Rendhagyó nézetek a csángókról

V
A magyarok moldvai letelepedéséről

A csángók ősei katonai telepeket alkottak; a Magyar Korona hozta őket Moldvába, a Királyság határának védelmére, és éppen a Szeret által alkotott határra helyezte.

Az a tény is elegendő lehet állításunk bizonyítására, hogy a magyar falvak a Szeret völgyében helyezkednek el, Egyedhalmától Románvásárig és attól északra. Valóban: e katonai telepek Szeret-völgyi elhelyezésével Egyedhalmától Románvásárig bezárták a Tatros, az Aranyos-Beszterce és a Moldova Erdélyre nyíló völgyeit: az Ojtozi- és Gyimesi-szorost, a Tölgyesi- és Radnai- (Bukovina) hágókat. E völgynyílásokat bizonyára olyan erődítmények is védték, amilyeneknek nyomai a Tatros-völgy bejáratában, a Capul-Dealului fölött, Egyedhalma és Szászkút között láthatók, valamint az Aranyos-Beszterce völgyét bezáró bákói vár meg a románvásári vár.

Állításunkat az a körülmény is alátámasztja, amelyet az I. fejezetben említettünk, hogy a csángók által lakott vidékek helynevei, igen kevés kivételtől eltekintve, románok és nem magyarok, ami azt bizonyítja, hogy azokon a vidékeken először románok laktak, a későbbi­ekben ide települt magyarok pedig e helyek neveit a románoktól tanulták.

Nyilvánvaló, hogy a Magyar Királyság, figyelembe véve azt a tényt, hogy a Milkó városát megrohanó tatárok útvonala a Szeret völgyén vezetett s azt teljességgel elpusztították, székely telepeket létesített itt, azzal a feladattal, hogy őrizzék a Királyság határait és a pogányok elől elzárják az Erdélybe vezető szorosokat és hágókat. A Szeret-völgy életben maradt kevés román lakosa bizonyára örömmel osztotta meg a számára túl kiterjedt földet a vitéz társakkal, akik elszántan tudták azt védelmezni.

Több mint valószínű, hogy a Moldova és a Szeret összefolyásánál, ahol ma Románvásár városa fekszik, egykor erődítmény állott, amelynek az volt a rendeltetése, hogy felfogja az észak felől érkező támadó első csapását. Az Aranyos-Beszterce és a Moldova torkolatvidékén számos magyar falu volt és van.

A Tatros-völgy különös jelentőségű, mivel e völgyön lehet feljutni a délről Erdélybe vezető két szoroshoz. A völgytorkolatba helyezett őrhelyen kívül, az Ojtoz völgyéhez hasonlóan, itt is egy sor székely település alakult. Ez annál is könnyebben ment a magyaroknak, mivel a területet nagyrészt lakatlannak találták; ezt bizonyítja a jórészt magyar helynévanyag, amely máig fennmaradt, pedig a magyarok már századok óta eltűntek e helységekből.

Mármost felmerül a kérdés: Vajon mikor létesültek ezek a magyar katonai telepek Moldvá­ban?

Szerintem több jel is arra mutat, hogy ez a telepítés IV. Béla királynak tulajdonítható.

Mindjárt azután, hogy az 1241-beli szörnyű tatár betörés sebei kezdtek behegedni Magyaror­szágon, feltűnnek Béla az irányú intézkedései, hogy Királyságát megvédje a barbárok újabb támadásától. Visszaemlékezve a német lovagok sikereire, 1246-ban [1247-ben] nekik adomá­nyozza az egész Szörénységet – hogy betelepítsék és megvédjék – az Oltig, János és Farkas kenézségeivel együtt, de Lynioy [= Litovoj] vajdasága nélkül – ezt a románoknak hagyta –, azután egész Kunországot az Olton túl, Szaniszló vajdasága kivételével. Bizonyos adózási feltételekkel a rendbeli testvérek tartoztak várakat építeni, a meglevőket karbantartani és a királynak háborúban segítséget adni. Viszont azért, hogy ne fossza meg lakosaitól az elpusztított Erdélyt, Béla – saját különleges engedélyétől eltekintve – megtiltotta a [johannita] lovagoknak, hogy Magyarországról telepítsenek parasztokat a nekik adományozott földre.⁵⁹

Ez az adomány papíron maradt, mivel a lovagok nem voltak vagy nem érezték magukat abban a helyzetben, hogy a hozzá kötött feltételeket teljesíthessék; mert rövid idő múltán már magyar szörényi bánok tűnnek fel, a védőpajzsot pedig, melyet a király birodalma számára kívánt a Kárpátoktól délre, nemsokára a Basarabok hozták létre.

A Déli-Kárpátok hágóin át Magyarországot fenyegető tatár betörések veszélyénél azonban nagyobb volt a Keleti-Kárpátok felőli, a mai Moldván át ugyanis rövidebb út kínálkozott a pogány tatárok számára.

Másrészt Béla jogosan tekinthette a Magyar Korona számára békés úton szerzett hódításának a Havasok és a Szeret közötti Moldva alsó részét. Valóban az ő buzgalmának köszönhető az ottani kunok keresztény hitre térítése, s az is, hogy a kunok elismerték a magyar fenn­hatóságot.⁶⁰ Természetes is volt, hogy gondoskodott békés hódítmányáról, hiszen e gondosko­dásával csak tovább terjesztette azt és egyben egész Királysága biztonságát fokozta általa. Úgy vélem hát, hogy ennek a királynak kell tulajdonítanunk a magyar telepesek Moldvába hozatalát.

Valamelyest mégis mérlegelhető lehet, hogy e telepítés vajon nem tulajdonítható-e ugyan­olyan megalapozottan Kun Lászlónak.

Tudott dolog ugyanis, hogy e király idejében a magyarországi kunok Oldamur fejedelmük vezérletével fellázadtak és kiszöktek moldvai nemzetfeleikhez (?), László király azonban Kolozsvár mellett győzelmet aratott fölöttük, majd tovább üldözte őket a Kárpátokon túl, „a nogáj tatárok határáig, ameddig még egyetlen magyar király sem jutott el”.⁶¹ Oldamur 1285-ben ismét betör Magyarországra kun és tatár haddal, majdnem Pestig dúlja az országot, és csak visszatértükkor verik szét őket az Aranyos széki székelyek, akiknek ekkor több ezer foglyul ejtett embert sikerült kiszabadítaniuk a pogányok kezéből.⁶²

Ebből azt a következtetést lehetne levonni, hogy László király, sikerét kihasználva, és azért is, hogy megvédje Magyarországot hasonló betörésektől, székely telepeket alapított a magyar királyok által eddig elhagyott Moldvában. E feltevés azzal a haszonnal is járna, hogy bizonyos pontig összhangba hozná a dolgot Miros Costin állításával, mely szerint a moldvai államalapításban László király is részes.⁶³

Az a körülmény azonban, hogy 1285-től a moldvai államalapításig már csak mintegy hatvan év van hátra, megdönti ezt a feltevést.

Valóban, azok a magyarok, akikről XV. század eleji oklevelek beszélnek, falvak urai és uralkodók tanácsadói, némelyeket pedig a legnagyobb bojárságok birtokában találjuk. Sokan közülük a Bogdán és Nagy Lajos közötti harcok idején éltek vagy abban az időben élt férfiak gyermekei voltak.⁶⁴ Ha ők vagy szüleik a király oldalán harcoltak volna, a honalapító ellen, bizonyára nem kaptak volna sem uradalmakat, sem bojárságokat a győztes vajdától. De a közrendű magyarok sem harcoltak a királyért, mert különben a románok győzelme után, ha nem is irtották volna ki, legalábbis rabságba hajtották volna őket, földjeiket pedig – az ország legtermékenyebb földjeit – elvették volna tőlük és másoknak osztották volna. Bizonyosan állíthatjuk tehát, hogy a Bogdán és Lajos közötti harcokban a moldvai magyar lakosság a vajda pártján állt a magyarokkal szemben.

Ahhoz azonban, hogy a velük egyazon hiten lévők és azonos nyelvet beszélők ellen harcoljanak, teljes mértékben azonosulniuk kellett új hazájukkal, a dolog pedig nehezen mehetett volna végbe mindössze hatvan év alatt, amikor legöregebbjeik még emlékezhettek hegyeken túli gyermekkorukra.

Ezek tehát azon indokok, amelyek miatt azt hiszem, hogy csakis IV. Béla hozhatta a magyarokat Moldvába, és erre nagyjából ugyanazon időszakban került sor, amikor a király Havaselvét a johannitáknak adományozta, azaz 1250 körül.

A szereti és tatrosi magyar kolóniák telepítését bizonyára városok: Bákó és Tatrosvásár alapítása követte, melyeknek lakosságában a szászok aránya nagyon jelentős volt.

Ha Havaselve dombos vidékén több román államocska meglétét állapíthatjuk meg, ha a Dnyeper és a Dnyeszter közötti bolochov kenézségek minden kétségen felül állnak, akkor semmi okunk sincs azt feltételezni, hogy a Moldvai-medence lakatlan lett volna, annál is inkább, mivel számos jel mutat arra, hogy a moldvai államalapítás előtt itt fennállt a Kárpátoktól délre elterülőkhöz hasonló román vajdaság, amely Magyarország hűbérese volt.

Nemc várát kétségkívül a vajda engedelmességben tartására vagy hűségének biztosítására emelték, mert létének más indoka nincsen. Valóban: nem zár le határátjárót, s a körülötte fekvő földeknek nem volt elég értéke, hogy birtoklásuk haszna igazolt volna annyi fáradságot és oly sok költséget. Nemc várának várnagya élvezte a környező román falvak jövedelmeit, ezek fejében figyelemmel kísérte a moldvai vajdát, hogy megakadályozza a szereti magyar telepek zavarását és segítséget adjon ezeknek a vajda ellen. Ugyancsak a várnagy feladata volt, hogy felügyelje a vajda által fizetendő adó behajtását és tatár betörés esetén katonai segítségadását. Ismétlem: más indoka Nemc várának nem lehetett és nem is volt.

A vár alapítását illetően Benkőnél találunk valamelyes magyarázatot. Ő úgy véli, hogy a II. András által 1225-ben kiűzött német lovagok egy része nem hagyta el Magyarországot, hanem menedéket talált a székelyek között, akik a kunok ellen vívott harcokban megtanulták megbecsülni vitézségüket. Vélekedésének támogatásául bizonyos keresztesek székely vidéke­ken való jelenlétének több nyomát idézi.⁶⁵

Nagyon valószínű, hogy egy vagy több lovag engedélyt nyert Bélától vagy valamelyik utódjától, hogy várat építsen az Ozana partján, valamint néhány Ozana és Topolica menti román falu igazgatására, azzal a feltétellel, hogy figyelemmel kíséri a moldvai vajda visel­kedését.

A nép azt a várat alapítójáról „Neamţ” [Német] várának nevezte, a vidék pedig a „ţinutul Neamţului” nevet kapta, s a vár melletti, valószínűleg besztercei és radnai szászok által ala­pított várost kezdettől fogva „Târgul Neamţului” [Németvásár] névvel jelölték.

Nemc várát a Szeret menti magyar települések létesítésével egy időben vagy azután alapították. Hamarabb nem alapíthatták, mert igen elszigetelten és a határtól nagyon távol állott.

Vajon mikor került Nemc vára a moldvai vajdák uralmába és vajon mikor egyesíthették hatal­muk alatt a magyarok lakta vidékeket, a moldvai államalapítás előtt vagy azzal egy időben?

Minden valószínűség amellett szól, hogy az államalapítás idején már uralmuk alatt volt a Szeret és a Havasok közötti egész Moldva, mert ha az alsó vidékek huzamosabb ideig a Magyar Korona kormányzata alatti külön területet alkottak volna, nem azonosulhattak volna teljes mértékben a Havasokon inneni ország érdekeivel. Ha pedig Nemc vára továbbra is, Bogdán eljöveteléig, a magyar király kezében maradt volna, ez fájdalmas és bosszúságot keltő tüske lett volna a románok oldalában.

Hihető tehát, hogy a Havasok és a Szeret közötti ország felső és alsó területeinek egyesítése békésen ment végbe, jóval Bogdán és Lajos harcai előtt, bizonyára a Magyar Korona beleegyezésével, olyan vajda kormányzata idején, aki szolgálataival bizalmat tudott kelteni maga iránt.