozó, rendőri felügyelettel, és a lóvásárterület pár nap alatt üres lett.

Aki erős volt, elköltözött más boldog vidékekre, az Angyalföldre, Jeruzsálembe (a budai par­ton, szemközt, még szomorúbb nyomor­tanya) és más titkos és még elhanyagoltabb helyekre. A gyengék, betegek, öregek egyszerűen beszorultak a hátrább lévő bódék közé, és szaporították azok számát.

Házfelajánlás

Tegnap, október 29-én, vasárnap, csodálatos népünnepély tanúja voltam.

Van egy kis bódétemplom is a telepen. Ugyanúgy építve, mint a lakosok házai, ideiglenesen, hallatlan szegényesen és meghatóan. A templomocska harangja egész délelőtt szólott.

Processzió járta be a házakat. Vagy ötven házat ajánlottak fel a szegények Krisztus Királynak. A pap miseingben vezette e menetet, egy missziós nővér kíséretében, és megáldotta azokat a bódéhajléko­kat, amelyeket a benne lakók Isten dicsőségére “felajánlottak”. Az ilyen család “erősebb vallást” vállalt. Nem káromkodnak, nem tesz­nek “bűnt”, hanem Istennek tetsző életet folytatnak.

Az énekszó harsog, a menet népes és áhítatos, és a parányi bódék kisöpörve, tisztán, fehér lepedőkkel fogadják a szentelést.

Megtisztult házban

Bekapcsolódom a processzióba.

A 229-es házban visszamaradtam, és beszélgettem a lakókkal.

Egy öreg nénike lakik abban, akinek nemrégen halt meg az ura. Az öreg mama nagyon rendes kis ócska fekete ruhában, árván és ijedten nézett az elvonuló menet után, négy-öt szomszéd­asszony áll körülötte.

- Nem adtak ebédjegyet - motyogja.

- Miért nem szólott, szomszédasszony, a báróné nővérének?

- Nem mertem... Pedig a két tyúkom már nem akar tojni... Most miből éljek?... Míg tojás volt, mindig volt egy kevés pén­zem... Füstöl a kályha, de nem tudok csövet venni... Nincs ebé­dem... Egy hónapban csak egyszer adnak jegyet, és az két hétig ér... Két hétig semmit se kapok, csak “zupát”... A templom mel­lett osztogatják... Eszek reggel zupát, délbe zupát, este zupát... Keménymagos levest...

- Milyen télen ez a lakás? - kérdem. - Ki lehet fűteni?

- Dehogy lehet... Hideg... Még ha fűtő volna, de csak ezt a gazt tüzeljük..., amit itt szedünk össze a földön...

Egy asszony megszólal:

- Ó, nekem ablakom se volt a múlt télen. Jó az Istenke, meg­segített, egész télen kihúztam, semmi se volt az ablakon, csak a rongy, amivel letakartam. Azért még csak náthám se volt.

Tragédia

Most rettenetes tragédia lebeg a bódéváros felett.

A főváros, úgy látszik, be akarja szüntetni az egészet. Tegnap fel­mondást kaptak mindazok, akiknek valami keresetük van.

Szörnyű kétségbeesés. Lebontják éppen azokat a bódékat, ame­lyek egy kicsit jobban vannak megépítve, mert egy picivel több fillér jutott a tulajdonosnak. No, azért nem sok. Mert mind nagy családot tartanak el. Nem passzióból laknak a “villában”.

Október elsején volt az utolsó népszámlálás. Már csak 665 bódé állott, s benne 2260 személy.

Felnőtt bódétulajdonos, felnőtt családtagokkal: 1414 lélek.

Gyermek: 789.

Albérlő, felnőtt: 37, gyermek: 20.