Charles dickens a pickwick klub

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Egy kellemes nap, amely kellemetlenül végződik

Semmi kétség, hogy a madarak, amelyek lelki nyugalmuk és békességük nagy szerencséjére boldog tudatlanságban leledzettek azokra az előkészületekre nézve, melyek szeptember elsején az ő elpusztításukra történtek - semmi kétség, hogy a madarak úgy üdvözölték ezt a reggelt, mint az évszak egyik legszebb reggelét. Az ifjú fogolymadarak, melyek hetykén, legénykedve és öntelten lépkedtek a tarlón, meg a vén foglyok, melyek a tapasztalt és bölcs madár fölényes ábrázatával, apró kerek szemével nézték a könnyelmű fiatalságot: egyaránt nem sejtették, hogy milyen végzet leselkedik rájuk, úgyhogy boldogan és jókedvűen sütkéreztek a reggeli verőfényben, amíg néhány órával később élettelenül le nem zuhantak a földre. De nagyon elérzékenyülünk: folytassuk hát elbeszélésünket.

Egyszóval, hogy csak a száraz tényeknél maradjunk, szép reggel volt - olyan szép reggel, hogy az ember alig hitte volna, hogy a kurta angol nyárnak néhány rövid hónapja már elröppent. Bokrok, mezők, fák, halmok és puszták sötétlő dús zöldje gyönyörködtette a szemet örökösen váltakozó árnyalataival; alig hullott le még egy-egy levél, alig vegyült még egy-egy csöppnyi sárga folt a nyár színeibe, mely elárulta, hogy az ősz már beköszöntött. Felhőtlen volt az égbolt; a nap melegen, ragyogva sütött; a madarak éneke és millió bogár zümmögése töltötte meg a levegőt; s a falusi házak kertjei mindenféle színben csillogtak a nehéz harmatcseppek alatt, mintha szikrázó ékszerekkel kirakott virágágyak lennének. Nyári színe, ragyogása volt mindennek, és a virító színek még nem halványultak el a hervadás leheletétől.

Ilyen volt az a reggel, amikor az országút mentén egy kapu előtt megállt egy nyitott kocsi, benne ült a három pickwickista (Snodgrass úr jobbnak látta otthon maradni), Wardle úr és Trundle úr, továbbá a kocsis mellett a bakon Samuel Weller; a kapu előtt pedig egy tagbaszakadt, hórihorgas vadőr állt, egy rövid csizmás és bőrnadrágos suhanccal; mindketten hatalmas vadásztáskával voltak ellátva, s néhány vizsla őgyelgett körülöttük.

- Remélem - súgta Winkle úr Wardle úrnak, amikor a legény lebocsátotta a kocsihágcsót -, remélem, csak nem gondolják, hogy két ekkora vadásztáskára való vadat lövünk?

- Két ekkora táskára valót! - kiáltott fel az öreg Wardle. - Már hogyne lőnénk! Egy táskát megtölt majd ön, egyet megtöltök én; és ami a táskába már nem fér, azt majd begyömöszöljük a vadászkabát zsebeibe.

Winkle úr leszállt a kocsiról és egy szót sem felelt erre a kijelentésre; magában azonban azt gondolta, hogy ha a társaság addig akar kint maradni a szabad ég alatt, amíg ő megtölti fogollyal az egyik táskát, akkor biztosan számíthatnak egy becsületes náthára és meghűlésre.

- Ide gyere, Juno... ide gyere; kuss, Daphne, kuss - mondta Wardle úr, a kutyákat simogatva. - Sir Geoffrey persze még Skóciában van, ugye, Martin?

A termetes vadőr igennel válaszolt és némi csodálkozással nézte Winkle urat, aki úgy tartotta a puskáját, mintha a kabátja zsebére akarta volna rábízni, hogy húzza fel a kakasát - utána pedig ugyanolyan álmélkodással pillantott Tupman úr felé, aki viszont úgy fogta a kezében a maga fegyverét, mintha félt volna tőle - ámbár semmi okunk sincs kételkedni benne, hogy csakugyan félt is tőle.

- A barátaim még nem nagyon járatosak ebben a mesterségben, Martin - mondta Wardle úr, aki megértette a pillantást. - De hát, gyakorlat teszi a mestert, igaz-e? Még jeles vadász válhatik belőlük. Különben Winkle barátomtól bocsánatot kérek; neki már van egy kis gyakorlata benne.

Winkle úr az udvarias bókra csak bágyadtan mosolygott kék nyakkendőcsokra mögül és szerény restelkedésében olyan rejtélyesen összegabalyodott a puskájával, hogyha a puska meg lett volna töltve, Winkle úr nyomban ott is maradt volna holtan a helyszínen.

- Aztán így ne fogja ám a puskát, uram, ha benne lesz a töltés - mondta nyersen a hórihorgas vadőr -, mert a végén még bizistók szitává lyuggat valamelyikünket.

Erre a figyelmeztetésre Winkle úr rögtön fordított egyet a puskáján, és sikerült is neki, hogy a cső szoros érintkezésbe kerüljön Weller úr fejével.

- Hohó! - mondta Sam, mialatt felvette levert kalapját és buzgón dörzsölgette a halántékát. - Hohó, uram, ha így fog hozzá, akkor egy áldozattal többet ejt el, mint amennyi a táskájába belefér.

A bőrnadrágos suhanc erre torkaszakadtából nevetni kezdett, aztán meg egyszerre olyan ártatlan képet vágott, mintha másvalaki nevetett volna, úgyhogy Wardle úr szigorúan össze­ráncolta a homlokát.

- Mit mondott a fiúnak, hol várjon meg bennünket az elemózsiával, Martin? - kérdezte Wardle úr.

- A nagy fánál, a domboldalon, tizenkét órakor, uram.

- Az már nem Sir Geoffrey jószága, ugye?

- Nem, uraim; de a tőszomszédságában van. Boldwig kapitány birtoka; de senki sem fog bennünket ott háborgatni, és szép gyepes kis hely van arra.

- Jól van - mondta az öreg Wardle. - Akkor hát induljunk minél hamarább. Szóval csak tizenkét órakor találkozunk majd magával, Pickwick?

Pickwick úr nagyon szerette volna látni a vadászatot, főképpen azért, mert egy kissé féltette Winkle úr életét és testi épségét. Meg aztán egy ilyen gyönyörű szép reggelen szörnyű kínszenvedés lett volna visszafordulni és kimaradni a többiek mulatságából. Ennélfogva roppant siralmas arccal felelte:

- Hát, sajnos, úgy látszik, nem tehetek egyebet.

- Ez az úr nem vadászember? - kérdezte a hórihorgas vadőr.

- Nem - felelte Wardle. - S különben is fáj a lába.

- Nagyon szeretnék önökkel tartani - mondta Pickwick úr -, nagyon szeretnék.

Egy pillanatig mindnyájan részvevően hallgattak.

- Van ott a sövény mögött egy taliga - mondta a gyerek. - Abban utánunk tolhatná az urat az inasa, úgyhogy mindig a közelünkben maradhatna, a sorompókon meg egyebeken majd mi átsegítjük.

- Ez a helyes beszéd - mondta Weller úr, aki érdekelt fél volt, ugyanis égett a vágytól, hogy ő is láthassa a vadászatot. - Ez az. Jól beszélsz, öcskös; már hozom is a taligát.

A dolog azonban nem ment olyan simán. A hórihorgas vadőr élénken tiltakozott azellen, hogy egy úr taligán vegyen részt a vadászaton, mert ez minden vadászhagyomány és előírás durva megsértése volna.

A vadőr tiltakozása súlyos akadály volt, de nem leküzdhetetlen. A hórihorgas ember végül engedett a szép szónak és a jó borravalónak, s miután még azzal is könnyített a lelkiismeretén, hogy az ötletes ifjúnak, aki a taliga alkalmazását sugalmazta, egy nagy barackot nyomott a fejére - Pickwick úr elhelyezkedett a taligán, s a társaság útnak indult; Wardle és a termetes vadőr nyitották meg a menetet, és Pickwick úr alkotta az utóvédet, akit Sam tolt a taligán.

- Állj, Sam - mondta Pickwick úr, alighogy az első mező közepére értek.

- Mi baj van? - kérdezte Wardle.

- Egy lépéssel sem megyek tovább ezen a taligán - jelentette ki Pickwick úr határozott hangon -, amíg Winkle másképpen nem fogja a puskáját.

- Hát hogy fogjam? - kérdezte a szerencsétlen Winkle.

- Úgy fogja, hogy a csöve lefelé álljon! - felelte Pickwick úr.

- De az igazi vadász így sohasem tartja a fegyverét - tiltakozott Winkle úr.

- Bánom is én, akárhogy tartja is az igazi vadász - felelte Pickwick úr. - Senkinek a kedvéért és semmiféle vadászkülsőségek kedvéért nem hagyom magam agyonlövetni talicskában.

- Már látom előre, hogy a végén még hasba lő valakit ez az úr - dörmögte a hosszú vadőr.

- Jó, jó... hiszen nekem mindegy - mondta a szegény Winkle, és lefelé fordította a puskáját -, hát tessék.

- Hiába, a békesség mindent megér - mondta Samuel Weller, s azzal mentek tovább.

- Állj! - mondta Pickwick úr, alighogy néhány lépéssel előbbre jutottak.

- Mi baj van már megint? - kérdezte Wardle úr.

- Tupman puskája is veszedelmes - mondta Pickwick úr. - Látom, hogy az is veszedelmes.

- Mi az? Tessék? Veszedelmes? - kérdezte Tupman úr riadtan.

- Veszedelmes, ahogy maga fogja - felelte Pickwick úr. - Nagyon sajnálom, hogy megint akadékoskodnom kell, de nem egyezem bele, hogy folytassuk az utat, amíg maga is úgy nem fogja a puskáját, ahogy Winkle.

- Magam is azt mondom, hogy okosabban teszi, uram - mondta a hórihorgas vadőr -, mert még kárt talál tenni magában vagy másban.

Tupman úr udvarias sietséggel a kívánt helyzetbe fordította puskáját, és a társaság újra útnak indult; a két műkedvelő vadász úgy menetelt köztük lefelé fordított puskacsővel, akárcsak két közkatona a király temetésén.

A kutyák hirtelen megtorpantak s a fülüket kezdték hegyezni, s a társaság is csak egyet lépett még óvatosan, aztán szintén megállt.

- Mi lelte a kutyákat? - kérdezte Winkle úr suttogva. - Milyen mereven megálltak egy helyben.

- Pszt, nem hallgat! - felelte Wardle úr halkan. - Hát nem látja, hogy szimatot fogtak?

- Szimatot fogtak! - ismételte Winkle úr, s csodálkozva nézelődött jobbra-balra, hogy hol lehet az a szimat, amit ezek az okos állatok ilyen váratlanul megfogtak. - Szimatot fogtak! Miféle szimatot?

- Most nyissa ki a szemét - mondta Wardle úr, aki a pillanat izgalmában nem is figyelt a kérdésre. - No most!

Hirtelen éles durrogás hallatszott, amelytől Winkle úr úgy visszahőkölt, mintha őt magát lőtték volna meg. Puff, puff, hangzott két puskából; a füst sebesen szállt fel a levegőbe, és bodoran oszlott szét.

- Hol vannak? - kérdezte Winkle úr rendkívül izgatottan, s ide-oda forgott. - Hol vannak? Szóljon, ha lőnöm kell. Nem látom a madarakat. Hol vannak?

- Hol vannak? - mondta Wardle úr, s felvett a földről két foglyot, melyeket a kutyák hoztak oda neki. - Hát itt vannak!

- Nem, nem... a többit kérdem - mondta Winkle úr riadtan.

- Azok most már elég messzire vannak - felelte Wardle, s nagy lelki nyugalommal újra megtöltötte a puskáját.

- Öt perc múlva alkalmasint új csapatra bukkanunk - mondta a hórihorgas vadőr. - Ha az úr most mindjárt hozzáfog a puskája elsütéséhez, a golyója talán addigra éppen kiszalad majd a csőből, mire a foglyok újra felrepülnek.

- Hahaha! - kacagott Samuel Weller úr.

- Sam - szólt rá Pickwick úr, akit meghatott klubtársának riadtsága és zavarodottsága.

- Tessék, uram?

- Ne nevessen.

- Parancsára, uram.

Weller úr ennélfogva, mintegy kárpótlásként, a taliga mögött iszonyú torzképeket vágott, a bőrnadrágos fiú kizárólagos mulatságára, aki majd megpukkadt nevettében, amiért viszont nyomban kikapott a hosszú vadőrtől, mert ez meg ürügyet keresett arra, hogy hátrafordul­hasson és elrejtse a saját vidám ábrázatát.

- Bravó, öreg cimbora - mondta Wardle úr Tupman úrnak -, most legalább rájuk lőtt.

- Ó, igen - felelte Tupman úr, öntudatos büszkeséggel. - Elsütöttem a puskámat.

- Jól tette. Legközelebb már biztosan el is talál majd valamit, ha jól céloz. No, ugye nem is olyan nehéz?

- Ó, nagyon könnyű - mondta Tupman úr. - De azért alaposan vállon taszítja az embert. Majdnem hanyatt estem tőle. Sose hittem volna, hogy egy ilyen kis fegyver ekkorát tud rúgni.

- Sebaj - mondta az öregúr, mosolyogva - idővel majd megszokja. No most... készen vannak?... Mehetünk ott azzal a taligával is?

- Mehetünk, uram - felelte Samuel Weller.

- Akkor hát gyerünk.

- Fogóddzék meg jól, uram - mondta Sam, megemelve a taligát.

- Jó, jó - felelte Pickwick úr; s azzal megindultak, amilyen szaporán csak tudtak.

- Maradjanak most hátra a taligával - kiáltotta Wardle úr, amikor a talicskát éppen átemelték egy sorompón és Pickwick urat ismét elhelyezték benne.

- Igenis, uram - felelte Weller úr, megállva.

- No most, Winkle, jöjjön utánam szép csöndben - mondta az öregúr -, de most aztán ne maradjon le megint.

- Ne tessék félni - felelte Winkle úr. - Fülelnek már a kutyák?

- Nem, nem, még nem. Csak csöndesen, minél csöndesebben.

Óvatosan lépkedtek tovább, és nagy csöndesen oda is értek volna, ha Winkle úr, aki a pus­kájával valami rendkívül bonyolult műveletet hajtott végre, véletlenül el nem süti a fegyverét, éppen a legkritikusabb pillanatban, úgyhogy a sörétek a bőrnadrágos fiú feje fölött süvítettek el, olyan magasságban, hogy éppen a hórihorgas vadőr koponyájába hatoltak volna, ha törté­ne­tesen ő áll ott a fiú helyén.

- Ej, mi a csudát csinál? - kérdezte az öreg Wardle, ahogy a foglyok sértetlenül elrepültek.

- Soha életemben nem láttam még ilyen puskát - felelte a szegény Winkle úr, és a fegyverét nézegette, mintha ezzel segíthetett volna a bajon. - Magától sül el. Magamagától.

- Magától sül el! - ismételte Wardle úr, némi kis bosszúsággal a hangjában. - Bár lőne is valamit magától.

- Annak is hamar eljön majd az ideje - jegyezte meg a hosszú vadőr, mély, prófétai hangon.

- Mit akar ezzel mondani, kérem? - kérdezte Winkle úr, haragosan.

- Semmit, uram, igazán semmit - felelte a hórihorgas vadőr. - Nekem nincs családom, uram: ennek a gyereknek az anyját meg majd ellátja busásan Sir Geoffrey, ha az ő földjén harap a fűbe az istenadta. Csak töltsön, uram, csak töltsön.

- Vegyék el tőle a puskát - kiáltotta Pickwick úr a talicskáról, halálra rémülve a hosszú ember sötét gyanúsításaitól. - Hé, hallják-e, vegyék el tőle a puskát!

A felszólításnak azonban nem engedelmeskedett senki, és Winkle úr, miután egy lázadó pillantást vetett Pickwick úrra, újra megtöltötte a puskáját, és ment tovább a többiekkel.

Pickwick úr jegyzetei alapján és az ő felelősségére kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy Tupman úr egész viselkedésében sokkal több okosságot és megfontoltságot árult el, mint Winkle barátja; ámde ez azért mit sem von le az utóbbi úriembernek a sport különböző ágai­ban való nagy szakavatottságából; szépen jegyzi meg ugyanis Pickwick úr, hogy mióta világ a világ, hogy, hogy nem, mindig megtörténik, hogy a legkiválóbb és legbölcsebb filozófusok, akik elméletileg töviről hegyire ismerik a maguk tudományát, a gyakorlatban mégis minduntalan felsülnek vele.

Tupman úr eljárása, mint a legtöbb nagyszerű fölfedezés a világon, rendkívül egyszerű volt. A lángelméjű ember gyors és borotvaéles eszével rögtön rájött, hogy két dologra kell főképpen ügyelnie annak, aki lőni akar: először is arra, hogy kárt ne tegyen magában, másodszor pedig arra, hogy kárt ne tegyen a szomszédaiban; ennélfogva, ha az ember általánosságban már túljutott a puska elsütésének nehézségein, legokosabb, amit tehet, ha behunyja a szemét és a levegőbe lő.

Egyszer aztán, amikor éppen megismételte ezt a fortélyos műveletet, kinyitja a szemét és látja, hogy ebben a pillanatban egy sebesült kövér fogoly hull a lábához. Már éppen gratulálni akart Wardle úrnak, folytonos szerencséjéhez, amikor az öregúr odalépett hozzá és melegen meg­rázta a kezét.

- Tupman - szólt az öregúr -, ugye éppen ezt a madarat vette célba?

- Nem - felelte Tupman úr -, dehogy...

- Dehogynem - mondta Wardle úr. - Láttam, hogy célba veszi... Megfigyeltem, ahogy kiszemel­te a többi közül... és jól láttam, amikor ráemelte a fegyverét... Mondhatom, hogy a leg­ügye­sebb vadász sem csinálhatta volna szebben. Ön sokkal régibb puskás, semmint gondoltam, Tupman; biztosan sokat vadászott már.

Hiába fogadkozott Tupman úr önmegtagadó mosollyal, hogy neki még sohasem volt puska a kezében. Éppen a mosolygásában látták a bizonyítékát annak, hogy nem igaz, amit mond; s ettől a pillanattól fogva meg volt alapítva a hírneve. Nem az egyetlen eset, hogy valaki ilyen könnyen jutott hírnévhez, s ilyen szerencsés véletlenek nemcsak a foglyászásnál fordulnak elő.

Winkle úr ezalatt nyakra-főre tüzelt és pufogtatott, s nagy füstgomolyokat bocsátott ki, minden kézzelfogható eredmény nélkül; fellőtt a levegőbe, máskor meg a kilőtt sörét szinte a földet súrolta, úgyhogy a két kutya élete elég kétségessé, sőt bizonytalanná kezdett válni. Önmagában véve, afféle lövészeti mutatványnak roppant érdekes és változatos volt Winkle úr működése, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy egy bizonyos célpontra tüzelt, egészben véve talán mégis elhibázottnak kell tartanunk. Régi igazság az az angol mondás, hogy “minden golyó oda talál, ahová való”. Ha ezt a példaszót a sörétekre is lehet alkalmazni, akkor a Winkle úr sörétjei afféle szerencsétlen lelencek voltak, akiket találomra kilöktek a nagy­világba, megfosztva természetes jogaiktól, s nem is lelték meg soha helyüket.

- Meleg napunk van ma, ugye? - mondta Wardle úr, ahogy odalépett a taligához. Ugyancsak törülgette a verejtéket jókedvű, piros ábrázatáról.

- Már az igaz - felelte Pickwick úr. - Iszonyúan tűz a nap, még én is alig állom ki. Hát még önnek milyen melege lehet!

- Bizony, elég melegem van - felelte az öregúr. - De már elmúlt dél. Látja ott azt a gyepes domboldalt?

- Látom.

- Ott, azon a helyen fogunk megebédelni. Látom is már a gyereket, bizistók, ott van a kosárral, olyan pontosan jár, mint az óramutató.

- Csakugyan ott van - mondta Pickwick úr, és felderült az arca. - Igazán derék gyerek. Adok is neki rögtön egy shillinget. No, gyerünk, Sam, gurítson odább.

- Fogózkodjon meg, uram - mondta Samuel Weller, akit az elemózsia gondolata felvillanyozott. - Félre az útból, hékás! Ha becsülöd valamire az én drága életemet, hát fel ne fordíts, ahogy az egyszeri ember mondta a kocsisnak, aki az akasztófához vitte. - S azzal Samuel Weller ugyancsak szaporázni kezdte a lépteit és ügyesen felgurította gazdáját a füves domb tetejére, és nagy szakértelemmel éppen az elemózsiás kosár tövében kötött ki vele; aztán a legnagyobb sietséggel kezdte kipakolni a kosarat.

- Borjúpástétom - szónokolta magában Sam, ahogy rakosgatta ki az ennivalót a fűre. - Jó dolog a borjúpástétom, ha az ember ismeri a szakácsnét, aki csinálta, és ha biztos lehet benne, hogy nem gyúrtak hozzá macskahúst; pedig hát nem könnyű megállapítani a különbséget a kettő között, hiszen a macskahús annyira hasonlít a borjúhúshoz, hogy még a pástétomsütők sem tudják megkülönböztetni őket egymástól.

- Nem tudják megkülönböztetni, Sam? - kérdezte Pickwick úr.

- Nem ám, uram - felelte Weller úr, megbillentve a kalapját. - Valamikor egy házban laktam egy pástétomsütővel, uram... nagyon kedves ember volt... s volt neki magához való esze is... mindenből tudott az pástétomot csinálni. Mikor már nagyon összemelegedtünk, mondom neki egyszer: - “Jaj, mennyi macskát tart maga, Brooks úr.” - “Hát bizony, van belőle bőven” - feleli ő. Mondom neki: - “Bizonyosan nagyon szereti a macskákat.” - “Vannak, akik szeretik - feleli a szemével hunyorgatva -, de most még nincs szezonjuk, majd a télen.” - “Nincs szezonjuk?” - kérdem én. - “Nincs - feleli ő. - Nyáron gyümölcs, télen macska.” - “Hát aztán ezt meg hogy érti?” - kérdem én. - “Hogy értem? - kérdi ő. - Hát úgy értem, hogy én bizony nem pendülök egy húron azokkal a mészárosokkal, akik fölverik a hús árát, Weller úr - tette hozzá, miközben jól megszorította a kezemet s a fülemhez hajolt. - Ne adja tovább, de mondhatom, hogy minden az elkészítésen múlik. Látja, én mindent ezeknek a becses kis állatoknak a húsából készítek.” - S azzal egy szép kis tarka cica felé bökött. - “Elkészítem borjúsültnek, marhahúsnak vagy vesepecsenyének, ahogy a vevőim óhajtják. Sőt mi több - tette hozzá -, egy szempillantás alatt borjúhúst tudok csinálni a marhafelsálból vagy vese­pecse­nyét a borjúhúsból, vagy ürühúst akármelyikből, a vendégek gusztusa vagy a kereslet szerint.”

- Nagyon tehetséges fiatalember lehetett ez a maga barátja, Sam - mondta Pickwick úr, és kissé borsózott tőle a háta.

- Bizony, az volt, uram - felelte Samuel Weller, és csak rakosgatta ki tovább az elemózsiát a kosárból. - És milyen gyönyörű pástétomokat készített. Nyelv... ez is jó dolog, ha nem asszo­nyi nyelv... Kenyér... sonkacsülök... festeni se lehetne szebbet... hideg sült, felszeletelve... pompás. Hát a kőkorsókban mi van, te ugrifüles?

- Az egyikben sör - felelte a gyerek, s két nagy kőkorsót emelt le a válláról, amelyek szíjjal voltak összefűzve -, a másikban hideg puncs.

- Egész jó kis ebéd, így mindenestül - mondta Samuel Weller, s nagy megelégedéssel nézett végig az ételeken, amelyeket ő rendezett el a pázsiton. - Most hát, uraim, csak neki kell esnünk, ahogy az angolok mondták a franciára, amikor feltűzték a szuronyaikat.

Kétszer sem kellett ezt mondani a társaságnak; alaposan nekiláttak a falatozásnak; Weller úr, a hórihorgas vadőr és a két gyerek se nagyon kérette magát, hogy egy kissé odább letele­pedjenek a fűbe és bekebelezzék a maguk részét a lakomából. Egy vén tölgyfa kellemes árnyékot tartott a társaságnak a tűző nap ellen, s gyönyörű kilátás nyílt a szántóföldekre és a domb lábánál elterülő legelőkre, amelyeket buja sövények szegtek keresztül-kasul, és sűrű erdők tarkítottak.

- Gyönyörű... igazán gyönyörű! - mondta Pickwick úr, akinek bölcs ábrázatáról ijesztő gyorsasággal kezdett hámlani a bőr a nap melegétől.

- Szép bizony, szép bizony, öreg cimbora - felelte Wardle úr. - No, igyunk egy pohár puncsot!

- Szíves örömest - felelte Pickwick úr, s az a mélységes megelégedés, amely a puncs elfogyasztása után lerítt az arcáról, tanúskodott róla, hogy a felelete őszinte volt.

- Jó puncs! - mondta Pickwick úr, csettintve egyet a nyelvével. - Nagyon jó. Kérek még egy pohárral. Hűsít; nagyon hűsít. Rajta, uraim - folytatta Pickwick úr, még mindig szorongatva kezében a korsót -, köszöntsük fel a mi kedves Dingley Dell-i barátainkat. Éljenek soká!

A társaság hatalmas éljenzése mellett koccintott a távollevő jó barátok egészségére.

- Tudják, mit csinálok majd, hogy megint jó vadász váljék belőlem? - mondta Winkle úr, miközben zsebkésével szelte magának a sonkát meg a kenyeret. - Póznára tűzök majd egy kitömött foglyot és arra fogok célba lőni, először egészen közelről, aztán mind nagyobb távolságról. Azt tartják, hogy ez a legjobb gyakorlat.

- Van egy ismerősöm, uram - mondta Samuel Weller -, aki szintén ezt csinálta; két lépésről kezdte, de többet aztán meg sem próbálta, mert mindjárt az elsőre úgy szétlőtte azt a madarat, hogy még egy szál tollát se látta többé senki emberfia.

- Sam! - szólt Pickwick úr.

- Tessék - felelte Weller úr.

- Legyen szíves és akkor mesélje el az adomáit, ha kérdezik.

- Igenis, uram.

Erre aztán Weller úr olyan ördöngösen kezdett kacsingatni, hunyorgatni a szemével, a szájához emelt söröskancsó mögül, hogy a két gyerek majd megpukkadt nevettében, sőt a hórihorgas vadőr sem fojthatott vissza egy mosolyt.

- Annyi szent, hogy ez a hideg puncs remek - jegyezte meg Pickwick úr, komoly képpel nézegetve a kőkorsót. - De hát meleg napunk is van... Tupman, kedves barátom... nem kér egy pohár puncsot?

- Köszönöm, a legnagyobb örömmel - felelte Tupman úr; s miután koccintottak, Pickwick úr még egy pohárral töltött magának, csak azért, hogy megállapítsa, van-e a puncsban narancshéj, mert azt ki nem állhatta; és miután nem talált benne narancshéjat, megivott még egy pohárral, a távollevő közös barátjuk egészségére, majd egyszerre csak lelkiismereti kötelességének érezte, hogy a kitűnő puncs ismeretlen készítőjének az egészségére is ürítsen még egy pohárral.

A sűrű poharazgatásnak meg is volt a hatása Pickwick úrra; arca kiderült az örömtől, csak úgy sugárzott, ajka körül nyájas mosoly játszadozott, a szemében pedig jóindulatú vidámság csillogott. A veszedelmes ital egyre jobban erőt vett rajta, amiben a forróságnak is nagy része volt, úgyhogy Pickwick úr végül mindenáron el akart énekelni egy dalt, amit még gyerek­korában hallott, minthogy azonban minden ilyen irányú próbálkozása meddő maradt, emlékezőtehetségét újabb pohár puncsokkal akarta fölfrissíteni, de ezzel éppen az ellenkező hatást érte el; mert ha az imént elfelejtette a dal szövegét, most már semmiféle szöveget nem tudott elmondani és alighogy talpra állt, hogy egy ékesszóló beszédet intézzen a társasághoz, máris visszahanyatlott a talicskába és nyomban el is aludt.

Miután ismét berakodtak a kosárba s Pickwick urat sehogyan sem sikerült kábultságából felrázniuk, tanácsot ültek, hogy mi volna a legokosabb: ha Weller úr hazatolná gazdáját a taligában, vagy pedig, ha otthagynák helyben mindaddig, míg az egész társaság megint hazafelé nem indul. Végül az utóbbiban állapodtak meg; s minthogy a vadászat legföljebb még egy óra hosszat tart, minthogy továbbá Weller úr kézzel-lábbal könyörgött nekik, hogy őt is vigyék magukkal: úgy egyeztek meg, hogy Pickwick úr csak hadd aludjék nyugodtan a taligájában, majd hazamenet visszajönnek érte. Így aztán el is indultak, Pickwick úr pedig kényelmesen hortyogott az árnyékban.

Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy Pickwick úr tovább hortyogott volna az árnyékban, amíg barátai vissza nem jönnek érte, sőt elmaradásuk esetében sem hagyta volna abba az alvást, míg csak rá nem sötétedik, föltéve természetesen, hogy békében hagyják. De hát nem hagyták békében, szegény fejét. A dolog pedig így esett:

Boldwig kapitány indulatos kis ember volt, aki keményített, fekete nyakkendőt és kék kabátot viselt, s néha annyira leereszkedett, hogy végigsétált a birtokán, de mindig csak vastag, rézveretes spanyol botja és egy alázatos képű kertész meg egy kertészlegény kíséretében, kiknek (a kertészeknek, nem a spanyol botnak) Boldwig kapitány a kellő méltósággal és a kellő szigorúsággal osztogatta rendeleteit: Boldwig kapitány feleségének a húga ugyanis egy márkihoz ment nőül, minélfogva a kapitány háza kastély volt, s a földjét uradalomnak hívták, és minden roppantul előkelő, roppant nagyúri és tekintélyes volt körülötte.

Pickwick úr még alig egy félórája hogy elaludt, amikor a kis Boldwig kapitány két kertészének kíséretében sétálni indult a birtokán, olyan peckes és olyan nagy léptekkel, ahogy csak termete és tekintélye megengedte; s amikor a tölgyfa közelébe értek, Boldwig kapitány hirtelen megállt, mély lélegzetet vett és úgy nézett körül a vidéken, mintha a vidéket nagy tisztesség érné azzal, hogy ő tudomást vesz róla; aztán botjával nagyot ütött a földre és megszólította a főkertészét.

- Hunt - mondta Boldwig kapitány.

- Parancsoljon, kapitány úr - felelte a kertész.

- Hengereltesse meg itt holnap délelőtt a gyepet... érti, Hunt?

- Igenis, kapitány úr.

- S legyen rá gondja, hogy tisztán tartsák ezt a helyet... érti, Hunt?

- Igenis, kapitány úr.

- Aztán juttassa majd eszembe, hogy egy tilalomfát kell itt felállítanunk, meg egy pár durranót s hasonlókat, hogy a csőcseléket távoltartsuk innét. Érti, Hunt... megértette?

- Nem fogom elfelejteni, kapitány úr.

- Engedelmet kérek, uram - szólt a másik kertész, s megbillentve a kalapját, közelebb lépett a kapitányhoz.

- No hát, neked mi bajod, Wilkins? - kérdezte Boldwig kapitány.

- Engedelmet kérek, kapitány úr... de azt hiszem, hogy ma is jártak erre afféle tilosba tévedt idegenek.

- Hah! - kiáltotta a kapitány, és félelmetes pillantással nézett szét maga körül.

- Igenis, kapitány úr... azt hiszem, itt ebédeltek, ezen a helyen, kérem.

- Csakugyan, itt zabáltak, hogy a mennykő csapjon az arcátlan gazemberekbe! - mondta Boldwig kapitány, ahogy megpillantotta a fűben elszórt morzsákat és maradékokat. - Csak­ugyan itt zabáltak az én földemen. Bárcsak itt találtam volna még valamelyiket ezek közül a csavargók közül! - mondta a kapitány, és megsuhogtatta a furkósbotját.

- Bárcsak itt találtam volna valamelyik csavargót - ismételte a kapitány dühösen.

- Engedelmet kérek, kapitány úr - mondta Wilkins -, de...

- Mit de...? Mit de? - bömbölte a kapitány; aztán ahogy tekintetével követte Wilkins félénk pillantását, csakhamar megakadt a szeme a taligán és Pickwick úron.

- Ki vagy, gazember? - kiáltotta a kapitány, s a furkósbottal néhányszor alaposan végighúzott Pickwick úron. - Mi a neved?

- Puncs... hideg puncs - dünnyögte Pickwick úr, s hátrahanyatlott és újra elaludt.

- Micsoda? - kérdezte Boldwig kapitány.

Semmi válasz.

- Mit mondott, mi a neve? - kérdezte a kapitány.

- Puncs, kapitány úr, ha jól hallottam - felelte Wilkins.

- No hát, ez arcátlanság, istentelen arcátlanság - mondta Boldwig kapitány. - Csak teszi magát, hogy alszik - mondta a kapitány, egyre nagyobb haragra gerjedve. - Részeg... egy részeg paraszt. Talicskázd el innen, Wilkins, talicskázd el innen tüstént.

- De hová talicskázzam, kapitány úr? - kérdezte Wilkins, nagyon félénk hangon.

- Gurítsd a pokolba - felelte Boldwig kapitány.

- Igenis, kapitány úr - felelte Wilkins.

- Állj! - mondta a kapitány.

Wilkins megállt.

- Gurítsd őt talicskástul - mondta a kapitány - be a karámba. Meglátjuk, hogy Puncsnak hívják-e majd akkor is, ha magához tér. Velem ne pimaszkodjon... velem ne pimaszkodjon. Talicskázd el innét.

Pickwick urat a szigorú parancs értelmében csakugyan el is talicskázták; a nagy Boldwig kapitány pedig, még mindig háborogva és dühöngve, folytatta a sétáját.

A kis társaság ugyancsak nagyot nézett, amikor visszajövet azt tapasztalta, hogy Pickwick úr eltűnt és magával vitte a kerekes taligát. Ilyen titokzatos és érthetetlen história még soha nem esett meg, amióta világ a világ. Mert hogy egy sánta ember se szó, se beszéd talpra álljon és odább sétáljon, ez már magában véve is rendkívüli dolog, de hogy még ráadásul csupa mulat­ságból egy nehéz talicskát is eltoljon, ez már igazán a csodával határos. Bejárták a környék minden zegét-zugát, külön-külön és együtt; versenyt kiabáltak, füttyentgettek, kacagtak, nevén szólították - de mindez nem ért semmit. Nem tudták megtalálni Pickwick urat. Pár órai hasztalan keresés után arra a szomorú eredményre jutottak, hogy nélküle kell hazatérniük.

Pickwick urat közben szépen odatalicskázták a karámba, ahol biztonságba helyezték, míg ő mélyen aludt a taligában, nemcsak a falubeli gyerekek nagy mulatságára és gyönyörűségére, hanem a felnőtt lakosság háromnegyed részének örömére is, amely köréje sereglett s úgy leste a fölébredését. És ha már nagy élvezettel szemlélték, hogyan talicskázzák be a tisztes urat a falu karámjába, ujjongásuk még magasabb fokra hágott, amikor néhány bizonytalan hang után, amellyel Samet szólította, Pickwick úr felült a talicskában és leírhatatlan álmélkodással nézte a körülötte bámészkodó arcokat.

Pickwick úr felébredését, persze, általános diadalordítás jelentette, s amikor szinte gépiesen azt kérdezte, hogy: “Mi történt?” - a tömeg, ha lehet, még jobban ordított, mint eddig.

- Ez aztán a jó tréfa! - ordítozta a tömeg.

- Hol vagyok? - kérdezte Pickwick úr.

- A karámban - felelte a sokaság.

- Hogy kerültem én ide? Mi történt? Ki hozatott ide?

- Boldwig... Boldwig kapitány! - csak ez volt a válasz.

- Eresszenek szabadon - kiáltotta Pickwick úr. - Hol az inasom? Hol vannak a barátaim?

- Nincsenek sehol a barátai! Hurrá! - aztán egy répa repült a fejéhez, majd egy burgonya, majd egy tojás, majd a sokaság jókedvének és jóindulatának sokféle egyéb apró záloga.

Nem tudhatjuk, hogy meddig tartott volna még ez a jelenet, s mennyit kellett volna még Pickwick úrnak kiállania, ha egy hintó, amely sebesen robogott végig az úton, meg nem áll hirtelen s ki nem száll belőle az öreg Wardle és Samuel Weller, akik közül az előbbi olyan gyorsan, hogy annyi idő alatt se leírni, se elolvasni nem lehetne, Pickwick úr oldalán termett és besegítette a kocsiba, éppen abban a pillanatban, amikor Weller úr harmadszor és utoljára ment ökölre a falu hajdújával.

- Szaladjatok a bíróhoz! - kiáltotta egy csomó hang.

- Hát csak szaladjatok - mondta Samuel Weller, felpattanva a bakra. - Mondjátok meg neki, hogy tiszteltetem... hogy Samuel Weller tisztelteti a bírót, és mondjátok meg neki azt is, hogy jól helybenhagytam a hajdúját... és hogy ha új hajdút fogad, hát holnap megint eljövök és azt is elintézem. Hajts, öreg cimbora.

- Mihelyt Londonba érek, rögtön lépéseket teszek, hogy Boldwig kapitány ellen eljárást indítsanak személyes szabadság megsértése miatt - mondta Pickwick úr, ahogy a kocsi kikanyarodott a faluból.

- Úgy látszik, hogy tilosban jártunk - mondta Wardle úr.

- Bánom is én - mondta Pickwick úr. - Fel fogom jelenteni.

- Dehogy fogja feljelenteni - mondta Wardle úr.

- De bizony, a nemjóját... - kezdte Pickwick úr, de aztán hirtelen elharapta a szót, amikor észrevette Wardle úr arcának humoros kifejezését. - Miért ne tenném?

- Azért - felelte az öreg Wardle a nevetéstől pukkadozva -, azért, mert két vége van a botnak, és esetleg még a szemére vethetnék valamelyikünknek, hogy túl sok hideg puncsot talált inni.

Akarva, nem akarva, Pickwick úr is elmosolyodott; a mosolyból nevetés lett, a nevetésből hahota és a hahota átragadt mindnyájukra. S hogy a jókedvük el ne illanjon, az első csapszéknél, amelyet az országúton értek, megállították a kocsit és fejenként egy pohár szódás konyakot rendeltek maguknak, de Samuel Wellernek külön dupla porciót adattak.