Móricz Zsigmond Válogatott elbeszélések tartalom

KIS FALVAK, NAGY BAJOK

Át kellett mennem egy rendkívül szép útvonalon a nógrádi és honti vadregényes, szelíd tájon. A magyar romantika egy fejezete ter­mett itt.

Találomra megállottam egy községben, Drégely vára alatt. Arany János áldott, szenvedő, édes és szelíd szava állított meg: Felhőbe ha­nyatlott a drégeli rom... Arany sose volt Drégelyben, s ez a sor annyira jellemző, hogy ma is felhőben van a drégelyi várrom - nyo­mát sem látni a faluból.

Bementem a bíróhoz, a jegyzőhöz, s azt kérdeztem:

- Hogy élnek?

Mint mindenütt, mint akárhol az ilyen kis magyar falvakon. Él­nek. Még élnek egy kicsit.

- A községnek van kétezer lakosa és 2300 hold határa. Ebből 1200 hold a hercegprímásé, 1100 hold a kétezer léleké. Úgy van el­oszolva, hogy van tíz gazda, akinek 20 holdnál többje van, de 35-nél többje senkinek, a többi aztán parányi parcellákban oszlik szét.

Hogy él a nép? Nagyon nehezen, nagyon keservesen. Van legalább harminc család, amelyik ősz óta nem látott kenyeret, s aratásig nem is fog. De nagyon sok család van, ahol már évek óta nem vágtak disznót, és semmi zsírózójuk nincs. A legszegényebbek nem is krump­lin élnek, hanem kukoricán. Megfőzik a szemes kukoricát vízben, s azt eszik reggel is, délben is, vacsorára is. De vannak jó gazdák, akik jól el vannak látva, legalábbis élelem dolgában, mert különben sen­kinek sincs egy fillérje se.

Ez annál sajnálatosabb, mert ez a nép, a nagyszerű palóc nép vég­telenül szorgalmas és ötletes, furfangos, mindent kitalálnak, s min­dent megpróbálnak, hogy boldoguljanak.

- Két főfoglalkozásuk van: az állattenyésztés és a háziipar. Szarvasmarhát tartanak, s mindenki szinte erején felül, mert az Ipoly völgye a világ legjobb szénáját termi, de az ára lement az utolsó két évben annyira, hogy ma harmadát, negyedét éri, mint két év előtt. A széna­termésüket pedig nagy veszedelem érte, mert az Ipoly eldu­gul, s minden tavasszal elönti a réteket, azok márciustól május vé­géig mostanában víz alatt állanak.

Másik foglalkozás itt mindig a háziipar volt. Ez a nép még min­dig kendert és lent termel, és egész télen szorgalmasan fon és sző. A fehér ruhát maguk állítják elő, szívesen dolgoznának kivitelre, már a városi piacok számára szövik a törlőkendőket, törülközőket, abroszokat, csak nem veszi ezeket ma már senki. Nagyszerű füzeseik vannak, tömérdek kosarat tudnának kötni, csak nincs piaca ennek sem. Gyékényük is van. Mostanában szatyrot kötnek belőle. Már a kisgyerek is sodorja a gyékényfonalat, de hiába kötik, a számtalan szatyort nem bírják eladni. Legfeljebb egy kis lisztet és más élelmi­szert cserélnek rajta. Nem ijednek meg a fáradságtól, hogy kis por­tékájukat a piacra vigyék. Balassagyarmat ma a fő piacuk, mert az Ipolyság el van szakítva. Gyarmat ide 23 kilométer. A vonat 2 pengő 40 fillér. Nagyon sok. Felkelnek reggel két órakor, elgyalogolnak a legközelebbi állomásig, s nem mennek be Gyarmatra vonattal, ha­nem egy állomással hamarabb szállnak le, onnan megint gyalog mennek be, így 70 fillért tudnak megspórolni. Vissza aztán az egész utat gyalog teszik meg. Egy ilyen hetivásári utazással megkeresnek 1 pen­gő 60 fillértől, 3 pengőig való összeget.

De azért nem hagyják el magukat, a “magyar szellőst”, a gatyát már itt nem viselik, nadrágban járnak. Éspedig bricseszben vagy “buggyos nadrágban”, “lengyel nadrágban”, s a fehérnép pláne igyekszik jól öltözni. Sajnos, vannak családok, akik inkább váltóra vesznek fel pénzt, csak hogy rendesen öltözhessenek.

Ilyeneket mond a jegyző úr, aki különben csak egy hónapja van itt, tehát nem ismeri még eléggé a viszonyokat, de bejön az öregbíró, s most hozzá fordulok. A bíró egyszerű gazda­ember. Szép szál öreg­ember. Rendkívül intelligens; ötvenéves.

- Hogy lehetne ezen a falun segíteni, bíró úr?

A bíró azt mondja:

- Hogy? Jó kereskedelmi szerződések kellenek, hogy az állatot ki lehessen szállítani jó áron; az államnak arra kellene törekedni, hogy jó ára legyen a jószágnak.

Úgy hangzik, mint egy bírói döntvény. Ez ellen nincs apelláta. Ajánlom ennek a megoldását a földművelésügyi miniszternek, aki különben ezt szintén pontosan tudja.

Elindulok a jegyzővel és a bíróval, hogy egy kicsit körülnézzek a faluban.

A falu dimbes-dombos területen fekszik. A régi alvár, a palánk helyén van a község főrésze. Az új házak kőből és téglából építve, de a régi házak kidőlt-bedőlt, roskadozó viskók, szalmával fedve, a szalmatető zöldell, virágzik, mohos.

A bíró háza is kőből van, s vakolatlan, mert nem bírja befejezni. Évek óta így lakik benne. Szép, nagy udvar, az istálló sarkán beton trágyamedence. Négyszázötven pengő állami segélyt kapott ennek az építésére. Ketten kaptak ilyen segélyt, ő fel is építette, a másik, aki kapott, a kanonok úr, nem építette meg. Az istállóban három tehén és két ökör, szép piros-tarka állatok.

- Ennek a tehénnek az anyjáért két évvel ezelőtt ezer pengőt ígértek - mondja a gazda -, nem adtam oda. Tavaly eladtam 640-ért. Most ezért a borjas tehénért nem hiszem, hogy négyszázat kapnék.

A jegyző csodálkozva néz rá:

- Hová gondol, bíró úr? Ha kétszázat kap, már az is nagy pénz!

- Hát akkor, jegyző úr, olyan, mintha az ötből négyet agyon­ütöttem volna, mert a régi árak mellett egy darab érne annyit, mint most az öt darab.

- Van-e adóssága, bíró úr?

- Nincs. Én azt tartom, az embernek ha nadrágja nincs, az se baj, csak adóssága ne legyen.

- Fuvarral kerestek itt azelőtt sok pénzt a fahordásnál, de most Wolfner úr négy darab teher­autót hozatott, s azzal úgy lenyomta az árat, hogy ma 30 fillért fizetnek egy mázsa fa szállításáért. Egy nap alatt három pengőt tud keresni, aki ezzel foglalkozik.

- Gyerek van-e elég?

- A van, hál’istennek.

Kétszázhatvan gyerek van ebben a kis faluban az iskolában, és négy tanító.

- Egyke nincs?

- Hát ahun spekulálnak a gazdák, ott a szegények kipótolják.

Átmegyünk szemben egy nagyon szegény özvegyasszony házába. Hetvenegy éves öregasszony lakik ott, gyengeelméjű öreg lányával. Itt aztán nincs semmi, csak szép tisztaság.

- Tekintetes uram, én hat hónap alatt húst nem láttam, se zsírt. Rántott levest eszünk. Ma ugyan jó ebédet csináltam, krumplileves volt, vasárnap van.

- Hát miből él?

- Fonok. De három pászmáért fizetnek egy kiló lisztet. A lyá­nyommal ketten három nap alatt fonunk egy kiló lisztre valót.

- Tíz fillért keresnek egy nap - számítja ki a bíró. - 1200 métert kell megfonni érte. Még a nyál is többe kerül. Mert sokat kell ám csókolgatni az orsót, sokat kell azt pergetni, míg 1200 métert fel­motollál.

Hát így élnek, éldegélnek a kis magyar falvakban a nehéz sorsú magyarok. Az asztalon ott a százéves régi imakönyv. A kis unokák azt forgatják, betűzik a parányi ház parányi ablaka alatt. Olyan ár­vák, olyan elhagyottak, ebben a nagy télben különösen.

Az utcán nagy bajuszú öreg törökök mennek. Olyan igazi törökök, a lógó, mellig érő nagy bajuszukkal, mint Anatóliában. Onnan is jöt­tek az ősök.

- Török maradék ez - mondja a bíró, s megállít egy hetvenhét esztendős öreg gazdát. - Csosza bácsi... Csausz vót, csausz volt ennek valaha az öregapja.

Fantasztikus egy világ ez a magyar világ. Ma a siralom völgye, de lesz ez még jobban is, ugye, magyarok?

Lesz! Hisznek benne, hogy lesz. Élet van az erekben.

- A jelenlegi szűkséges állapot nagyon kicsiszolja az emberek fejét - mondja a bíró bizo­dalommal.

1932